Az amerikai szavazók véleményt mondtak, még ha nem is tetszett nekünk. Donald Trump második elnöksége tény. Minden más politikai erőnek ezzel kell szembenéznie. A kérdés az: hogyan?
Az Egyesült Államok most a világ második legnagyobb gazdasága, Kína mögött. De továbbra is messze a világ legnagyobb katonai hatalma, olyan katonai költségvetéssel, amely meghaladja a következő öt legnagyobb katonai hatalom összesített költségvetését.
Körülbelül 80 országban van katonai bázisa, ami több, mint az összes többi katonai hatalom együttvéve. Az Egyesült Államok a NATO domináns ereje, a Világbank legnagyobb részvényese, és kulcsfontosságú ideológiai befolyással bír a Nemzetközi Valutaalapban (IMF).
Egészen a közelmúltig minden szuverén országnak engedelmeskednie kellett ezeknek a hatalmaknak, különösen, ha gazdasági nehézségekkel küzdöttek. A BRICS-csoport és a hozzá kapcsolódó intézmények megjelenése bizonyos mértékig megváltoztatta ezt az egyenletet. De nem szüntették meg az amerikai székhelyű globális intézmények és a „washingtoni konszenzus” befolyását.
Ennek eredményeként bármely amerikai elnök kijelentései vagy tettei nagy jelentőséggel bírnak. Ennek az ellenkezőjét tettetni gyerekes politika lenne.
Ugyanakkor ugyanolyan ostobaság azt színlelni, hogy az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom a világon. Egyszerű gazdasági értelemben a világon négy nagyjából egyenlő méretű gazdasági zóna létezik. Kína és az Egyesült Államok mellett ott van az Európai Unió és a globális Dél is.
A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a brit gazdaság milyen nehézségekkel küzd, és az export a gazdaság leggyengébb területe. Az összes közgazdasági törvényt meghazudtolva a brit export az EU-ba valójában csökken, míg a nem EU-országokba irányuló export évek óta stagnál.
Mindkét problémát sürgősen kezelni kell egy koherens kereskedelmi politika révén. Ezek elengedhetetlenek a munkahelyek és a jólét szempontjából. Ez viszont koherens külpolitikát igényel. Stratégiai szempontból egy árnyalt, átfogó és dinamikus külpolitikára van szükség, amely a világ minden részével a kölcsönös előnyök érdekében fejleszti kapcsolatainkat.
Ennek azonban a nyomát sem látjuk. A közelmúltban megkötött, komikusan rossz „szabadkereskedelmi” megállapodások Új-Zélanddal és Ausztráliával csak abban relevánsak, hogy mennyire károsak a környezetvédelmi és jóléti szabványokra, valamint a mezőgazdaságra nézve. Példái annak, hogyan ne kössünk kereskedelmi megállapodást pusztán azért, mert a Brexit utáni kétségbeesésben be akartak jelenteni valamit.
Még rosszabb, hogy az Egyesült Királyság külpolitikája rendkívül harcias, anélkül hogy meglenne az ehhez szükséges katonai ereje. Az eredmény az, hogy az ország egyre szorosabban kötődik az Egyesült Államok háborús szekere mögé.
Nem szabad elfelejteni, hogy még Boris Johnson akkori miniszterelnök rohant Kijevbe, hogy 2022-ben megakadályozzon egy Moszkvával formálódó békemegállapodást. A kormány emellett úgy döntött, hogy a brit erők nemcsak anyagokat és hírszerzést biztosítanak Izrael számára Gázában, hanem Libanonban is mélyen részt vesznek a konfliktusban.
A közelmúltbeli amerikai/brit/izraeli jemeni bombázások is ebbe a kategóriába tartoznak. Minden tagadás ellenére nyilvánvaló a munkamegosztás ezek között a szövetségesek között egy egész régió elleni átfogó támadás érdekében. Az, hogy az Egyesült Királyság ennek a szövetségnek a része, politikai döntés – egy nagyon rossz politikai döntés.
