25 évvel ezelőtt, 1994. január elsejének reggelén szokatlan híradás tűnt fel a televízióban: Újév napjának árnyaiból felbukkanva egy őslakos hadsereg elfoglalta San Cristóbal városát.
Sokan voltak, szegénynek tűntek és ezen ország és nép történelmének új korszakát nyitották meg. A nevük akkor és azóta is Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN).
Elmondták, kik voltak, mit akartak és mit javasoltak, és azóta is mondják a Lacandón Dzsungel Első Nyilatkozatától Marichuy és az Őslakos Kormányzati Tanács elnökválasztási kampányáig.
Már akkor is olyan nyelvezetet használtak – negyed századdal ezelőtt -, amelyre jó emlékezni. 1994. február elsején egy levelükben kifejtették, hogy mit is jelent a létük, amely valójában az egész országnak szóló kiáltvány volt. Az egyszerű nyelvezete messze eltért a megszokott politikai diskurzustól:
Annyi kín volt a szívünkben, a halálunkban és keserűségünkben, hogy azt többé nem viseli el az a világ, amelyet a nagyszüleink hagytak ránk, hogy abban éljünk és küzdjünk. Nagyszerű volt, hogy a fájdalom és gyász már nem csak kevesek szívét feszítette, hanem túlcsordult, és a fájdalom és gyász megtöltött más szíveket is, és megtöltötte népünk legidősebbjeinek és legbölcsebbjeinek szívét és a fiatal férfiak és nők szívét, akik mind bátrak, valamint még a legkisebb gyermekek szívét is.
Az értekezés azután a múltra irányult:
Beszéltünk egymással, magunkba néztünk és megnéztük a történelmünket, láttuk a dédszüleinket szenvedni és küzdeni, láttuk a nagyszüleinket küzdeni, és láttuk a szüleinket haraggal a kezükben, és láttuk, hogy nem vettek el mindent tőlünk, ami a legértékesebb, ami éltet minket […], és a méltóság újra élt a szívünkben, és már mi is újak voltunk, és a halottak, a halottaink látták, hogy mi újak vagyunk és újra felszólítottak minket méltóságra és küzdelemre.
Ez a hang továbbra is beszélt vallás és mítosz között, a történelem, sérelem és büszkeség között, az ima és a közösség között:
Messze magunk mögött hagyjuk földünket, a házainkat, mindent, levetjük a bőrünket, hogy felöltözzünk a háborúra és a halálára, és azért halunk, hogy élhessünk. Semmit nekünk, mindent mindenkinek; ami mienk, az e gyermekeinké. Mind elhagyjuk mindenünket.
Most magunkra akarnak hagyni minket, testvérek, azt akarják, hogy a halálunk hasztalan legyen, hogy a vérünket elfelejtsék a kövek és trágya között, azt akarják, hogy a hangunk elnémuljon, és azt akarják, hogy még egyszer messzire lépjünk.
Ne hagyjatok el minket, ne hagyjatok minket egyedül meghalni és ne hagyjátok a nagyurak vákuumjában a küzdelmünket. Testvérek, legyen az utunk mindenki számára ugyanaz: szabadságot, demokráciát, igazságot!
* * *
A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg ezekben a napokban ünnepli életének 25 évét. A történelme mellett van társadalmi szervezete, nyelve és politikája.
Semmit sem lehet tenni Chiapasban, az őslakos népek és nemzeti őslakos mozgalom világában anélkül, hogy figyelembe vennék az EZLN jelenlétét, politikáját, történelmét, javaslatait, ellenállását és létét, valamint hogy párbeszédet folytatnának a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereggel.
Írta: Adolfo Gilly
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadában