A MI IDŐNK fordításában, magyarul először jelenik meg Che Guevara ENSZ-ben tartott történelmi beszéde.
1964. december 11, Az ENSZ 19. Közgyűlése New Yorkban
Elnök úr;
Tisztelt küldöttek!
A kubai delegáció ezen a gyűlésen – mindenekelőtt – megtisztelve érzi magát, hogy teljesítheti kötelességét, hogy három új nemzetet köszönthet azok sorában, akik összejöttek itt megvitatni a világ problémáit. Így köszöntjük Zambia, Malawi és Málta népeinek elnökeit és miniszterelnökeit, és kifejezzük a reményt, hogy ezek az országok csatlakoznak az el nem kötelezett országokhoz az imperializmus, a kolonializmus és a neokolonializmus elleni harcban.
Gratulálni kívánunk ezen gyűlés elnökének (a ghánai Alex Quaison-Sackey-nak), akinek ilyen magas posztra emelkedése különös jelentőséggel bír, mivel Afrika azon népeinek messzehangzó győzelmeinek új történelmi fokát tükrözi, amelyek eddig az imperializmus gyarmati rendszerének alattvalói voltak. Ma ezen népek mérhetetlen többsége szuverén államokat hozott létre az önrendelkezésük törvényes gyakorlata által. Ütött a kolonializmus végső órája, és Afrika, Ázsia és Latin-Amerika lakóinak milliói emelkedtek fel, hogy új életet harcoljanak ki, és követeljék az elidegeníthetetlen jogukat az önrendelkezésre és az országaik független fejlődésére.
Kívánjuk Önnek, Elnök Úr, a legnagyobb sikert azon célokért, amelyeket a tagállamok bíztak Önre.
Kuba azért jött ide, hogy állást foglaljon a legfontosabb vitatott kérdésekben, és teljes felelősséggel fogja ezt tenni, ahogy ezt ez a szónoki emelvény megköveteli, és ugyanakkor eleget tesz annak az elkerülhetetlen feladatnak, hogy világosan és őszintén beszéljen.
Azt szeretnénk látni, hogy a Gyűlés kimozdul az önelégültségből és előrelép. Azt szeretnénk látni, hogy a bizottságok megkezdik a munkájukat, és nem állnak meg az első konfrontációnál. Az imperializmus szándéka, hogy ez a találkozó a csupán céltalan szónoki mérkőzés legyen, ahelyett, hogy a világ valódi problémáit oldanánk meg. Ezt meg kell akadályoznunk. Ennek az ülésszaknak az évszámából a jövőnek nem csak a 19-esre kell majd emlékeznie. Az erőfeszítéseink célja, hogy ennek véget vessünk.
Úgy érezzük, hogy jogunk és kötelességünk így tenni, mert hazánk a legállandóbb pontja a súrlódásoknak. Egyike azon helyeknek, ahol a kis országok szuverenitáshoz való jogának fenntartása nap mint nap, percről percre próbára van téve. Ugyanakkor hazánk egyike a világszabadság lövészárkainak, amely csak pár lépésre helyezkedik el az amerikai imperializmustól, és amely tetteivel naponta példázza, hogy az emberiség jelenlegi helyzetében a népek fel tudják szabadítani magukat, és ezt a szabadságot fenn is tudják tartani.
Természetesen már létezik egy szocialista tábor, amely napról napra erősödik, és sokkal több erősebb fegyvere van a harchoz. De további feltételek is szükségesek az életben maradáshoz: a belső egység fenntartása, a hit a saját sorsunkban, és a visszavonhatatlan döntés a hazánk és a forradalom megvédéséért való, halálig tartó harcra. Ezek a feltételek, tisztelt küldöttek, fennállnak Kubában.
Minden égető probléma közül, amellyel ez a Gyűlés foglalkozik, számunkra különlegesen jelentős, és amelynek megoldását szerintünk elsőnek kellene venni – hogy senkinek ne legyen kétsége felőle – a különböző gazdasági és társadalmi rendszerekkel rendelkező államok békés egymás mellett élése. Sok folyamat történt a világban e téren. De az imperializmus, különösképp az amerikai imperializmus, megkísérelte elhitetni a világgal, hogy a békés egymás mellett élés a világ nagyhatalmainak kizárólagos joga. Elmondjuk itt is, amit az elnökünk is elmondott Kairóban, és amelyet később az El Nem Kötelezett Országok Kormányainak és Államfőinek Második Konferenciájának nyilatkozatában is kifejeztünk; hogy a békés egymás mellett élést nem lehet a nagyhatalmakra korlátozni, ha biztosítani akarjuk a világbékét. A békés egymás mellett élést minden államnak gyakorolnia kell függetlenül a mérettől, függetlenül a korábbi történelmi feltételektől, amelyek összekapcsolják őket, és függetlenül azoktól a problémáktól, amelyek adott pillanatban előjöhetnek.
Jelenleg ezt a fajta békés egymás mellett élést, amelyet szorgalmazunk, gyakran megsértik. Csupán azért, mert a Kambodzsai Királyság fenntartja semleges magatartását, és nem hajlik meg az Egyesült Államok imperializmusának mesterkedései előtt, számos alkalommal célpontja lett mindenféle alattomos és brutális támadásnak a dél-vietnami jenki támaszpontokról.
Laosz, egy megosztott ország, szintén célpontja mindenféle imperialista agressziónak. Ezeket az embereket a levegőből mészárolják le. A genfi konvenciókat megsértik, és a területének egy része az imperialista erők gyáva támadásainak állandó veszélye fenyegeti.
