Nagyon kevés embernek adatott meg az a szerencse, hogy lemerüljön a világ óceánjainak mélyére. A legmélyebb ilyen hely – tengerszint alatt 11 kilométerrel – a Mariana-árok, amely a Mikronéziai Szövetségi Államok 607 szigetétől északra, a Csendes-óceánban található (összehasonlításképpen: a Mount Everest közel kilenc kilométerrel emelkedik a tengerszint fölé).
Odalent, hat kilométeres mélység alatt, az úgynevezett hadális zónában már nincs fény. Ezt a zónát Hadészról, az ókori görög alvilág istenéről nevezték el. Aiszkhülosz Perzsák című művében a kórus így énekel: „Hadész, a mindent befogadó isten, mindent magához ragad, és soha nem engedi el őket.” A mélységeket félelemmel tekintik, a sötétség szinte Hadész tüzes poklához vezető kapuként jelenik meg.
Azok a felfedezők, akik különféle tengeralattjárókkal eljutottak az óceánok legmélyebb fenekére, arról számoltak be, hogy valóban vakító sötétség uralkodik hat kilométeres mélység alatt. Ám még ezekben a mélyvizekben is megfigyeltek fényvillanásokat, és látták, hogy a mélytengeri élőlények saját fényt bocsátanak ki (biolumineszcenciát), hogy partnert vonzzanak vagy táplálékot vadásszanak. Ezt úgy érik el, hogy luciferint (egy fényt kibocsátó molekulát) és luciferázt (egy enzimet) termelnek, amelyek kölcsönhatása révén fotonokat állítanak elő. Egy új tanulmány szerint a mélytengeri élőlények 76%-a rendelkezik ezzel a képességgel. Némelyikük olyan apró, mint az emberi szem számára láthatatlan egysejtű algák, míg mások olyan hatalmasak, mint a gigantikus tintahal, amely akár tizenhárom méter hosszúra is megnőhet. Ezekben a nagy mélységekben egyedi élőlények találhatók, amelyek nemcsak a sötétséghez, hanem a szélsőséges víznyomáshoz is alkalmazkodtak (16 000 psi, szemben a tengerszinten mért körülbelül 14,7 psi-vel). Az emberek, akik szokatlanságuk miatt látják őket, fantasztikus nevekkel illették őket: koboldcápa, dumbo polip, vámpírtintahal, zombiférgek, félig meztelen bárdhal. Túlélésük kulcsa nemcsak fantasztikus szemeikben és szájukban rejlik, hanem a fényben is, amelyet előállítanak, hogy harcoljanak a sötétség ellen.
A túlélésért való küzdelem határozza meg a természet és az emberi történelem alakulását a Földön. Egyetlen állat vagy növény sem hódol be az elé gördített bármilyen kihívásnak. A Mikronéziai Szövetségi Államok egyik szigetének, Pohnpei-nek a partjain virágok – például a gyönyörű narancs, rózsaszín és vörös tengerparti hibiszkusz – törnek elő a homokos talajból, és virulnak akkor is, ha a sós víz elönti őket. 2013-ban a pohnpei-i költő, Emelihter Kihleng Dagály című versében így írta meg ezt a kitartást:
„A dagály húz magához,
emlékeztetve a dolgokra, amik elvesztek
és a dolgokra, amik visszatérnek.
Állok a parton,
lábaim a homokba süllyedve,
tűnődve, vajon emlékszik-e rám az óceán.”
Pohnpeit nem bombázták a második világháborúban, és megkímélték azoktól a nukleáris tesztektől is, amelyek a Bikini-atollt (23 amerikai nukleáris teszt 1946 és 1958 között) és az Enewetak-atollt (43 nukleáris teszt 1948 és 1958 között) sújtották, mindkettő körülbelül 900–600 kilométerre van tőle.
1934-ben Jean Cocteau kiadta A Pokoli Gépezet című darabját. Ebben a delphoi jós, aki ismeri Hadész történetét, így szól a bölcs Oidipuszhoz: „Az alvilág nem más, mint a fönti világ tükre, ahol ugyanazt az arcot, ugyanazokat a sorsokat és árnyakat találjuk.” Ám valójában a delphoi jós tévedett. A mélységekben, Hadész kapui közelében, ahelyett, hogy meghódolnának helyzetük előtt, az ott élő lények – Thomas Hobbes mottójának Bellum omnium contra omnes („mindenki harca mindenki ellen”, vagyis a túlélésért való küzdelem) valósága ellenére – belső fényt állítanak elő szaporodás vagy önfenntartás céljából. Amikor arról olvastam, hogy ezek a biolumineszcens állatok mennyire elterjedtek a legmélyebb óceánokban, inkább metaforikus, mint evolúciós értelemben éreztem meg ennek jelentőségét: vajon ez a világítás pusztán biokémiai reakció, vagy értelmezhetjük ellenállásként is?
