Az Egyesült Államok Venezuelával szembeni illegális akcióját követően szándékos félretájékoztató kampányt indítottak, hogy kétségbe vonják az ország forradalmának túlélését.
Az elmúlt 72 óra eseményei minőségi fokozatot jelentenek az Egyesült Államok kormányának a venezuelai bolivári forradalom ellen irányuló, 25 éves rendszerváltási műveleteinek sorában. Az Egyesült Államok által végrehajtott „Absolute Resolve” (Abszolút Eltökéltség) hadművelet – egy célzott bombázás és Nicolás Maduro elnök illegális elrablása – a mély válság, de egyben a mély megvilágosodás pillanatát teremtette. A világ forradalmi erőinek konkrét elemzésre van szükségük, hogy átvágjanak a dezinformáción, megértsék az objektív erőviszonyokat és lássák az előre vezető utat.
Az USA katonai beavatkozásának objektív feltételei
A hadműveletet követően sokat beszéltek az Egyesült Államok Birodalmának páratlan katonai képességeiről. De a marxistáknak a politikai erőviszonyok megértésével kell kezdeniük. Közelebbről szemügyre véve az a tény, hogy a Trump-adminisztrációnak ilyen formában kellett végrehajtania a műveletet, az imperializmus politikai gyengeségének bizonyítéka is – Venezuelában, nemzetközileg és a belföldön.
A Trump-rezsim döntése, hogy ezt a műveletet hajtsa végre, ne pedig teljes körű inváziót, a szervezett népi ellenállás erejéről tanúskodik. Két elsődleges tényező korlátozta az amerikai lehetőségeket:
-
Tömegmozgalom Venezuelában: Maduro elnök felhívása a Bolivári Milíciák tömeges bővítésére nyolc milliónál több állampolgárt állított fegyverbe. Ezzel együtt, Venezuela hivatásos hadseregével, amely nem bomlott szét, olyan helyzetet teremtettek, ahol bármilyen szárazföldi invázió elhúzódó népi háborúba torkollana, amely elfogadhatatlan politikai és anyagi költségeket róna az Egyesült Államokra. A chavizmus és a bolivári forradalom iránti széles támogatási bázis továbbra is fennáll, amit a Trump-adminisztráció hallgatólagosan is elismert, amikor a „realizmusra” hivatkozott. Beismerte, hogy a venezuelai jobboldalnak nincs meg a támogatottsága az ország vezetéséhez.
-
Belföldi amerikai ellenállás: A katonai beavatkozás széles körű, a politikai spektrumot átfogó elutasítása, beleértve Trump saját bázisának jelentős rétegeit is, politikai szempontból fenntarthatlanná tett egy nagyobb léptékű csapatmozgósítást.
Ezekkel a megfélemlítő tényezőkkel szembesülve a Fehér Ház a „lefejezés” stratégájára állt át: túlnyomó technológiai és katonai fölényét felhasználva igyekezett lecsapni a forradalmi állam fejére, miközben elkerülte a zavarost. Azzal, hogy egy „sebészeti” csapás mellett döntöttek – több mint 150 repülőgépet és elit Delta Force egységeket bevonva –, ahelyett, hogy a venezuelai állam megsemmisítésére indítottak volna háborút, hallgatólagosan elismerik, hogy az állam megmarad. Az USA, Irak és Afganisztán két sikertelen és költséges katonai beavatkozása után, a legkisebb ellenállás útját kereste, inkább bombázóhadjáratok és emberrablások mellett döntött, amelyek politikai „trófeaként” szolgálhatnak. De Trump hiperemocionális stílusa és a hiperagresszív katonai taktika – amely felidézi Latin-Amerika korábbi „gunboat diplomacy” (hadihajó-diplomácia) időszakait – mögött ott rejlik a vonakodás, hogy teljes körűen a rendszerváltó háborúig menjen. Ez a 19. századi gengszter-imperializmushoz való visszatérés, engedmények kikényszerítése fegyveres fenyegetéssel; ez az, amit Trump valójában érthet „Venezuela irányításán”.
A hatalom aszimmetriája és az „árulás” kérdése
Bár a venezuelai tömeg, párt és állam felkészült egy teljes körű amerikai invázió decentralizált népi ellenállási háborúval való megvívására, jelenleg egyetlen ország sincs a Földön, amely felkészült lenne, vagy képes lenne megakadályozni az Egyesült Államok ilyen speciális hadműveletének túlnyomó és brutális erőit. Jelenleg egyetlen nemzet sem képes – minden erkölcsi igazoltsága, népszerű mozgósítása vagy katonai képessége ellenére – felvenni a versenyt az USA háborús gépezetének koncentrált, nagytechnológiás halálos erejével ezen a téren. A koordinált tömegbombázás, a kommunikációs, áramellátási és légvédelmi rendszerek kiiktatása, majd a Maduro elnök biztos rezidenciájára történt rajtaütés ennek az aszimmetrikus hatalomnak a megnyilvánulása volt. A venezuelai erőkből és kubai internacionalistákból álló biztonsági részleg hősies ellenállása, amely 50 harcban elesett áldozatot követelt, megerősíti, hogy ez háborús cselekmény volt, nem pedig „megadás” – minden korábbi állítással ellentétben.
Ez egyértelműen cáfolja azt a gondolatot, hogy a többólusúság a jelenlegi szakaszában mechanizmusként szolgálhat a globális déli államok szuverenitásának védelmére. Az USA, a világ legnagyobb katonai költségvetésével, a legkiterjedtebb katonai bázis-hálózattal és technológiai fölényével, visszaállította az egyedüli nagyhatalmi (unipoláris) hegemóniáját a katonai hatalom területén.
Az azt követő pszichológiai hadviselési művelet azzal igyekezett széthúzást szítani, hogy „árulást” vagy „hazafiatlanságot” állított a forradalmi vezetésen belülre, különösen Delcy Rodríguez alelnök célozva. Ennek a narratívának nincs alapja, teljesen hamisnak tűnik, és klasszikus taktika az amerikai katonai stratégia és pszichológiai hadműveletek során.
A Rodríguez család forradalmi hűségét a harc súlyos ára pecsételte meg. Apjukat, Jorge Antonio Rodríguez-t, a Marxista-Leninista Szocialista Liga vezetőjét a Punto Fijo rendszer kínozta és gyilkolta meg 1976-ban. Mind Delcy, mind testvére, Jorge (a Nemzetgyűlés elnöke) ebből a szocializmusért folytatott titkos és tömeges harc tradíciójából kerültek ki. Maga Maduro elnök ugyanennek a szervezetnek a kádere volt. Árulásra vagy gyávaságból/sajátérdekből fakadó kapitulációra utalni közöttük figyelmen kívül hagy négy évtizednyi közös politikai formálódást, üldöztetést és vezetést a szüntelen imperialista agresszió, valamint a forradalmi vezetésük osztályjellege mellett.
A Bolivári Állam ellenállóképessége és a visszavonulás taktikája
A műveletet követően a venezuelai állam gyökerezettségét és stabilitását demonstrálta. Az évtizedes amerikai propaganda állításával ellentétben – mely az összeomlását hirdette – a politikai és alkotmányos parancsnoki lánc sértetlen maradt. Delcy Rodríguez alelnök, Diosdado Cabello belügyminiszter, Vladimir Padrino védelmi miniszter, valamint a PSUV és a fegyveres erők magvezetése az intézmények stabilizálására, a nyilvános tér visszaszerzésére törekedtek, a tömegeket tüntetésre szólítva fel és az életjelek igazolását követelve Maduro elnökről. Bár Trump kezdetben azt állította, hogy az USA „fogja irányítani az országot”, Marco Rubio kénytelen volt visszafordítani ezt. A PSUV vezetésének funkcionális folytonossága kényszerítette erre a retorikai visszavonulásra. Delcy Rodríguez ideiglenes vezetőként válaszolt az amerikai narratívára: „Csak egy elnök van ebben az országban, és a neve Nicolás Maduro Moros… soha többé nem leszünk egyetlen birodalom gyarmata sem.” Rubio sietős visszavonulásában odáig ment, hogy nyilvánosan hiteltelenítette a saját választott ellenzéki alakjukat, María Corina Machadót, ezzel de facto elismerve a bolivári államot mint az egyedüli kormányzó entitást.
Ezért a későbbi, Caracasból érkező, az USA-val folytatandó párbeszédre és tárgyalásokra való felhívást nem kapitulációként kell értelmezni, hanem kényszerű visszavonulásként. Az objektív feltételek súlyosak. A jobboldali elfordulás Argentínában, Paraguayban, Ecuadorban, Salvadorban, Peruban és Bolíviában, valamint a progresszív kormányok tétovázása Brazíliában, Kolumbiában és Mexikóban azt jelenti, hogy Venezuela politikai elszigeteltségbe kerül Latin-Amerikában. Az orosz és kínai szövetséges kormányoktól kapott anyagi és politikai támogatás egyértelműen nem elegendő ahhoz, hogy megfélemlítse az amerikai imperializmust egy újabb agressziótól. A folytatódó tengeri blokád és a további amerikai katonai akciók által jelentett egzisztenciális fenyegetés továbbra is a legnagyobb kihívás.
