eir Starmer követelése múlt héten, hogy a főnökök csökkentsék a bevándorló munkahelyeket, nagyon is tiszta nyilatkozat.
Szilárd úton tart jobbra a nacionalizmus felé, mióta elkezdte kitalálni a „progresszív” hazafiság erényeit.
Ez elvitte őt a brit zászló lengetésétől a „hatékonyabb” bevándorlási rendszer követelésééig, és hogy több deportálásra szólítson fel, most pedig – lényegében azt követelje, hogy „brit munkahelyeket a brit munkásoknak.” Ez már messze van az első alkalomtól, amikor a Munkáspárt vezetője kényelmesnek érezte, hogy migránsellenes rasszizmussal játszadozzon.
Most sokként jött sokak számára, akik a Munkáspártot haladó alternatívának gondolták a konzervatívok uralmára. Számítottunk a torik rasszizmusára – oszd meg és uralkodj, ez az ő kenyerük és vajuk.
Keir Starmer
De a Munkáspárt az osztályigazság, a társadalmi igazság és a szegények védelmének nyelvét beszéli. Nem kellene ezt a bevándorló munkásokra is alkalmaznia?
Valójában a Munkáspárt gyakran beszél a bevándorló munkaerő „kizsákmányolása” ellen. És gyakran be is mutatják, hogy a kizsákmányolás fenyegetést jelent a britek munkahelyeire és béreire. És a Munkáspárt számára ezen kizsákmányolás megszüntetése egyszerűen a bevándorló munkahelyek megszüntetését jelenti.
A Munkáspárt osztályszolidaritása a brit határok közé limitált. Ez a korlát az alapjaiban gyökerezik.
Elkerülhetetlen, mivel a Munkáspárt központi célja, hogy megválasztott kormánya legyen, hogy irányítsa a brit államot. Ez két dolgot jelent.
Először is azt jelenti, hogy a Munkáspárt a bevándorlókat aszerint nézi, hogy mennyire hasznos a munkaerejük a brit gazdaság és ipar számára, amelyet az állam szándékozik működtetni. Starmer maga megmutatta ezt múlt héten, amikor az egyetlen bíztató szava az volt a bevándorlók felé, hogytetszik neki a „hozzájárulásuk a gazdaságunkhoz, a közszolgáltatásainkhoz és a vállalkozásainkhoz.”.
De ez is azzal végződött, hogy a brit munkásokat versenybe állítja a bevándorlókkal. Ha a munkások érdekei a brit államhoz kötődnek és azt az ehhez való kapcsolat alapján definiálják, akkor a nem brit munkások – hallgatólagosan – különböznek.
A Munkáspárt nem a határokon átívelő munkásosztályi szolidaritás alapján fordul a munkásokhoz, hanem a nemzeti identitás és a „nemzeti érdek” alapján. Ez akkor is igaz, amikor a tőkések növelni akarják a bevándorló munkaerőt.
Ez felelős a szakadásokért, ellentmondásokért és végül a kapitulációért a rasszizmus előtt a Munkáspárt történelmében. A munkáspárti képviselők megosztottak a korai kísérletektől, hogy bevándorlási kontrollt vezessenek be Nagy-Britanniában.
A konzervatívok Idegen Törvénye 1904-ben a zsidó bevándorlókat célozta meg, akik a kelet-európai pogromok elől menekültek. Ez csak négy évvel volt a Munkáspárt megalapítása után.
A Munkáspárt hat képviselője közül három szavazott ellene – a többiek tartózkodtak. Egyöntetűen elutasították, amikor 1905-ben felmerült, de a törvényt így is elfogadták. Aztán, az első világháború során, egy új Idegen Korlátozási Törvény korlátozta a bevándorlást, amit gyorsan átvertek a parlamenten 1914-ben, lényegében ellenállás nélkül.
A második világháborús kormányzat alatt – ami a konzervatívok és a Munkáspárt koalíciója volt – mindketten bevándorló munkaerőt toboroztak az állami által támogatott tervek által, és deportálták az „ellenséges idegeneket.”
1945 októberében Clement Atlee háború utáni kormánya együttműködött a Liverpool-i tanáccsal, hogy deportáljanak kb. 20 ezer kínai munkást, akik a város hajóiparában dolgoztak. 1945 decembere és 1946 között kb. 2000 embert erőszakkal felhajtottak és visszaküldtek Kínába. Több száznak volt felesége és gyermekei, akikkel nem is közölték, mi történt velük.
Amikor a gazdasági terjeszkedés úgy kívánta, a Munkáspárt támogatta, hogy több bevándorló munkás jöjjön Nagy-Britanniába. De a gazdasági problémák első jeleire a jobboldal megragadta a lehetőséget, hogy bűnbakot gyártson ezen emberekből. A Munkáspárt a legjobb esetben kitartott, a legrosszabb esetben bátorította ezt.
Harold Wilson, a Munkáspárt miniszterelnöke 1964-től, közölte: „Nem vitatjuk az országba irányuló nemzetközösségi bevándorlás kontrollját.” Törekedett a konzervatívok Bevándorlási Törvényének szigorítására, hogy „hatékonyabb” egészségügyi ellenőrzések legyenek, valamint kiterjesszék a deportálásokat.
Kétszer annyi munkáspárti képviselő említette a bevándorlást a választási szórólapjain, mint konzervatív – és majdnem mind ellenezte a növekedő bevándorlást.
