Nincs szükség mélyreható statisztikai adatokra, ha az eredmények nyilvánvalóak. Például amikor nők és férfiak ugyanazon a munkahelyen dolgoznak, átlagosan a nők 20 százalékkal kevesebbet keresnek, mint a férfiak.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és az ENSZ Nők az Egyenlő Bérért Egyenlő Munkát Képviselő Koalíciója minden év szeptember 18-án rendezik meg a Nemzetközi Egyenlő Bérezés Napját, hogy felhívják a figyelmet a fennálló különbségre, és meggyőzzék a cégeket és a kormányokat, hogy csökkentsék a szakadékot a nemek között. Az „egyenlő bért egyenlő munkáért” elve az ILO Egyenlő Juttatás Egyezményében (1951) került elfogadásra, amely felismerte, hogy a nők mindig is dolgoztak az ipari üzemekben, és ez a második világháború idején csak növekedett. Az egyezmény elfogadta az „egyenértékű munkáért járó egyenlő juttatás elvét a férfi és női munkavállalók számára”, azonban a kormányok és a magánszektor nem követték ezt az elvet.
A COVID-19 járvány idején az egészségügyi szektorra, beleértve az egészségügyi dolgozókra irányult a figyelem, akiket mindenütt „létfontosságú munkavállalóknak” neveztek. A Tricontinental: Társadalmi Kutatóintézet 2021 márciusában közzétett egy dossziét, a Gondozási munkák a koronavírus idején címmel, amely tükrözte a női egészségügyi dolgozók nézeteit. Janet Mendieta, az Argentin Munkások Központi Szakszervezetének tagja a „létfontosságú munka” ideájáról beszélt:
Elsőként fel kellene ismerniük, hogy mi létfontosságú munkások vagyunk, majd el kellene ismerni a munkánkért járó bért, mert sokkal többet dolgozunk, mint amennyit elvárhatnának tőlünk. Sok munkát végzünk a nemek közötti egyenlőség és az egészség előmozdításában, főzünk az étkezdékben és éttermekben, és mindez nem kap megfelelő elismerést vagy láthatóságot. Ha nem válik láthatóvá, akkor biztosan nem fogják elismerni vagy bérben megtéríteni.
Ezt egyik országban sem ismerik el – mondta – sem a pandémia csúcspontján, sem pedig ahogy kezdünk kijönni belőle. 2018-ban a Munkaügyi Világszervezet egy fontos jelentést jelentetett meg, a “Care Work and Care Jobs for the Future of Decent Work” címmel, amelynek becslése szerint az ingyenes gondozói és háztartási munka a globális bruttó hazai termék (GDP) 9 százalékát, vagyis 11 ezer milliárd dollárt teszi ki. Néhány országban ez az érték jóval magasabb, például Ausztráliában, ahol az ingyenes gondozói és háztartási munka a GDP 41,3 százalékát teszi ki. A jelentés a 64 országban gyűjtött időfelhasználási adatok alapján megállapította, hogy naponta 16,4 milliárd óra ingyenes gondozási munka történik, amelyből az összes ingyenes gondozási munka 76,2 százalékát nők végzik. Más szóval, a világ női lakosságának napi ingyenes gondozási munkája annak megfelelő, mintha több mint 1,5 milliárd nő dolgozna naponta nyolc órát, de cserébe nem kapna fizetést.
A Munkaügyi Világszervezet és az Egészségügyi Világszervezet 2022 júliusában egy másik jelentést tett közzé a bérrésről, ezúttal az egészségügyi szektorra összpontosítva. A jelentésük, a “Gender Pay Gap in the Health and Care Sector: A Global Analysis in the Time of COVID-19” címmel kimutatta, hogy az egészségügyi és szociális ellátás szektorában a nők átlagosan akár 24 százalékkal kevesebbet keresnek, mint a férfiak. Annak ellenére, hogy a nők teszik ki ezen szektor munkahelyeinek 67 százalékát, csak közülük kevesen dolgonak a felsővezetésben, és a különbség az egészségügyi adminisztrátorok és például az ápolók fizetése között is csak egyre nő évről évre.
