A Tricontinental hírlevele
2020 novemberében az ENSZ legtöbb tagállama össze fog ülni Sarm el Sejk egyiptomi üdülővárosban az éves ENSZ Klímaváltozási Konferencián. Ez a 27. konferenciája az ENSZ Klímaváltozási Egyezményének, amelyre COP27-ként hivatkozunk. A nemzetközi környezetvédelmi szerződést 1992-ben alapították Rio de Janeiro-ban, amelynek első konferenciáját 1995-ben tartották Berlinben; az egyezményeket kiterjesztették a 2005-ös Kyotoi Protokollra és kiegészítették a 2015-ös Párizsi Egyezményre. Nem is kell többet mondani a klímakatasztrófáról, amely tömeges fajkihalással fenyeget. A szénalapú üzemanyagoktól való elmozdulást három fő akadály gátolja:
- A jobboldali erők, amelyek tagadják a klímaváltozást.
- Az energiaipar ágazatai, amelyeknek feltétlen érdekük a szénalapú üzemanyagok felhasználásának folytatása.
- A nyugati országok elutasítása, hogy elismerjék, hogy ők elsőként felelősek a problémáért, és elköteleződjenek aziránt, hogy visszafizessék a klímaadósságot a fejlődő országok energiaátállásának finanszírozásával, amelyek javait továbbra is kiszipolyozzák.
A klímakatasztrófáról folytatott nyilvános viták során alig van utalás az 1992-es Rio-i Világcsúcsra és a szerződésre, amely megjegyzi: „A klímaváltozás globális természete a lehető legszélesebb együttműködést követeli minden ország részéről, valamint részvételüket a hatékony és megfelelő nemzetközi válaszban, összhangban a közös, de sokféle felelősséggel és az adott kapacitásokkal, valamint a szociális és gazdasági feltételekkel.” A „közös, de sokféle felelősségek” kifejezés annak a ténynek beismerése, hogy míg a klímaváltozás problémája közös minden ország számára és senki sem védett annak káros csapásaitól, az országok felelőssége nem azonos. Néhány országnak, amely évszázadokon keresztül profitált a gyarmatosításból és a szénalapú üzemanyagból, nagyobb felelőssége van a szénmentesített energiarendszerre való átállásban.
Az ügy tudományos része világos: A nyugati országok számára túlzottan is hozzájárult mind a gyarmatosítás, mind a szénalapú üzemanyag, hogy fenntartsák a fejlettségi szintjüket. Az amerikai energiaügyi minisztérium által vezetett Globális Karbon Projekt adatai megmutatják, hogy az Egyesült Államok 1750 óta messze a legnagyobb szén-dioxid kibocsátó. Az USA önmagában több CO2-t bocsát ki, mint az egész Európai Unió, kétszer annyit, mint Kína és nyolcszor annyit, mind India. A fő szénkibocsátók mind gyarmatosító hatalmak, nevezetesen az Egyesült Államok, Európa, Kanada és Ausztrália, amelyek annak ellenére, hogy durván a globális népesség tizedét adják, együtt a globális emisszió több mint feléhez járultak hozzá. A 18. század óta ezen országok nem csak temérdek szenet bocsátottak ki az atmoszférába, de továbbra is meghaladják a globális szénháztartásuk részesedését.
A szén által hajtott kapitalizmus – feldúsítva a gyarmatosítás által elrabolt javakkal – lehetővé tette az európai és észak-amerikai országok számára, hogy elősegítsék lakosságuk jólétét és fenntartsanak egy relatíve haladó szintű fejlettséget. Az átlag európai lakosság (748 millió ember) és az átlag indiai lakosság (1,4 milliárd ember) életszínvonala közti szélsőséges egyenlőtlenségek hétszer akkorák, mint egy évszázaddal ezelőtt. Bár a kínai, indiai és más fejlődő országok szénfüggése nagyobb szintre emelkedett, a fejenkénti kibocsátásuk továbbra is az Egyesült Államoké alatt marad, amelynek fejenkénti kibocsátása közel kétszer annyi, mint Kínáé és nyolcszor akkora, mint Indiáé. A klímaimperializmus tagadása ahhoz a mulasztáshoz vezet, hogy megfelelő forrásokkal lássuk el a Zöld Klímaalapot, amelyet a 2010-es COP16-on hoztak létre, hogy segítsék a fejlődő országokat a szénalapú társadalmi fejlődésüktől való elrugaszkodásban.
