Az Egyesült Államok fillérekért vásárolta meg a jeges, olajban gazdag Alaszkát az összeomló Orosz Birodalomtól – olyan alku volt ez, amelyhez foghatót csak a De Freij család bejrúti Hippodrom-átvétele, vagy a Salam családnak a Ghobeiry külvárosában lévő Golf Club legelőinek kisajátítása jelentett.
Másfél évszázaddal később ebben a negyvenkilencedik államban Donald Trump – hivatalosan az USA 45. és 47. elnöke – fogadta Vlagyimir Putyint, Oroszország egyedüli urát, bár hivatalosan a Szovjetunió összeomlása óta a második és negyedik elnöke az országnak, egy „A béke nyomában” címkével ellátott csúcstalálkozón. Washington hadiipari-komplexumának médiája a végeredményt Moszkva győzelmeként tálalta. Trump természetesen másképp értelmezte a történteket.
A csúcstalálkozó után a Fox Newsnak adott interjúban Trump leült Sean Hannityvel, hogy számba vegyék mind a találkozó, mind az elnökség eredményeit. Végül eljutottak oda, hogy Donald Trump lesz a történelem legméltóbb Nobel-békedíjas kitüntetettje, s a díjat utána vissza is kellene vonni.
Trump saját állítása szerint „véget vetett hét háborúnak” – Indiától és Pakisztántól Örményországon és Azerbajdzsánon át egészen más konfliktusokig. Ez éles ellentétben áll az őt megelőző „Nobel emberrel”, Barack Obamával, aki hét arab országban indított háborúkat. Trump tovább sorolta érdemeit: megszakította Irán atomprogramját, amely állítólag egy héttel volt az „atom” előállításától, és – „nem is beszélve az Ábrahám-egyezményekről” – emlékeztette a nézőket Hannity lelkes közbeszólása.
Ez hát a béke korszaka. Legalábbis ha figyelmen kívül hagyjuk a Gázában zajló népirtást és az arab világot széttépő felosztó háborúkat. Sokan fel akarnak kapaszkodni Trump „békevonatára”, de a valóság egészen más állomásra vezet. Az emberek mindennapi tapasztalata semmiben sem hasonlít Trump hallucinációihoz, sem pedig azokhoz, amelyeket fővárosaink Trump-bűvöletben élő urai táplálnak. Egy ideális világban a békét nem kellene „keresni”; egyszerűen létezne. Békét könyörögni egy népirtó zsarnoktól nem más, mint kollektív öngyilkosság.
Alaszka kényelméből talán könnyű szemet hunyni egy fél világnyi távolságban élő nép napi megsemmisítése felett. De régiónk döntéshozói, akik erkélyükön kávézva sem tudnak meglenni anélkül, hogy a hazájuk legbátrabb ifjait hajtó izraeli drónok zümmögését hallanák, hogyan árulhatják be a behódolást békeként?
Népünk számára hivatalosan felkínált választás nem a háború és a béke között húzódik. Hanem Ciszjordánia „jóléte” és Gáza népirtásának borzalmai között. Ez az állítólagos kényelem – ha a gyarmatosító egyáltalán megadja – nem több, mint fényűzés egy szűk elit számára, akik elszigetelődtek saját társadalmuktól, mint az Arab-félsziget zárt lakóparkjai és más gyarmati előőrsök.
A valóság azonban szélesebb lehetőségeket kínál. Népünk soha nem fogad el olyan megszállást, mint amilyet a palesztinokra kényszerítettek Ciszjordániában, és soha nem fogja elfogadni a megszállás folytatását ott vagy bárhol máshol. Abban az időben, amikor arab hadseregek versenyeznek, ki tudja szebben bemutatni birodalomnak szánt behódolási terveit, s miközben saját társadalmaik ellen rendfenntartó erőként működnek, nem lehet hibáztatni azokat, akik az ellenállást választják – bármilyen árat is kell fizetniük. Ők nem öngyilkosok, ahogy az alávetettek állítják. Azoknak kellene szégyenkezniük, akik elkerülik a szembenézést, és ezzel végtelenül ismétlődő mészárlásra ítélnek minket, nemzedékről nemzedékre.
Trump a Fox-interjút azzal zárta, hogy kölcsönösen dicséreteket váltott Hannityvel. Mindketten dicsekedtek: „Amerika ismét naggyá lett.” A békegalambok közül sokan ámulattal hajtottak fejet.
Írta: Jamal Ghosn, az Al Akhbar English szerkesztője