Kevesebb dolog mutatja jobban a jobboldal képmutatását, mint a szólásszabadság kérdése.
Vegyük például JD Vance amerikai alelnököt, aki nemrég Európát járta, hogy megleckéztesse a vezetőket, amiért állítólag törvényekkel akarják elhallgattatni a szélsőjobb kritikusait. Vance szerint ez a szabadság elleni támadás nagyobb veszélyt jelent a kontinensre, mint a szokásos fantomok, Oroszország és Kína.
Ugyanakkor az USA-ban a szólásszabadság harcosának barátai épp azzal vannak elfoglalva, hogy embereket raboljanak el és deportáljanak pusztán azért, mert szociális médián Palesztinát támogató tartalmakat osztottak meg. Közben pedig a kormány olyan szavakat töröl el a kormányzati weboldalakról, mint a „gender”, „egyenlőség”, vagy akár a „fogyatékkal élő”.
A liberálisok számára ez a kettős mérce a bizonyíték arra, hogy a jobboldali populista kormányok szakítanak a normális kapitalista értékekkel. A szélsőjobb felbontja azt a kapcsolatot, amely a kapitalizmust, a demokráciát és a szólásszabadságot összeköti – olyan kapcsolat, amelyről a liberálisok azt állítják, hogy alapja volt a rendszer kialakulásának.
A kapitalizmus a szabadságról papol, de soha nem biztosított a többségnek valódi véleménynyilvánítási szabadságot. A hatalmon lévők mindig is korlátozni próbálták a szólás szabadságát.
Vegyük például a „szabad sajtót”. Igaz, hogy Nagy-Britanniában mindenki szabadon alapíthat hírportált és publikálhat véleményt. Azonban a hatalmas költségek miatt ezt a „szabadságot” csak a rendkívül gazdagok gyakorolhatják. Még egy nagyobb elérésű, kizárólag online működő hírportál fenntartása is komoly befektetést igényel.
A „hírek” osztályszerű tulajdonlása meghatározza, hogy miről lehet társadalmi szinten vitatkozni.
Régen az újságkiadók közvetlenül beleavatkoztak az újságírók munkájába, hogy biztosítsák: a lapjuk az ő érdekeiket tükrözi. A mai tulajdonosok általában kifinomultabbak: olyan szerkesztőket és írókat alkalmaznak, akik nagyjából osztják a világnézetüket.
Milyen „szabadságot” biztosít ez az olvasóknak?
És bár a hatalmon lévők sokat beszélnek a szabadságról, soha nem hagyták, hogy az alacsonyabb rétegek szabadon mondhassanak el mindent, amit akarnak.
Az állam szándékosan úgy tervezte a terrorizmus elleni törvényeket, hogy korlátozzák a jogunkat arról beszélni, amit tiltott témának nyilvánít.
Az 1990-es években a konzervatív kormány betiltotta, hogy a Sinn Fein ír republikánusok hangja, még azoké is, akiket Westminsterbe választottak, sugárzásra kerüljön.
Azóta az állam mániája a „radikális iszlámmal” a Prevent Program-hez vezetett, amely ellenőrzi, mit mondhatnak a muszlimok.
A terrorjoghoz még hozzájön a rágalmazási törvények bonyolult hálózata, amelyek kizárólag azok szabadságát védik, akik megengedhetnek maguknak jó ügyvédeket.
Az állam régóta használja ezeket a szabályokat azok ellen, akik a gazdagok kiváltságait bírálják. Ez a gyakorlat egészen 1792-ig, a radikális demokrata Thomas Paine peréig nyúlik vissza.
Akkor a brit miniszterelnök rágalmazás miatt perelte be Paine-t a ma már híres „Az ember jogai” című pamfletjéért. A bírók akasztófára ítélték.
A mai szocialisták elutasítják az állami cenzúrát, és mind az egyéni, mind a kollektív szabadság legelső harcosai. Védjük azokat a korlátozott jogokat is, amelyek a kapitalizmus keretein belül megadatnak nekünk.
Ugyanakkor nem támogatjuk a korlátlan szólásszabadságot.
Például ellenzük, hogy a nácik szabadon terjeszthessék a gyűlöletüket. Meg akarjuk akadályozni, hogy a fasisztákat a médiában normalizálják, és fizikailag is megpróbáljuk megakadályozni, hogy sugárzásra kerüljenek. Ennek oka, hogy tudjuk: a fasiszta beszéd és a cselekvés között szerves kapcsolat van.
A tavaly nyári rasszista zavargásokat például a mainstream média tette lehetővé, amely felerősítette a szélsőjobb hangját és narratíváit. Ez a kisebbségek és bevándorlók életét veszélyeztette. Számunkra egy menekült jog az életért fontosabb, mint egy fasiszta jog a gyűlöletkeltéshez.
A szocialisták nem hisznek abban, hogy a világot az „eszmék harca” határozza meg, ahol a jobb érvek győznek.
A szocialistáknak és radikálisoknak hosszú hagyománya van a szólásszabadságért folytatott küzdelemben. Tudták, hogy a radikális eszmék megfogalmazása kulcsfontosságú a változásért küzdő mozgalmak építéséhez. De az eszmék önmagukban nem változtatnak semmin. Csak akkor változtathatják meg a világot, ha anyagi erővel párosulnak.
forrás: Socialist Worker