A Tricontinental: Institute for Social Research 83. számú dossziéja (2024. december) a következő címet viseli: A populizmus hibás koncepciója és a baloldal előtt álló kihívások: Politikai helyzetelemzés az észak-atlanti térségben. Ez az elemzés részben Donald Trump választási győzelme nyomán született az Egyesült Államokban, részben pedig az óliberalizmus és a szociáldemokrácia egyes köreinek azon érzése miatt, hogy az emberiség problémáinak oka a szélsőjobboldal sajátos formáinak térnyerése. Trump önmagában nem hozta el azt a megfélemlítési és elnyomási gyakorlatot, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei a Globális Déllel szemben alkalmaznak. Trump 1946-ban született, egy évvel azután, hogy az USA atombombákat dobott Hirosimára és Nagaszakira. Gyermekként élte meg, amikor az Egyesült Államok megszállta a Koreai-félszigetet (1945), és beavatkozott választásokba Costa Ricában (1948), Szíriában (1949), Iránban (1953) és Guatemalában (1954). Trump ugyan 2020-ban meghatározta az izraeli regionális agresszió kereteit az Ábrahám-egyezmények révén, de nem ő írta alá azokat a rendeleteket, amelyek veszélyes fegyverrendszereket szállítottak Izraelnek népirtó háborújához, és nem ő az egyetlen erő az észak-atlanti térségben, amely elkötelezett a pénzügyi érdekek védelme iránt.
Trump a neoliberális egyezség terméke, Frankenstein szörnye. Az állítása, miszerint önerejéből lett milliárdos, éppoly valószerű, mint hogy önerejéből lett politikus: mindkét területen nála jóval nagyobb erők emelték fel. Amikor az óliberálisok és sok szociáldemokrata félretették elköteleződésüket a jólét és a közjó iránt, és mohón beléptek a neoliberalizmus világába, egyre több választópolgár támogatását veszítették el az észak-atlanti térségben. Ezek az óliberálisok és néhány szociáldemokrata az államot arra használták, hogy hatalmas mennyiségű többletet irányítsanak a milliárdosok létrehozására, majd állásokat vállaltak ebben a világban. Amint elvesztették a tömegbázisukat, az uralkodó osztály kétségbeesetten keresett módot választási hegemóniája fenntartására. Ez azt jelentette, hogy először megsemmisítették a jóléti rendszer bármilyen újjáéledésének lehetőségét a balközépen (például Bernie Sanders kampányának szabotálása és a Jeremy Corbyn elleni összeesküvés révén), majd olyan jelölteket találtak, akik bármit hajlandók voltak mondani egy új bázis megteremtése és fegyelmezése érdekében (feltéve, hogy ezek az új jelöltek, például Trump, elkötelezettek maradtak a társadalmi munkaerő többletének kevesek bankszámláira való átcsoportosításának merev struktúrái mellett). Idővel, mivel nem tudják teljesíteni ígéreteiket, Trump és a hozzá hasonló különleges típusú szélsőjobboldaliak elveszítik tömegbázisukat. Amikor ez bekövetkezik, az uralkodó osztály, a kapitalizmus Frankensteinjei, új bűvészt találnak majd, aki elbűvöli az összezavarodott tömegeket, miközben továbbra is brutalitásokat követ el a világ munkásai és parasztjai ellen.
