PATRICK CHURA a civilek háborús tömeggyilkosságairól elmélkedik, és felidézi saját, tíz évvel ezelőtti látogatását Mỹ Laiban, ahol amerikai katonák több mint 500 férfit, nőt, gyermeket és csecsemőt gyilkoltak meg.
Milyen keveset tanultunk. 58 évvel ezelőtt, 1968. március 16-án az amerikai hadsereg elkövette az amerikai történelem egyik legborzasztóbb háborús bűntettét. Dél-Vietnám Quảng Ngãi tartományának Sơn Mỹ községében található Mỹ Lai falucskában a Charlie század, az amerikai hadsereg 1. gyalogoshadosztálya 1. zászlóaljának katonái hidegvérrel lemészároltak több száz fegyvertelen vietnámi civilt – 504 férfit, nőt és gyermeket, köztük 21 kétévesnél fiatalabb csecsemőt.
A „keresés és megsemmisítés” küldetésre küldött katonákat parancsnokaik heves Vietkong-ellenállásra készítették fel. Ehelyett a hibás hírszerzési adatok miatt egyetlen ellenséges katonával sem találkoztak – csak idős falusiakkal, akik nem tudtak elmenekülni, csecsemőiket szorongató anyákkal és gyerekekkel, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megértsék, mi történik. A harcos ethosztól felfűtött és a máshol felállított csapdák miatt bosszúra éhes Charlie század azonban módszeresen meggyilkolta őket.
Ernest Medina százados parancsnoksága alatt, William Calley hadnagy közvetlen utasítására a katonák közelről tüzet nyitottak a falusiak tömegére. Családokat tereltek csoportokba, majd kivégezték őket, néhányat gépfegyverrel, másokat gránátokkal és kézifegyverekkel. Egy ponton a hatékonyság növelése érdekében tucatnyi civilt egy öntözőárokba tereltek. Miközben a rémült gyerekek sikoltozó, vergődő tömegben simultak szüleikhez, testüket a nagy sebességű, acélköpenyes lövedékek szaggatták szét, míg az árok megtelt a vérvörös vízben lebegő holttestekkel. A túlélőkre lőttek, ahogy a halottak alól kimásztak.
A meggyilkoltak házait felgyújtották, a falut a füst és hamu poklává változtatva. Gránátokat dobtak a falu rögtönzött óvóhelyeire. Néhány áldozatot – köztük gyermeket tartó nőket – közelről szuronnyal szúrtak le; a síró csecsemőket ott szúrták le, ahol feküdtek. Legalább 20 vietnami nőt és lányt erőszakoltak meg, csoportosan erőszakoltak meg és kínoztak meg szexuálisan.
A módszeres mészárlás órákig tartott. Délben az amerikaiak nyugodtan ebédszünetet tartottak, majd újratöltötték fegyvereiket és folytatták az öldöklést.
2016-ban, egy Fulbright-ösztöndíjas látogatásom során Ho Si Minh-városban (Saigonban), ahol egy öthetes kurzust tartottam a vietnámi háború amerikai irodalmából, elutaztam a Mỹ Lai-i mészárlás helyszínére. Vendégprofesszorként a Ho Si Minh-városi Nyílt Egyetemen a hallgatók és az oktatók meleg fogadtatásban részesítettek.
De már eleget olvastam az országról ahhoz, hogy tudjam, a volt Saigonban érzett, nagyrészt Amerika-párti, megnyugtató hangulatot nem mindenhol éreztem. És véget akartam vetni annak, hogy csak elképzeljem azt a helyet, amelyről évek óta tanítottam.
Egy áprilisi hétköznapon egy 90 perces kora reggeli járattal repültem fel a part mentén Đà Nẵng városába, ahol az első amerikai tengerészgyalogos harci alakulatok partra szálltak a Vörös-tengerparton 1965 márciusában.
A Đà Nẵng-i repülőtérről fogadtam egy sofőrt, hogy 95 mérfölddel délebbre, a Sơn Mỹ környéki Mỹ Lai-i emlékhelyre vigyen, ahol magányosan, szinte teljes csendben töltöttem a napot. Sok fényképet készítettem, de a békés vidéki községben szinte az egyetlen szó, amit kiejtettem, a kapuban álló komor fiatal nő kérdésére adott válasz volt: „Melyik ország?” – „Egyesült Államok” – mondtam.
Nem volt könnyű kimondani ezeket a szavakat; szégyenérzetből haboztam. Sok amerikai érezhet most hasonló habozást a dél-iráni Minab városában található Shajareh Tayyebeh lányiskola gondatlan, borzalmas bombázása kapcsán, amely 175 diák és tanár életét követelte.
„A beavatkozás hülye szabályai akadályozzák a győzelmet” – mondja Pete Hegseth „hadügyminiszter”, aki a „maximális halálosságot, nem pedig a lagymatag törvényességet” szorgalmazza. A New York Times március 14-i cikkében Nicholas Kristof arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok eltávolodik a nemzetközi jog tiszteletétől egy olyan korszak felé, ahol „minden megengedett”.
Az igazság az, hogy ami Mỹ Laiban történt, az csak a maga tömeges mértékében volt szokatlan. A civilek megölésének felülről jövő toleranciájának kultúrája az egész vietnámi háború alatt létezett, és tagadhatatlanul létezik most is.
Ahogy belépünk talán a tömeges civil halálozások újabb korszakába (már több százezren haltak meg betegségekben és alultápláltságban Trump külföldi segélyezési források megszüntetése következtében), a Quảng Ngãi tartományban történt, gyakran elfeledett atrocitás újból jelentőségteljesnek tűnik.
forrás: People’s World