Irán sérült infrastruktúrával, hatalmas gazdasági nyomás alatt, valamint életekben és testi épségben elszenvedett veszteségek miatt megtört családokkal kerül ki ebből a háborúból. A háborúkat azonban nem csupán a pusztítás alapján ítélik meg. Az alapján ítélik meg őket, hogy a politikai célok teljesülnek-e.
A háborúkat ritkán döntik el egyedül a csatatéren. A katonai hadjáratok elpusztíthatnak városokat és megölhetnek nagy számú embert, de a politikai eredményeket a kitartás, a legitimitás és az azonnali erőszak alatt húzódó történelmi áramlatok határozzák meg. Bár a háború, amelyet Donald Trump amerikai elnök kényszerített Irán népére, hozhat taktikai győzelmeket Izraelnek és az Egyesült Államoknak, a politikai terep már most más történetet mesél el. Irán veszített infrastruktúrát és embereket, de valószínű, hogy Irán politikailag meg fogja nyerni a háborút.
Első szempont: rendszerváltás. Az amerikai-izraeli katonai kampány központi célkitűzése a rendszer destabilizálása vagy megváltoztatása volt. Az amerikai hírszerző szervek korai értékelései azonban azt mutatják, hogy a magas rangú politikai vezetők meggyilkolása ellenére a politikai rendszer nem omlott össze. Sőt, a heves bombázások ellenére semmilyen belső lázadás nem történt. Valójában úgy tűnik, a háború megerősítette az Iszlám Köztársaságot és annak Iszlám Forradalmi Gárdáját (IRGC). A történelem azt mutatja, hogy amikor egy nemzetet, különösen egy olyat, amelynek történelme van a nemzeti büszkeségben, mint Iránnak, külső erők megtámadják, a belső politikai megfontolások átmenetileg háttérbe szorulnak, mivel a szuverenitás kérdése elsődlegessé válik. Ez azt jelenti, hogy sem az Egyesült Államoknak, sem Izraelnek nincs valódi politikai végjátéka a háborúhoz.
Mikor hagyják abba a bombázást? Trump március 9-én azt mondta, hogy Iránnak „nincs haditengerészete, nincsenek kommunikációs rendszerei, nincs légiereje. Rakétái szétszóródtak. Drónjaikat mindenfelé felrobbantják.” Ha Iránnak nincs több katonai képessége, akkor miért nem invadálják Iránt és döntik meg az állam maradékát? Nyilvánvalóan ez nem opció. A rendszerváltás célja csak a száműzetésben élő egykori iráni oligarchia és az izraeli kormány álma marad.
Második szempont: aszimmetrikus erő. A palesztin nép elleni népirtás során az izraeli hadsereg meggyengítette az „ellenállás tengelyének” erőit Libanonban és Szíriában (beleértve azt is, hogy lehetővé tette egy volt al-Kaida-vezér számára, hogy Szíria elnöke legyen, aki aztán átrepülési jogokat biztosított Izraelnek Irán bombázásához). Izrael és az Egyesült Államok egyaránt feltételezte, hogy ez azt jelenti, hogy Irán már nem rendelkezik az „ellenállás tengelye” nyújtotta előnnyel ahhoz, hogy az Irán bombázásáért válaszcsapásként Izraelt támadja. Az „ellenállás tengelye” azonban nem csupán katonai szövetség; politikai kultúrában is gyökerezik.
Az elmúlt évtizedben a dél-libanoni és szíriai munkásosztálybeli – többnyire síita – negyedeken keresztül utazva (beleértve egy drámait Aleppo vidékén) megláttam, hogy ezek a területek erős kulturális kötődéssel bírnak az iráni vallási és politikai vezetéshez. Ez a kapcsolat Iránt egy szélesebb, Izrael és az Egyesült Államok elleni politikai küzdelembe ágyazza, ezzel bonyolítva a stratégiai környezetet és növelve az eszkaláció költségeit. A konfliktus nem egyszerű államok közötti háború, hanem része egy tágabb, Nyugat-Ázsia jövőjéről szóló versengésnek, amely számos politikai és társadalmi csoportot foglal magában, amelyek nem állnak készen arra, hogy hagyják az Egyesült Államokat és Izraelt győzedelmeskedni Iránban.
Harmadik szempont: diplomáciai problémák. Az amerikai-izraeli háború egy általános iskola elleni támadással kezdődött, amely 165 lányt ölt meg. Az Amnesty International munkatársa, Erika Guevara-Rosas azt mondta, hogy ez a „szívbemarkoló támadás egy iskola ellen, ahol az osztálytermek tele voltak civilekkel, beteges illusztrációja annak a katasztrofális és teljesen előre látható árnak, amelyet a civilek fizetnek e fegyveres konfliktus során.” A támadások fontos polgári infrastruktúrát pusztítottak el, például kórházakat és energetikai létesítményeket, és súlyos problémákat okoztak a mindennapi életben Irán-szerte. Mivel az USA és Izrael éppen akkor kezdte ezt a bombázást, amikor úgy tűnt, áttörés van a tárgyalásokon, a világ kormányai és lakossága most újabb példát látnak arra, hogy az USA a diplomácia helyett elsöprő katonai erőt alkalmaz. Ez a felfogás azért fontos, mert a globális legitimitás most elmozdult, és olyan országok, mint Kína és Oroszország, megtagadják Irán elszigetelését. Oroszország – úgy tűnik – légi úton Moszkvába szállította Irán új legfelsőbb vezetőjét, Modzs taba Hámeneit, hogy a bombázás során szerzett sérüléseit kezeljék – ez a tartós országok közötti kapcsolatok jele.
