Van egy politikai párt, amely kemény retorikát folytat a bevándorlók ellen, azzal vádolva fő riválisát, hogy „nyitott határok” politikáját követi. Egy magas rangú tagját pedig elküldték egy szélsőjobboldali találkozóra Olaszországba.
Egy másik párt viszont azonnali államosítást követel a csőd szélén álló és káoszt okozó Thames Water monopólium esetében.
Az első párt a brit Munkáspárt (Labour). A második a Reform UK. Ez jól mutatja a brit politika mai ingatagságát, ahol a pártok pozicionálásáról alkotott felületes feltételezések gyakran megdőlnek.
Keir Starmer, a Munkáspárt vezetője, megszállottan próbálja magához vonzani a Reform UK szavazóit, miközben igyekszik megtartani azokat a konzervatívokat, akiknek támogatását júliusban megszerezte. Úgy bánik Nigel Farage-dzsal, mintha az egy értékes műtárgy lenne, nem pedig az a demagóg csaló, aki valójában.
Komolyabb szinten pedig enged a bevándorlásellenes retorikának, miközben nem kínál semmilyen reális megoldást azokra a gazdasági és társadalmi nyomásokra, amelyek világszerte a tömeges elvándorlást hajtják.
Így fordulhatott elő, hogy Yvette Cooper belügyminisztert Olaszországba küldték, hogy a római szélsőjobboldali kormánnyal tárgyaljon menekültellenes tervekről, és részt vegyen Giorgia Meloni miniszterelnök pártjának ifjúsági szervezete által rendezett gyűlésen.
Ezzel egyidőben Angela Rayner miniszterelnök-helyettes kizárta a biztonságos, jogszerű menedékkérelmi lehetőségek létrehozását, inkább Starmer „törjük össze a bűnbandákat” típusú harsány kijelentéseit visszhangozza.
Mindezt a kétségbeesés hajtja, miközben a Reform UK támogatottsága tovább növekszik a hagyományosan munkáspárti körzetekben, beleértve Walest és – először – Skóciát is.
Másfelől Farage helyettese, Richard Tice, a Thames Water állami tulajdonba vételét sürgeti. „A cég gyakorlatilag csődben van” – mutatott rá –, „ideje véget vetni a szenvedésének”, hozzátéve, hogy a City pénzemberei jelenlegi válságot arra használják, hogy „még jobban lehúzzák a fogyasztókat.”
Ezzel a legtöbben egyetértenek. A Munkáspárt viszont továbbra is megszállottan ragaszkodik egy nem létező „magánszektorbeli megoldáshoz” a Thames problémáira.
A Financial Times meg is magyarázza, miért. A kormány „attól tart, hogy ha a Thames Water különleges adminisztratív felügyelet alá kerülne, a kormányzó párt baloldali képviselői minden vízszolgáltató tartós államosítását követelnék.”
Valószínűleg így is lenne, a közvélemény nagy tapsa mellett. Starmer azonban nemcsak a bevándorlásellenes szavazókat fél megsérteni, hanem a City-t is. A Reform UK-nek úgy tűnik, nincsenek ilyen aggályai.
Természetesen szükség van egy valóságellenőrzésre. A Reform UK oligarchikus autoritarianizmus pártja marad, amely – bizonyos sikerekkel – a neoliberalizmus megújulásához épít tömegbázist. Jórészt a Munkáspárt tehetetlenségéből profitálnak.
Ráadásul ez nem először fordul elő. Amikor Oswald Mosley, az 1930-as évek brit „vezére” először szakított MacDonald Munkáspártjával, azt baloldali programmal tette, állami beavatkozást sürgetve a tömeges munkanélküliség kezelésére, éles ellentétben az akkori kabinet steril pénzügyi ortodoxiájával.
Ez azonban Mosley esetében csak ugródeszka volt a teljes fasizmus felé. A felkínált „gyógymód” végül sokkal rosszabbnak bizonyult, mint maga a probléma.
A baloldalnak tehát folyamatosan rá kell mutatnia a Reform UK programjának lényegére, bármilyen csillogó ígéretekkel is álljon elő Farage és Tice.
Ez azonban csak akkor működik, ha ugyanolyan keményen bírálja a Munkáspárt politikáját is, amely azzal, hogy a Reform UK sovinizmusának enged, miközben a pénzügyi érdekeket a fogyasztók elé helyezi, előkészíti a terepet a Farage-féle politikának.
A Reform UK pozícióját nagyrészt ki lehetne fogni azáltal, ha a Thames Water államosítását proaktívan végrehajtanák (amit a kormány valószínűleg kénytelen lesz megtenni), ha olyan lakásépítési programba kezdenének, amely nem a magánfejlesztőktől függ, ha a nyugdíjasokat védenék meg a gazdagok helyett, és ha a munkásosztály közösségeiben a szegénységet kezelnék.
Ehelyett Starmer ügyetlenül legitimálja a Reform UK pózolását, miközben nem nyújt megfelelő megoldásokat. A munkásmozgalomnak világosan kell fogalmaznia – ez az út a pusztuláshoz vezet.
forrás: Morning Star