Az ország teljes alárendeltségét az amerikai háborús terveknek példázza, hogy a brit haditengerészetet korábban a Dél-kínai-tengerre küldték, hogy fokozzák a feszültséget abban a térségben. Ez nem növeli a biztonságunkat; csupán akadályozhatja a termékenyebb kapcsolatok, köztük a kereskedelmi kapcsolatok kialakítására tett erőfeszítéseket.
A kérdés az, hogy vajon ez a kormány hajlandó-e elhatárolódni az ilyen provokációktól, és kevésbé alárendelt, az ország szükségleteihez jobban igazodó politikát folytatni? Az előjelek nem biztatóak.
Ukrajnától egészen a Gázát középpontba helyező régióig a kormány bizonyította, hogy lelkes szurkolója és résztvevője az amerikai támogatású háborúknak. Még a konfliktusok eszkalálásának előmozdításában is élen járt, például amikor Keir Starmer Washingtonba utazott, hogy hosszú hatótávolságú rakéták oroszországi használatát szorgalmazza Joe Biden elnöknél – bár ezt először elutasították.
A legfontosabb, hogy az újbóli megszorítások – beleértve a közszolgáltatásokat, a béreket és az adókat – közepette Starmer évi 3 milliárd fontot ígért az ukrajnai háborús erőfeszítésekre, „ameddig csak szükséges.” Ez több mint kétszerese annak az összegnek, amelyet a téli fűtési támogatás csökkentéséből „megtakarítanak.” Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjasokat kemény döntések elé állítják, míg a fegyvergyártók jóval kevésbé.
Ez a kormány, akárcsak elődei, jelentős lobbistája annak, hogy a NATO-tagok katonai költségvetési célját a GDP 2,5%-ára emeljék. A NATO vezetői, például a főtitkár, Mark Rutte, egyértelművé tették, hogy az európai NATO-országok katonai kiadásainak növekedése csak a szociális jóléti költségvetések csökkentésével érhető el.
Most Trump drámaian megemelte a tétet. Azt mondja, hogy a NATO-országoknak katonai kiadásaikat a GDP 5%-ára kell növelniük. Európában, beleértve az Egyesült Királyságot, ezt csak a kormányzati kiadások más területein történő masszív megszorításokkal lehetne elérni. Korábban azt is kilátásba helyezte, hogy megvonja az amerikai-NATO védelmet minden olyan tagországtól, amely „nem fizeti meg a saját védelmét.”
Egyik sem fogja ezt az országot biztonságosabbá, gazdagabbá vagy az életszínvonalat jobbá tenni. Ezért a Trump kegyeiért való további behódolási kísérletek egyáltalán nem szolgálják a nemzeti érdeket. Természetesen, ha a nemzeti érdeket a brit és amerikai titkosszolgálatok közötti szoros kapcsolatra vagy a fegyvergyártók profitjára korlátozzák, az egy másik történet.
A már megszokott politikai ügyetlenséggel és előrelátás hiányával Starmer látszólag frakciós rivalizálást idézett elő Peter Mandelson és Morgan McSweeney között, hogy ki „érti igazán” az új elnök kívánságait, és hogyan kell azokat értelmezni. Ez versengő tanácsokhoz vezet a két ellenlábas jobboldali előítéletei alapján. Farage bevonása a folyamatba csak megerősíti annak reakciós jellegét.
Ehelyett az Egyesült Királyság kiléphetne ezekből a költséges háborúkból; sok európai ország ezt teszi. Határozottabban léphetne fel a világ minden részével folytatott kereskedelem előmozdítása érdekében, helyrehozhatná a megromlott kapcsolatot az EU-val, és globálisan támogathatná a közvetlen beruházásokat. Időnként még egyet is érthetne Trumppal, de csak ott, ahol az a világ számára általános előnyt jelent. Sajnos ez valószínűleg nem fordulna elő túl gyakran.
Írta: Diane Abbott a Munkáspárt képviselője Hackney North és Stoke Newington választókörzetében
forrás: Morning Star