Ha a társadalmi kontroll, amelyet az államok és vállalatok gyakorolnak, olyan kifinomult csapdává válik, amely a mindennapi élet minden kifejeződését elkapja és alárendeli magának, akkor fontos, hogy ki kormányoz?
A kormányzati koncepció (nemzetállami, szövetségi vagy önkormányzati intézmények) teljesen elégtelen annak megértéséhez, mi is történik nap mint nap a társadalmainkban.
Múlt héten a kolumbiai Bogotában hallgattam csodálkozva történeteket arról, milyen szintet ért el ott a Rendőri Kódex használata. Egy fiatal, 22 éves férfit, egy munkást és egyetemi hallgatót büntettek 280 dollárra, mivel egy empanadát (spanyol töltött tésztabatyú) vett az utcán. Az árust szintén megbüntették.
Mióta a kódexet két éve bevezették, 400 ezer büntetést róttak ki olyan mindennapos dolgokért, mint futni egy buszállomáson, utcai árustól vásárolni vagy megvédeni valakit, akit épp a rendőrség bírságol vagy „akadályozni” a rendőri munkát.
A Rendőri Kódexet 2017-ben fogadták el, miközben folytak a béketárgyalások a FARC-cal (kolumbiai szabadságharcos kommunista gerillaszervezet). A cél világos: eltömeszelni azokat a pórusokat, amelyeken keresztül a népi és fiatal kultúra lélegzik, mivel a tereken való ivást, a zsonglőrködést, a rendőrség felé mutatott cirkuszi magatartás sok mással egyetemben büntetik. A lentiek számára az új kód „permanens szükségállapotot” vezetett be, amelyről Walter Benjamin beszélt, amely az elnyomott népek mindennapi életének részévé válik.
Kínában az állam sokkal szigorúbban ellenőrzi a társadalmat. A „társadalmi kredit” rendszere elvesz az emberektől pontokat, például tiltott helyen dohányzásért, és ad azoknak, akik leereszkedő magatartásúak. Az emberek minden viselkedése bekerül a pontrendszerbe, még az intimek is, mint az „erotikus” filmek és könyvek fogyasztása, vagy a csúnya beszéd.
A kontrollmódszerek kombinálják a videó megfigyelő kamerákat (Kínában van a létező kamerák majdnem fele), a mesterséges intelligenciát és az arcfelismerést. Ezen a módon az állam megtudhatja, hányszor utazol taxival és hova, mit veszel, az orvosi számláid, valamint a „nagylelkűségedet” mások iránt, ahogy azt a Le Monde Diplomatique cikke megvilágítja „Jó kínai és rossz kínai” címmel (januári kiadás).
A polgárokra bevezetett pontozás példája a havi jelentés szerint: egy pont segíteni egy idős személynek eljutni a kórházba; mínusz öt pont és bírság a folyóba szemetelésért. De egy kormányellenes címke már 50 pont és bírság. Ahogy a jó autoriter rezsimekben, minden keverten jön: a lázadók büntetése mások megsegítésével.
De itt kezdődnek a valódi problémák. Akik jól viselkedtek, a kínai újév napján ajándékokat kapnak vagy krediteket utazásra és tanulmányokra. Akiknek kevés pontjuk van, nem kaphatnak meg bizonyos állásokat, nem vakációzhatnak, vagy nem ülhetnek gyorsvasútra egy évig, vagy nem foglalhatnak hotelszobát és küldhetik a gyermekeiket jobb iskolákba.
A feketelisták kézről kézre járnak nyilvános megszégyenítéssel, mivel az adatokat weboldalakon publikálják, de néhány városban a „rossz pontokat és az azokat birtoklók nevét péntek esténként még hangosbemondón is közzéteszik, ily módon a rendszer a szomszédaidat őrszemekké változtatja,” – a Le Monde Diplomatique cikke szerint.
Patrick Poon, az Amnesty International kínai referense szerint a rendszer, amely jutalmat és büntetést ad, olyan „nagyfokú társadalmi kontroll gyakorlat, amely legitimizálja a polgárok hierarchikus osztályozását.”
Ha fontos politikai események történnek, mint az Országos Népgyűlés, a rezsim „kötelező vakációt” ad a más véleményűeknek, kötelezve őket a város elhagyására rendőrügynökökkel, elszállásolva őket távoli hotelekben és turista központokban, ahol a költségeiket is fedezik.
Számos más példája is van a társadalmi kontrollnak. A valóság sokkal közelebb és közelebb kerül a Joao Bernardo portugál író által megírt „totalitárius demokráciához”. A következő spanyol nyelvű könyvében a vállalkozói és kormányzati tekintélyuralom szoros kapcsolatát tárgyalja, mivel a munkások életük jó részét a munkaórák során alkalmazott szigorú szabályoknak alávetve töltik.
Elmélkedik azon, mit jelent a demokrácia a társadalmunkban, ahol virágzik a vállalatok mindenható hatalma. „A neoliberális társadalom elért egy pontot, amelyben nagyon nehéz alkalmazni a törvény erejének régi definícióit, amelyek eddig megkülönböztették a demokráciákat az olyan rezsimektől, ahol politikai önkény uralkodik,” – folytatja Bernardo. Ránk maradt a feladat, hogy ezen rendszermutációkkal szembenézve járjuk a világ megváltoztatásának útját.
Írta: Raúl Zibechi
Eredetileg megjelent spanyol nyelven a La Jornadában