A nyugati vezetők kezdik elsajátítani az antikolonializmus nyelvét, miközben odahaza tovább folytatják a gyarmatosítást – miközben a szabályalapú rend illúziója egyre repedezettebb.
Vannak pillanatok a globális politikában, amikor lehull a maszk – nem azért, mert a hatalom hirtelen erkölcsössé válik, hanem mert a színjáték fenntartása túl költséges lesz.
Nemrég Davosban Mark Carney kanadai miniszterelnök szokatlan dolgot tett. Beismerte – szinte mellékesen –, hogy az úgynevezett szabályalapú nemzetközi rend sosem volt egészen az, aminek állították. Hogy a szabályokat egyenlőtlenül alkalmazták. Hogy a legerősebbek rutinszerűen kivonták magukat alóluk. Hogy az integráció, amelyet egykor kölcsönös előnyként adtak el, egyre inkább a kényszerítés eszközévé vált.
Egy rövid pillanatra szinte megkönnyebbülést érezhettünk. Nem azért, mert az igazság új volt – hanem mert végre kimondták hangosan. Nemzedékek óta élünk e rendszer alatt. Bele születtünk. Általa fegyelmeztek minket. Azt mondták, semleges, jóindulatú, elkerülhetetlen. Arra tanítottak, hogy tiszteljük a „szabályokat”, amelyeket máshol írtak, máshol értelmeztek, máshol kényszerítettek ki – többnyire velünk szemben. Az eredmény sosem a rend, hanem az engedelmesség volt; sosem az igazságosság, hanem a menedzsment.
És mégis, a rendszer fennmaradt – nem azért, mert igaz volt, hanem mert mindenki úgy tett, mintha az lenne. Ez a hatalmának valódi forrása.
És egyben végzetes gyengesége is.
Amikor már csak egyetlen szereplő is felhagy a játékkal – amikor a cégtáblát eltávolítják a kirakatból –, az illúzió repedezni kezd.
Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk Emmanuel Macron davosi prédikációját. A „legerősebbek törvényének” nemzetközi színtéren történő elítélése szinte… haladónak hangzott. Egy francia elnök, aki a gyarmatosításellenes önmérséklet nyelvén beszél. Az ember szinte tapsolni lenne hajlandó.
De csak szinte.
Mert nehéz komolyan venni a hatalomról szóló prédikációkat olyan országoktól, amelyek soha nem adták fel igazán – csak átcímkézték.
Franciaország ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy túllépett a gyarmatosításon. Ami maradt, az nem gyarmat, hanem terület. Nem uralom, hanem igazgatás. Nem megszállás, hanem tengerentúli közösség. A szókincs elegáns; a struktúra nem az. A Karib-térségtől a Csendes-óceánig a minta ismétlődik.
Martinique-on a megélhetési költségek elviselhetetlensége elleni tiltakozásokra nem strukturális reform, hanem rendőrbotok és letartóztatások a válaszok. Új-Kaledóniában az évtizedes önrendelkezési követelések választási manipulációba és a „rend helyreállításának” ismerős koreográfiájába ütköznek.
Az Indiai-óceánon az ellentmondás még kirívóbb. Mayotte francia fennhatóság alatt marad annak ellenére, hogy ismételt ENSZ-határozatok ismerik el a Comore-szigetek részeként. A nemzetközi jog úgy tűnik, kötelező – kivéve, amikor nem.
Érdekes módon, amikor az ENSZ javasolta egy, a gyarmatosítás minden formája elleni nemzetközi nap létrehozását, Franciaország, Nyugat-Európa nagy része és az Egyesült Államok nem támogatta. A gyarmatosítás láthatóan elfogadhatatlan – feltéve, hogy a meghatározás épp a saját házuk táján megáll.
A modern gyarmatosítás azonban ma már ritkán jelentkezik zászlókkal és kormányzókkal. Inkább a mérlegeket kedveli.
A CFA-frank továbbra is az európai befolyás egyik legmaradandóbb eszköze Afrikában. Tizennégy ország használ még mindig olyan pénznemet, amelynek értékét Párizsban rögzítik, tartalékait részben külföldön tartják, és amely felett a helyi lakosság nem gyakorol érdemi ellenőrzést. A politikai függetlenséget megadták. A monetáris szuverenitást nem.
