A Tricontinental második hírlevele 2023-ban
1996-ban az sarkkör nyolc országa – Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország és az Egyesült Államok – megalapította az Északi-sarkvidéki Tanácsát, amelynek útja 1989-ben indult, amikor Finnország megkörnyékezte a többi országot, hogy tárgyaljanak az északi sarkvidék környezetéről. A finn kezdeményezés vezetett a Rovaniemi Nyilatkozathoz (1991), amely megalapította a tanács elődjét, az Északi-sarkvidéki Környezetvédelmi Stratégiát.
A fő probléma ezen kormányok számára akkoriban a „globális szennyezés és az ebből eredő környezetvédelmi fenyegetés” volt az Északi-sark számára, amely pusztította a régió ökoszisztémáját. Kevéssé értették a sarki jégsapka olvadása hatásainak mértékét (a konszenzust erősítette Hsziang-dong Zsang és John Walsh 2006-os tudományos kutatása, valamint a 2007-es Kormányközi Klímaváltozási Panel Negyedik Becslési Jelentése). Az Északi-sarkvidéki Tanács később kiterjesztette magát a klímaváltozás és a régió fejlődésének vizsgálatára is.
Legújabban az Északi-sarkvidéki Tanács 2021-es reykjavíki (Izland) miniszteri ülésén Oroszország vette át a szervezet két évenként forgó elnökségét. Bár 2022. március 3-án – pontosan egy héttel Ukrajna orosz inváziója után – más tanácstagok bojkottálták a találkozókat, hogy tiltakozzanak Moszkva részvétele ellen a csoportban. 2022 júniusában ezen hét ország megegyezett, hogy „a munkánkat az Északi-sarkvidéki Tanácsban olyan projektekre korlátozzuk, amelyekben az Orosz Föderáció nem vesz részt.” Összességében a tanács jövője forog kockán.
Nos, a geopolitikai feszültségek az Északi-sarkon nem tavaly kezdődtek. Lassan forrtak fel több mint egy évtized alatt, mikor ez a nyolc ország helyezkedett, hogy ellenőrzést szerezzen a terület felett – nem azért, hogy kezeljék a klímaváltozás veszélyeit, hanem hogy kizsákmányolják az óriási mennyiségű ásványi anyagot, érceket és fosszilis üzemanyagokat, amelyeket jelen vannak az északi sarkkör 21 millió négyzetkilométernyi területén. A becslések szerint a régióban található a világ felfedezetlen olajának és földgázának 22%-a (bár a kitermelés ebből a régióból továbbra is drága lenne). Sokkal jövedelmezőbb viszont a ritka ásványkincsek bányászata, mint a neodímium a kondenzátorokhoz és elektromos motorokhoz, a terbium a mágnesekhez és a lézerekhez), amelyek értéke az Északi-sarkon – a grönlandi Kvanefjeldtől az orosz Kola-félszigeten át a Kanadai Pajzsig – a becslések szerint legalább ezer milliárd dollár. Az Északi-sarkvidéki Tanács minden tagja megpróbál ellenőrzést gyakorolni ezen értékes természeti kincsek felett, amelyek – egészen idáig – elzárva voltak az olvadó jég alatt.
Mivel az Északi-sark több mint felét ezen nyolc ország nemzetközi vizei és a kontinentális selfei alkotják (azaz földterületek, amelyek benyúlnak a sekély óceáni vizekbe), ennek szabályozása főként az ENSZ Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS) alá esik, amit 168 fél ratifikált. Az UNCLOS szerint a parti államok szuverenitása kiterjed a területi tengerekre, amit 12 tengeri mérföldben határoztak meg az alacsony parti vizektől számítva. Az államoknak szintén joguk van 200 tengeri mérföldön belül „exkluzív gazdasági zónákat” kialakítani ezen alacsony vízszintű jelzéstől kezdve, ahol számos ilyen forrás megtalálható. Ennek eredményeképp az Északi-sark forrásainak kizsákmányolása főképp az tagállamok tanácsának területein történik és főképp kívül esik a többoldalú ellenőrzés alól. Bár az UNCLOS szűkíti az egyes államok szuverenitását azzal, hogy kijelenti, hogy a mélytenger feneke „az emberiség közös öröksége”, és annak kutatása és kitermelése „az egész emberiség javát kell szolgálja, függetlenül az államok geográfiai helyzetétől.”
