A Socialist Worker szerkesztője, Tomáš Tengely-Evans a fasizmus dinamikáját vizsgálja, és annak a mai Egyesült Államokra való alkalmazhatóságát
Fegyveres csőcselék, amely büntetlenül terrorizálja a kisebbségeket és a politikai ellenfeleket az utcán? Igen. Nacionalista ígéret a „nemzeti nagyság helyreállításáról”? Igen. Pőre imperialista agresszió és területfoglalás? Igen.
Beszélhetnénk akár az 1930-as évek Németországáról, akár a mai Egyesült Államokról. Ez azt jelentené, hogy a „Fasiszta-e az USA?” kérdésre is igennel válaszolhatunk?
A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálnunk, melyek voltak a fasizmus fő jellemzői. A fasiszták a rasszizmust, a szexizmust és a gyűlölködést használják ideológiai ragasztóanyagként, amely összekovácsolja a bázisukat.
De a fasizmus túlmutat a jobboldali tekintélyelvűségen – és egzisztenciális fenyegetést jelent. A fasizmus egyfajta „ellenforradalom”, amelynek célja a munkásosztály, a demokratikus és a civil társadalmi szervezetek teljes szétzúzása.
Miután a nácik 1933-ban átvették a hatalmat, betiltották a politikai pártokat, a szakszervezeteket és a civil szervezeteket. A munkásosztálybeli demokrácia intézményeit „az alapjaikig rombolták le”.
A fasizmus a tőkés válság és az első világháborút követő forradalom veszélye közepette nőtt ki.
Amikor válsággal szembesül, az uralkodó osztály inkább tekintélyuralmi módszerekhez fordul Ha az uralom fenntartásának megszokott módszerei többé nem működnek, eldobja a demokráciát és a fasizmus felé fordul.
De a fasizmus soha nem volt pusztán a meglévő állam eszköze. Tömegmozgalomként fejlődik ki, amelynek magja a középosztályban, a kisvállalkozók, az önálló szakemberek és a vezetők körében található. Egyszerre működik együtt és ütközik az uralkodó osztállyal és annak államával.
A nácik 1930-ban törtek be a parlamentbe, a szavazatok 18 százalékával a második helyre ugrottak. Félkatonai alakulatuk, a barnaingesek – a Sturmabteilung (SA) vagy „Rohamosztag” – már ekkor 100 000 főre duzzadva, terrorizálva és gyilkolva az utcákon.
1932-re soraik 400 000 utcai harcosra nőttek. 1933-ra pedig a barnaingesek száma elérte a kétmilliót – ami nagyobb volt, mint az állam elnyomó intézményeié, a hadseregé és a rendőrségé.
Hogyan illeszkedik mindez az Egyesült Államokban történelméhez? Az egyik megközelítés szerint az USA már most is fasiszta, ahol az ICE Donald Trump barnaingeseiként működik. Az amerikai államban Trump második elnöksége kezdete óta fasiszták vannak vezető pozíciókban.
Stephen Miller, a minneapolisi, los angelesi és más városokbeli ICE-terror főépítésze csak egy példa. De ez nem egy olyan fasiszta állam, amely az összes demokratikus és független szervezet szétzúzására épül.
„Amikor egy állam fasisztává válik, az nemcsak azt jelenti, hogy a kormányzás formái és módszerei megváltoznak” – írta Leon Trockij szocialista forradalmár. „Hanem azt is jelenti, hogy a munkásszervezeteket megsemmisítik, a munkásosztályt pedig amorf állapotba taszítják.”
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne veszély. Egy önelégült megközelítés szerint Trump nem illeszkedik az 1920-as és 30-as évek fasizmusának fő jellemzőihez. Rámutat, hogy az ICE egy régi, Trumpot megelőző elnyomó eszköz, és – ellentétben a náci barnaingesekkel – nem az államtól független utcai hadsereg.
Amit ezek az álláspontok – többé-kevésbé – összekötnek, az a fasizmus megértésének egyfajta „kipipálós” megközelítése. Ehelyett a fasizmust mint „dinamikát” és a kialakulásához vezető társadalmi feltételeket kell megértenünk.