Globális szinten az arról folyó viták, hogyan kezeljük a klímaválságot, gyakran a Zöld New Deal (GND) bizonyos formái körül forognak, mint az Európai Zöld Deal, az Észak-Amerikai GND és a Globális GND, amelyeket nemzetállamok, nemzetközi szervezetek és a környezetvédő mozgalmak különféle szekciói támogatnak. Azért, hogy jobban megértsük és erősítsük a vitát, a Tricontinental: Társadalmi Kutatóintézet Buenos Aires-i argentin irodája összehívott több vezető ökoszocialista tudóst, hogy reflektáljanak a különféle GND-kre és azon lehetőségekre, hogy valóra válhasson egy valódi átállás a klímakatasztrófa elkerülése érdekében. A José Seoane (Argentína), Thea Riofrancos (USA) és Sabrina Fernandes (Brazília) közti eszmecsere már elérhető a 3-as számú jegyzetben (2022. augusztus), A Társadalomkörnyezeti Válság a Járvány idejében: a Zöld New Deal Megvitatása címmel.
Ezen három tudós szerint a kapitalizmus nem képes megoldani a klímaválságot, mivel a kapitalizmus a válság fő oka. A világ száz legnagyobb vállalata felelős a globális ipari üvegházhatást okozó gázok (főként szén-dioxid és metán) emissziójának 71%-áért; ezen vállalatok, amelyeket a szénenergia ipar vezet, nem készültek fel az energiaátállás felgyorsítására, azon technológiai kapacitás ellenére, amely csak a szélenergia révén a globális villamosenergia-igény tizennyolcszorosát képes előállítani. A fenntarthatóság, amely szót tartalmától kiüresít számos nyilvános diskurzus, nem profitábilis ezen vállalatok számára. A társadalmilag megújuló energia projekt – például – nem termel óriási profitot a fosszilis üzemanyag vállalatok számára. Bizonyos kapitalista cégek érdekei a GND-ben alapvetően azért motiváltak, mivel állami pénzek megszerzésére vágynak, hogy ezzel fejlesszenek új magán monopóliumokat ugyanazon tőkésosztály számára, amely azon nagyvállalatok tulajdonosa, amik szennyezik a világot. De ahogy Riofrancos kifejtette jegyzetében, a „Zöld Kapitalizmus” azt állítja, hogy enyhíti a kapitalizmus tüneteit – a globális felmelegedést, a fajok tömeges kihalását, az ökoszisztéma elpusztítását – anélkül, hogy a klímaváltozásért elsősorban felelős felhalmozás és fogyasztás modelljét átalakítaná. Ez egy „techno-fix”: arról való fantáziálás, hogy mindent megváltoztathatunk anélkül, hogy változtatnánk bármin is.”
A GND-ről folytatott mainstream viták, ahogy arra Seoane rámutat, olyan kezdeményezésekből születtek, mint az 1989-es Pearce-jelentés, a Zöld Gazdaság Tervrajza, amely a brit kormány számára készült és az állami pénzek használatát javasolta új technológiák létrehozására magánvállalatok számára mint megoldást a nyugati gazdaságok egymásutáni válságaira. A „zöld gazdaság” koncepciója nem a gazdaság zöldítése volt, hanem a környezetvédelem eszméjének kihasználása a kapitalizmus újraélesztésére. A 2009-es gazdasági világválság során Edward Barbier, a Pearce-jelentés társszerzője írt egy új jelentést az ENSZ Környezetvédelmi Programjának Globális Zöld New Deal címmel, amely újracsomagolta a „zöld gazdaság” eszméit mint „zöld new dealt”. Ez az új jelentés ismét állami pénzeket akart a kapitalista rendszer zűrzavarának stabilizálására.
A mi jegyzetünk egy másmilyen származástanból eredezik, amely a bolíviai Tiquipayában megrendezett Népi Világkonferencia a Klímaváltozásról és az Anyaföld Jogairól (2010) és a Népi Világkonferencia a Klímaváltozásról és az Életünk Védelméről (2015) találkozókban gyökerezik és olyan kezdeményezésekké fejlődött, mint az Alternatív Víz Világfórum (2018), a Népi Ülés (2017) és a Népi Természeti Fórum (2020). A latin-amerikai népi küzdelmekből kinövő megközelítés szívében ott a buen vivir és a teko pora (jól élni) koncepciója. A kapitalizmus puszta megmentése helyet, amely a GND viták problémája, a mi megközelítésünk lényege, hogy át kell gondolni azon módot, ahogy szervezzük a társadalmunkat, más szóval, továbbfejleszteni a gondolkodásunkat egy úgy rendszer felépítése felé. Ezen eszmék felépítésének – ahogy Fernandes mondja – magában kell foglalnia a szakszervezeteket (sokuk aggódik a munkahelyek elvesztése miatt a szénről megújulókra való átállás során), a paraszti szövetségeket (sokukat fojtogat a tudat, hogy a föld koncentrálása elpusztítja a természetet és társadalmi egyenlőtlenséget okoz).
Meg kell változtatnunk a rendszert, ahogy Fernandes érvel, „de a mai politikai feltételek nem járulnak ehhez hozzá. A jobboldal számos országban erős, ahogy a klímatudomány tagadása is.” Ezért a népi mozgalmaknak gyorsan az asztalra kell tenniük a szénmentesítés kérdését. Négy cél van előttünk:
- A nyugati országok nemnövekedése. A világ lakosságának kevesebb mint 5%-ával az Egyesült Államok fogyasztja el a világ papírjainak harmadát, a világ olajának negyedét, a világ szenének közel negyedét és az alumínium negyedét. A Sierra Club közölte, hogy az Egyesült Államok fejenkénti fogyasztása „energiából, fémekből, ásványkincsekből, fatermékekből, halból, gabonából, húsból, de még tiszta ivóvízből is jóval meghaladja a harmadik világban élőkét.” A nyugati országoknak vissza kell venniük az összfogyasztásukból – ahogy ezt Jason Hickel megjegyzi – beleértve a „szükségtelen és pusztító féléket”, (mint a fosszilis üzemanyagok, a fegyveripar, a McPaloták termelése, a magánrepülőgépek, az ipari marhahús előállítás, valamint az egész tervezett elavulás üzleti filozófiája).
- Az energiatermelés kulcsszektorának társadalmi tulajdonba vétele. Vessenek véget a fosszilis üzemanyagipar támogatásának, és építsünk állami energiaszektort, amely a szénmentesített energiarendszeren alapszik.
- Teremtsünk Globális Klímaakció Tervet. Biztosítsuk, hogy a nyugati országok teljesítik történelmi kötelezettségeiket a Zöld Klímaalap támogatása iránt, amelyet arra használnánk, hogy különösképp a Globális Dél igazságos átállását pénzeljük.
- Erősítsük az állami szektort. Inkább olyan infrastruktúrát építsünk, amely nem a magán, hanem a társadalmi fogyasztásért van, mint a nagysebességű vonatok és elektromos buszok, a magán gépjárművek használata helyett. A Globális Dél országainak ki kell építeniük saját gazdaságaikat, többek között a saját erőforrásaik kiaknázásával. A kérdés itt nem igazán az, hogy kiaknázhatják-e ezen forrásokat, hanem hogy ezt a társadalmi és országos fejlődésre használják fel, nem pedig puszta tőkefelhalmozásra. A buen vivir – azaz jól élni – azt jelenti, hogy megszüntetjük az éhezést és a nyomort, az írástudatlanságot, a rossz egészségi állapotokat, amely az állami szektor fejlesztése által történik meg.
Semmilyen klímapolitika nem lehet univerzális. Akik felfalják a forrásokat, csökkentsék a fogyasztásukat. Két milliárd ember nem jut hozzá tiszta vízhez, miközben a világ lakossága felének nincs hozzáférése megfelelő egészségügyhöz. A társadalmi fejlődést biztosítani kell, de ennek a fejlődésnek fenntarthatónak és szocialista alapúnak kell lennie.
Írta: Vijay Prashad
Forrás: Tricontinental