RISHI SUNAK érdemli az első helyet az arcátlan képmutatásért. A hétvégén csatlakozott a „erőszakos, bűnözői magatartást” elítélők kórusához.
Nem említette, hogy a mecseteket és menedékhelyeket támadó rasszista csőcselék az ő jelszavát hangoztatta: „Állítsuk meg a hajókat.”
Keir Starmer a múlt héten hasonló nyelvezetet használva a szélsőjobboldali csőcseléket „futballhuligánokhoz” hasonlította. A megfelelő hasonlatok a lincselő bandák, pogromok és fasiszta osztagok lennének.
Vasárnap egy kicsit változtatnia kellett, legalább megemlítve a szélsőjobbot és a rasszizmust. De miközben mecseteket támadtak meg és a menedékkérőket muszlimoknak tekintették, nem volt hajlandó kiejteni az iszlamofóbia szót. A valóság az, hogy évek óta tartó muszlimellenes rasszizmus hozott az utcákra valamit, aminek pontos neve van: fasizmus.
Az egymást követő kormányok és politikusok a radikális jobboldal mögött a Reform pártban és a Tory Párt egy részében előmozdították az iszlamofóbiát.
Starmer vonakodik megvizsgálni, miért támadják a muszlimokat, és miért terjed át ez a fekete és ázsiai emberekre általában. A „paki” rasszista bántalmazó használata ismét felmerül az olyan szélsőjobboldali bandák által, mint amilyenekkel a ’70-es években is szembeszálltunk.
A rendőrség közel egy éve elfogadott egy politikai szerepet a palesztin párti mozgalom megbélyegzésében. Azzal a sugallattal élnek, hogy a muszlim közösségek valahogy erőszakot szítanak és „gyűlöletmeneteken” vesznek részt.
Louise Casey tavalyi jelentése szerint a Metropolitan Rendőrség intézményesen rasszista és nőgyűlölő, kemény jobboldali attitűdökkel.
Ezért helyes azt mondani a fasiszta utcai erőszak eme kirobbanásának pillanatában, hogy nem bízhatunk a kormányban vagy a rendőrségben, hogy ezt kezelni fogja.
A munkásmozgalom körében egyre erősödik a felhívás egy egységes tömegmozgalom létrehozására, amely visszaszoríthatja a fasisztákat, elláthatja a szélesebb tömegeket a rasszizmus elleni érvekkel, és elvághatja őket azoktól az elszegényedett rétegektől, amelyekre építeni próbálnak.
Ez nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy csak felejtsük el a kormányt és a rendőrséget – ők a másik oldalon vannak. Mintha közömbösek lennénk a kormány politikájával vagy az állami rasszizmussal szemben. Mintha csak akkor érdekelne bennünket, hogy az állam az általunk kívánt módon cselekedjen, amikor az a mi demokratikus ellenőrzésünk alatt áll.
Törődnünk kell azzal, hogy az állam mit tesz vagy nem tesz.
A görögországi antifasiszta mozgalom tapasztalatai hasznosak.
Évtizedekig a neonáci Arany Hajnal szabadon tevékenykedhetett. Amikor a 2008 utáni adósságválság bekövetkezett, pozíciót szerzett magának mint országos erő, amely erőszakosan ellenőrizte a kerületeket és 2012-ben 18 képviselővel képviseltethette magát a parlamentben.
A két aspektus különösen veszélyes és szándékos egyveleget alkotott. Képzeljük el a rasszista zavargások fasiszta magját Nagy-Britanniában ugyanabban a ruházatban, mint a Reform párt és annak képviselői.
Az egyiptomi halászok elleni majdnem halálos támadás 2012-ben a két általános választás között történt, és az Arany Hajnal választási kampányának része volt. Egy helyi „tisztogatás” bemutatása volt ez, amelyet országos szinten ígértek, ha elegendő támogatást kapnak.
A rendőrség kollaborált a fasisztákkal egyik területen a másik után, nem indítottak eljárásokat és közvetlenül is együttműködtek velük. A mainstream jobboldalon Antonisz Szamarasz nemzeti-konzervatív vezette pártnak hátsó csatornás kommunikációja volt az Arany Hajnallal.