Hollandia a csendes folytonosság saját változatát kínálja. A Hágához láncolt karibi szigetektől Indonézia hosszú gazdasági utóéletén át a posztkoloniális aszimmetriákon keresztül vagyont csatornázó vállalati struktúrákig a holland gyarmatosítás nem tűnt el – professzionalizálódott. Az erőszakot szerződésekbe, az uralmat könyvelésbe szervezte ki.
Európa-szerte a minta felismerhető. A gyarmati hatalom nem halt meg. Diverzifikálódott. És amikor a pénzügyi nyomás nem elegendő, más eszközök is előkerülnek.
A Száhel-övezetben fegyveres csoportok terrorizálják a civileket a külső beavatkozás ködében. Egykori gyarmati hatalmak a biztonság garanciájaként tüntetik fel magukat, miközben egyre több a kérdés a fegyveráramlásról, a kiképzőhálózatokról és a destabilizációs stratégiákról. Amikor afrikai kormányok ujjal mutogatnak, a nyugati média hitetlenkedéssel – vagy hallgatással – válaszol.
Amely elvezet minket az ellenőrzés egy másik maradandó eszközéhez: a „narratívához”.
A francia és nyugati médiavállalatok továbbra is uralják az afrikai információs tér nagy részét, formálva a legitimitásról, ellenállásról és „terrorizmusról” alkotott percepciókat. Fegyveres csoportokból adott esetben „lázadók” lesznek. A szuverenitásukat érvényesítő kormányokból „junták”. Amikor országok felfüggesztik vagy kiutasítják a manipulációval vádolt külföldi médiumokat, a felháborodás Európában azonnali. Amikor afrikai hangokat hallgattatnak el, a felháborodás opcionális.
Katonai téren az üzenet Afrikából egyre egyértelműbbé vált. Mali. Niger. Burkina Faso. Szenegál. Csád. A francia erőket távozásra kérték fel.
És frankofón Afrika-szerte egyre erősödnek a francia gyarmati törekvések elleni tiltakozások – nem a divat, hanem az emlékezet miatt.
Emlékezet a közép-afrikai kényszermunkáról. Emlékezet a algériai atomkísérletekről, amelyek generációkra mérgezték meg a földet és az embereket. Emlékezet a szenegáli tirailleurekről – akiket azért küldtek, hogy Franciaországért haljanak, majd lelőtték őket, amikor követelték zsoldjukat. A számok továbbra is „tisztázatlanok”. Az erőszak nem az.
Európa szereti hinni, hogy már lapozott.
De újra és újra ugyanazt a fejezetet olvassa – csak jobb világítással.
Ezért van jelentősége a nyugati beismeréseknek a szabályalapú rend összeomlásáról – de csak ha komolyan vesszük őket. Mert ezt a rendszert sosem a tisztességesség tartotta fenn, hanem a rituálé. A részvétel. A hallgatás.
Ez az alku most bomlik fel. Az integráció sebezhetőséggé vált. A kereskedelem nyomásgyakorlási eszközzé. A pénzügy fegyverré. Az egykor semlegesnek beállított intézmények (WTO, ENSZ-keretrendszerek, multilaterális fórumok) egyre inkább lelepleződnek mint a szelektív érvényesítés arénái.
Amikor a szabályok már nem védenek, nem fogod udvariasan reformálni őket. Megvéded magad.
Tehát igen – elismerés, ahol jár. Amikor nyugati vezetők beismerik a fikciót, az egy lépés. De éberségre van szükség. Mert a történelem egy egyszerű leckét tanít: Semmi igazán jó nem származott még abból, amikor birodalmak a mikrofon előtt fedeztek fel alázatot. Különösen, amikor odahaza továbbra is megtagadják annak gyakorlását.
Írta: Raïs Neza Boneza, szépirodalmi és ismeretterjesztő könyvek, verseskötetek és cikkek szerzője. A Kongói Demokratikus Köztársaság (egykori Zaire) Katanga tartományában született. Aktivista és békeaktivista. Raïs a Transcend Media Service szerkesztőbizottságának tagja és a Transcend Network for Peace Development Environment for Central and African Great Lakes összehívója.
forrás: Globetrotter