A fasizmus egy „ellenforradalom alulról”, amely egy tömegmozgalom mozgósításával igyekszik terrorizálni ellenfeleit. A valóság azonban mindig kaotikusabb volt, mint a Németországban látott fasizmus „tiszta” formája.
Előfordult, hogy az államtól független fasiszta erők az ellenforradalom „ifjabb partnereként” működtek.
Másutt pedig olyan nem fasiszta szélsőjobboldali formációk, amelyek ebbe az irányba fejlődhettek, vagy olyan erőket inkubálhattak, amelyek aztán fasisztává váltak.
Ez volt a helyzet számos olyan államban is, amelyek a második világháború alatt a nácik bábállamai lettek – ami közül a legfontosabb Magyarország volt.
Az itt történtek azt mutatják, hogy dinamikus kapcsolat áll fenn a felülről jövő állami elnyomás és a lentről jövő fasiszta erőszak között.
A Habsburg Birodalom az első világháborús katonai vereség, a tömegsztrájkok és katonai lázadások, valamint a Brit Birodalom és Franciaország általi feldarabolása közepette hullott szét.
A felfordulásból 1919. március 21-én megalakult a Magyar Tanácsköztársaság. Mindössze 133 nap múlva az új, kommunisták és szociáldemokraták vezette köztársaságot vérbe fojtották.
Ezt követte a „fehérterror”, egy két évig tartó hadjárat a magyar szocialista és munkásmozgalom megsemmisítésére.
Hogyan sikerült ezt véghezvinni? Magyarország régi uralkodó osztálya a szocialista forradalom nyomán Bécsbe menekült. A hagyományos konzervatívok jobbra radikalizálódtak, és a rendszer válságával szembesülve szélsőségesebb megoldások felé néztek.
Magyarország déli részén a földbirtokosok, a kapitalisták és a konzervatívok visszatértek, és Károlyi Mihály gróf vezetésével ellenforradalmi kormányt alakítottak. [- Károlyi Mihály szerepe itt és a következő bekezdésben tévesen jelenik meg, amelyre felhívtuk a Socialist Worker figyelmét is.]
Károlyi Horthy Miklós tengernagyot kérte fel egy nemzeti hadsereg vezetésére, amely visszafoglalhatja Magyarországot. A hagyományos konzervatív tiszt a felülről jövő ellenforradalom jelképévé vált, és később diktátorként uralkodott Magyarországon. De hiányzott neki egy erős államapparátus, amely önmagában keresztülvihette volna a terrort.
Ekkor lépett színre a fasiszta Prónay Pál báró. Összegyűjtötte az egyik különleges, tisztekből – legalább egynegyedük arisztokrata volt – álló alakulatot, amely a terror élére állt.
A radikálisok a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) keretében szerveződtek. Vezetője, Gömbös Gyula már 1919-ben „nemzeti szocialistának” nevezte magát, és kapcsolatokat épített ki Benito Mussolinivel és Adolf Hitlerrel.
A Prónay és Gömbös közötti belső viszályok megakadályozták, hogy a MOVE domináns erővé váljon. De Prónay egysége félkatonai alakulatként működött, és összetűzésbe került a hagyományosabb konzervatív elemekkel. „Szegeden, majd később Siófokon és Budapesten azonban a század magához ragadta a politikai rendőrség funkcióit” – írja egy történész.
Prónay elmondta, hogy Horthy „szememre hányta az ország különböző részein talált számos zsidó holttestet”. „Ez – hangsúlyozta – újabb muníciót szolgáltat a külföldi sajtónak ellenünk” – írta.
Horthy azt mondta neki, hogy „hagyják abba a kis zsidók zaklatását, helyette inkább öljenek meg néhány nagy zsidót” a magyar tanácskormányból.
Horthy 1920-ban Magyarország kormányzójává kiáltotta ki magát, és egy tekintélyelvű, konzervatív diktatúrát vezetett.
Az eredmény nem a fasiszta uralom volt 1920-ban, az államon kívüli összes szervezet szétzúzásával. Prónayék betöltötték a szerepüket, és a következő két évtizedre félreállították őket.
De ezzel még nem ért véget a történet. A fehérterrort végrehajtó szélsőjobboldali milicisták képezték a náci rendszert másolni kívánó fasiszta Nyilaskeresztes Párt alapját.
Horthy rendszere szövetségese volt a náci Németországnak, de elnyomta a belföldi fasiszta szervezeteket. 1944-ben azonban, amikor Horthy és Hitler összeütközésbe került a vesztes háború közepette, a nácik a Nyilaskereszteseket ültették hatalomba. Prónay ismét előtérbe került, és gyilkos hadjáratot indított a magyar zsidók ellen.
Ez azt mutatja, hogy erős kapcsolat állhat fenn az állam által irányított félkatonai szervezet és a születőben lévő fasiszta szervezet között.
Németországban sem a semmiből jött Hitler barnaingeseinek hadserege. Előttük volt a Freikorps (Szabadcsapatok), amely 1918 és 1923 között a német forradalom idején szocialisták és szakszervezeti tagok ezreit gyilkolta meg.
Ez egy háborús veteránokból álló félkatonai erő volt, nagyszámú középvezetői, középosztálybeli tiszttel.
A munkáspárti típusú Szociáldemokrata Párt (SPD) ezt a szélsőjobboldali milíciát használta fel a szocialista forradalom veszélyének leverésére. A Freikorps volt az, amely Gustav Noske SPD-politikus parancsnoksága alatt meggyilkolta a forradalmárokat, Rosa Luxemburtgot és Karl Liebknechtet, hogy „helyreállítsa a rendet” Berlinben.
Amikor a forradalom veszélye alábbhagyott, a Freikorps már kevéssé hasznosult az uralkodó osztály számára.
A Freikorps önmagában nem volt fasiszta szervezet. De sok tagja később bekerült a náci párt és a barnaingesek soraiba. Alapító tagjuk, Ernst Röhm például a Freikorpsban harcolt Bajorországban.
Fontos különbségek vannak az 1920-as és a 2020-as évek között. Ma az uralkodó osztály nem szembesül olyan munkásmozgalommal, amely magát az államot és a rendszert fenyegetné.
Nem mentünk keresztül olyan világháborún, amely mögött milliónyi, nagy toborzású hadseregekből származó, harcban edzett férfi maradt volna.
És a tőkés állam jóval erősebb és nagyobb apparátus, mint a 20. század elején volt.
A fasizmus ma másképp fog kinézni, mint az 1920-as években. Ahol például hivatalba kerülhet, ott a felülről jövő állami elnyomás és a lentről jövő erőszak kombinációjával igyekezhet szétzúzni minden demokráciát. Ennek egyensúlya a különböző kontextusoktól függ majd.
Erőteljes politikai erők és társadalmi dinamikák hajtják a fasizmus fejlődését az Egyesült Államokban.
Mikor Trump kudarcot vall az ígéretei teljesítésében, az a szélsőjobboldal további radikalizálódásához vezethet. És megvan a lehetősége annak, hogy olyan erők jelenjenek meg, amelyek az államtól függetlenül igyekeznek mozgósítani.
Az amerikai állam válságban van itthon és külföldön egyaránt, a vezetőknek nincsenek megoldásaik a milliókat sújtó válságokra. És az állam tekintélyelvűvé válása most központi szerepet játszik a legitimitás válságában.
Trump egyszerre jelent szakítást és folytatást a korábbiakkal. Két fontos tendencia jellemezte az amerikai államot az elmúlt három évtizedben: a militarizáció és a privatizáció.
A terrorizmus elleni háború kezdete óta az amerikai biztonsági erők nagymértékben támaszkodtak a feladatok magánhadseregeknek való kihelyezésére.
És miközben külföldön háborúkat vívott, az USA létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot a polgári szabadságjogok elleni fellépés részeként.
Ez része volt a rendőrség és a belföldi biztonsági szolgálatok tágabb értelemben vett militarizációjának, például a belföldi ellenfelekkel szembeni „terrorelhárítási” taktikák alkalmazásának. Az ICE és a Határőrség is ennek parancsnoksága alá tartozik. Ennek a folyamatnak része a Mexikó–USA határ hosszú távú militarizációja.
