Kevin Ovenden cikkje a brit Morning Starban
Ahogy a Nagy-Britannia és az EU között folyó kereskedelmi tárgyalások vége még nem látszik, már voltak megkönnyebbült fellégzések az európai tőkében, hogy a második válságot elkerülték.
Valójában a lengyel és magyar kormányokkal való megegyezés és hogy nem vétózzák meg a blokk jövő évi költségvetését és talpra állási alapját, régi módi EU-s stílussal hárította el az akadályt az útból.
A kétharmados rezsimek biztosítottak maguknak egy politikai megegyezést, amely gyengíti azt a törvényi mechanizmust, amely leállítja a pénzek kifizetését olyan államoknak, amelyet az Európai Bizottság az EU-s verziójú jogrend megsértésével vádol.
Még az EU hivatalnokok is ujjonganak ezen papír elfogadásán, amely szerintük csapás az „illiberális demokráciákra”. Ez a divatos kifejezés olyan államokra, mint Orbán Viktor Magyarországa, ahol ugyan versenyszerű választások voltak, de az eredménye olyan tekintélyuralmi kormányok lettek, amelyek lecsaptak az alapvető jogokra és elnyomták a civil társadalmi szervezeteket.
Ez hozzáadódott egy koncentrált ideológiai erőfeszítéshez, amely azt állítja, hogy Joe Biden győzelme az amerikai elnökválasztáson végül jelzi annak végét, amit a liberális kapitalizmus követői az évtized közepének „populista áramlatának” neveztek.
Sablonszövegű cikkek szaporodtak gombamódra, amelyek szerint a „populisták” – egy nagyon is rugalmas kifejezés nagyon kevés jelentéssel” – nagyon jók a hivatalok elnyerésében, de nem a megtartásukban: mint Trump. Másodsorban a „liberális visszavágás”, azaz Emmanuel Macron megválasztása Franciaország elnökeként, úgy lett értelmezve, mint 2017 címerét, amely végül diadalmaskodott.
A legsóvárgóbb gondolatvariáns ezen témában az volt, hogy Biden győzelme, valamint Keir Starmer ellenforradalma Corbyn „baloldal populizmusa” ellen, együtt a Bill Clinton és Tony Blair által jelzett Harmadik Utas politika megújulását jelentik, amely korszakban felturbózták a kapitalista globalizációt egy nemzedékkel ezelőtt.
A tanácsadók és politikai kontárok visszamehetnek tanulmányozni a Chicago-i iskola közgazdaságtanát és reklámügynökségét, egy olyan Demokrata politikai alternatívát, amely biztosan tudja, hogy „nincs már alternatíva.”
Mint oly sokszor a liberális-centrizmus néhány évében kilengett a katasztrofizmusból – a fasiszta uralom küszöbön áll, vagy már meg is történt – a diadalittasságba.
Ez két okból is helytelen. Először, Trump vesztett, de szerzett is 11 millió szavazatot. A hadakozásának jelenleg nem az a célja, hogy aktuálisan a Fehér Házban maradjon, hanem hogy megszilárdítsa azt a keményvonalas jobboldali bázist, amely a Republikánusok több évtizednyi radikalizációjából nőtt ki.
Akár célja ezeket továbbra is vezetni vagy sem, mások, akik mélyebben beágyazódtak a Republikánus Pártba, majd fogják. A trumpizmus nem halott.
Továbbá, ahol van hatékony ellenállása az „illiberális demokráciának”, annak nem elsődlegesen liberális-kapitalista alapja van. Lengyelországban ott a feminista mozgalom és a nők sztrájkja. Indiában Narenda Modi ellen megszervezték a történelem legnagyobb sztrájkját, és ott van a szegény farmerek óriási mozgalma, akik számára nem a globális agrobiznisz az isten.
A második és legnagyobb ok, hogy a liberalizmus által javasolt diadal olyan politikai erők és állami akciók által történne, amelyek önmagukban egyre inkább autoriter jellegűek. A demokráciára nem egyszerűen az illiberális demokráciák jelentenek fenyegetést olyan messze lévő keleti országokban, amelyekről keveset tudunk.
Létezik „liberális tekintélyuralom” is. A legkirívóbb eset Franciaország.
Macron volt a nagy modernizáló liberális reménység. Három éve a legömlengőbb portrék róla egy kínos, majdhogynem erotikus befektetésről árulkodtak az ünneplő kommentelők részéről.
Azóta láthattuk a militarizált rendőrség – különösképp az elit egységek – bevetését a Sárga Mellényesek és más népi mozgalmak ellen. Több ezren sérültek meg úgy, hogy más országok esetében már szankciókat követelnének, ha ez megtörténne. Szintén megnövelt katonai bevetés volt az egykori gyarmati Afrikában, és a legnagyobb tisztelettel adóztak Sisi tábornok egyiptomi diktátor előtt.
Jelenleg több százezren tagadták meg az elnyomást, és tüntetnek a biztonsági törvény ellen, amely megtiltja a polgároknak, hogy levideózzák a rendőröket, és ezzel azonosítsák a rutiszerű brutalitások elkövetőit, különösképp a fekete és muszlim emberek ellen. Most sikerrel visszavonulásra kényszerítették a kormányt.
Ellenben az autoriter intézkedések tovább folynak. Ezek központi eleme a franciaországi muszlim közösségek szabad vélemény-nyilvánítása és szabad gyülekezése elleni támadás.
Ezt megelőzték a jelenlegi terrortámadások, és az intézkedéseket világosan nem egy erőszakos csoport ellen, hanem a muszlimok mint muszlimok politikai részvétele vagy a francia életben elfoglalt közösségi szerepük ellen hozták, amelyek ellenkeznek a „köztársasági értékekkel”.
A 19. századi Franciaország demokratikus haladásának egyik alapelve – az állam és egyház szétválasztása – az ellenkezőjére fordult: a mecsetek és a kisebbségek önkéntes szervezeteit államilag irányítják, valamint rasszista módon elnyomnak vallási csoportokat.
Macront 2022-ben talán újraválasztják. Becsúszik a közvélemény-kutatásokon, és a kormányát egymás után érik a szakadások. A konvencionális kommentátoroknak ezért kevés nehézséget jelent azonosítani az állami iszlamofóbia fokozódását úgy, mint a jobboldali szavazók puszta átcsábítását a fasiszta Marine Le Pen-től. Hasonló, mint amit az osztrák kormány tett – egy osztrák katolicizmusban gyökerező párt úgy csapódik be a politikába, hogy keresztes hadjáratot folytat a „politikai iszlám” ellen.
A radikális baloldal ezt felismeri, mint ködfüggönyt egy autoriter offenzíva számára, amely kiterjeszti a támadásait a szakszervezeti jogokra is. Egy franciául hallható, üdvözlendő vita során a baloldal összeköti a muszlim kisebbség jogait a munkásosztály egészének jogaival. Múlt héten számos szociális mozgalom gyűlt össze az utcákon, hogy ezt a fúziót gyakorlatba ültessék.
De ez mélyebb, mint Macron választási és politikai vajúdása.
Mint sok más, a járvány is csinált egy röntgenfelvételt, amely felmutatja a társadalmunk egyre mélyülő elégedetlenségét és válságait.
A válság során láthattuk, ahogy a javak felfelé áramlanak a milliárdos osztály felé, amely negyedével növelte vagyonát.
Ezért köszönet azon állami akcióknak, amelyet a központi bankok végeztek, hogy nem láttunk totális háborút az óriási csődök késleltetése miatt. Ennek ára óceánnyi adóság, amely csak instabilabbá tette az államok bonyolult pénzügyi függését (még a nagyokét is), valamint a bankokét és a kapitalista vállalatokét is.
Ezért van, hogy a baloldal álláspontja nem csak a pusztán állami beavatkozásokra terjed ki. Ez folytatódik. Így gazdasági vita van az uralkodó osztályon belül is: hogyan „térjünk vissza a normálishoz”, és mikor engedjük az állami bankok hiteleivel felszínen tartott „zombi cégeket” kipukkadni. A vita mindkét oldalán elkötelezettek aziránt, hogy a munkásosztálybeliek fizessenek, akár használják vagy sem a már káromkodásnak számító „megszorítás” szót.
Óriási dilemma volt az előző válságból való talpraállás módszere. Most pedig ez sokkal nagyobb.
Akárcsak a politikai probléma, amelyekkel a kormányzatok szembesülnek, akár legyen az az ócsárolt Lengyelország és Magyarország, vagy a méltatott Franciaország és Görögország, ahol egy másik liberális posztersrác alkotmányellenesen veti be a rendőrséget a baloldali összejövetelek ellen a COVID-19 hamis ürügyén.
Nemzetközi kutatások szerte a kapitalista világban megmutatják a népi vélemény mély elidegenedését a hivatalos intézményektől. Ez nagyon kifejezett Nagy-Britanniában. Itt mi újra egy rendszerszintű rést látunk számos kérdésben a közvélemény és a két történelmi kormánypárt között.
Ahogy Peter Mair politikai tudós az évtized elején már kifejtette az Áramlat uralása című nagyhatású könyvében: ez a mély ellentmondás Európában ahhoz vezetett, hogy egyre inkább elvonták a politikai és gazdasági hatalom eszközeit a demokratikus felügyelet alól.
Ez szintén csökkenő részvételhez vezetett a pártpolitikában, valamint általában a választásokon.
A „Trumpért vagy ellene” amerikai elnökválasztás magas részvétele úgy tűnik, ezt cáfolja. Kivéve: a legnépszerűbb politika a szavazók között – Medicare-t mindenkinek – nem volt egyetlen jelölt platformján sem.
Ezért szintén köszönet ezen antidemokratikus korszak másik jellegének: a közép-baloldali politikusok liberális-kapitalista konszenzusa elszigetelődött a népi demokratikus véleménytől.
És ez Starmer visszaállítási folyamatának mélyebb értelme a brit Munkáspártban Corbyn interregnuma után. Egyre szélesebb is lesz, mint a Munkáspártok választókerületeinek palesztin-párti jótékonysági bicikliversenyének betiltása.
Ez nem egyik és másik politika. Ez a népi demokrácia a tekintélyuralmiság ellen, legyen az akár liberális vagy illiberális variáns.
A liberalizmus és a demokrácia mindig is két hajó volt, amely kifut az éjszakába. Ma hozzátehetjük, hogy a liberális értékek – a hétköznapi haladó jelentésükben – egyre inkább és inkább elszakadnak az önlejölt liberális kormányoktól, valamint az antiliberális választási győztesektől.
A gyökerükben ott van az alapvető baj. A kortárs kapitalizmus nem tudja kielégíteni sem a liberális értékeket, amelyet fiatalkorában hirdetett, sem a demokratikus alapelveket, amelyekkel mindig is hadilábon állt.
Ennek alapvető követkeményei vannak a munkásosztály és az elnyomottak mozgalma számára. Ez azt jelenti, hogy a kérdések antikapitalista megközelítését, amelyről beszéltünk, a konvencionális politikusokra kell hagyni.
Ez azzal jár, hogy globális politikai szereplőkként és nem csak jó ügyekként látjuk őket, mint a lengyel női sztrájkolókat, az indiai farmereket és a munkásosztályt, valamint az alulról jövő küzdelem minden kollektív formáját.
Nincs nyomás – de a brit szakszervezetek és szociális mozgalmak felelőssége aligha lehet ennél hatalmasabb.
Írta: Kevin Ovenden
forrás: Morning Star