A jelentés számos magyarázattal szolgál ezen bérrés hátterére. Ezek közül az egyik azt állítja, hogy a nők alacsonyabb fizetést kapnak, ami a “magasan feminizált szektorok és foglalkozások alacsonyabb fizetésével” társul. Az ápolói, egészségügyi területek kevesebbet fizetnek, mint mások, nem az objektíven alacsonyabb szintű készségek miatt, hanem azáltal, hogy “női munkával” társulnak, amely világszerte rendszeresen kevesebb értéket képvisel. Ezenkívül a jelentés rámutat arra, hogy egy “anyasági szakadék” is van a fizetésben, amelyről nem gyakran beszélnek, de amely nyilvánvaló a statisztikai adatokban és az egészségügyi dolgozók szakszervezeteinek követeléseiben. Az egészségügyi iparágban alacsony a részmunkaidős munka aránya, kivéve a harmincas éveik vége felé járó nők esetében, akiknek a jelentés szerint “vagy el kell hagyniuk a munkaerőpiacot, vagy csökkenteniük kell a munkaidejüket, hogy munkát és nem fizetett gyermekgondozást egyensúlyban tartsák“. Amikor a nők elhagyják az ágazatot, majd később visszatérnek, vagy részmunkaidős munkát vállalnak, nem kapják meg az előléptetéseket és a béremeléseket, amelyeket a férfi kollégáik kapnak, és ezért életük végéig alacsonyabb fizetéssel kell dolgozniuk, mint a férfiaknak, akik ugyanazt a munkát végzik.
Az elmúlt századokban a nők harcoltak ezen társadalmi körülmények ellen, és nők vezették azokat a küzdelmeket, amelyek során számos nemzetközi egyezményt hoztak létre a munka és az emberi jogok terén. A Tricontinental: Társadalmi Kutatóintézet a nők által vezetett küzdelmek történeteit emelte ki. Az egyik legújabb kiadványunk, az ALBA Movimientos-szal együttműködve készült, a Chrysalises: Feminist Memories from Latin America and the Caribbean címet viseli. Itt megemlítjük Nicaraguában Arlen Siu-t (1955-1975), Brazíliában Dona Nina-t (sz. 1949) és a Bolíviai Paraszt Nők Bartolina Sisa Nemzeti Szövetségét (akiket Las Bartolinas-ként ismernek), amely 1980-ban alakult. Ezek a nők és szervezeteik részt vettek az egyenlőtlenségek elleni világméretű harcban.
Az olyan nők, mint Arlen, Dona Nina és a Las Bartolinas dolgozták ki a Nők Világfelvonulásának gazdasági autonómiával kapcsolatos követeléseit. A hírlevél eheti befejezése az ő szavaikkal zárul, amint azt követelik, hogy:
- Minden munkavállalónak (beleértve a sérülékeny munkavállalókat, mint a háztartási és a migráns munkavállalókat) jogában áll biztonságos és egészséges munkakörülmények között dolgozni, zaklatás nélkül, amelyben méltóságuk tiszteletben tartásra kerül, világszerte és mindenfajta megkülönböztetés nélkül (nemzetiség, nem, fogyatékosság stb.).
- Jog a társadalombiztosításra, amely magában foglalja a jövedelem kiutalását betegség, fogyatékosság, szülési és apasági szabadság, valamint nyugdíj esetén, amely lehetővé teszi a nők és férfiak számára a tisztességes életminőséget.
- Azonos munkáért azonos fizetés nőknek és férfiaknak, figyelembe véve a vidéki területeken végzett munka jutalmazását is.
- Tisztességes minimálbér (amely csökkenti a legmagasabb és legalacsonyabb fizetések közötti különbséget, és lehetővé teszi a munkavállalóknak, hogy támogassák magukat és családjukat), amely törvény által meghatározott és referenciaértékként szolgál minden fizetett munkára (állami és magán) és a szociális juttatásokra is. A minimálbér állandó értékelésének és közös értékeknek a megerősítése az alsóbb régiók vagy régiócsoportok számára.
- A szolidaritási gazdaság megerősítése alacsony kamatozású hitellel, a termékterjesztés és kereskedelem támogatásával, valamint a helyi tudás és gyakorlatok cseréjével.
- A nők hozzáférése a földhöz, a magvakhoz, a vízhez, a nyersanyagokhoz és minden szükséges támogatáshoz a mezőgazdaságban, halászatban, állattenyésztésben és kézműves tevékenységekben történő termeléshez és értékesítéshez.
- A háztartási és gondozói munka átszervezése, hogy ezt a munkát azonos mértékben osszák meg a férfiak és a nők a családban vagy a közösségben. Ennek érdekében állami politikai támogatást követelünk a társadalmi reprodukcióhoz (például bölcsődék, közös mosodák és éttermek, idősgondozás stb.), valamint a munkaidő csökkentését anélkül, hogy csökkentenék a fizetéseket.
Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental