A TSSA és az IWGB brit szakszervezetek által fenntartott hivatalos vélemény, hogy Theresa May miniszterelnök Brexit utáni „Munkásesküje” lényegében értelmetlen, finoman szólva nem meglepő.
Bárki, aki hisz egy olyan kormány ígéreteinek, amely elnökölt a legújabb szakszervezet-ellenes törvény bevezetése felett, amely semmit nem tett a zéró-órás szerződésekkel vagy a nemi bérréssel kapcsolatban, és amely aktívan részt vett a bérstagnációban a politikailag motivált megszorítási programjával, az vizsgáltassa meg a fejét.
Amikor May azt mondja, hogy „a munkások jogai biztonságban vannak a kezemben”, akkor mindenki gyanakszik, de biztosan nem azt jelenti, amit mond.
Az ördögi szakszervezet-ellenes és munkásosztály-ellenes kormány minden lehetőséget meg fog ragadni, hogy megtámadja a munkások jogait – és a Brexit erre mindenféle lehetőséget jelent mindenféle irányban.
Tehát a kérdés, hogy mi, a munkásmozgalom, hogyan válaszoljunk?
Először is, realistának kell lennünk avval kapcsolatban, milyen védelmet biztosít az EU jogrendszere.
A harsogott 48 órás Munkaidő Direktívának annyi kivétele van, hogy inkább tűnik nedves papírtörlőnek, mint biztonsági hálónak.
És bárki, aki valaha dolgozott egy munkaközvetítőnek, tudni fogja, hogy a legtöbb foglakoztatási bróker előbb aláírat egy lemondási nyilatkozatot, mielőtt munkát ajánl, tekintet nélkül, hogy ajánl valami 48 órához közelit.
Hasonlóan a 20 napos fizetett éves szabadság joga valójában kevesebb, mint az Egyesült Királyság minimum 28 napja, és a törvény az egyenlő bérről 1957-ben lépett életbe, jóval az Európai Gazdasági Közösség tagsága előtt.
És a nemi bérrés jelenleg is fennáll. És pont ez a bökkenő.
Van néhány pozitív védelem, amelyet beiktattak az EU jogba (bár ezt állandóan túlértékelik a neoliberális főnökök klubjának tagjai), de már 10 éves brutális megszorításoktól szenvedünk, még mindig léteznek zéró-órás szerződések és a munkások évek óta nem kaptak valódi béremelést.
És a védelmet illetően: itt vannak az Európai Igazságügyi bíróság döntései, amelyek a multinacionális vállalatok határokon keresztüli működésének jogát a munkások szerveződésének és kollektív szerződésének jogai elé teszik.
Az EU eszméje számára, amelynek szíve az áruk, szolgáltatások, munkaerő és a tőke szabad mozgásának alapelve – amely a szabadpiaci kapitalizmus ideája -, nonszensz, hogy a munkásjogok bajnokaként lépjen fel; ez ellenkezik a mindennapi életünk tapasztalataival.
Másodszor, meg kell válaszolnunk a kérdést, honnan származnak a munkások jogai. Ha csak felületes pillantást vetünk a történelemre, látjuk, hogy az elnyomott népnek sosem biztosították a szabadságjogokat, kivéve, ha harcoltak érte és elnyerték azokat, a saját vérükkel és verítékükkel.
Nem az EU-ra kell hagyatkoznunk, sem más nemzetek feletti intézményre, hogy garantálják jogainkat. Meg kell néznünk a Tolpuddle Mártírokat, a Kartistákat, a Burston Iskola Sztrájkolóit, a Felső-Clydeside Hajóépítőit és a mozgalmunk minden hősét.
Ki kell építenünk szervezeteinket és hatalmunkat, hogy kikényszerítsük a változást, mivel senki nem fogja ezt tálcán nyújtani nekünk.
Ne essünk tévedésbe: a konzervatív kormány Nagy-Britannia EU-ból való kilépését lehetőségként fogja felhasználni, hogy tovább támadja a munkások jogait, ahogy a tagságunk újratárgyalását is arra használná.
Hogy ezzel szembeszálljunk, meg kell küzdenünk ezzel a kormánnyal és a nagyvállalati támogatóival.
Harcolnunk kell jogaink védelméért és kiterjesztéséért, amely az első lépés egy forradalomhoz, amely a sokak érdekeit teszi előtérbe a keveseké helyett, az új társadalom szívébe. Végülis nem veszthetünk mást, csak a láncainkat!
forrás: Morning Star