1953-ban Raul Ribeiro da Silva brazil orvost meghívták, hogy csatlakozzon egy delegációhoz a Szovjetunióba, hogy tanulmányozza az ottani közegészségügyi rendszert – amely akkoriban az első ilyen jellegű volt. Megfigyeléseit később a Russia Through the Eyes of a Brazilian Doctor (Oroszország egy brazil orvos szemével) című könyvben publikálta.
Ez csak egy a számos beszámoló közül. Az 1930-as évektől az 1950-es évekig brazil orvosok dokumentálták tapasztalataikat a szovjet egészségüggyel kapcsolatban. Fiocruz történész, Gabriela Alves Miranda elemzése szerint ezekben a publikációkban egy közös vonal volt jellemző: a szovjet egészségügy iránti csodálat abból fakadt, hogy szerették volna ezeket a koncepciókat Brazíliában is megvalósítani. Az olyan elképzelések, mint az ingyenes közegészségügy, az oktatás és kutatás integrációja, a folyamatos orvosi képzés és az állami támogatású innováció, később a brazil Egységes Egészségügyi Rendszer (SUS) alapjai lettek.
Miranda interjújában az Outra Saúde számára beszél arról, hogy ezek a jelentések hogyan befolyásolták a közegészségügyi vitákat Brazíliában az 1950-es évekig, és hogyan segítettek alakítani az ország egészségügyi rendszerének látomásait.
Az 1930-as évek: egy új világ
Az 1930-as években, több mint egy évtizeddel az 1917-es orosz forradalom után, a Szovjetunió még mindig nagyrészt ismeretlen volt a világ számára. A nyugati „cordon sanitaire” (egészségügyi zár) elszigetelte a szocialista államot, és megbízható információk szűkösen érhetők el.
A nagy gazdasági világválság azonban megváltoztatta a globális percepciót. Míg a kapitalista gazdaságok összeomlottak, a Szovjetunió gazdasága jelentős társadalmi fejlődést tett lehetővé – nemcsak a cári birodalomhoz képest, de néhány világvezető nemzetét is túlszárnyalva. Ez világszerte felkeltette az érdeklődést a szovjet tapasztalatok iránt, és számos utazási beszámoló született. Brazília sem maradt ki ebből a trendből. Miranda kutatása szerint John Reed Ten Days That Shook the World (Tíz nap, amely megrengette a világot) című könyvének megjelenése után robbanásszerűen nőtt az Oroszországról szóló könyvek száma. „A szocialista forradalom utáni Oroszországba tett utazások beszámolói egy új világot mutattak az olvasók előtt” – mondja Miranda.
Ennek az „új világnak” a jelentős része a szovjet közegészségügy fejlődése volt, amely számos beszámolóban dokumentálva volt. Brazíliában ezt a trendet Maurício de Medeiros orvos Russia: Travel Notes (Oroszország: Utinapló) című könyvének 1931-es megjelenése indította el. Medeiros nem volt kommunista szimpatizáns, de Miranda szerint könyvében „kritikus és mérsékelt” nézőpontot képviselt. Erősen elutasította a szovjet társadalomról kialakított negatív képet, amely akkoriban uralta a nyugati sajtót. Medeiros a Szovjetunióban tapasztalt társadalmi káoszt „teljesen fantáziadúsnak” – vagyis hamisnak – írta le, és elismerte az egészségügyben elért figyelemre méltó eredményeket. Könyve nagy sikert aratott, 24 000 példányban kelt el, és hat kiadást ért meg, ami akkoriban hatalmas sikernek számított.
A következő évben jelent meg Osório Cesar, Paraíba államból származó orvos és kommunista aktivista Where the Proletariat Leads (Hová vezet a proletariátus) című könyve. A Juqueri Kórház pszichiátere részletesebb beszámolót adott, mint Medeiros. „Osório írásában különösen lenyűgözte a szovjet tudományos intézmények száma. Kiemelte az állam támogatását e kutatóközpontok létrehozásában, nemcsak a közegészségügy, hanem a biomedicinális kutatások terén is” – magyarázza Gabriela Miranda.
Miranda munkájában idézett Cláudio Bertolli Filho szerint a szovjet orvostudomány azért keltette fel az érdeklődést, mert „az állampolgárok széles körű ellátásának és az orvosok nagyobb szerepvállalásának ötletét képviselte a nemzeti problémák megoldásában” – olyan elemek, amelyek akkoriban hiányoztak a brazil kontextusból és más országokból. Miranda szerint ezek a beszámolók nem pusztán leíró jellegűek voltak, hanem eszközként szolgáltak szerzőik számára, hogy befolyásolják a közegészségügyi vitákat Brazíliában.
„Az egyik legszembetűnőbb téma, különösen a jelenlegi globális viták fényében, az abortuszellátás” – magyarázza Miranda. „Medeiros nagy figyelmet szentel az abortusznak, amelyet a Szovjetunióban az 1930-as években legalizáltak. Az anyaság is visszatérő téma, mivel az anya- és gyermekegészségügy akkoriban nagyon fejlett volt a Szovjetunióban.” Akkoriban, mondja, „az ingyenes abortusz a Szovjetunióban botrányt keltett a kapitalista világban.” A szerzők kiemelik, hogy ez sok szempontból sikeres politikának bizonyult, különösen a közegészségügy szempontjából.
Mindkét beszámoló dicséri a szovjet orvostudományt a betegségek átfogó megközelítéséért, figyelembe véve „a beteg életkörülményeit, mint például a házi látogatások, a családtagokkal folytatott konzultációk és a lakókörnyezet elemzése” – írja Miranda disszertációjában. Szerinte „az 1930-as években megjelentek az egészségügyi és ellátó központok is [a Szovjetunióban] a településeken és kerületekben”, ami a területi közegészségügy fejlődését jelezte.
Ez a koncepció később a Szemasko-modell néven vált ismertté, amely Nyikolaj Szemaskóról kapta a nevét, aki 1918 és 1930 között a szovjet közegészségügyi miniszter volt. Vezetése alatt alakultak ki az ország közegészségügyi rendszerének alapjai.
Más brazil utazók, köztük Caio Prado Júnior történész és Claudio Edmundo mérnök is dokumentálták megfigyeléseiket a szovjet orvostudományról. Emellett külföldi szerzők könyveit is lefordították portugálra, például A tuberkulózis elleni küzdelem a Szovjetunióban, A szexuális élet Oroszországban és Az anyaság és gyermekkor védelme a Szovjetunióban. Henry Sigerist amerikai orvos 1937-es Socialized Medicine in the Soviet Union (Szocializált orvostudomány a Szovjetunióban) című disszertációja is nagy hatással volt számos brazil szakemberre. Ezen irodalom nagy részét João Calvino Filho által vezetett Calvino Kiadó jelentette meg.
Az 1950-es évek: a munkásvédelem
A második világháború után a Szovjetunió presztízse világszerte nőtt, különösen a nácizmus legyőzésében betöltött központi szerepe miatt. Azonban hatása nemcsak katonai eredményeire terjedt ki. Az ország gazdasági növekedés újabb szakaszába lépett, megerősítve jóléti államát és bővítve közegészségügyi és tudományos intézményeit.
Ez az 1950-es években újabb hullámot indított el a Szovjetunió iránti érdeklődésben, és számos új könyv megjelent brazil orvosok tollából, akik ismertek a szovjet egészségüggyel. Két figyelemre méltó mű – Raul Ribeiro da Silva Russia Through the Eyes of a Brazilian Doctor (Oroszország egy brazil orvos szemével) és Milton Lobato és Reinaldo Machado Brazilian Doctors in the USSR (Brazil orvosok a Szovjetunióban) – került elemzésre Miranda kutatásában. Azonban a publikációk száma jóval nagyobb. A történész Raquel Torres szerint 1951 és 1963 között 54 brazil utazó 33 beszámolója jelent meg a Szovjetunióba tett látogatásaikról.