Peter Griffiths – keményvonalas konzervatív párti rasszista – sokkoló győzelemmel elfoglalta a Smethwick in the West Midlands körzet székét. Griffiths azzal gyűrte le Gordon Walkert, a munkáspárti ellenfelét, hogy az állította, hogy támogatja a szabad bevándorlást.
Ahelyett, hogy a rasszizmus és a szegregáció ellen kampányolt volna, a Munkáspárt még rá is licitált a konzervatívokra. Wilson nem akart „migránsáradatot” látni, hogy „elárasszák a városaink központi részeit.”
A Munkáspárt követte Enoch Powell hírhedt rasszista vezetését, hogy a munkanélküliség és a lakhatási problémák miatt a legsérülékenyebbeket tegyék meg bűnbaknak. Powell követésének trendje egy kísérlet volt, hogy megnyerjék a munkásosztályt, és a tőkések itt nem állnak meg.
1968 februárjában Powell kemény beszédet intézett a brit útlevéllel rendelkező kenyai ázsiaiak ellen. Egy hónappal később a Munkáspárt új bevándorlási törvényt fogadott el, visszavonva az útlevéllel rendelkezők bejutását az országba, mivel „kevés kapcsolatuk” van Nagy-Britanniával.
Powell hírhedt Vérpatakok beszéde 1968 áprilisában történt. A Munkáspárt növelte a rasszisták étvágyát, akik támogatták. De nem nyertek több támogatást.
1975 és 1978 között a Nemzeti Front a gazdasági válság hátán erősödött meg, választási előnyöket szerezve az 1976-os helyi választások során. Bob Mellish, a Munkáspárt vezető ostora a malawi ázsiaiak nagy-britanniai „beáramlásáról” szónokolt, hozzátéve, hogy „ami elég, az elég.”
A következő munkáspárti kormány során Tony Blair és az Új Munkáspárt elment a „jó” és „rossz” bevándorlók retorikája felé. Blair mind elismerte, hogy a bevándorló munkaerő hasznos a gazdaság számára, de azt is akarta, hogy megmutassa, hogy „kemény” azokkal, akik menedéket keresnek.
Jack Straw belügyminiszter közölte, hogy a bevándorlók csak azért akarnak jönni, „hogy elsősorban pénzügyi segélyeket igényeljenek”. A Nagy-Britanniába vezető legális útvonalakat majdnem lehetetlenné tették, most a bevándorlókat démonizálták, akik alternatív „illegális” módszerekre hagyatkoztak. Blair szerint Powell „a 20. század egyik legnagyobb alakja”.
Gordon Brown miniszterelnök 2009-ben a megszorításokra azzal a jelszóval válaszolt, hogy „brit munkahelyeket a brit munkásoknak”. A Munkáspárt ádáz bűnbakpolitikája a bevándorlást 1997-ben a 12. legfőbb választási problémává tette, és a másodikká 2010-ben.
A konzervatívok szintén remélték, hogy a bevándorlók bűnbakká tételével túljutnak a gazdasági válságon – s a Munkáspárt, amelyet Ed Milliband vezetett, szintén velük tartott. Miliband elődeit, Blairt és Brownt vádolta meg, hogy lehetővé tették „a kontroll nélküli bevándorlást”.
Aztán mítoszokat szajkózott arról, hogyan csökkentik a bevándorlók miatt a munkások béreit. A mocskos Sun magazint használta, hogy elmondja, hogy a Munkáspárt nem fog „kesztyűs kézzel” bánni a külföldiekkel. Ez csak ismét feltüzelte azokat, akik tényleg rasszizmussal táplálkoztak.
Nick Griffin, a náci Brit Nemzeti Párt vezetője köszönetet mondott a Munkáspártnak, hogy „legitimálta az üzenetünket” a „toborzó őrmesterének” nevezve a pártot. És a UKIP szélsőjobboldali pártja is a legszebb éveit élvezte.
Jeremy Corbyn vezetése mind szakítást jelentett a status quo-val, mind a folytatást is. A vezetővé választása után Corbyn egyenesen egy tüntetésre ment, ahol a menekülteket támogatták.
De ő sem tudott elmenekülni a pártja ellentmondásai elől. 2017-ben Corbyn közölte, hogy elismeri a bevándorlók „hozzájárulását”, de hozzátette, hogy a bevándorlást „kezelni” kell, hogy „igazságos” legyen.
A Munkáspárt baloldala a munkások jogainak védelme mögé bújt. A bevándorlók támogatása abból a kifogásból jött, hogy a tőkések „kizsákmányolják” az alacsony bérű bevándorlókat, ezért „szigorúbb szabályozásokra” van szükség.
Majd figyelmen kívül hagyták a párttagok követelését, hogy védjék meg és szélesítsék ki a mozgalom szabadságjogait a 2019-es kiáltványban, miután összecsaptak az akkor Unite szakszervezeti főtitkár Len McCluskey-val. McCluskey azt állította, hogy az „elfeledett kis- és nagyvárosokban” élő emberek a bevándorlás korlátozását akarják.
Sok elvhű antirasszista szavazó és parlamenti képviselő még mindig a Munkáspártot tekinti a kiállás útjának a rasszista eszmék ellen. De a Munkáspárt kapitulációja a jobboldali eszmék és nacionalizmus előtt sokatmondó. Néhány munkáspárti vezető vonakodva haladt ezzel. Néhányan – mint Starmer – felölelték.
Minden esetben ez olyan politikában gyökerezik, amely aláveti a munkásosztály egységét a nacionalizmusnak és a “nemzeti érdeknek”. Starmertől még sokkal rosszabbat várhatunk.
forrás: Socialist Worker