Negyedik szempont: stratégiai földrajz. Irán azon képessége, hogy lezárja a Hormuzi-szorost – amelyen keresztül a világ olaj- és földgázellátásának nagy része áthalad – most az egész globális gazdaságban zavarokhoz vezetett. A Brent nyersolaj, az olajárak indikátora 100 USD fölé szökött, az olajszállító tartályhajók fuvardíjai és a háborús kockázati biztosítási díjak gyorsan emelkedtek, és a szoroson áthaladó műtrágyák most ott rekedtek, ami óriási hatással lesz a globális mezőgazdaságra. Irán földrajzi képessége a szoros lezárására olyan befolyást biztosít számára, amellyel kevés állam rendelkezik. Az Egyesült Államok most kétségbeesetten próbál minden országot rávenni, hogy nyomást gyakoroljon Iránra – katonailag és diplomáciailag – a szoros újranyitása érdekében, de úgy tűnik, kevesen érdeklődnek. Kína például kétoldalú tárgyalásokat kezdeményezett Iránnal, hogy lehetővé tegye saját hajói áthaladását, majd a konfliktus enyhítésére szólított fel; az USA ázsiai szövetségesei, mint Japán és Dél-Korea, valamint európai országok nem voltak hajlandóak részt venni a katonai kalandban.
Ötödik szempont: a katonai erő korlátai. Izrael és az Egyesült Államok lecsaphatnak iráni létesítményekre és infrastruktúrára, de nem invadálhatnak egy csaknem 100 milliós országot, amelynek sok lakosa aktívan ellenállna a megszállásnak. Egy ilyen szárazföldi invázió regionális összecsapást robbantana ki, amelybe bevonná Irakot és Jement is, ahol a helyzet nagyrészt nyugodt. Néhány támadás Irakban még nem mutatta meg azt a fajta támogatást, amelyet Irán ott kapna, ha amerikai és izraeli szárazföldi invázióra kerülne sor. Irak (2003) és Líbia (2011) tapasztalata azt mutatja, hogy könnyű elpusztítani az elnöki hivatalt, de nehezebb szétszedni a politikai rendszert káosz nélkül. A katonai fölény ütközik a politikai valósággal. A légierő elpusztíthat infrastruktúrát, de nem törölhet el egy politikai ideológiát, és nem szerelhet le egy olyan államot, amely megőrzi belső kohézióját.
Hatodik szempont: a nukleáris fegyverek jövője. Az USA és Izrael 2025. júliusi támadása teljesen megsemmisítette Irán nukleáris létesítményeit; Trump akkor azt mondta: „A megsemmisítés pontos kifejezés!”. Amit azonban nem távolítottak el az országból, az a 440 kg dúsított uránból álló készlet volt. Ez alapot biztosít egy nukleáris fegyverprogramhoz, ha Irán úgy dönt, hogy meggondolja magát a nukleáris fegyverekkel való elrettentés szükségességéről. A nukleáris proliferáció közelmúltbeli története tanulságos: 1994-ben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK vagy Észak-Korea) aláírta az Agreed Framework-ot (Megállapodott Keretrendszert) plutóniumos nukleáris programjának befagyasztására. Majd miután George W. Bush amerikai elnök 2001-ben fokozta a rendszerváltás retorikáját (a „gonosz tengelye” kifejezéssel), a KNDK 2003-ban kilépett a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből (NPT). Diplomáciai áttörés történt a Hatoldalú Tárgyalásokon 2006-ban, amit az USA 25 millió dollárnyi KNDK-pénz befagyasztása követett, ami az 2006. októberi nukleáris kísérleti robbantáshoz vezetett. Ez a két Iránra kényszerített háború (2025 és 2026) megtörheti az ígéretet a nukleáris kísérletek mellőzésére, és iráni nukleáris fegyver kifejlesztéséhez vezethet.
Irán sérült infrastruktúrával, hatalmas gazdasági nyomás alatt, valamint életekben és testi épségben elszenvedett veszteségek miatt megtört családokkal kerül ki ebből a háborúból. A háborúkat azonban nem csupán a pusztítás alapján ítélik meg. Az alapján ítélik meg őket, hogy a politikai célok teljesülnek-e. Az USA és Izrael egyetlen hadicélját sem fogja elérni. A történelem gyakran szolgáltat ilyen iróniákat. Birodalmak lépnek háborúba, bízva katonai fölényükben, csak hogy rájöjjenek: a politikai legitimitás, a nemzeti ellenálló képesség és a stratégiai földrajz olyan erők, amelyeket a bombák nem győzhetnek le könnyen.
Írta: Vijay Prashad
forrás: Globetrotter