Az 1930-as évekhez képest a Szovjetunióban strukturáltabb megközelítést alakítottak ki a külföldi látogatók fogadására és vonzására. Az állami turisztikai ügynökség, a VOKS által meghatározott intézményesített útvonalak vezették a szakembereket modell közegészségügyi és tudományos intézményekbe, beleértve szülészeti kórházakat és kutatóközpontokat.
„Az 1950-es évek beszámolóiban feltűnően nagy hangsúlyt kapott a gyermekgyógyászati ellátás és az egészségügyi intézmények szervezése” – mondja Miranda. „Amikor Osório César, Maurício de Medeiros, sőt Caio Prado Júnior – aki nem volt orvos – látogatott el, nagyobb szabadságuk volt a független felfedezésre. Nem arról van szó, hogy a későbbi látogatók ‘korlátozva’ lettek volna, hanem arról, hogy a szovjet hatóságok szándékosabban szervezték az utazási útvonalakat, hogy strukturált módon mutassák be a szocializmust a nyugatiaknak.”
Tágabb politikai kontextusban a nemzetközi kommunista mozgalom az orvosokat – más szakemberekkel és technikusokkal együtt, például építészekkel és ügyvédekkel – próbálta meggyőzni arról, hogy csak a szocializmus tenné lehetővé számukra, hogy békés és igazságos világban teljes mértékben fejlesszék szakmájukat. A világbéke mozgalom fontos platformot biztosított a kommunistáknak, hogy értelmiségieket és művészeket mozgósítsanak az imperialista konfliktusok és a Szovjetunió elleni nyugati agresszió egyre növekvő fenyegetése ellen.
„Ez az időszak a Szovjetunió nemzetközi profiljának emelkedését jelentette, mivel a kultúrdiplomácia felé fordult az izolációs fázis után. A latin-amerikaiak beáramlása a Szovjetunióba jelentősen megnőtt az 1950-es évektől az 1970-es évekig, különösen a Patrice Lumumba Népek Barátsága Egyetem 1960-as alapítása után, amelyet a harmadik világ népeinek szántak” – magyarázza.
Az ilyen kultúrdiplomácia egyik kulcsfontosságú eszköze a nemzetközi kongresszusok szervezése volt, amelyek összehozták a kommunistákat, különböző ideológiai hátterű szakembereket, sőt az „apolitikusnak” tartottakat is. Ezek az események olyan ügyekre összpontosítottak, mint a béke és a szegénység elleni küzdelem. Az egyik ilyen esemény volt az 1953-as bécsi Nemzetközi Orvosi Kongresszus, amelyen Miranda által említett mindkét könyv szerzői is részt vettek.
A történész megjegyzi, hogy a kongresszuson folytatott viták olyan témákat vetettek fel, amelyeket később teljesebben kidolgoztak. „Az orvosok kötelessége, bárhol is gyakorolják szakmájukat, hogy a békét és a jobb életkörülményekért küzdjenek. Akkoriban még nem volt teljesen kialakulva a társadalmi meghatározók egészségre gyakorolt hatásának fogalma, de a viták már foglalkoztak az életkörülmények hatásával az emberek jólétére. Már 1953-ban megértették, hogy az egészség sokkal több, mint csupán a betegség hiánya.”
Ennél is jelentősebb azonban az volt, ami az esemény után következett. Ahogy remélték és várták, a delegáció tagjai meghívást kaptak a Szovjetunió közegészségügyi minisztériumától, hogy utazzanak az országba, és saját szemükkel lássák az egészségügyi rendszert. Utazási beszámolóik ebből az élményből születtek.
„A jelentésekben nem találjuk meg az ‘univerzális egészségügy’ vagy az ‘integrált egészségügy’ kifejezéseket. De az ingyenes és szabad hozzáférés az egészségügyi ellátáshoz jelen van” – magyarázza. „Kiemelt figyelmet kapott a megelőző orvostudomány a gyógyító orvostudomány helyett, egészségügyi vizsgálatokkal a gyárakban és munkahelyeken. A brazil orvosokat lenyűgözte ez a megelőzésre irányuló megközelítés.”
