A starmerizmus egy kísérlet az idő kerekének visszaforgatására. Ez nem működik, nem is működhet, és a megtűrése katasztrófát jelenthet a munkásmozgalom számára.
Kezdetektől fogva az idő visszafordítására irányuló próbálkozás volt. Az egész Starmer-projekt, amely azzal indult, hogy hamis ígéretekkel választották meg a Munkáspárt vezetőjévé, arra irányult, hogy visszacsinálja Corbyn örökségét: hogy visszarángassa a rakoncátlan pártot egy feltételezett „középútra,” amely támogatja a neoliberális gazdaságpolitikát és az imperialista háborúkat.
Ezt a célt könyörtelen határozottsággal hajtották végre. A Munkáspárt tagjai széles körben támogatták Corbyn programját, amely nagyobb állami tulajdonlást és vagyon újraelosztását ígérte progresszív adózással, és határozottan nem örültek annak, hogy az előző vezetőt démonizálták, majd kizárták a pártból. Ezért Starmer kénytelen volt szétverni a pártdemokráciát.
Rezsime betiltotta a vitákat a választókerületi pártokban, felfüggesztette azokat, amelyek nem engedelmeskedtek, és kizárt mindenkit, aki ellenvéleményt mert megfogalmazni. Amióta hatalomra került, képviselőket zártak ki a parlamenti frakcióból azért, mert felléptek a gyermekszegénység ellen — ez az autoriter, eltérő véleményekkel szembeni intolerancia még Tony Blairnél is súlyosabb.
Ez a paranoia egy alapvető valóságot tükröz: Starmer és hívei tudják, hogy a többség ellenük van, ezért kényszeríteniük kell, mert meggyőzni nem tudnak. Ebben az értelemben a projekt sokkal többről szól, mint Corbyn kiűzéséről.
Ez egy szélesebb értelemben vett uralkodó osztályi erőfeszítés része, hogy újraindítsák a brit rendszert, visszajuttatva azt 2015-be vagy akár 2007-be — Corbyn előtti, Brexit előtti, a bankárok összeomlása előtti időszakba: egy olyan világba, amelyet a liberális elit értett és uralt.
Ez azonban lehetetlen feladat. A külpolitikában az „unipoláris pillanat” elmúlt: a Nyugat gazdaságilag már nem elég erős ahhoz, hogy diktáljon a világnak, és az erre tett kísérletei csak elidegenítenek másokat.
A belpolitikában a privatizáció és a korlátlan vállalati dominancia konszenzusa csak azt tudja továbbra is biztosítani, amit eddig: romló szolgáltatásokat és csökkenő életszínvonalat.
A kettő összefügg, mert a liberális establishment összeomlik az imperializmus központjában, az Egyesült Államokban. Ott már legyőzte a Farage-típusú radikális jobboldali nacionalizmus, de az USA vezette „szabad világ” természete arra kényszeríti Európa látszólag liberális vezetőit, hogy hajlongjanak az ellenforradalom demagóg vezetője, Donald Trump előtt.
Azok a Munkáspárt tagok, akik azt hitték, hogy Starmer egy polírozott, médiabarát változata lehet Corbynnak, félreértették az establishment Corbyn-projekt iránti gyűlöletét: az tartalmi, nem formai volt, és bármelyik vezetőt, aki valódi reformokat ígér, ugyanilyen ellenségeskedéssel fogadták volna.
Hasonlóképpen, a liberális kommentátorok mostani aggodalma, amelyet a Guardian-től a Channel 4-ig hallunk, miszerint Starmer nem képes legyőzni Farage-t, tévúton jár. Starmer rossz politikus, de ez nem a probléma gyökere, amely Macron-t, Scholz-ot és Biden-t is sújtja. A liberalizmusnak nincs mit kínálnia, és a nyugati társadalmak már nem hagyják magukat becsapni.
A munkásmozgalomnak fel kell ébrednie erre. Ha a Munkáspárt nem változtat radikálisan irányt, Nagy-Britanniát hamarosan olyan Donald Trump-típusú vezetők irányítják majd, akik éppoly ellenségesek a szakszervezetekkel szemben (lásd Elon Musk), mint amennyire kegyetlenek a bevándorlókkal szemben.
A Jonathan Freedlandok és Robert Pestonok azt találgatják, hogy Starmernek mennie kellene-e. Igen, de nem azért, mert alkalmatlan: hanem mert a zombi-Blair politikája anakronisztikus. Az 1990-es évek politikai konszenzusa nem tér vissza.
Több mint egy évszázad telt el azóta, hogy Rosa Luxemburg megfogalmazta az emberiség előtt álló választást: szocializmus vagy barbárság. Most is ez a választás. El kell szakadnunk a Starmer-féle Munkáspárttól, vagy beletörődhetünk abba, hogy a Reform UK-hez hasonló pártok uralkodjanak: középút nincs.
forrás: Morning Star