A Vietnami Demokratikus Köztársaság úgy ismeri ezen agresszió történelmét, mint kevés más ország a földön. Újra átéli, hogy megsértik határait, hogy ellenséges bombázó és vadászrepülők támadják létesítményeit, valamint ahogy az Egyesült Államok hadihajói megsértik a felségvizeit, és támadják kikötőit. Jelenleg a Vietnami Demokratikus Köztársaság felett ott a fenyegetés, hogy az amerikai hadigépezet olyan területeire terjesztheti ki azt a háborút, amelyet már évek óta visel Dél-Vietnam népe ellen. A Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság már számos alkalommal komolyan figyelmeztette az Egyesült Államokat. Olyan üggyel állunk szemben, amelyben a világbéke veszélyben van, és ezenfelül az Ázsia ezen részén élő embertársaink életének milliói az amerikai megszállók állandó fenyegetésének és szeszélyeinek vannak kitéve.
A békés egymás mellett élést szintén brutálisan teszik próbára Cipruson, a török kormány és a NATO nyomása miatt, amely a ciprusi népet és kormányt arra kényszeríti, hogy hősiesen és szilárdan megvédje szuverenitását.
A világ ezen részeiben az imperializmus megkísérli bevezetni azt, amelyet szerinte az egymás mellett élés jelent. Az elnyomott népek és a szocialista tábor szövetségének kell megmutatni nekik, mit is jelent a valódi egymás mellett élés, és az Egyesült Nemzetek kötelessége, hogy ebben támogassa őket.
Azt is ki kell jelentenünk, hogy nem csak a szuverén államok közti kapcsolatban kell precízen meghatározni a békés egymás mellett élés fogalmát. Marxistaként nekünk azt is fenn kell tartanunk, hogy a nemzetek közötti békés egymás mellett élés nem a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak, az elnyomók és elnyomottak közti egymás mellett élést jelenti. Továbbá a gyarmati elnyomástól való teljes függetlenség joga ennek a szervezetnek alapelve. Ezért fejezzük ki szolidaritásunkat az úgy nevezett Portugál Guinea, Angola és Mozambik népével, akiket azért a bűnért mészároltak le, mert követelték a szabadságukat. És készek vagyunk segíteni őket lehetőségeink szerint a Kairói nyilatkozattal összhangban.
Kifejezzük szolidaritásunkat Puerto Rico népével, és nagy vezetőjükkel, Pedro Albizu Campos-szal, akit a képmutatás újabb megnyilvánulásaként, 72 éves korában helyeztek szabadlábra, amikor már képtelen volt beszélni és lebénult, miután életét börtönben töltötte. Albizu Campos szimbóluma a még nem szabad, ám hajthatatlan Latin-Amerikának. A több évnyi börtön, a majdnem elviselhetetlen nyomás a zárkában, mentális kínzás, a magány, az emberektől és a családjától való teljes izoláció, a hódítók arcátlansága és a szülőföldjének hiánya – semmi sem törte meg kitartását. Kuba küldöttsége népe érdekében tisztelettel és megbecsüléssel adózik egy hazafinak, aki dicsőséget hozott a mi Amerikánknak.
Az Egyesült Államok évek óta próbálkozik, hogy Puerto Rico-t hibrid kultúrájú modellé alakítsa: spanyol nyelv angol ragozással, spanyol nyelv olyan forgókkal a gerincén, amely könnyebben meghajlik a jenki katona előtt. A puerto ricoi katonákat ágyútölteléknek használják az imperialista háborúkban, Koreában, és még arra is rábírták, hogy saját testvéreikre tüzeljenek az Egyesült Államok által néhány hónapja véghezvitt mészárlásban Panama fegyvertelen népe ellen – a jenki imperializmus egyik legújabb bűncselekményeként. És most, az akarata és a történelmi sorsa elleni támadás ellenére, Puerto Rico népe megőrizte kultúráját, latin-amerikai karakterét, nemzeti érzéseit, amelyek önmagukban bizonyítékai a kérlelhetetlen vágynak a függetlenségért, amely a latin-amerikai sziget tömegeinek bensőjében lakozik. Arra is figyelmeztetnünk kell, hogy a békés egymás mellett élés alapelve nem a népek akaratának meghiúsítását jelenti, ahogy történik az úgy nevezett Brit Guyana esetében. Ott Cheddi Jagan miniszterelnök kormánya az áldozata mindenféle nyomásnak és manővernek, és a függetlenséget azért késleltetik, hogy időt nyerjenek arra, hogy megtalálják a módját a nép akaratának semmibe vételére, és hogy garantálják az új kormány fogékonyságát, amelyet burkolt érdekek juttattak hatalomra azért, hogy egy kiherélt szabadságot adjanak ennek az amerikai országnak. Bármilyen útra is kényszerül Guyana, hogy kivívja függetlenségét, Kuba erkölcsi és katonai támogatást nyújt népének.
Továbbá rá kell mutatnunk, hogy Guadaloupe és Martnique szigetei már régóta harcolnak az önkormányzatért anélkül, hogy elérték volna. Ez a külpolitika nem folytatható. Még egyszer felszólalunk, hogy a világot felsorakoztassuk az ellen, ami Dél-Afrikában történik. Az apartheid brutális politikája a világ országainak szemei előtt zajlik. Afrikai népeit arra kényszerítik, hogy elfogadják a tényt, hogy az afrikai kontinensen egy faj felsőbbrendűsége egy másik felett hivatalos politika lehet, és ennek a faji felsőbbrendűségnek a nevében a gyilkosság büntetlenül elkövethető. Az Egyesült Nemzetek semmit nem képes tenni, hogy megállítsa ezt?