Trump ezt a militarizációt mélyítette el a hadsereg bevonásával. Ez a határon folytatott háború régóta tesztpályája a megfigyelésnek és az elnyomásnak, és visszacsatol a szélesebb kitelepítési gépezetbe.
Olyan határvédelmi erőket von be a nagy, multietnikumú belvárosokba, amelyek a harctéri övezetben való harcokhoz szoktak. Ennek eredménye a terror, valamint Renee Good és Alex Pretti meggyilkolása Minneapolis utcáin.
De Trump második elnöksége minőségi változást jelent – nem fasiszta állam, de nem is egyszerűen tekintélyelvűbb, ahogyan ma sok állam azzá válik.
Ma az ICE és a Határőrség félkatonai erőként működik, és soraikba vonzzák a szélsőjobboldalt.
Miller már Trump első elnöksége idején összetűzésbe került a bevándorlási hivatal tisztviselőivel. Úgy vélte, ők „nem irányítják elég agresszívan a gépezetet ahhoz, hogy azt tegyék a határon, amit Trump akar” – mondta egy volt tisztviselő.
A szélsőjobboldal eltökélt volt, hogy az államapparátus kulcsfontosságú részeit a saját embereivel töltse fel, akiket nem akadályoznak Trump első elnökségének hagyományosabb konzervatív alakjai.
Az ICE toborzása kifejezetten a szélsőjobboldalt célozza. De ez a folyamat korábban kezdődött, és nem csak felülről vezérelték.
Michael Macher szerző leírja, hogyan küzdöttek „az ICE-en belüli militáns szereplők” „erőforrásaik, autonómiájuk és hatalmuk növeléséért a Belbiztonsági Minisztériumon belül”.
Ez az ICE és a Határőrség ügynökeinek szakmai egyesületein keresztül történt, amelyek Trump előtt „a szélsőjobboldali projektek inkubátoraivá váltak”.
Bőséges bizonyíték van az ICE és az utcai fasiszta csoportok kölcsönös kapcsolatára.
Egy szenátusi jelentés idéz egy ICE által fogva tartott amerikai állampolgárt, aki elmondta: „több ügynöknek is volt tetoválása, amely a Proud Boys (Büszke Fiúk) iránti támogatását fejezte ki”. A Proud Boys az egyik legnagyobb fasiszta csoport az Egyesült Államokban.
A 4500 ICE- és Határőrség-tiszt nevének kiszivárogtatása tartalmazta Enrique Tarrio nevét is, a Proud Boys egykori vezetőjét.
Az ICE-t irányító ideológusok azonban nem mindig érvényesíthetik az akaratukat – és ők nem az egyetlen erők az államon belül.
A minneapolisi második gyilkosság és a tömeges ellenállás visszavonulásra kényszerítette Trumpot. Ez részben azt tükrözi, hogy a tágabb állam, amely nem akar ekkora felfordulást az amerikai városokban, ismét érvényesíti az akaratát az ICE-szal szemben.
A nácik sem voltak a német tőkésosztály első számú választása. Az uralkodó osztály már korábban megkezdte a liberális demokrácia lerombolását. 1930 óta Németországot a „bárók kabinetje” irányította, jobboldali politikusok és tábornokok, akik elnöki rendeletekkel kormányoztak.
De kevés támogatásuk volt a parlamentben, nemhogy a hétköznapi emberek között – és egy tömeges munkásmozgalommal néztek szembe.
Ahogy a válság elmélyült, a tőkésosztály egyes részei kezdtek megbarátkozni a fasizmus gondolatával, és azon voltak, hogy bevigyék Hitlert a kormányba.
Időnként Trockij ezt a rendszert „félfasisztának” nevezte. De akkor is hangsúlyozta, hogy még van idő megállítani a fasizmust a tömeges és militáns ellenállással.
Ha a Minneapolisban látott ellenállás fajtája az Egyesült Államokban elmélyül és elterjed, lehetséges lesz visszavetni azokat az erőket, amelyek az országot jobbra tolják.
forrás: Socialist Worker