A Szovjetuniót a munkavédelem úttörőjének tekintették. „Raul Ribeiro beszámolójában megjegyzi, hogy a gyári munkásoknak félévente kötelező volt tuberkulózis-megelőzési vizsgálaton részt venniük. A nem dolgozókat úgynevezett ‘egészségügyi propaganda’ segítségével ösztönözték ugyanerre. Ez a fogalom nagyon hasonlít ahhoz, amit ma egészségnevelésnek hívunk” – magyarázza Miranda. „Az egészségügyi kampányok visszatérő téma Ribeiro beszámolójában, de még inkább Milton Lobato megfigyeléseiben.”
Egy másik kulcsfontosságú terület a vidéki egészségügy volt. „A vidéken dolgozó orvosokat az állam nagyra értékelte, és kötelező volt számukra gyakorlatot végezniük a Szovjetunió elhanyagolt területein” – tette hozzá. „Fontos azonban megjegyezni, hogy a brazil orvosok főleg kijelölt helyszíneket látogattak, és nem nagyon merészkedtek ezekre a vidéki területekre.”
Végül Miranda elmagyarázza, hogy „az utazókat nemcsak a jó fizetések, hanem az orvosok társadalmi megbecsülésének magas szintje is lenyűgözte. Akkoriban beszámolóikat elsősorban brazil kollégáiknak szánták. Az 1950-es években az orvosok politikai szerepéről folytatott viták egyre inkább előtérbe kerültek, és az országban néhány orvosi sztrájk is volt.”
Ezzel a megfigyeléssel visszatér ahhoz, amit a jelentések közzétételének elsődleges céljának tart: a Szovjetunióról szóló antikommunista propaganda ellensúlyozásán túl erős érdeklődés mutatkozott a brazil közönség – mind az általános, mind a szakmai – számára bemutatni a szovjet orvostudományban megfigyelt ötleteket és gyakorlatokat. „Akkoriban Brazília nemzeti fejlesztési terveiről folytak a viták, és ezek az ötletek részét képezték ennek a politikai kontextusnak – sőt, bizonyos esetekben meg is valósultak” – mondja Miranda. Ezek a tervek elkerülhetetlenül magukban foglalták a „közegészségügy és orvosi ellátás szervezésének” kérdéseit.
A brazilok érdeklődése kiterjedt a Szovjetunióban kifejlesztett orvosi eljárásokra is. Disszertációjában Miranda részletesen elemzi a Medical and Biological News (Orvosi és Biológiai Hírek) című tudományos folyóirat számát, amelyet Alcedo Coutinho és Irun Sant’Anna kommunista orvosok szerkesztettek 1951 és 1960 között. A folyóirat nemcsak dokumentálta a szovjet orvostudomány fejlődését, hanem szemináriumokat és tanulmányokat is szervezett a Szovjetunióban kifejlesztett egészségügyi gyakorlatokról. Ezek közé tartozott Fernand Lamaze által népszerűsített „fájdalommentes szülés” módszere, Vladimir Filatov szemész által kidolgozott emberi szövetterápiák és Ivan Pavlov fiziológiai kutatásai.
Gabriela Miranda szerint nehéz pontosan megmérni ezeknek a jelentéseknek a hatását a megjelenésük idején. Bár Maurício de Medeiros egészségügyi miniszterként szolgált a Kubitschek-kormány idején, nem valósította meg a brazil egészségügy szocializálását. Másrészt fényképek bizonyítják, hogy a szovjet orvostudományról szóló előadások százszámra vonzották a közönséget Rio de Janeiróban és São Paulóban az 1950-es években. A történész disszertációjában azt is elárulja, hogy a rendőrség szorosan figyelte a szerzőket, és részletes nyilvántartást vezetett tevékenységeikről.
A közvetlen hatásukon túl ezek a jelentések úttörő szerepet játszottak olyan közpolitikák népszerűsítésében, amelyek később az SUS alapvető pilléreivé váltak.
Segített-e a szovjet egészségügy az SUS kialakításában?
Az 1970-es években a jogegyenlőségért folytatott küzdelem Brazíliában lendületet kapott a katonai rezsim ellenzékében. Az 1988-as alkotmányozó gyűlésig ez a társadalmi mozgalom biztosította az SUS létrehozását, amely ma a világ legnagyobb közösségi, ingyenes és univerzális egészségügyi rendszere.