Szeretnék még a különösen fájdalmas Kongó esetére is utalni, amely egyedi a modern világ történelmében, amely megmutatja, hogy abszolút büntetlenséggel, szemtelen cinizmussal a népek jogai semmibe vehetők. A közvetlen ok erre Kongó óriási vagyona, amelyet az imperialista országok ellenőrzésük alatt akarnak tartani. Az ENSZ-ben tett első látogatása alatt elmondott beszédében Fidel Castro elvtárs megjegyezte, hogy a népek közötti egymás mellett élés egész problémájának lényege a népek javainak rossz elosztása. A következő nyilatkozatot tette: „Fejezzék be a kizsákmányolás filozófiáját, és a háború filozófia is befejeződik.”
De a kizsákmányolás filozófiáját nem fejezték be, hanem erősebb, mint valaha. És ezért van, hogy azok, akik az ENSZ nevét arra használták, hogy meggyilkolják Lumumbát, ma a fehér faj védelmének nevében kongóiak ezreit gyilkolják meg. Hogy felejthetnénk el annak a reménynek az elárulását, amelyet Patrice Lumumba helyezett az ENSZ-be? Hogy felejthetnénk el a mesterkedéseket és a manővereket, amelyek az ország ENSZ csapatok általi megszállását követték, akik pártfogása alatt büntetlenül meggyilkolhatták ezt a nagy hazafit? Hogy felejthetnénk el, tisztelt küldöttek, hogy az egyetlen, aki semmibe vette az ENSZ kongói fennhatóságát – és nem pont hazafias okokból, hanem inkább az imperialisták közötti konfliktusok miatt – Moises Tshombe volt, aki kezdeményezte Katanga elszakadását a belgák támogatásával. És hogy tudja bárki is igazolni, hogy tudja bárki is megmagyarázni, hogy az ENSZ ottani tevékenységének végeztével Tshombe, kiűzve Katangából, Kongó uraként kellene visszatérnie? Ki tagadhatná a szomorú szerepet, amelyet az imperialisták kényszerítettek az Egyesült Nemzetekre?
Összefoglalva: drámai mozgósítás kezdődött, hogy megakadályozzák Katanga elszakadását, de ma Tshombe van hatalomban, Kongó javai pedig imperialista kézen – és a költségeket az érintett nemzeteknek kell megfizetniük. A háborús kereskedők biztosan jó üzletet csináltak. Ezért támogatja Kuba kormánya a Szovjetunió igazságos álláspontját, hogy eme bűncselekmény költségeinek kifizetését megtagadjuk.
És ha mindez nem lenne elég, a képünkbe tolják ezeket a legújabb cselekményeket, amelyek megbotránkozással töltik el a világot. Kik az elkövetők? Belga ejtőernyősök, akiket amerikai repülők szállítottak, amelyek brit támaszpontokról szálltak fel. Úgy emlékszünk rá, mintha csak tegnap lett volna, hogy egy kis európai országot, egy civilizált és iparosodott országot, a Belga Királyságot megtámadták Hitler hordái. Keserűséggel töltött el minket a tudat, hogy ezt a kis országot lemészárolja a német imperializmus, és együtt éreztünk ezzel a néppel. De volt egy másik oldala is az imperialista érmének, amelyet sokunk nem vett észre. Talán a fiai azoknak a belga hazafiaknak, akik meghaltak hazájuk szabadságának védelmében, most úgy gyilkolják hidegvérrel a kongóiakat a fehér faj nevében, ahogy a német csizmák alatt kellett szenvedniük, mivel a vérük nem volt eléggé árja. A szabad szemeink most új horizontokra tekintenek, és láthatják, amiket tegnap gyarmati rabszolgákként nem láthattunk: hogy a „nyugati civilizáció” egy mutatós álarc mögé rejtik hiéna és sakál képüket. Ez az egyetlen név, amellyel illethetjük azokat, akik ilyen „humanitárius” ügyeket visznek véghez Kongóban. Egy húsevő állat, amely fegyvertelen emberekkel táplálkozik. Ezt teszi az imperializmus az emberrel. Ez az, ami megkülönbözteti az imperialista „fehér embert.”
A világ minden szabad emberének fel kell készülnie, hogy bosszút álljon a kongói bűncselekményért. Talán sok katona, akik embertelenné váltak emiatt az imperialista gépezet által, hisznek abban a jóhiszeműségben, hogy a felsőbbrendű faj jogait védik. Ebben a Gyűlésben azok az emberek, akik bőre más napsütés miatt sötétebb, más pigmentek által színezett, a többséget alkotják. És ők teljesen és világosan megértik, hogy az emberek közti különbség nem a bőrük színétől függ, hanem termelési mód tulajdonformáitól és a termelési viszonyoktól. A kubai küldöttség köszönti Dél-Rhodesia és Dél-Nyugat Afrika népeit, akiket a fehér gyarmatosító kisebbség nyom el; Basutoföld, Bechuanaföld, Szváziföld, Francia Szomália népeit, a palesztinai, ádeni, a protektorátusi és ománi arabokat; és minden népet, amely viszályban van az imperializmussal és a kolonializmussal. Megerősítjük támogatásunkat feléjük.
Kifejezem a reményt is, hogy megoldás lehet arra a konfliktusra, amellyel Indonéz testvérköztársaságunk szembesül Malajzia viszonyában. Elnök úr! Ennek a konferenciának az egyik alapvető témája a általános és teljes lefegyverzés. Kifejezzük támogatásunkat az általános és teljes lefegyverzés mellett. Továbbá javasoljuk minden termonukleáris eszköz megsemmisítését, és támogatjuk, hogy a világ országai konferenciát tartsanak arról, hogy ez a törekvés minden nép számára valósággá váljon. E gyűlés előtti közleményében, miniszterelnökünk már figyelmeztetett, hogy a fegyverkezési versenyek mindig háborúhoz vezettek. Új nukleáris hatalmak vannak a világon, és a szembenállás lehetőségei növekednek. Hisszük, hogy egy ilyen konferencia szükséges, hogy elérjük a termonukleáris fegyverek teljes megsemmisítését, és első lépésként a kísérletek teljes betiltását. Ugyanakkor világosan meg kell határoznunk minden ország kötelességét, hogy tiszteljék más államok jelenlegi határait, és tartózkodjanak bármilyen agresszió foganatosításától, még a hagyományos fegyverekkel is.
