Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) új jelentése, a Teremtsünk Békét a Természettel (2021), megvilágítja a „Föld tripla környezeti vészhelyzetének súlyosságát: a klímát, a biodiverzitás veszteségét és a szennyezést.”
Ezen három „önmagunk által okozott bolygószintű válság” – ahogy a UNEP fogalmaz – „a jelenlegi és jövőbeni generációk jólétét teszi ki elfogadhatatlan kockázatnak.” A Vörös Riasztás, amelyet a Környezetvédelmi Világnap (június 5.) alkalmára adunk ki, az Antiimperialista Harc Hetének keretein belül valósul meg.
Mekkora a pusztítás foka?
Az ökoszisztéma riasztó fokon pusztult. A Kormányközi Tudományos-Politikai Platform a Biodiverzitásról és az Ökoszisztémai Szolgáltatásokról (IPBES) 2019-es jelentése sokkoló példákat szolgáltat a pusztítás méreteiről:
- A 8 millióra becsült növény- és állatfaj közül 1 milliót fenyeget kihalás.
- Az emberi tevékenység legalább 680 gerinces fajt irtott ki 1500 óta, a globális gerinces fajok populációja pedig 68%-kal csökkent az elmúlt 50 évben.
- A vadrovarok gyakorisága 50%-kal csökkent.
- Az élelmiszer és mezőgazdasági használat miatt háziasított emlős fajták több mint 9%-a halt ki 2016-ra, további több ezer fajtát fenyeget jelenleg is kipusztulás.
Az ökoszisztéma pusztulását felgyorsítja a kapitalizmus, amely növeli a szennyezést és a hulladékmennyiséget, az erdőirtásokat, a földhasználatba vételt és a kizsákmányolást, valamint a szén által üzemeltetett energiarendszereket. Például a Klímaváltozási Kormányközi Testület jelentése, a Klímaváltozás és a Föld (2020. január), megjegyzi, hogy pusztán 15% ismert lápos terültet maradt, a többi elpusztult a helyreállás esélye nélkül. 2020-ban az UNEP azt dokumentálta, hogy 2014-től 2017-ig a korallzátonyok a feljegyzett legsúlyosabb károsodást szenvedték el. A korallzátonyok a hőmérsékletek emelkedésével drámaian fognak hanyatlani; ha a globális felmelegedés eléri a 1,5°C-ot, a zátonyok csupán 10-30%-a marad meg, ha pedig a 2°C-ot, akkor csak 1%-a.
A dolgok jelenlegi állása szerint jó esély van rá, hogy az északi-sarki óceán 2035-re jégmentes lesz, amely szétrombolja mind az arktiszi ökoszisztémát, mind az óceánáramlatok cirkulációját, amely valószínűleg átalakítja a globális és regionális klímát és időjárást. Az északi-sarki jégtakaró ezen változásai már arra ösztökélik a nagyhatalmakat, hogy versenyt folytassanak a régió katonai uralmáért és az értékes energiaforrások és ásványkincsek birtoklásáért, még tágabbra nyitva az ajtót a további ökológiai pusztítás előtt; 2021 januárjában az Egyesült Államok hadserege az Északi-sarki Uralom Visszaszerzése című iratában úgy jellemezte a térséget, mint „egyszerre a verseny arénája, támadási vonal egy konfliktusban, létfontosságú terület, hogy megtartsuk országunk természeti forrásait, valamint színtér a globális hatalom kiterjesztésére.”
Az óceán felmelegedése együttjár évi 400 millió tonna nehézfém, oldóanyag és mérgező salak (számos más ipari hulladék mellett) felhalmozódásával – nem is számolva a radioaktív hulladékokat. Ez a legveszélyesebb hulladék, de csak kis része az összes hulladéknak, amit az óceánba dobnak, beleértve több millió tonna műanyag szemetet. Egy 2016-os tanulmány szerint 2050-re a tömeget tekintve valószínűleg több műanyag szemét lesz az óceánban, mint hal. Az óceánban a műanyag örvényszerű forgatagban halmozódik fel, egyikük a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt, amely kb. 79 ezer tonna óceáni műanyagból áll, koncentrálva egy 1,6 millió négyzetkilométeres területen (durván akkora, mint Irán). A nap UV sugárzása a szemetet „mikroműanyagra” bontja, amelytől az óceánt nem lehet megtisztítani, és amely rombolja a táplálékláncot és károsítja az élőhelyeket. Az ipari hulladék vizekbe ürítése, beleértve a folyókat és más édesvizeket, évente legalább 1,4 millió halálesetet okoz a szennyezett ivóvizek fogyasztásából adódó megelőzhető betegségek miatt.