Ezt arra használta, hogy megfegyelmezze centrista baloldali koalíciós partnereit azzal, hogy megfenyegette őket a „mérsékelt” fasiszta jobboldal magához ölelésével, ha nem engednek neki.
Emellett a fasisztákra mutatott, hogy igazolja rasszista és autoriter politikáját — „Ha én nem teszem meg hivatalosan, ők megteszik nem hivatalosan.” Természetesen az eredmény az volt, hogy felerősítette a fasisztákat és állításaikat, miszerint „közvetlen akcióval” hajtják végre a kormány céljait.
Nem volt kérdés az antikapitalista baloldal számára, hogy egy liberális frontot támogassanak, amely a baloldalt alárendeli a centrumnak és a jobboldalnak, amelyek mindegyike jobban érdekelt a baloldali és munkásosztályi ellenállás elnyomásában, mint a fasisztákkal való szembeszállásában. Ezt próbálja tenni Emmanuel Macron Franciaországban. Jean-Luc Mélenchon és a radikális baloldal helyesen ellenállnak neki.
Ehelyett több erő egy harcias munkás egységfront létrehozására törekedett. Lényegében újonnan érkezett munkásokat – bevándorlókat és migránsokat – is magába foglalt. Ők voltak a fasiszták elsődleges célpontjai, de túl gyakran alig kerültek a görög baloldal látóterébe.
A cél az volt, hogy minden baloldali erőt és munkásszervezetet összefogjanak, hogy megállítsák a fasiszta támadásokat. Ez magában foglalta egy alternatíva felépítését és a fasiszták leleplezését azokon a területeken, ahol támogatókat nyertek.
Ez azt jelentette, hogy népszerűsíteni kellett a tényeket és érveket, hogy minél többen – akár diákok és nyugdíjasok is – fel tudjanak lépni az iszlamofóbia és a menekültekkel kapcsolatos hazugságok ellen.
A fasiszták megállítása nyilvánvalóan nem függhetett a rendőrségtől. De ez nem jelentette azt, hogy azt mondanánk, „Ilyenek a rendőrök – ne legyenek illúzióid!”
A mozgalom követelte a rendőrség megtisztítását a profasiszta tisztektől és a fasiszták elleni eljárások megindítását. Azt mondták, hogy a felduzzasztott rendőrségnek és biztonsági szolgálatoknak nincs szükségük több hatalomra. Azokat nem a baloldal ellen kell felhasználni, hanem a bűnöző szélsőjobb ellen kell fellépniük.
A kampány a szélsőjobb körül záró tűzvonal kialakítását sürgette, mivel ezek nem normális politikai erők, hanem magjukban fasiszta és szükségszerűen bűnöző szervezetek — olyanok, amelyeket meg kell állítani az utcán, de el kell szigetelni a nyilvános élet minden területén is.
Nem volt hajlandó elfogadni a kormány rasszizmusát. Nem törekedett közös front létrehozására a görög konzervatív képviselőkkel. A front a munkásosztályi és bevándorló szervezetekből, a baloldalból és a civil társadalmi szektorokból állt, a színészek és kulturális körök, valamint a fogyatékkal élők, nők és LMBT csoportok, és a demokratikus jogokat elkötelezett támogatók is csatlakoztak.
De ez azt jelentette, hogy követelték, hogy minden párt – beleértve a konzervatívokat is – zárja ki azon képviselőit vagy tagjait, akik együttműködtek a szélsőjobboldaliakkal vagy részt vettek rasszista agitációban.
Amikor 2013 szeptemberében országos felháborodás tört ki az antifasiszta rapper, Pavlosz Fisszasz meggyilkolását követően, Szamaraszt arra kényszerítették, hogy lépjen fel a kontroll elvesztésének félelmében.
Az Arany Hajnal vezetőit letartóztatták, ami a mozgalom által sürgetett tárgyalási folyamat kezdetét jelentette. Az antikapitalista baloldal, a Fisszasz család és támogatóik, valamint a Kommunista Párt ügyvédeikkel önkéntesen dolgozva mozdították elő a tárgyalást.