Mikor hangunkat adjunk a világ minden népének hangjához, amelyek a általános és teljes leszerelést, a nukleáris arzenál megsemmisítését, az új nukleáris eszközök építésének és mindenféle nukleáris teszt leállítását kérik, hisszük, hogy azt is fontos hangoztatni, hogy az országok területi integritását is tisztelni kell, és az imperializmus felfegyverzett kezét vissza kell fogni, amely nem kevésbé veszélyes, ha csak hagyományos fegyvereket használ. Azok, akik védtelen civilek ezreit ölték meg Kongóban, nem használtak atombombát. Hagyományos fegyvereket használtak. Hagyományos fegyvereket is használ az imperializmus, olyan sok halált okozva.
Még ha az itt felvezetett intézkedések hatályba is lépnének és felesleges is lenne említeni, rá kell mutatnunk, hogy nem tudnánk kitartani egy atommentesítési regionális szerződés mellett addig, amíg az Egyesült Államok agresszív bázisokat tart fenn a saját területünkön, Puerto Rico-ban, Panamában és más latin-amerikai államokban, ahol csak úgy érzi, hogy joga van minden korlátozás nélkül mind hagyományos és nukleáris fegyvereket telepíteni. Úgy érezzük, hogy lehetővé kell tennünk saját magunk számára, hogy biztosítsuk saját védelmünket az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) Kuba elleni megoldásai fényében, olyan alapon, amely támadást kezdeményezhet a Riói Egyezményre hivatkozva. Ha a konferencia, amelyhez fordultunk, elfogadná a tiltakozásunkat – amely, sajnálatosan, nehéz lehet – hisszük, hogy az egyik legfontosabb lenne az emberiség történelmében. Hogy ezt biztosítsuk, szükség lenne a Kínai Népköztársaság képviseletére, és ezért kell egy ilyen típusú konferenciát tartani. De sokkal egyszerűbb lenne a világ népei számára, ha felismerné a Kínai Népköztársaság létezésének tagadhatatlan tényét, és megadnák nekik a széket, amelyet megérdemel, és amelyet jelenleg az Egyesült Államok támogatásával a Taiwan tartományt ellenőrző banda bitorol.
Kína ENSZ-ben való képviseletének problémáját nem a szervezetbe való új belépés ügyeként kell tekinteni, hanem inkább a Kínai Népköztársaság törvényes jogainak helyreállításának.
Erősen meg kell tagadnunk a „két Kína” tervet. A taiwani Csang Kaj-sek banda nem maradhat az ENSZ-ben. Amivel dolgunk van, ismételjük, az a bitorlók kiűzése és a kínai nép törvényes képviselőinek beiktatása.
Figyelmeztetünk az Egyesült Államok részvételére Kína ENSZ-ben való törvényes képviseletének problémájában, mint „fontos kérdésre”, hogy elérjük a szükséges kétharmados szavazatot. A Kínai Népköztársaság belépése az ENSZ-be, valójában az egész világ számára fontos kérdés, de nem az Egyesült Nemzetek szerkezete számára, amelyben ez csupán eljárási kérdés. Így igazságot tehetünk. Majdnem olyan fontos, mint igazságot tenni, bár egyszer és mindenkorra szemléltetné, hogy idén augusztusban a Gyűlés láthatta, hallhatta mondhatta és kritériumokat is megfogalmazott ehhez a döntéshez. A nukleáris fegyverek terjedése a NATO tagállamokban, és különösen a tömegpusztító fegyverek birtoklása a Német Szövetségi Köztársaságban, még távolabbivá teszi a leszerelés megegyezésének lehetőségét, hozzákapcsolva a német békés újraegyesítés problémáját.
Ameddig nincs világos megegyezés, a két Németország létet el kell fogadnunk: mind a Német Demokratikus Köztársaságét és a Szövetségi Köztársaságét. A német problémát csak a Német Demokratikus Köztársaság teljes jogú, közvetlen részvételével lehet megoldani. Csak a gazdasági fejlődés és a nemzetközi kereskedelem kérdését kellene érintetnünk, amelyet szélesen képviselnek a napirenden. Az 1964-es évben tartották a genfi konferenciát, amelyen nagy mennyiségű anyaggal foglalkoztak a nemzetközi kapcsolatok helyzetére vonatkozólag. A delegációnk figyelmeztetései és előrejelzései teljesen bebizonyosodtak, a gazdaságilag függő országok szerencsétlenségére.
Csupán rá kívánunk mutatni arra, amiben Kuba érintett, hogy az Amerika Egyesült Államok még nem hajtotta végre ennek a konferenciának a világos javaslatait, és jelenleg az Egyesült Államok kormánya még mindig megtagadja gyógyszerek eladását Kubának. Azzal, hogy így tesz, egyszer és mindenkorra megfosztja önmagát az emberiesség maszkjától, amellyel megpróbálta elrejteni a Kuba népe elleni blokád agresszív természetét.
