Jacob Rees-Mogg munkás ember? Természetesen az — az egykori képviselő a GB News műsorvezetőjeként dolgozik, és más feladatokat is ellát.
De mégsem igazán az — hatgyermekes apa, aki soha nem cserélt pelenkát, a dadáját küldte kampányolni maga helyett, egy fedezeti alapból szerzett vagyont, és híresen hanyagul hevert a parlamenti padokon. Nem igazán tudja, mi is az a munka.
Rees-Mogg azonban felvetett egy jó kérdést. Meg tudná Keir Starmer mondani, ki számít „munkás embernek”?
Ez lényeges kérdés, mert a mai költségvetés próbára teszi a Munkáspárt azon ígéretét, miszerint nem emeli a dolgozók adóját. Az ígéret kifejezetten az SZJA-t, az áfát és a társadalombiztosítási járulékokat érintette.
Széles körben terjedt el az a híresztelés, hogy ez esetleg nem vonatkozik a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási hozzájárulásokra. Ők vajon dolgozó emberek vagy sem? Ha igen, akkor Rachel Reeves veszélybe sodorhatja ígéretét.
Tehát a munkáltatók dolgoznak vagy nem? Ha egyes burzsoá egyénekre fókuszálunk, láthatjuk, hogy néhányan igen, mások nem.
Néhányan közvetlenül irányítják a cégeiket, mások az érdekeltségeik között váltogatva kezelik a pénzüket, megint mások pedig egyszerűen lubickolnak a vagyonukban.
Az egyszerű válasz — amit itt közszolgálatként ajánlok — viszont sokkal egyértelműbb. A munkáltatók valójában nem emberek.
A munkások túlnyomó többségét olyan társaságok foglalkoztatják, amelyek korlátolt felelősségű cégekként működnek; ezek személytelen entitások, amelyek a munkaerő kizsákmányolása révén termelnek profitot.
Még a kisebb vállalkozások esetében is a társaság fizeti a társadalombiztosítási járulékokat, nem pedig a tulajdonos személyesen.
A „munkás emberek” kifejezés csalóka, gyakran azok használják, akik tudják, hogy valójában „munkásosztályt” kellene mondani, de úgy érzik, kevésbé doktrinér hangzású, ha „emberekre” cserélik az osztályszót.
A két kifejezés azonban nem ugyanazt jelenti. A munkásosztály egy határozott társadalmi csoport, míg a „munkás emberek” egy homályos fogalom, amely a szociológia és a populizmus határán egyensúlyozik.
Az Új Munkáspárt inkább az emberek nevében cselekedett, esetleg „szorgalmas családokat” kiemelve, miközben valójában a nagy tőkések és elsősorban a City of London érdekeit szolgálta.
Keir Starmer „munkás emberekre” való hivatkozásának célja, hogy megszólítsa a 2020-as évek másmilyen környezetét, amelyet megszorítások és egyenlőtlenségek sújtanak. Ez azt a látszatot kelti, mintha a hétköznapi emberek oldalán állna.
Tegyük fel, hogy Reeves úgy dönt, hogy úgy kerüli ki az ígéreteit, hogy azt állítja, a munkáltatók nem tartoznak a manifestó nyelvezete alá. Mi történik ezután?
A csalódott vállalatok esetleg visszaszerezhetik a kincstár felé növekvő kifizetéseiket a munkások béreinek alacsonyan tartásával, vagy kevesebb embert vesznek fel, hogy több munkát végezzenek.
Lehet, hogy megpróbálják fenntartani a haszonkulcsokat a fogyasztókra hárítva a költségeket. Az egyre kisebbé váló csokoládétáblák sosem lesznek olcsóbbak.
Esetleg elkezdenek késve fizetni a beszállítóknak. Vannak lehetőségeik, és feltételezhetjük, hogy a személytelen munkáltatók nem tervezik saját jövedelmük csökkentését Reeves tevékenységei miatt.
A foglalkoztatottak tömegeinek viszont sokkal kevesebb lehetősége van. Holnap talán ugyanolyan lesz a fizetési papírjuk, de már most félretenniük kell, hogy segítsenek egy idős rokonuknak a fűtésszámlák fizetésében ezen a télen. Ők azok, akiket számos módon lehet „megnyúzni.”
Miért van ez a különbség? Ez osztálykérdés. A Rees-Moggok uralkodó osztálya az egyik oldalon, a munkásosztály a másikon, hatalom által elválasztva.
Sem a mai költségvetés, sem a látszólagos populista retorika nem fogja ezt a különbséget megszüntetni.
forrás: Morning Star