Dühös a latin-amerikai szélsőjobb. Brazília Jair Bolsonarója és Argentína Javier Mileije mindig dühöseknek tűnnek, mindig hangosan és agresszívan szólnak. Tesztoszteron szivárog a pórusaikból, egy mérgező izzadság, amely elterjedt a régióban.
Könnyű lenne azt mondani, hogy ez Donald Trump saját márkájú neofasizmusának hatása, de ez nem igaz. A szélsőjobbnak sokkal mélyebb gyökerei vannak, amelyek az oligarchikus családok védelméhez kapcsolódnak, amelyek gyökerei a gyarmati korból származnak, a virreinátusokon (alkirályságokon) keresztül Új-Spanyolországtól a Río de la Platáig. Bizonyára ezeket a szélsőjobboldali férfiakat és nőket inspirálja Trump agresszivitása és Marco Rubio, a latin-amerikai szélsőjobb dühös védelmezőjének belépése az amerikai külügyminiszter pozíciójába. Ez az inspiráció és támogatás fontos, de nem magyarázat a szélsőjobb visszatérésére, egy dühös áradatra, amely Latin-Amerikában növekszik.
Szélsőjobbosok a 2022-es CPAC konferencián
A felszínen úgy tűnik, mintha a szélsőjobb vereségeket szenvedett volna. Jair Bolsonaro nagyon hosszú időre börtönbe került a 2023. január 8-án kudarcba fulladt puccskísérletben betöltött szerepe miatt (amelyet Trump 2021. január 6-i saját sikertelen puccskísérlete inspirált). Chile elnökválasztásának első fordulójában a Kommunista Párt jelöltje, Jeannette Jara kapta a legtöbb szavazatot, és a baloldali középpárt blokkját vezeti a második fordulóba (december 14.). Venezuela kormányának megdöntésére tett minden próbálkozás ellenére Nicolás Maduro elnök továbbra is hatalmon van, és a népesség nagy részét mobilizálta, hogy megvédjék a bolivári forradalmat minden fenyegetéssel szemben. És 2025 október végén a világ országainak nagy része az ENSZ Közgyűlésében szavazott egy olyan határozat mellett, amely a kubai blokád véget vetését követeli. Ezek a mutatók – Bolsonaro bebörtönzésétől a Kubáról szóló szavazásig – arra utalnak, hogy a szélsőjobb nem tudta átültetni programját minden területen és minden csatornán keresztül.
A felszín alatt azonban jelek mutatkoznak arra, hogy Latin-Amerika nem az úgynevezett Rózsaszín Áramlat (amely Hugo Chávez 1998-as venezuelai megválasztása után indult) újjáéledését látja, hanem egy dühös áradat kialakulását tapasztalja, amely lassan kezdte elsöpörni a régiót Közép-Amerikától a Déli Kúpig.
Választások Dél-Amerikában
A chilei elnökválasztás első fordulója aggasztó eredményt hozott. Míg Jara, a Kommunista Párt jelöltje a 85,26%-os részvétel mellett 26,85%-ot szerzett, addig a szélsőjobboldali José Antonio Kastja 23,92%-kal a második helyen végzett. A hagyományos jobboldal Evelyn Mattheije 12,5%-ot, míg a szélsőséges jobboldali jelölt, Johannes Kaiser, aki korábban Kast mellett volt, most pedig attól jobbra áll, 14%-ot kapott. Valószínű, hogy Jara szerez néhány szavazatot a középpárti szavazóktól, de nem eléget ahhoz, hogy legyőzze a szélsőjobb előnyét, amelynek úgy tűnik, legalább a szavazók 50%-a mögött áll. A szociálliberálisnak nevezett Franco Parisi, aki harmadik lett, 2021-ben Kastot támogatta, és valószínűleg ismét őt fogja. Ez azt jelenti, hogy Chilében a szélsőjobb kezében lesz az elnöki hivatal, egy olyan emberbél, akinek családi háttere a német náczizmusba nyúlik vissza (Kast apja a Náci Párt tagja volt, aki a Vatikán közbenjárásával menekült meg az igazságszolgáltatástól), és aki úgy véli, hogy a chilei diktatúra (1973-1990) lényegében jó ötlet volt.