Továbbá, még egyszer kijelentjük, hogy a gyarmatosítás által hagyott sebek, amelyeket akadályozzák a népek fejlődését, nem csak politikai kapcsolatokban jutnak kifejezésre. A kereskedelmi feltételek úgy nevezett értékvesztése semmi más, csak az egyenlőtlen elosztás a nyersanyagot termelő országok és azon ipari országok között, amelyek a piacokat uralják, és a javak egyenlő elosztásának illuzórikus igazságát hirdetik.
Ameddig a gazdaságilag függő népek nem szabadítják fel magukat a kapitalista piacok alól, és a szocialista országokkal való határozott blokkal való együttműködéssel nem alakul ki új kapcsolat a kizsákmányoltak és a kizsákmányolók között, nem lesz szilárd gazdasági fejlődés. Bizonyos esetekben visszaesés lesz, amelyben a gyengébb országok az imperialisták és gyarmatosítók politikai uralma alá kerülnek.
Végezetül, tisztelt küldöttek, világossá kell tenni, hogy a karibi térségben Kuba elleni agresszív manőverek és szervezkedések történnek, mindenekfelett Nicaragua partjain, csakúgy mint Costa Ricában, a Panamai Csatornaövezetben, a Vieqes-szigeten Puerto Ricoban, Floridában és valószínűleg az Egyesült Államok területének más részein is, és feltehetőleg Hondurasban is. Ezeken a helyeken kubai zsoldosokat képeznek, csakúgy, mint más nemzetiségű zsoldosokat, olyan céllal, amely nem lehet a legbékésebbeké. Egy nagy botrány után a costa ricai kormány – mondják – elrendelte a kubai száműzöttek kiképzőtáborainak megszüntetését.
Senki se tudja, hogy ez az állapot őszinte-e, vagy csak egy egyszerű alibi, mert az ott kiképzett zsoldosok némi kellemetlenséget is okoztak. Reméljük, hogy teljes beismerést fognak tenni ezen agressziót szolgáló bázisok valódi létezéséről, amelyeket már régóta elítélünk, és így a világ mérlegelni fogja egy ország kormányának nemzetközi felelősségét, amely engedélyezi és támogatja Kuba ellen támadó zsoldosok kiképzését. Meg kell jegyeznünk, hogy a hírek a karibi térség különböző helyein kiképzett zsoldosokról és az Egyesült Államok kormányának részvétele ilyen cselekményekben teljesen természetes az Egyesült Államok újságaiban. Nem tudunk olyan latin-amerikai hangról, amely hivatalosan tiltakozott volna ez ellen. Ez megmutatja a cinizmust, amellyel az Egyesült Államok kormánya mozgatja a bábuit.
Az OAS kemény külügyminisztereinek van szeme látni a kubai emblémákat, és hogy „megcáfolhatatlan” bizonyítékot találjanak a jenkik által Venezuelában kiállított fegyvereken, de nem veszik észre az Egyesült Államok készülődő agresszióját, ahogy nem is hallják Kennedy elnök hangját, aki határozottan a Kuba elleni, Disznó-öböl agresszorának nyilvánította magát. Néhány esetben ezt a vakságot a latin-amerikai országok uralkodó osztályainak forradalmunk elleni gyűlölete gerjeszti. Máskor – és ezek sokkal szomorúbbak és sajnálatosabbak – ez csak a gazdagság kápráztató csillogásának eredménye.
Ahogy jól ismert, az úgy nevezett karibi válság óriási súrlódása után, az Egyesült Államok számos megegyezést írt alá a Szovjetunióval. Ez számos fegyver visszavonását eredményezte, amely az Egyesült Államok folytatódó agressziója hatására – mint a Disznó-öbölbeli zsoldos támadás és a hazánk elleni invázió fenyegetése – arra kényszerített minket, hogy Kubában törvényes és létfontosságú védelmet hozzunk létre.
Az Egyesült Államok, továbbá, megpróbálta rávenni az ENSZ-et, hogy vizsgálja ki a területünket. De ezt határozottan elutasítjuk, mivel Kuba nem ismeri el az Egyesült Államok vagy bármely állam jogát, hogy meghatározza, milyen típusú fegyvereket tarthat Kuba a határain belül.
Ezzel kapcsolatban csak a multilaterális egyezményekhez tartjuk magunkat, amelyekben a résztvevőknek egyenlő kötelezettségeik vannak. Ahogy Fidel Castro mondta: „Amíg a szuverenitás koncepciója bizonyos nemzetek és a független népek előjogaként létezik, mint minden nép joga, addig nem fogjuk elfogadni a népünk kizárását ebből a jogból. Ameddig a világot ezen alapelv szerint kormányozzák, ameddig a világot ezen koncepció szerint kormányozzák, amelynek univerzális érvényessége van, mert ezeket univerzálisan elfogadták és felismerték a népek, addig nem fogjuk elfogadni azt a törekvést, hogy megfosszanak minket bármely ilyen jogunktól, és mi nem is fogunk lemondani ezekről a jogokról.” Az ENSZ főtitkár, U Thant megértette érveinket. Mindazonáltal az Egyesült Államok megkísérelt új előjogot szerezni, egy önkényeset és törvénytelent: a kis országok légterének megsértését. Ezért látunk hazánk felett U-2-es és más típusú kémrepülőgépeket repülni teljesen büntetlenül, megsértve a légterünket. Megtettünk minden szükséges figyelmeztetést, hogy megszűnjön a légterünk megsértése, csakúgy minthogy álljon le az Egyesült Államok Haditengerészete guantanamoi zónában az őrbódéink elleni provokációval, a repülőink és a hajónk vagy más nemzetiségű hajók repülőgépes zavarásával a nemzetközi vizeken, a különböző felségjel alatt futó hajók elleni kalóztámadásokkal és a kémek, szabotőrök és fegyverek beszivárogtatásával a szigetünkre.