Hasonlóan a szovjet egészségügyről író orvosokhoz, a strukturális reform kulcsfiguráinak közül sokan kommunisták voltak. Az A democracia na questão da saúde (A demokrácia az egészségügy kérdésében) című programdokumentum, amelyet az SUS első vázlatának tekintenek, a Brazil Kommunista Párt (PCB) tagjainak hozzájárulásait is tartalmazta. Azonban ők messze nem voltak egyedül. Több tucatnyi, más marxista-leninista szervezetekhez kötődő személy játszott kulcsszerepet a küzdelemben, amely végül hozzájárult a diktatúra lebontásához és az SUS létrehozásához.
Miranda azonban óva int attól, hogy a szovjet egészségügyről szóló jelentések közvetlen hatását tulajdonítsuk az egészségügyi reform mögötti ötleteknek. Az 1964-es katonai puccs jelentős szakadást jelentett, korlátozva a különböző generációk aktivistái közötti ötletcserét. Emellett ugyanebben az évtizedben más közegészségügyi rendszerek és modellek is megjelentek, amelyek alternatív inspirációt nyújtottak az egészségügy univerzalizálásáért küzdőknek.
A korszak intenzív vitáiban részt vevő kulcsfigurák, például Reinaldo Guimarães és Sonia Fleury közegészségügyi szakértők szerint más modellek is jelentős szerepet játszottak az egészségügyi reform vitáinak alakításában Brazíliában. „Más nagy hatások is érvényesültek az SUS-ra – Anglia, Kuba, Kanada és Olaszország, mind az egészségügyi reform, mind a mentális egészség terén” – magyarázza Fleury. Hozzátette, hogy „ma az SUS, amely egy eredeti modell, inspirációt nyújt ezeknek az országoknak és sok másnak.”
Guimarães, aki jelenleg a Rio de Janeirói Szövetségi Egyetem professzora és az Abrasco alelnöke, emlékeztet a feldsérek (a szovjet egészségügyi rendszer középfokú egészségügyi szakemberei) vitájára. Bár az SUS-ban nem volt közvetlen megfelelője, ez a koncepció része volt a szélesebb vitának, amely hozzájárult a Családorvosi Stratégia (ESF) kialakításához, amelyet az azt követő évtizedben vezettek be.
Mindketten hangsúlyozzák, hogy különböző nemzetközi tapasztalatok, nemcsak a szovjet modell, befolyásolták a Családorvosi Stratégia (ESF) és a közösségi egészségügyi munkások programjainak kialakítását Brazíliában. „Kína az 1960-as években” – emlékezik Fleury a mezítlábas orvosok kezdeményezésére. Egy másik kulcsmodell Kuba Családorvosi rendszere volt, amint azt Odorico Monteiro és Carlille Lavor hangsúlyozta 2010-ben és 2015-ben. Mindketten az 1980-as években játszottak szerepet a Ceará államban sikeresen bevezetett módszerekben, amelyek erősen támaszkodtak a kubai rendszerre, valamint a Planaltina-i tapasztalatokra, amelyek később hozzájárultak az ESF országos terjesztéséhez.
Monteiro többek között a szovjet modell korábbi megfontolására reflektál. „Korábbi szakaszban volt a szovjet modell javaslata, amelyet Brazíliában kevesen vitattak meg. Ez volt az első nagy perspektíva az univerzalizációra, amelyre hivatkozhattunk volna, de különböző okokból nem terjedt el országunkban” – emlékezett vissza.
Eddig egyetlen akadémiai disszertáció vagy értekezés sem foglalkozott részletesebben a szovjet orvostudomány hatásával a brazil egészségügyi reformokra Gabriela Miranda kutatásán túl. A kutató azonban ígéretes területnek tartja ezt a témát. „Az orvostudomány és közegészségügy története, amelyet korábban nagyrészt európai és észak-amerikai narratíva uralt, kezd új perspektívák felé nyitni” – zárja Miranda.
forrás: Peoples Dispatch