Chile északi szomszédjában, Bolíviában az új elnök, Rodrigo Paz Pereria, egy volt elnök fia, a második választási fordulóban legyőzte a szélsőjobb Jorge „Tuto” Quirogáját (szintén volt elnök). Ebben a fordulóban nem volt baloldali jelölt, miután a Szocializmus Mozgalma 2006-tól 2025-ig kormányozta folyamatosan Bolíviát. Paz saját pártja kisebbségi helyzetben van a törvényhozásban, ezért valószínűleg Quiroga Libre koalíciójához kell igazodnia, és valószínűleg egy Amerika-barát külpolitikát és egy libertárius gazdaságpolitikát fog folytatni. Peru áprilisban tartja a választásait, ahol a limai volt polgármester – Rafael López Aliaga – várhatóan győzni fog. Ő elutasítja a szélsőjobb címkét, de átveszi a szélsőjobb összes általános jellemzőjét (ultrakonzervatív katolikus, kemény biztonsági intézkedések támogatója, és libertárius gazdasági programot preferál). Kolumbiában Iván Cepeda a baloldal valószínű jelöltje a 2026 májusában tartandó elnökválasztáson, mivel Kolumbia nem enged második ciklust (így Gustavo Petro jelenlegi elnök nem indulhat újra). Cepeda erős ellenállással fog szembenézni Kolumbia oligarchiájától, amely vissza akarja szerezni az ország feletti irányítást. Túl korai megmondani, kivel fog szembenézni Cepeda, de lehet, hogy Vicky Dávila újságíró lesz az, akinek a Petroval szembeni szélsőjobboldali ellenállása váratlan területeken nyer teret a kolumbiai társadalomban. Valószínű, hogy 2026 közepére Dél-Amerika nyugati peremén található államok többsége (Chilétől Kolumbiáig) a szélsőjobb kezében lesz.
Még ha Bolsonaro börtönben is van, pártja, a PL (Liberális Párt) a legnagyobb frakció Brazília Nemzeti Kongresszusában. Valószínű, hogy Lulát jövőre újra megválasztják az elnökségbe, tekintettel óriási személyes kapcsolatára a választókkal. A szélsőjobb jelöltje – akár Tarcísio de Freitas, São Paulo állam kormányzója, akár valamelyik Bolsonaro (felesége, Michelle vagy fia, Flavio) – nehéz helyzetben lesz vele szemben. De a PL be fog törni a Szenátusba. Az, hogy uralják a törvényhozást, már most megkötözte a kormány kezét (a COP30-on Lula képviselője nem tett javaslatot az éghajlati katasztrófa megfékezésére), és a Szenátusban elért győzelem tovább erősítené ország feletti irányításukat.
A Dühös Áramlat közös napirendje
A Dühös Áramlat politikusainak, akik hullámokat vernek, sok a közös vonásuk. Legtöbbjük most ötvenes éveiben jár – Kast (1966-os), Paz (1967-es), a venezuelai politikus, María Corina Machado (1967-es) és Milei (1970-es). A latin-amerikai diktatúrák utáni időszakban értek felnőttkorba (az utolsó diktatúra 1990-ben ért véget Chilében). Az 1990-es évek folytatták az 1980-as évek gazdasági stagnálását: az elveszett évtized (La Década Perdida), amely alacsony növekedési rátákkal és a globalizációba kényszerített, rosszul kifejlesztett komparatív előnyökkel rázta meg ezeket az országokat. Ebben a kontextusban fejlesztették ki a Dühös Áramlat politikusai közös programjukat:
Antikommunizmus. A latin-amerikai szélsőjobb alakulását egy baloldalellenes napirend határozza meg, amelyet a hidegháborúból örököl, ami azt jelenti, hogy politikai formációi tipikusan támogatják az USA által támogatott katonai diktatúrák korát. A baloldal eszméi, legyenek azok a kubai forradalomtól (1959) vagy a Rózsaszín Áramlat korától (1998 után), tiltott gyümölcs e politikai erők számára; ezek közé tartozik az agrárreform, az állami iparosítás finanszírozása, az állami szuverenitás, valamint a szakszervezetek jelentősége minden munkás és paraszt számára. A Dühös Áramlat antikommunizmusa primitív, anyatej a politikusoknak, és ügyesen felhasználják a társadalom egyes részeinek ehymás ellen fordítására.
Libertárius gazdaságpolitika. A Dühös Áramlat gazdasági eszméit a chilei „Chicago Boys” (köztük Kast testvére, Miguel, aki Augusto Pinochet tábornok tervezési bizottságának elnöke, munkaügyi minisztere és a központi bank elnöke volt) formálták. Közvetlenül a libertárius osztrák iskolától (Friedrich Hayek, Ludwig von Mises és Murray Rothbard, valamint Milton Friedman) veszik át hagyományaikat. Ezeket az eszméket jól finanszírozott agytrösztökben nevelték ki, mint például az Argentin Makrogazdasági Tanulmányok Központja (1978-ban alapították) és a chilei Közügyi Tanulmányok Központja (1980-ban alapították). Úgy vélik, az Államnak a munkások és polgárok fegyelmezésére kell törekednie, és a gazdaság magánkézben kell, hogy legyen. Milei híres láncfűrészes mutatványa megvilágítja ezt a politikát, amely nem csak a szociális jólét (a neoliberalizmus műve) csökkentéséről szól, hanem magának az Állam képességeinek lerombolásáról is.