Szocializmust akarunk építeni. Már kijelentettük, hogy támogatói vagyunk azoknak, akik a békéért harcolnak. Kinyilatkoztattuk, hogy az el nem kötelezett országok csoportjának tagjai vagyunk, bár marxista-leninisták vagyunk, mivel az el nem kötelezett országok, mint mi, harcolnak az imperializmus ellen. Békét akarunk. Jobb életet akarunk garantálni a népünknek. Ezért elkerüljük, ameddig csak lehetséges, hogy beleessünk a jenkik által barkácsolt provokációk csapdájába. De ismerjük a mentalitását azoknak, akik kormányozzák őket. Azt akarják, hogy jó nagy árat fizessünk ezért a békééért. Azt válaszoljuk, hogy ez az ár nem mehet a tisztességünk határa alá.
És Kuba újra megerősíti a jogot arra, hogy saját területén olyan fegyvereket tartson fenn, amelyeket szükségesnek gondolt, és hogy elutasítsa bármely hatalom vélt jogát – nem számít mennyire hatalmas -, hogy megsértse a földünket, a felségvizeinket vagy a légterünket.
Ha bármely gyűlésben Kuba kollektív természetű kötelezettséget vállal, akkor azt betű szerint be fogja tartani. Amíg ez nem történik meg, Kuba fenntartja minden jogát, csakúgy mint bármely más nemzet. Az imperializmus követeléseivel szemben miniszterelnökünk öt pontot fektetett le, melyek szükségesek a karibi béke biztosításához. Ezek a következők:
“1. Az Egyesült Államok szüntesse be a gazdasági blokádot és minden gazdasági és kereskedelmi nyomást a világ minden részén, a hazánk ellen.
2. Fejezzék be a felforgató tevékenységet, a fegyverek és robbanóanyagok kilövését és partra szállítását a földön és tengeren, zsoldos inváziók szervezését, kémek és szabotőrök beszűrődését, az Egyesült Államok és csatlós államai területén szervezett cselekményeket.
3. Fejezzék be az Egyesült Államok és Puerto Rico által fenntartott bázisokról kivitelezett kalóztámadásokat.
4. Fejezzék be a légterünk és felségvizeink megsértését az USA vadászgépi és hadihajói által.
5. Vonuljanak ki a guantánamói haditengerészeti támaszpontról, és juttassák vissza Kubának az Egyesült Államok által elfoglalt területeket.”
Ezen elemi követelések egyike sem teljesült, és az erőinket még mindig provokálják a guantánamói haditengerészeti bázisról. Ez a támaszpont rablók fészkévé és indítópultjává vált a területünkre. Lefárasztanánk a Gyűlést, ha részletes jelentést adnánk a nagyszámú, mindenféle provokációról. Elegendő annyit mondanunk, hogy december első napjait is beleszámítva ez a szám 1323 eset egyedül 1964-ben. A lista kisebb provokációkat tartalmaz, mint a határvonal megsértése, az Egyesült Államok által ellenőrzött területről tárgyak átlövése, az amerikai személyzet szexuális magamutogatása mindkét nem részéről és verbális inzultusok. Azonban vannak, amelyek sokkal súlyosabbak, mint kis kaliberű fegyverekkel való lövés, fegyverekkel célzás a területünkre, és a nemzeti lobogónk megsértései. Különösen súlyos provokációk közé tartozik a határátlépés és tüzelés a létesítményeinkre a kubai oldalon, csakúgy mint a puskatűz. 78 puskalövés volt idén, amelyeknek sajnálatosan egy áldozatuk is van: Ramón Lopez Pena, egy katona, amelyet egy amerikai posztról kilőtt két lövedék okozott, három és fél kilométerre a partról az északi határon. Ez a szélsőségesen súlyos provokáció 1964. július 19-én, este 7:07-kor történt, és kormányunk miniszterelnöke Július 26-án nyilvánosan bejelentette, hogy ha ez még egyszer megismétlődik, parancsot fog adni a csapatoknak, hogy viszonozzák az agressziót. Ugyanekkor parancsokat adtak, hogy a kubai erők első vonala vonuljon vissza olyan pozícióba, amely távolabb van a határtól, és építse ki a szükséges megerősített állásokat. Egyezer háromszáz és huszonhárom provokáció 340 nap alatt, az megközelítőleg naponta négy. Csak egy tökéletesen fegyelmezett hadsereg olyan harci morállal, mint a mienk tud csak ellenállni ennyi ellenséges támadásnak anélkül, hogy elvesztené az önkontrollt.
Az El Nem Kötelezett Országok Kormányainak és Államfőinek Második Konferenciáján összejött negyvenhét ország Kairóban egyhangúan elfogadta:
“Aggodalommal megjegyezve, hogy a külföldi katonai bázisok gyakorlatilag csak nyomásgyakorlást jelentenek az országoknak és gátolják a felszabadulásukat és fejlődésüket, amelyek saját ideológiájukon, politikai, gazdasági és kulturális eszméiken alapulnak, a konferencia kinyilatkoztatja a nyílt támogatását azon országok számára, amelyek a külföldi bázisok megszüntetésének biztosítását keresik a területükön, és felszólítja azon országokat, amelyek csapatokat és támaszpontokat tartanak fenn más országokban, hogy azonnal távolítsák el őket. A konferencia tekintetve veszi, hogy az Amerikai Egyesült Államok által fenntartott guantánamói (Kuba) katonai bázis fenntartása, dacolva Kuba kormányának és népének akaratával és dacolva a belgrádi konferencián testet öltött rendelkezésekkel, Kuba szuverenitásának és területi integritásának megsértését jelenti.