A vizekben található hulladék csak egy töredéke az emberek által termelt szemétnek, amely kb. 2,01 milliárd tonna évente. Ezen hulladék csupán 13,5%-át hasznosítják újra, miközben csak 5,5% kerül komposztálásra, a maradék 81%-ot összegyűjtik szeméttelepeken, vagy elégetik (, amely növeli az üvegházhatást és más mérgező gázokat bocsájt ki), vagy bekerül az óceánba. A hulladéktermelés jelenlegi növekedésével a becslések szerint 70%-ot fog nőni, azaz 3,4 milliárd tonnát fog elérni 2050-re.
Egyetlen tanulmány sem mutatta ki a szennyezés csökkenését, beleértve a hulladéktermelést, vagy a hőmérsékletek emelkedésének lassulását. Például a UNEP Emissziós Rés Jelentése (2020. december) kimutatja, hogy a világ a jelenlegi kibocsátási rátával 2100-ra legalább 3,2°C-kal lesz az ipari kor előtti szintek felett. Ez jóval magasabban van, mint a Párizsi Klímaegyezmény által kitűzött 1,5°-2,0°C-os cél. A globális felmelegedés és a környezetpusztítás egymást táplálja: 2010 és 2019 között a termőföldek pusztulása és átalakulása – beleértve az erdőirtást és a talaj szénszintjének csökkenését a megművelt területeken – az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának negyedéhez járult hozzá, a klímaváltozás pedig tovább súlyosbította sivatagosodást és a talaj táplálékciklusainak rombolását.
Mik a közös és különféle felelősségek?
1992-ben az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Konferenciája nyilatkozatának hetedik alapelve a közös és különféle felelősségekről -, amellyel a nemzetközi közösség egyetértett – kijelenti, hogy minden országnak közös felelősségvállalást kell tennie, hogy csökkentse a kibocsátást, de a fejlett országoknak nagyobb „különféle” felelősségei is vannak azon történelmi tény kapcsán, hogy sokkal nagyobb mértékben járultak hozzá a klímaváltozást okozó globális kibocsátáshoz. A Szén-dioxid Információ Elemző Központ Globális Karbon Projektjének adatai megmutatják, hogy az Egyesült Államok önmaga 1750 óta a szén-dioxid kibocsátás legnagyobb forrása. A történelem fő szénkibocsátói mind ipari és gyarmatosító hatalmak, főként európai államok és az Amerikai Egyesült Államok. A 18. századtól ezen országok nem csak óriási mennyiségű szenet juttattak az atmoszférába, de továbbra is növelték a részüket a Globális Karbon Költségvetésből a lakosságuk arányában. A klímakatasztrófa megteremtésében legkevésbé felelős országok – mint a kis szigetállamok – a legsúlyosabban érintettek a katasztrofális következményektől.
A szénen és szénhidrogéneken alapuló olcsó energia, együtt a természeti kincsek gyarmatosító hatalmak általi kirablásával, lehetővé tette az európai és észak-amerikai országoknak, hogy növeljék lakosságuk jólétét a gyarmatosított világ kárára. Ma a szélsőséges egyenlőtlenség az átlag életszínvonalú európaiak (747 millió ember) és az átlag indiaiak (1,38 milliárd ember) között olyan súlyos, mint egy évszázaddal ezelőtt. Kína, India és más fejlődő országok szénre támaszkodása eközben magas; de még a jelenlegi kínai és indiai felhasználás is jóval az Egyesült Államok alatt van. A 2019-es fejenkénti karbonemisszió adatok Ausztráliában (16,3 tonna) és az Egyesült Államokban (16 tonna) több mint kétszer akkorák, mint Kínában (7,1 tonna) és Indiában (1,9 tonna).