Mit jelent Trump elnöksége a világ számára? – kérdezi a liberális kommentátor. És mit jelentett a neoliberális egyezség a világ számára? Amikor a neoliberális egyezség „kisebbik rossza” – Biden az Egyesült Államokban, Starmer az Egyesült Királyságban, Macron Franciaországban, Scholz Németországban (és politikai karrierje szánalmas vége előtt Trudeau Kanadában) – teljesen bűnrészes egy zajló népirtásban, Trump aligha tudna rosszabbat tenni. Azon túl, hogy végigviszi Gázában azt, amit ő és támogatói megígértek, talán csak az marad, hogy Dr. Strangelove stílusában ténylegesen elpusztítja az emberiséget és a bolygót. De még a bolygó pusztítását illetően is, mit tettek a neoliberális egyezség megavállalatai, ha nem ökológiai katasztrófát követtek el, és figyelmen kívül hagyták az éghajlati válság bizonyítékait? Ezek a neoliberális erők azt állítják, hogy támogatják a liberalizmus bizonyos formáit, például a szólásszabadságot, de valójában ezek az óliberális és egykori szociáldemokrata erők vezettek be ellenőrizetlen hatalmat az elnyomó erők számára a terrorizmus elleni harc nevében, és ezzel átadták ezeket a hatalmakat olyan erőknek – például Trumpnak –, akik ösztönösen ellenzik a szólás és társulás szabadságát. Az óliberálisok és az egykori szociáldemokraták azt mondják majd, hogy legalább nem patriarchálisak vagy rasszisták, de még ezen a téren is gyászos a mérlegük: az Egyesült Államokban a deportálások aránya liberális elnökök alatt éppoly magas, ha nem magasabb, mint a konzervatívok alatt, és az óliberálisok és egykori szociáldemokraták szinte semmit sem tettek a nők jogainak védelmében, amelyek kampánylózunggá váltak, nem pedig a küzdelem terévé.
Ez éppen a lényeg: sem az óliberálisok és az egykori szociáldemokraták, sem a sajátos típusú szélsőjobboldal nem képesek kibővíteni a küzdelem terét. Ez viszont lehetőséget ad a dolgozó embereknek arra, hogy magabiztosan és világosan lépjenek be ebbe a térbe, és egy olyan emancipációs politikát alakítsanak ki, amely megszabadítja őket a kapitalizmus szorításából. Ez lehetőséget teremt arra is, hogy elmélyítsék az eszmék harcát, és olyan programszerű kérdéseket vessenek fel, amelyek valódi problémák megoldását célozzák, nem pedig csupán jobboldali ellenfelek legyőzésére irányuló választási formációkat próbálnak építeni.
Nem tudom kiverni a fejemből azokat a mélytengeri lényeket. Mary Shelley Frankenstein című regényében a szörny egy ponton azt mondja, hogy bár „teremtője Ádámjának kellene lennie”, valójában „inkább a bukott angyal” (vagyis Lucifer). A Lucifer név – akárcsak a luciferin és a luciferáz – a latin lux ferre, azaz „fényhozó” szóból származik, és bár először a héber Biblia egy negyedik századi fordításában jelent meg a Hélel („ragyogó”) kifejezés fordításaként, csak John Milton Elveszett Paradicsom (1667) című művében azonosították a bukott angyallal. Lehet, hogy a szörnyek, a sajátos típusú szélsőjobboldal hordozói – például Trump – bizonyos értelemben szintén Luciferi „fényhozók”, akik ellentmondásaikkal segítenek jobban meglátni a neoliberális egyezség megtévesztéseit? Ezt megtehetik, de ők és az észak-atlanti világ többi szörnye ennél többre nem képes. Nem olyanok, mint a mélytengeri lények. Követőiket pillanatnyilag felvillanyozza karizmájuk, de hamarosan reszketni fognak kudarcaik miatt. Hová mennek ezek a tömegek, amikor elvesztik érdeklődésüket a sajátos típusú szélsőjobboldal iránt? A háború és az éhínség komor valósága sok emberből kioltotta a belső fény lehetőségét, akiknek úgy tűnik, elveszett az a szikra a szemükből, amely megvilágíthatná az előrevezető utat.
De ez a fény nem aludhat ki. Mindig van egy villanásnyi fény. A haiti költő, Paul Laraque (1920–2007), szürrealista módon írt ezekről a rövid fényvillanásokról a mély vizek lényeinek és virágainak táncában Mourir (Meghalni) című versében, amely 1979-es, Les armes quotidiennes: Poésie quotidienne (Mindennapi fegyverek: Mindennapi költészet) című kötetében jelent meg:
A sötétség hulláma semmivé sodorta őket,
a tenger mélyére, ahol korallok közt pihennek,
melyek rózsaként nyílnak, a halak vörösen csillámló táncában,
a hajók rozsdás maradványai közt,
a homok nevetséges bőségében.
Ez a halak vörösen csillámló tánca: tiltakozásunk egy új világért.
Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental