A politikai osztályok Ayotzinapa miatt még azt a kevés hitelességüket is elveszítették. A hosszú tapasztalat által létrejött konszenzus csak ezekben kristályosodott ki: a felülről jövő erőszakban, korrupcióban, büntetlenségben és hozzá nem értésben.
Egy másik konszenzus is felemelkedett ezzel: a rothadó intézmények, és nem csak azoktól rothadnak, akik irányítják őket. Nem a népet szolgálják, és nem is látják el funkcióikat. Le kell váltanunk őket.
De egy távolról jövő konszenzus is terjeszkedik. Az utóbbi évtizedekben a politikai osztályok meghamisították, és végül lebontották az 1917-es Alkotmányt. Egy másikra van szükségünk. Vagy inkább: egy alkotmányos mechanizmusra, amely új társadalmi rendszert teremt alulról.
Hogy ezt megtegyük, ki kell gondolnunk, hogyan is kell megszabadulnunk tőle, és hogy megteremtsük a demokratikus átmenet mechanizmusait, amelyek megelőzik és elzárják a jelenlegi rendetlenséget és erőszakot.
De nincs konszenzus ennek módjáról. Azok közül, akik osztoznak a meggyőződésben, hogy el kell távolítanunk a jelenlegi funkcionáriusokat, és más intézményeket kell létrehozni, egyesek úgy gondolják, hogy az egyetlen módja, hogy ezt erőszak nélkül elérjük, ha a jelenlegi keretek között maradunk, a választási és a pártos módon. Szerintük csak a szavazóurnákat kell felhasználni, hogy kizárják őket. Minden más módszer illuzórikus vagy antidemokratikus és erőszakos. Ily módon egy alapvető különbség jelenik meg, mert számos más ember szerint az illuzórikus és antidemokratikus, ha folytatjuk a szavazóurnák használatát, amely teljességgel alkalmatlan arra, amelyre rendeltetett. Ami hiányzik, az a jelenlegi keretekkel való szakítás.
A vitában, mint más kérdésekben, súlya van egy régi hagyománynak, amely a vezető vagy vezetők csoportja megváltoztatásának lehetőségét helyezi a középpontba. Luis González y González szerint a XVIII. század óta „maroknyi ember (politikusok, értelmiségiek, tőkések és papok), akik alapvetően elosztják a kenyeret, tervezik és intézik a követendő utat” azok, akiket periodikusan beiktatnak Mexikó vezetésébe. Azokat, akik felelősek a társadalmi változásért, úgy kezeli, mint „kis számú igazgatót, eminensek csoportját, jelentős emberek gyűlését, nem pedig arcnélküli tömegeket vagy helyi vezetőket.”
Történelmünk eme szemlélete, amely figyelmen kívül hagyja a hétköznapi férfiak és nők millióit, akik életüket adták az országunkban bekövetkezett változásokért, vagy amely engedelmeskedő tömeggé alakítja őket, amely manipulált és kontrollált, olyan hatályban lévő hagyományt formál, amelyet újraértelmeztek a globalizáció és a tömegkommunikációs média korában. Továbbra is egy vezetőt, vagy legalábbis egy pártot vagy csoportot keresnek. Alkotmányba kell foglalniuk egy szűk elit igazgatóságát, egy körülhatárolt és világos vezetői szervet. Nélkülük zűrzavarba és erőszakba süllyednénk, és a keresett változás csalódás lenne.
Egy erőteljes irányvonal célja szakítani ezzel a hagyománnyal, és alulról, hétköznapi férfiak és nők által, vezetők, tudósok, szakértők és pártok nélkül újjáépítést tervezni.
Az bizonyos, hogy mióta az ország megszületett, mindig egy maroknyi férfi vállalta magára minden mexikói képviseletét. Morelos azt bizonygatta, hogy a nemzeti felfogás, hogy egy kreol elit kormányozzon. Ezt a nézetet azok is osztották, akik az 1824-es Alkotmányban kifejezett, új társadalmi rendet kovácsolták, marginalizálva az indián népeket, amelyek akkor a népesség kétharmadát alkották, és amely fő bajnoka volt a függetlenségért vívott forradalomnak. Hasonló módon a folyamatosan egymást követő elitek olyan formába öntötték saját eszméiket és érdekeiket, amelybe a nemzeti akaratot akarták formálni. A választási rituálék, amelyeket még a diktatúra ideje alatt is fenntartottak, hogy felülről legitimálják a társadalmi paktumot, sosem érték el, hogy kompenzálják a többség távolmaradását. Az általános akaratot nem lehet leszűkíteni egyéni szavazatok statisztikai csoportjaira, hogy egyéneket válasszanak meg, vagy meghatározzak az irányvonalakat. „Az álmaim nem illeszkednek a választóurnáitokba,” – mondták helyesen Spanyolország felháborodottjai.
Ez nem olyan dokumentum, amely nemzetként újjáalapít minket, vagy engedélyezi számunkra, hogy újjáalakítsuk az együttélést és a társadalom szövetét, vagy amit az ország jobb elméinek szociális érzéke és hazafias lelkesedése formál. Ahogy LaSalle mondta, az alkotmányos kérdések nem a törvényesség, hanem a hatalom problémái. Azzal foglalkozunk, hogy meghatározzuk, azokat, akik birtokolják, hogy hogyan válik világossá, valamint hogyan formálja az általános akaratot: fent és lent, választásokkal, amelyek mindent a kevesek kezébe delegálnak… vagy nélkülük, autonóm kormányzással.
Az óriási nemzeti tragédiával szembesülve nincs jelentős emberek gyűlése, amely véghezvinné az átmenetet, vagy meghatározna egy új irány és utakat, amelyek mentén újraépülhetnénk.
A kihívás abból áll, hogy elérjük, hogy a lent lévő nagyon különböző társadalmi alanyok, akik ellenálltak a kizsákmányolásnak és az elnyomásnak, végül azzá váljanak, akik véghez viszik ezt az átmenetet. Távol a káosz és zűrzavar képviseletétől, bízva a bölcsességben és a tapasztalatban, amely lent gyűlt fel, ez az egyetlen alternatívája a kaotikus zűrzavarnak, amely jellemzi a nemzeti mozgalmat, és addig fog tartani, amíg folytatjuk a felülről jövő társadalmi tervezés megfordítását.
Az átmenetben szükségünk lesz bizonyos emberekre, talán egy maroknyira, akik az átmenet erkölcsi kezesei, akiket összeköt a konszenzus, és értelmileg táplálják a változást. A kormányzás nem az ő kezükben lenne, hanem a nép kezében, amely figyelné, ellenőrizné és újjászerkesztené az intézményeket. Ezen az úton a demokrácia oda kerülne, ahova való: ahol a nép van. És ők lennének azok, akik fenntartanák a társadalmi rendet, valamint gátjai lennének a jelenlegi káosznak és erőszaknak.
Írta: Gustavo Esteva
Forrás: La Jornada