Megjegyezve, hogy a Kubai Kormány kifejezi a készségét, hogy egyenrangú félként tárgyaljon a guantánamói bázisról az Amerikai Egyesült Államokkal, a konferencia sürgeti az Egyesült Államok kormányát, hogy nyissa meg a tárgyalásokat a Kubai Kormánnyal a bázis kiürítéséről.”
Az Egyesült Államok kormánya nem válaszolt a kairói konferencia felkérésére, és arra törekszik, hogy erővel korlátlanul tartsa fenn területünk egy részének megszállását, amelyről agresszív cselekményeket eszközök, ahogy azt az előbb korábban kifejtettük.
Az Amerikai Államok Szervezete (OAS) – amelyet a nép az Egyesült Államok Gyarmatügyi Minisztériumának is hív – „erőteljesen” elítélt minket, annak ellenére, hogy kizártak minket a közepéről, utasítva a tagjaikat, hogy szakítsák meg a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot Kubával. Az OAS felhatalmazást adott az országunk elleni agresszióra bármikor és bármilyen ürüggyel, megsértve a legalapvetőbb nemzetközi törvényeket, teljesen figyelmen kívül helyezve az Egyesült Nemzeteket. Uruguay, Bolívia, Chile és Mexikó ellenállt ezeknek az intézkedéseknek, és a Mexikói Egyesült Államok kormánya megtagadta, hogy eleget tegyen az elfogadott szankcióknak. Azóta nem is lehetett kapcsolatunk egy latin-amerikai országgal sem, kivéve Mexikót, és ez beteljesíti az imperializmus közvetlen agressziójának egyik szükséges feltételét.
Még egyszer világossá akarjuk tenni, hogy a latin-amerikai kapcsolataink olyan kötelékeken alapulnak, amelyek egyesítenek bennünket: a nyelv, amelyet beszélünk, a kultúra, amelyet művelünk és a közös uralkodónk. Nincs más okunk, hogy Latin-Amerika függetlenségét kívánjuk az USA gyarmati igája alól. Ha itt a latin-amerikai országok bármelyike úgy dönt, hogy újra felveszi a kapcsolatot Kubával, mi is így fogunk tenni az egyenlőség elve alapján, és anélkül, hogy ezt úgy vennénk, hogy Kuba szabad államként való elismerése a világban ajándék lenne a kormányunk számára. Ezt az elismerést vérünkkel vívtuk ki a felszabadító harc napjaiban. Vérünkkel is tartottuk meg a partjaink elleni jenki invázió elleni védelemben.
Bár elutasítunk minden vádat ellenünk, hogy beavatkozunk más országok belügyeibe, nem tagadhatjuk, hogy szimpatizálunk azokkal az emberekkel, akik a szabadságukért küzdenek. Be kell teljesítenünk kormányunk és népünk elkötelezettségét, hogy világosan és kategorikusan kijelentse a világnak, hogy erkölcsileg támogatjuk és szolidárisan kiállunk azon népek mellett, akik bárhol a világon azért harcolnak, hogy az ENSZ Charta által kihirdetett teljes szuverenitás jogát valósra váltsák.
Az Egyesült Államok, amely közbelép. Történelmileg is ezt tette Latin-Amerikában. Az elmúlt évszázad vége óta Kuba megtapasztalta ezt az igazságot; de megtapasztalta Venezuela, Nicaragua, Közép-Amerika általánosan, Mexikó, Haiti és a Dominikai Köztársaság. Az elmúlt években a népünkön kívül Panama is megtapasztalta a közvetlen agressziót, amikor a tengerészgyalogság a Csatornaövezetben hidegvérrel tüzet nyitott védtelen emberekre; a Dominikai Köztársaság, amelynek partjait megsértette a jenki flotta, hogy megelőzzék Trujillo halála után a nép igazságos haragjának kitörését; és Kolumbia, amelynek fővárosát támadással vették be a Gaitán meggyilkolása miatt kiprovokált lázadás eredményeként. Burkolt beavatkozásokat eszközöltek katonai küldetések által, amelyek a belső elnyomásban vettek részt, számos országban erőket szervezve ezért a célért és puccsokat is, amelyeket olyan sokszor ismételtek meg Latin-Amerika kontinensén az elmúlt években. Konkrétan az USA hadereje beavatkozott Venezuela, Kolumbia és Guatemala népeinek elnyomásáért, amelyek fegyvert ragadtak a szabadságukért. Venezuelában az Egyesült Államok hadereje nem csak tanácsokat adott a hadseregnek és a rendőrségnek, hanem közvetlenül beavatkoztak a levegőből eszközölt népirtásban a paraszti lakosság ellen a tömegesen felkelt területeken. És az ott működő jenki vállalatok mindenféle nyomást gyakoroltak, hogy növeljék a közvetlen beavatkozást. Az imperialisták felkészültek Amerika népeinek elnyomására és egy nemzetközi bűncselekmény elkövetésére.
Az Egyesült Államok beavatkozott Latin-Amerikában, a szabad intézmények védelmének felemlegetésével. Eljön az idő, amikor ez a Gyűlés nagyobb érettséget fog tanúsítani, és követeli az Egyesült Államoktól, hogy garanciát vállaljon a feketék és latin-amerikaiak életéért, akik abban az országban élnek, sokuk eredendően vagy felvetten amerikai állampolgár.
Azok, akik megölik saját gyermekeiket és naponta diszkriminálnak ellenük a bőrük színe miatt; azok, akik szabadon engedik a feketék gyilkosait, megvédik őket és ezen felül a fekete lakosságot büntetik, mert a törvényes jogaikat szabad emberekként követelik – hogy képesek magukat a szabadság őrzőinek tekinteni? Megértjük, hogy ma a Gyűlés nincs abban a helyzetben, hogy magyarázatokat kérjen ezekre a cselekményekre. Bár világosan ki kell nyilvánítani, hogy az Egyesült Államok kormánya nem a szabadság bajnoka, hanem inkább a világ népei és a saját lakosságának nagy része elleni kizsákmányolás és elnyomás fenntartója.