Kulturális háborúk. Az antigender ideológia és a bevándorlásellenes retorika hullámát felhasználva a Dühös Áramlat képes volt megszólítani a konzervatív evangélikus keresztényeket és a munkásosztály azon nagy részét, amelyet a „felülről” érkező változások zavartak meg. A szélsőjobb azzal érvel, hogy a munkásnegyedekben a drogipar által létrehozott erőszakot a „liberalizmus” táplálja, és hogy csak a kemény erőszak (amelyet Salvador elnöke, Nayib Bukele demonstrált) lehet a megoldás; ezért szeretnék megerősíteni a hadsereget és a rendőrséget, és félretenni az erő alkalmazására vonatkozó alkotmányos korlátozásokat (október 28-án Rio de Janeiróban Bolsonaro szövetségese, Cláudio Castro kormánya legalább 121 embert ölt meg a „Visszafogás” nevű rendőri akcióban). A szélsőjobb javára válik, hogy különféle összeesküvés-elméleteket alakított ki arról, hogy az „elit” hogyan terjesztette a „globalizált” eszméket, hogy megrongálja és elpusztítsa nemzeteik „kultúráját”. Ez egy nevetséges gondolat, amely olyan szélsőjobb és hagyományos jobboldali politikai erőktől származik, amelyek az amerikai vállalatok teljes körű belépését támogatják társadalmukba és kultúrájukba, és nem tisztelik a munkásosztály és a parasztság harcának történetét a saját nemzeti és regionális kulturális világuk felépítéséért. De a Dühös Áramlatnak sikerült megalkotnia azt a gondolatot, hogy ők kulturális harcosok, akik örökségüket védik a „globalizáció” rákfenéje ellen. A kulturális háború része az egyéni vállalkozó történelem alanyként való előmozdítása és a társadalmi reprodukció szükségességének becsmérlése.
Ez a három elem (az antikommunizmus, a libertárius gazdaságpolitika és a kulturális háborúk) hozza össze a szélsőjobbat Latin-Amerikában. Ez robusztus ideológiai keretet biztosít számukra, hogy a lakosság egyes rétegeit mozgósítsák, és elhiggyék, hogy ők a félteke megmentői. Ezt a latin-amerikai szélsőjobboldalt Trump és a spanyol szélsőjobb nemzetközi hálózata támogatja (a Foro Madrid, amelyet 2020-ban a Disenso Alapítvány, a szélsőjobboldali Vox párt agytrösztje hozott létre). A régi elit társadalmi osztályok jelentős anyagi támogatását élvezik, akik lassan elhagyták a hagyományos jobboldalt ezekért az új, agresszív szélsőjobboldali pártokért.
A baloldal válsága
A baloldalnak még mindig nem sikerült megfelelő értékelést adnia e pártok megjelenéséről, és nem tudott élettel csillogó napirendet megfogalmazni. Mély ideológiai válság gyötri a baloldalt, amely nem tudja megfelelően eldönteni, hogy választási szövetséget kössön a hagyományos jobboldallal és a liberálisokkal a választásokon való részvételhez, vagy népi frontot építsen a munkásosztály és a parasztság körében társadalmi hatalom kiépítésére, mint a megfelelő választási előretörés előkészítője. Az előbbi stratégia (a választási szövetség) példája Chiléből származik, ahol először a Concertación de Partidos por la Democracia (Pártok Egysége a Demokráciáért) alakult 1988-ban, hogy távol tartsa a hatalomból a diktatúra pártjait, majd az Apruebo Dignidad (Méltóságot Igazolok) 2021-ben hozta az elnöki székbe a centrista Széles Front Gabriel Boric-át. De Chile-n kívül kevés bizonyíték van arra, hogy ez a stratégia működne. Az utóbbi nehezebbé vált, mivel a szakszervezeti tagság mértéke összeomlott, és az uberizáció individualizálja a munkásosztályt, hogy aláássa annak kultúráját.
Kimondhatjuk, hogy Bolívia volt szocialista alelnöke, Álvaro García Linera, észak felé, New York City felé nézett inspirációért. Amikor Zohran Mamdani megnyerte a főpolgármester-választást, García Linera azt mondta: „Mamdani győzelme azt mutatja, hogy a baloldalnak a merészséghez és egy új jövőhöz kell elköteleznie magát.” Nehéz nem egyetérteni ezzel az állítással; bár Mamdani saját javasolt programja főleg egy elnyűtt New York-i infrastruktúra megmentéséről szól, nem pedig a város szocializmus felé való előmozdításáról. García Linera nem említette saját bolíviai idejét, amikor egykori elnökkel, Evo Morales-szel együtt megpróbált szocialista alternatívát építeni. A baloldalnak merészeknek kell lennie, és meg kell fogalmaznia egy új jövőt, de annak a saját, harcok és szocializmus építésének történetéből kell kinőnie.
Írta: Vijay Prashad, a Tricontinental igazgatója
forrás: Peoples’s Democracy