Trump első, január 3-i nyilatkozatában utalt arra, hogy Delcy Rodríguez hajlandóságot mutatott az USA-val való együttműködésre és követeléseinek teljesítésére. Néhányan a baloldalon elhitték neki, ezt Delcy kapitulációjának jeleként értelmezve. Ugyanazon napon tartott sajtótájékoztatóján újra megerősítette Venezuela szuverenitását és saját követeléseit az USA-val szemben, beleértve Maduro elnök szabadon bocsátását. Másnap Delcy, miután vezette a pártvezetés és a miniszterek találkozóját – amelyen a párt, a tömegek és a hadsereg egységét újra megerősítették – üzenetet küldött a világnak, egyértelműen Trump és az Egyesült Államok kormánya felé. Felhívta az amerikai kormányt, hogy együtt dolgozzon Venezuelával a béke és fejlődés érdekében, de szuverenitás és egyenlőség alapján. Ezt sem árulásként, sem kapitulációként nem szabad értelmezni. Valójában ez a kijelentés visszhangozza Maduro minden nyilatkozatát az elmúlt három hónapból és az USA-val való feszültségek éveiből. Maga Maduro is következetesen a diplomáciát és tárgyalásokat szorgalmazta egy teljes körű háború elkerülése érdekében, és már korábban felajánlotta Venezuela olaj- és ásványi erőforrásainak átfogó gazdasági megállapodásainak tárgyalását az USA-val. Ha a venezuelai állam a jövőben – most, hogy Madurot elrabolták – aláírna ilyen megállapodást, az nem jelentene árulást.
1918-ban Lenin és a bolsevikok aláírták a breszt-litovszki békeszerződést, hatalmas területeket engedve át az imperialista Németországnak, hogy megmentsék a csecsemőkorban lévő Szovjet Köztársaságot a megsemmisüléstől. A pártján belüli „baloldali kommunisták” azzal vádolták, hogy eladta a forradalmat, de Lenin egy „felfegyverzett bandita” pénztárcájának odaadásához hasonlította ezt a kompromisszumot az életért cserébe. Ez az engedmény a baloldali szociál-forradalmárokkal (eszerek) való szövetség felbomlásához vezetett, akik „árulással” vádolták meg. A baloldali eszerek fegyveres harcba kezdtek a bolsevik kormány ellen, beleértve a Lenin mint „a forradalom árulója”meggyilkolására tett kísérletet , amely súlyosan megsebesítette őt 1918 szeptemberében. Két hónappal később Németország kapitulált, és a Szovjet Köztársaság visszaszerezte a Breszt-Litovszkban elveszített összes területet.
Ma Venezuela egy hasonló „Breszt-Litovszk pillanattal” áll szemben. A jobboldali regionális kormányok által elszigetelve és egy szinte teljes blokád előtt állva, a forradalmi mag prioritásként kezeli az állam túlélését, mint a jövőbeli harc hátországát. Ebben a kontextusban a PSUV és a venezuelai kormány elsődleges célja a forradalmi államhatalom megőrzése. Ahogy az elhunyt Comandante Hugo Chávez visszaemlékezett az 1992-es felkelés bukása után: „Ma vissza kell vonulnunk, hogy holnap tovább léphessünk.” Ez magában foglalhatja nyílt tárgyalásokat az amerikai kormánnyal, amelyek lehetővé teszik, hogy az amerikai vállalatok nagyobb részesedést és hozzáférést kapjanak Venezuela olajtermeléséhez, olyan feltételek mellett, amelyek nagyban előnyösek az amerikai érdekek számára, további átmeneti gazdasági engedmények mellett, hogy politikai manőverezési terepet biztosítsanak és a teljes megsemmisülést megakadályozzák. A cél az, hogy Venezuelát és Kubát fenntartsák, mint a szocializmus és anti-imperializmus elengedhetetlen hátországát a globális déli szocialista erők visszavonulási időszakában.
Trump győzelmet követel – hogy „mi irányítunk„. Ezt főleg belföldi politikai célokból teszi. De ez nem teszi igazzá. Mivel képtelen tényleges rendszerváltást végrehajtani, lényegében szavakkal hamisan kijelenti, hogy „a rendszer megváltozott”. A The New York Times és más nagyvállalatok tulajdonában lévő média félrevezető címekkel és cikkekkel segítik Trump narratíváját, miszerint ő „kiválasztotta” a „hajlékony” Delcy Rodríguezt. Egyetlen szocialistának sem szabadna ösztönösen elfogadnia a burzsoá propagandát.
A forradalom súlyos csapást szenvedett, de az államhatalom fenntartása megmaradt. Bár az elkövetkező időszak próbára teszi összetartó erejét és stratégiai kreativitását, a forradalom rendszeresen kimutatta figyelemre méltó képességét a fő válságok navigálására és leküzdésére. Nekünk, az Egyesült Államokon belülről, feladatunk tovább növelni a Birodalom terveivel szembeni belföldi ellenállást, ellensúlyozni a dezinformációs kampányokat, és megtenni a részünket abban, hogy megváltoztassuk az erőviszonyokat, hogy a globális déli forradalmárok szabadon, fenyegetés és kényszerítés nélkül kitűzhessék saját útjukat. A forradalom nem egy személy; egy társadalmi folyamat és tömegjelenség. Maduro elnök New York egyik börtöncellájában ül, de a bolivári projekt tovább él Caracas utcáin és a Miraflores Elnöki Palotában.
Írta: Manolo De Los Santos, a The People’s Forum ügyvezető igazgatója és a Tricontinental kutatója
forrás: Peoples Dispatch