A stratégia a tömeges mozgósításra épült, de nem helyezte ezt szembe a hivatalos bírósági folyamattal, csak figyelmeztetett arra, hogy ne bízzunk a bírákban és hasonlókban.
Ez az alulról építkező mozgósítást jelentette, miközben minden szinten beavatkoztak a társadalom, az állam és a politika minden aspektusába — például a tárgyaláson is.
A két aspektus kölcsönösen erősítette egymást. Öt éven keresztül a bíróságon állandóan alááshattuk a fasisztákat és biztosítottuk a szélesebb mozgalom számára a hírek áralmlását. Ez szintén hozzájárult a közvélemény elmozdításához a rasszizmussal szemben.
Ez fokozott ellenőrzést vezetett a határőrség és a rendőrség felett, amelyek közelsége az Arany Hajnalhoz a bíróságon derült ki.
A Rasszizmus és Fasiszta Fenyegetés Elleni Egyesült Mozgalom (Keerfa), a Görög Kommunista Párt és mások követelték, hogy tisztítsák meg az államot a nyíltan rasszista és kollaboráló személyektől, ahogy 50 évvel ezelőtt a portugál forradalmárok a fasiszta rezsim megdöntésekor.
Az anarchista és autonóm körök szkeptikusak voltak, vagy esetenként elleneztek egy ilyen politikai, de harcias megközelítést. Sokan végül meglátták annak értékét. Egy csoport elvtárs, akiket megtámadtak az Arany Hajnal tagjai, arra a következtetésre jutott, hogy helyes volt részt venni a jogi folyamatban, nem utolsósorban azért, mert a muszlimok és etnikai kisebbségek nem engedhették meg maguknak, hogy „nem ismerik el a bíróságokat vagy a rendőrséget.”
A bevándorlói szervezetek helyesen érveltek azzal, hogy nem vendégek Görögországban, hanem görögök, akik adót fizetnek, és jogosultak az állam védelmére, nem pedig démonizálására.
A stratégia a munkahelyekre, iskolákra és a lakókerületekre épült. Legyőzték az Arany Hajnalt: vezetőit börtönbe zárták, „rohamosztagait” feloszlatták és kádereit szétszórták.
Kevesen hitték, hogy a választások és a bíróságok véglegesen megállítják a fasizmust. De a két beavatkozásnak nagy része volt a csata tömeges mozgósítás révén történő megnyerésében.
A Sziriza kormány megbuktatása azt jelenti, hogy a jobboldal visszatért, és vele együtt három szélsőjobboldali párt került a parlamentbe.
Egy nagyobb mozgalom, egy erősebb, egységesebb radikális baloldal mindenhol sürgető szükség Európában.
A történelmi tapasztalatok segíthetnek. Görögország az elmúlt másfél évtizedben egyet nyújt.
Az állam és még egy középbal kormány sem fogja megállítani a szélsőjobbot. A Macron-kormány Le Pen fasisztáit használja madárijesztőként, hogy megfélemlítse és maga mögé terelje a dolgozókat.
Mi a baloldalon azonban élesen figyelünk arra, hogy olyan kormányokat, mint Starmeré, arra kényszerítsünk, hogy hagyják abba a bal és jobboldali „szélsőségek” hamis támadásait, és közvetlenül lépjenek fel a fasizmus és az iszlamofóbia ellen.
Ez nem illúziókeltés, hanem inkább az erőteljes politika, a lendület és a közös célban rejlő harcos egységfront erejébe vetett bizalom.
Ez legyőzheti a fasizmust, és át is billentheti a politikai mérleget a baloldalra.
Végső soron az egyetlen biztos győzelem a társadalom olyan átalakításával lesz elérhető, amelyben a dolgozó emberek irányítanak, nem pedig a kapitalista elit, az államaik és szövetségeseik, akik közé a szélsőjobb is tartozik, annak álellenzéki retorikája ellenére is.
Ennek egy lépése, és azonnali parancsa: a munkásosztály és az elnyomottak kollektív módszereinek bevetése, hogy elpusztítsák a legújabb fasiszta fenyegetést és aláássák az iszlamofóbiát és a rasszizmust.
Az 1930-as évek óta sikeresen megcsináltuk. Most is megtehetjük.
forrás: Morning Star