A világ minden országában lépéseket kell tenni a szénalapú függőségről való átállás felé, valamint megelőzni a környezet nagymértékű pusztulását, de a fejlett országokat két kulcsfontosságúan sürgető lépéssel kapcsolatban kell elszámoltathatóvá tenni:
- Csökkenteni a káros kibocsátást. A fejlett országoknak azonnal drasztikus emissziócsökkentést kell végrehajtaniuk legalább 70-80%-kal 2030-ra, valamint el kell köteleződniük, hogy ezt tovább csökkentik 2050-ig.
- Elősegíteni az enyhítést és alkalmazkodást. A fejlett országoknak segíteniük kell a fejlődő országokat a megújuló energiaforrások technológiájának átadásával, valamint pénzügyileg támogatni a klímaváltozás hatásának enyhítését és az ahhoz való alkalmazkodást. Az 1992-es ENSZ Klímaváltozási Keretegyezménye elismerte annak fontosságot, hogy az ipari kapitalizmus geográfiai megosztottsága Globális Északra és Délre osztja a bolygót, valamint a globális karbonháztartás egyenlőtlen megoszlásának hatásait.
Ezért 2016-ban a Cancuni Konferencián részt vevő országok megegyeztek, hogy Zöld Klímaalapot hoznak létre. A jelenlegi cél 100 milliárd dollár évente 2020-ig. Az Egyesült Államok az új Biden kabinet alatt megígérte, hogy 2024-ig megduplázza a nemzetközi pénzügyi hozzájárulását, és megtriplázza az adaptációs pénzt, de a nagyon alacsony alapvonal miatt ez még mindig nagyon elégtelen. A Nemzetközi Energia Ügynökség az Energiai Világszemlében minden évben javasolja, hogy a nemzetközi klímaalap aktuális egyenlegét ezermilliárdok alkossák. Egyetlen nyugati nagyhatalom sem tett semmit az Alap mértéke iránti elköteleződésen kívül.
Mit lehet tenni?
- Váltás a zéró karbonemisszióra. A világ összes országa, amelyet a G20-ak vezetnek (, akik a globális karbonemisszió 78%-áért felelősek), realisztikus terveket kell létrehozniuk a zéró karbonemisszióra való átállásra. Gyakorlatilag mondva, ez zéró karbonemissziót jelentene 2050-re.
- Csökkenteni kell az Egyesült Államok hadseregének ökológiai lábnyomát. Jelenleg az Egyesült Államok hadserege a legnagyobb intézményes üvegházhatást okozó gázkibocsátó. Az Egyesült Államok hadserege ökológiai lábnyomának csökkentése határozottan csökkentené a politikai és környezetvédelmi problémákat.
- Klímakárpótlás adása a fejlődő országoknak. Biztosítani, hogy a fejlett országok klímakártérítést fizessenek a veszteségekért és károkért, amelyeket a klímakatasztrófa okozott. Követelni, hogy a vizeket, talajt és levegőt mérgező és veszélyes hulladékkal – beleértve a nukleáris hulladékot – szennyező országok viseljék a megtisztítás költségeit; követelni a mérgező hulladék termelésének és használatának megszüntetését.
- Pénzügyi és technológiai támogatás a fejlődő országoknak az enyhítéshez és alkalmazkodáshoz. Ráadásul a fejlett országok fizessenek évente 100 milliárd dollárt a fejlődő országok szükségleteinek kezelésére, beleértve a klímaváltozás valódi és katasztrofális csapásainak enyhítésére. Ezen csapásokat már elszenvedik a fejlődő országok (különösképp az alacsonyan fekvő országok és kis tengeri szigetek). Technológiát kell biztosítani a fejlődő országoknak az enyhítéshez és alkalmazkodáshoz.
forrás: Tricontinental