A félreérthető nyelvezetre, amellyel néhány küldött jellemezte Kuba és az OAS ügyét, mi világos szavakkal válaszolunk, és kijelentjük, hogy Latin-Amerika népei megfizettetik ezekkel a szervilis, magát eladó kormányokkal az árulásukat.
Kuba, tisztelt küldöttek, egy szabad és szuverén állam, mely senkihez nincs odaláncolva, nincsenek külföldi befektetések a területén, nem irányítják prokonzulok a politikáját, feltartott fejjel beszélhet a Gyűlésben, és bemutathatja annak a frázisnak az igazságát, amelyre felesküdött: „Szabad területet az amerikaiaknak.” A példánk gyümölcsöző lesz a kontinensen, ahogy ez hasonló fokon működik Guatemalában, Kolumbiában és Venezuelában.
Nincs kis ellenség, sem jelentéktelen erő, mert már nincsenek ott elszigetelt népek. Ahogy a Második Havannai Nyilatkozat kijelenti:
“Egyetlen latin-amerikai ország sem gyenge – mert mindegyikük része egy 200 millió testvérből álló családnak, akik ugyanazon nyomortól szenvednek, akik ugyanazokat érzik, akiknek ugyanaz az ellenségük, akik ugyanarról a jobb jövőről álmodnak, és akik világszerte minden becsületes férfi és nő szolidaritására számítanak…
Ezt a hősiességet előttünk már megírták az éhes indián tömegek, a földnélküli parasztok, a kizsákmányolt munkások. Meg fogják írni a haladó tömegek, a tisztességes és briliáns értelmiségiek, akik annyira kötődnek Latin-Amerika földjének szenvedéséhez. A tömegek és eszmék harcához. Egy hőstörténet, amelyet az imperializmus által elnyomott és megvetett népeink fognak előrevinni; népünk, mellyel máig nem számoltak, akik most kezdenek felrázódni az álmukból. Az imperializmus egy gyenge és engedelmes nyájként tekint ránk; és most kezd megrémülni ettől a nyájtól; 200 millió latin-amerikai nyájától, amelyben a jenki monopóliumok a sírásóikat látják…
De most a kontinens egyik végétől a másikig már érkeznek a világos jelek, hogy az óra közeledik – az elismerésük órája. Most ez a névtelen tömeg, ez a színek Amerikája, komor, hallgatag Amerika, amely szerte a kontinensen ugyanezt a szomorúságot és kiábrándultságot énekli, most tömegként határozottan kezd belépni saját történelmébe, és elkezdi azt írni saját vérével, elkezd szenvedni és meghalni érte.
Mert most Amerika hegyeiben és földjein, alföldjein és dzsungeleiben, a vadonban vagy a városok forgatagában, a nagy óceánok vagy folyók partjain ez a világ kezd felzúdulni. Nyugtalan kezek nyúlnak előre, készen meghalni azért, ami az övék, hogy megszerezzék azokat a jogokat, amelyeket 500 éve egytől egyig kinevettek. Igen, a történelemnek most tekintetbe kell vennie a szegény Amerikát, a kizsákmányolt és űzött Amerikát, amely eldöntötte, hogy ezentúl saját maga számára kezdi el majd írni saját történelmét. Már látni őket az utakon, gyalog, nap mint nap, ahogy kilométerek százait menetelik a kormányzati eminenciásokhoz, hogy megszerezzék jogaikat.
Már látni őket kövekkel, botokkal, machetékkel felfegyverkezve egyik irányból a másikig, minden nap, elfoglalva a földeket, sarlót mélyítve a földekbe, amely hozzájuk tartozik, és amelyet az életük árán is megvédenek. Látjuk őket, ahogy táblákat, jelszavakat, zászlókat visznek; lobogtatva őket a hegyek vagy a préri szelei által. És a harag hulláma, az igazság követeléséért, a lábbal tiport jogok követeléséért, amely a kezdete Latin-Amerika földjeinek felemelkedésének, nem fog megállni. Ez a hullám minden egyes nappal növekedni fog. Ezt a hullámot a legnagyobb szám alkotja, a minden szempontból többségben lévők alkotják, azok, akik munkája felhalmozza a javakat, és elfordítják a történelem kerekét. Most egy hosszú, brutális alvásból ébrednek, amely elnyomta őket.
Az emberiség eme nagy tömege kimondta, „Elég!”, és menetelni kezdett. És az óriások menetét nem fogják feltartani, amíg el nem érik a valódi függetlenséget – amelyért többször is meghalnának. Ma azok, akik meghalnak, úgy esnek el, mint a kubaiak a Disznó-öbölnél. A saját igazukért fognak meghalni, és soha nem fogják feladni a függetlenséget.”
Mindez, tisztelt küldöttek, egy egész kontinens, Latin-Amerika új akarata, amelyet a tömegeink a harc és a megszállók kezének megbénítása iránti elkötelezettségük megcáfolhatatlan kifejezéseként kiáltásaikban naponta kinyilatkoztatnak. Ez a kiáltás a világ minden népének megértésére és támogatására lel, különösképp a szocialista tábortól, amelyet a Szovjetunió vezet.
Ez a kiáltás pedig: Partria o muerte! [Haza vagy halál!]
forrás: https://www.marxists.org/archive/guevara/works.htm
fordítás: http://amiidonk.hu