A kórházi ablakokon és híradókon keresztül a személyes veszteség ablakot nyit a világ szélesebb körű szenvedéseire, miközben az évszak és maga az év is emlékeztet minket arra, miért fontos az osztályszolidaritás most jobban, mint valaha – írja Matt Kerr.
Amikor az éjszakák hosszúak, a nappalok rövidek, és odakint süvít a szél, egy kis idő jut arra, hogy visszatekintsünk az elmúlt évre.
Mindig is vonzottak a számok. Néhány évtizeddel és jó pár kilóval ezelőtt meglehetősen hasznos időfutam-versenyző voltam. Ez egy furcsa fajta kerékpárverseny: csak te, az út, a lélegzeted, és a szíved dobbanása, ahogy az idővel versenyzel.
A legjobb napokon az 50 mérföld mintha percek alatt elrepülne, egy másvilági élmény, ami felemel az út fölé, önmagad fölé, miközben minden kavicsot, bukkanót és kanyart részletesen észlelsz, jegyzel és megértesz.
Amikor akkoriban, és azóta is megkérdezték, hogy pontosan mire gondolok egy ilyen élmény során, mindig csak annyit tudtam mondani: „a matematikára.” Úgy döntöttem, hogy a kerékpáros számítógépek (ahogy akkoriban nevezték őket) nem valók versenyzésre, csak edzésre. Meghatározott áttételeken tekerve kiszámoltam, hányszor kell pedáloznom a pálya teljesítéséhez, és milyen gyorsan kell ezt megtennem ahhoz, hogy először magamat, majd az út többi versenyzőjét legyőzzem.
Útközben más számítások is beugrottak, és most már látom, hogy ez valamiféle mantra vagy önhipnózis volt. Az egyetlen dolog, ami megtörte ezt az állapotot, az az út szélén álló ember volt, aki egy lefelé vagy felfelé mutató nyilat tartott, mintegy beszélő óraként a belső ütememhez.
Később megtudtam, hogy az apám lefelé mutatta a nyilat, még akkor is, ha egy perccel előrébb voltam. Nem ártott. Az élet minden más területén azért kritizált, mert mindig siettem — a fazék szidta a kormos kannát. Ő maga soha nem állt meg; minden másodperc számított.
Harminc nyár telt el, amikor a kórházban ültünk, és a közös időtöltésünket űztük: híreket néztünk. A híradók egy szuperjacht elsüllyedéséről szóltak, amelyben hét ember vesztette életét Szicília partjainál — az életüket vesztett legénységről alig esett szó, miközben vállalkozók és befektetési bankárok képei töltötték be a képernyőt.
„Minden nap halnak meg emberek abban a tengerben, miközben egy jobb életet keresnek, és ez … ez kerül a hírekbe?” — Apám hitetlenkedett.
Néhány nappal később már nem volt velünk.
Élete utolsó napjaiban a világ legjobb ellátását kapta szeretett NHS-étől, miközben mindent megtett azért, hogy a CWU Új Megállapodás a Dolgozókért nevű kezdeményezését a kormány napirendjére tűzzék. Egy újabb apró lépés az új munkásosztálybeli önbizalom felé, de az egyenlőség magjait nem ülteti el senki magától.
Még mindig megvannak azok a szerszámok, amelyeket a nagyapám, a dédapám, sőt, még régebbi ősök készítettek. Ne aggódj, ez nem egy újabb szónoklat a szerszámkészítőkről – kovácsok voltak –, de egy munkásokat segítő jogi előrelépés is csak egy eszköz, nem több. Csak annyira jó, amennyire az ember, aki használja, amennyire a képzeletünk, és amennyire képesek vagyunk használni arra, hogy megkovácsoljuk a következő fejlődési lépést.
Az erőviszonyok még mindig ellenünk dolgoznak – a törvények és jogok csak egy bizonyos pontig visznek el minket – a számunkra elérhető jó azokon a helyeken rejlik, ahol a törvény született: a munkahelyen, a közösségben, az alapszervezetekben.
Ezek voltak az apám természetes közegei, de sokaknak, nagyon sokaknak ezek az ülések és szervezetek nem otthonosak, és mindannyian – szó szerint – szegényebbek vagyunk emiatt.
Még mindig gyászolom őt, azt hiszem. A hetekig tartó kórházi tartózkodás alatt minden óra ketyegése, minden tea, amit egy nővér hozott, minden műszer, gyógyszer, gondoskodás részlete, és minden egyes szó betöltötte az univerzumot. Aztán egy pillanat alatt összeomlott.
Ez aligha egyedi emberi tapasztalat, az emberek nap mint nap átélik ezt, és próbálják kitalálni, mit kezdjenek a szerszámokkal, miután a munkás távozott.
Nagy szerencsém, hogy egy-két percre ugyanazt a teret oszthattam meg vele; mások kevésbé szerencsések.
Miközben apámmal ültem, a nap besütött az ablakon, és a hátamat melegítette, százezrek küzdöttek a porban, betontömböket húzva, abban a reménytelen reményben, hogy életet, vagy legalább egy szeretett személyt találjanak, akit eltemethetnek.
Több mint 45 ezer embertől vették el az élet lehetőségét az izraeli erők, de egyes orvosok szerint ez csak a jéghegy csúcsa; azt jósolják, hogy a valós szám inkább 186 ezer körül lehet, ha valaha is leülepedik a por Gázában.
Mégis, a média továbbra is az alacsonyabb számot ragadja meg, azzal a folyamatos kitétellel, hogy azt a Hamász kormánya közölte – amivel természetesen azt sugallják, hogy ez túlzott – ugyanazok a műsorok, amelyek szüntelenül tudósítottak a szuperjacht katasztrófájáról, ami annyira megdöbbentette apámat.
Idén több mint 100 ember fulladt meg a Földközi-tenger átszelése közben olyan hajókon, amelyeket még mentőcsónaknak sem tartanának alkalmasnak arra a jachtra, és további 52 ember halt meg idén a La Manche csatornában, ami alig érdemelt meg egy lábjegyzetet a televíziós hírekben, amelyek a kis csónakokról szóltak, amelyek „el akarnak érni minket.”
Azok a kis csónakok, vagy a rajtuk lévő kétségbeesett emberek nem okai annak, hogy idén rekordot döntve 10 ezer gyerek Skóciában és 150 ezer Angliában ideiglenes szállásokon tölti a karácsonyt.
Nem ők az okai annak, hogy Skócia továbbra is vezeti Nagy-Britanniát a nulla órás szerződések terén, hogy idős emberek országszerte fűtés hiányában halnak meg ezen a télen, vagy hogy millióknak kell ételosztókra hagyatkozniuk, hogy megtöltsék a gyomrukat, és játékgyűjtőkre, hogy gyermekeik karácsonyi harisnyájába kerüljön valami.
Mostanra világosnak kellene lennie, hogy nem elég pusztán sokkolni az itt felsorolt szörnyű számokkal – ezek szomorú módon gyakran lepattannak az emberekről, mint a 24 órás hírcsatornák alján futó ticker-szalag statisztikái. Persze nem mintha sok közülük valaha is felkerülne arra a szalagra.
Még a gondosan összeszedett számokat is lehet jelentéktelenné tenni az érzékszervi túlterheltség korában, vagy a régi vágású cenzúrával, illetve annak veszélyesebb rokonával, az öncenzúrával, miközben a média jelentős része éppúgy retteg attól, hogy magára haragítja Nigel Farage-t, mint egy elvadult, népirtó államot.
Ezért fontos ez az újság, ezért fontosak a szakszervezeti alapszervezetek, és ezért kell minden közösségi tevékenységünket a következő évben egy nálunk nagyobb összefüggésbe helyezni – az osztályharc kontextusába.
Számos figyelemre méltó győzelmet arattak a munkások ebben az országban idén, a szakszervezeti elismerési megállapodásoktól a tisztességes béremelésekig és a kiszervezett munka visszaintegrálásáig. Ezeket mind meg kell ünnepelni, de ha nem értjük meg, hogy ezek az osztályszolidaritás révén valósultak meg, akkor ezek a sikerek elolvadnak, mint hó a töltésről.
Ez a szolidaritás több kell, hogy legyen, mint annak megértése, hogy az „egységes munkások sosem lesznek legyőzhetők” régi mantrája igaz. A szocialisták feladata, hogy meggyőzzék glasgow-i munkástársaikat arról, hogy a kis csónak utasa a testvérük, a gázai gyászoló anyák pedig a nővéreik, és hogy jobb, ha elkezdünk egymásért felelősséget vállalni, mert a szuperjachtokon ülő férfiak nem jönnek megmenteni minket.
A 2025-ben előttünk álló kihívás az a kihívás, amely mindig is előttünk állt: egyesíteni a méltóságért és az élet szentségéért folytatott harcokat világszerte, hogy a világ Farage-ai, Trumpjai és Muskjai által keltett fehér zajt felváltsa a magunk, az osztályunk és a tetteink erejébe vetett, reményből fakadó tudás.
Tegyük, hogy idén az eddig számolatlan milliók számítsanak.
forrás: Morning Star