Az ENSZ megteremtette a Nemzetközi Tengerfenék Hatóságot (ISA), hogy betartassa az UNCLOS egyezményt. Kingstonban (Jamaica) az ISA jogi és technikai bizottsága olyan bányászati törvénycsomagot hozott létre, amely szabályozza a nemzetközi tengerfenék területeinek kutatását és kiaknázását. Érdemes megjegyezni, hogy a bizottság tagjainak ötödét bányászvállalatok képviselői adták. Miközben nincs rá lehetőség, hogy globális moratórium szülessen a mélytengeri bányászatra – még az Északi-sarkon sem, annak ellenére, hogy az 1959-es Antarktiszi Szerződés ezen a kontinensen is tiltja a bányászatot – és amely bányászati kódex előnyben részesíti, hogy a bányavállalatok nem csak növelhetik a kitermelést, de növelhetik a versenyt és a konfliktusok kockázatát a nagyhatalmak között. A verseny már fokozza az Új Hidegháborút az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) államai – az USA vezetésével – és olyan országok között, mint Kína és Oroszország, ami az Északi-sark gyors militarizálásához vezetett.
Az Északi-sarkvidéki Tanács minden tagja már megteremtette katonai bázisait a sarkkörön túl, azzal céllal, hogy uralják a régiót, ami csak felgyorsult 2007 után, mikor orosz tudósok szimbolikusan egy titánból készült zászlót tűztek az arktiszi tengerfenékre, 4302 méterre az északi sark alatt. Artur Chilingarov orosz kutató, aki ezt a geográfiai expedíciót vezetett, közölte, hogy a tudomány motiválta és az aggódás a klímaváltozás miatt, és mivel az „Északi-sarkot meg kell védeni, nem csak szavakkal, de tettekkel is.” Mindazonáltal az orosz geológiai expedíciót ürügyként használták a régió militarizálásának kiterjesztésére. Az Egyesült Államoknak évtizedek óta van katonai jelenléte mélyen a sarkkörön túl, a grönlandi Thule Légibázison, amelyet 1950-ben hoztak létre, miután Dánia – Grönland gyarmati ura – csatlakozott a NATO-hoz. Más észak-sarki tengerparti országoknak is régóta voltak katonai erői, amelyek áthaladtak az északi jégen és havon, amely jelenlét csak növekedett az elmúlt években. Kanada például a nunavuti Baffin-szigeten építi a Nanisivik Tengerészeti Intézményt, amely 2023-ban fog működésbe lépni. Közben az elmúlt évtizedek során Oroszország is felújította a Nagurszkoje légibázist az Alexandra Földön és a Temp légibázist a Kotelnij-szigeten.
Az Északi-sarkvidéki Tanács egyike volt azon kevés többoldalú intézménynek, amelyek a régió nagyhatalmai közti kommunikációt erősítették volna. Most heten úgy döntöttek, hogy többé nem vesznek részt ebben. Öten a tartózkodó államok közül (Kanada, Dánia, Izland, Norvégia és az Egyesült Államok) már NATO tagállamok, miközben a maradék kettő (Finnország és Svédország) gyorsított felvétele történik a szervezetbe. A NATO egyre inkább helyettesíti az Északi-sarkvidéki Tanácst mint régiós döntéshozó intézményt, amely a műveleteit kiszervezi a norvég Hideg Időjárási Műveletek Központjába. 2006 óta ez a központ összehozta a NATO szövetségeseket és partnereiket egy kétévenkénti katonai hadgyakorlatra az Északi-sarkon, Hideg Válasz néven.
2019 májusában Mike Pompeo amerikai külügyminiszter elment az Északi-sarkvidéki Tanács rovaniemi (Finnország) ölésére és azzal vádolta Kínát, hogy felelős az Északi-sark környezetpusztításáért. Bár Kína elindította ugyan az Sarki Selyemút projektet, nincs rá valódi bizonyíték, hogy Kínának jelentősen káros szerepe lenne az északi tengeri útvonalakon. Ez az ellenséges kommentár Kína felé, és hasonló érzelmek Oroszország északi-sarki szerepe felé része ezen ideológiai csatározásnak, hogy igazolják az Új Hidegháborút. Pompeo beszéde után kevesebb mint egy hónappal az amerikai Védelmi Minisztérium kiadta az Északi-sarki Stratégiát (2019), amelynek fókuszában a „kínai és orosz lehetőségek korlátozása” állt, hogy „folyosóként használják a régiót a versenyhez” (ezt az amerikai légierő 2020-as Északi-sarki Stratégiája megismételte).
2022 októberénen Reykjavik volt a házigazdája az éves északi-sarki találkozónak, ahol minden nagyhatalom jelen volt, kivéve Oroszország, amit meg sem hívtak. Ólafur Ragnar Grímsson korábbi izlandi elnök, aki érintett volt a 2016-os Panama-iratok korrupciós botrányban, elnökölte a kulcsbeszédet, amit Rob Bauer holland admirális, a NATO katonai bizottságának vezetője adott. Bauer közölte, hogy a NATO-nak izmosabb jelenlétre van szüksége az Északi-sarkon, hogy ellenőrizhessék Oroszországot és Kínát, amit „egy másik autoriter rezsimnek” nevezett, ami „nem osztja értékeinket és aláássa a szabályok által megalapozott nemzetközi rendet.” Kína Sarki Selyemútja – közölte Bauer admirális – pusztán pajzs a kínai „haditengerészeti felvonulásokhoz, amelyekkel gyorsabban eljuthatnak a Csendes-óceánról az Atlanti-óceánra, valamint hogy tengeralattjárók bújjanak meg az Északi-sarkon.”
A tárgyalási szakasz során He Rulong, Kína izlandi nagykövete felállt a székéből, hogy közölje a NATO admirálisával, hogy „az Ön beszéde és megjegyzései tele vannak arroganciával és paranoiával. Az északi-sarki régió a területe a magas szintű együttműködésnek és az alacsony szintű konfrontációknak… Az Északi-sark fontos szerepet játszik, amikor a klímaváltozásról van szó… Minden országnak része kell legyen ebben a folyamatban.” Kínát – folytatja – nem lehet „kizárni ebből az együttműködésből.” Grimsson berekesztette az ülést He közbeszólása után, hogy elnémítsa a nevetést a teremben.
Ezen vitáktól távol vannak az őslakos közösségek, akik az Északi-sarkon élnek: az aleutok és yupik (USA), az inuitok (Kanada, Grönland és az USA), a csukcsok, evenkek, hantik, nyenyecek és sakhák (Oroszország) és a számik (Finnország, Norvégia, Oroszország és Svédország). Bár ezen közösségek képviselve vannak az Északi-sarkvidéki Tanácsban – az Aleut Nemzetközi Egyesület, az Északi-sarki Athabaskan Tanács, a Gwich’in Tanács, az Inuit Sarkköri Tanács és az Északi Őslakos Népek Orosz Egyesülete és a Számi Tanács – az ő hangjukat is elnémították a fokozott konfliktusok során.
Az őslakos hangok elnémítása Nils-Aslak Valkeapää-ra (1943-2001) emlékeztet minket, a nagy számi művészre, akinek költészete száguld a szél hangjaként:
Hallod az élet hangjait
a szurdok morajában
a szél fújásában
Ez minden, amit mondani akarok
Ez minden
forrás: Tricontinental
Írta: Vijay Prashad