A politika mint látványosság a 2025-öt látványosan kezdte: a világ leggazdagabb embere brit rezsimváltást követel, miközben összeveszett korábbi jó barátjával, Nigel Farage-dzsal.
Elon Musk börtönbe kívánja zárni Keir Starmert és másokat is, és úgy tűnik, hogy a Munkáspártot egy olyan kormányzattal váltaná fel, amely a szélsőjobboldali haszonleső Tommy Robinsonra — aki nem elérhető a szolgálatra —, valamint a kissé kétes üzletemberre, Rupert Lowe-ra, a Reform Párt képviselőjére támaszkodna, aki jelenleg nem hajlandó vállalni a szerepet.
Musk azonnali felháborodását, amely az USA beavatkozását sürgeti Nagy-Britannia „starmerizmus” alóli felszabadítására, egy szintén excentrikus ügy váltotta ki — egy országos vizsgálóbizottság mulasztásaa közelmúltban több ezer lányt érintő szexuálisan kizsákmányoló banda botránya kapcsán.
Lehet, hogy ez rossz döntés egy olyan kormány részéről, amely ritkán hoz jó döntéseket. De az amerikai 101. Légideszant Hadosztály bevetése azért, hogy az Oldham és Rotherham rendőrségének kudarcait számon kérjék, kissé birodalmi túllépésnek tűnik.
Talán azonban komolyan kellene vennünk Muskot, nem pedig szó szerint. Németországban is egy szélsőjobboldali kormányzatot támogat, miközben Donald Trumpot készíti fel arra, hogy visszavágja az amerikai állam azon részeit, amelyek nem bombákhoz, golyókhoz, egyenruhákhoz és börtönkulcsokhoz kapcsolódnak.
Musk tehát egy nagyon gazdag ember, aki egy nagyon egyértelmű küldetésen dolgozik: hogy a jobboldali autoritarizmust tegye a világ minél több részén kormányzási normává.
Vigasztaló lehet, hogy nem túl jó a politikában. Farage-dzsal való szakítása, aki jelenleg egyértelműen politikai lendületben van, Robinson miatt, aki nyilvánvalóan tehetetlen és haszontalan, az ítélőképesség hiányát mutatja.
Farage csak profitálhat abból, hogy Musk figyelmet irányít a Reform vezetőjének vonakodására, hogy nyílt fasisztákkal szövetkezzen. Ez még többet érhet, mint az a 100 millió dollár, amelyet Farage most valószínűleg nem kap meg Musk pártjától, bár úgy tűnik, így sem lesznek pénzszűkében.
Musk követelése, hogy Károly király egyszerűen oszlassa fel a kormányt, azt mutatja, hogy az „alkotmány-tweetelésnek” vannak korlátai.
A Tesla tulajdonosa Henry Ford, a maga korának Muskja nyomdokain jár, aki lelkesen támogatta a fasizmust és az antiszemitizmust az 1920-as és 1930-as években. Mégis, ma Fordot az autóiról ismerik, nem pedig politikai beavatkozásainak hatékonyságáról.
Muskban azonban megvan egy sikeres fasiszta érzéke, ha még nem is az esze. Rátapintott a megfelelő kérdésre. A szexuálisan kizsákmányoló banda botránya pontosan az a téma, amelyet a szélsőjobb mindig is felhasznált, hogy támogatókat mozgósítson a programja mögött, mert olyan emberek együttérzését is elnyeri, akik egyáltalán nem feltétlenül jobboldaliak.
Ez egyszerre rendszerellenes — hiszen a rendőrség, a helyi hatóságok és a kormány hagyta cserben a lányokat —, ugyanakkor rendszerpárti is, mivel felhasználható arra, hogy a kényszerítő szerveket reakciós célokra mozgósítsák.
Egy országos vizsgálóbizottság talán nem állapítana meg sokkal többet annál, mint amit már tudunk, de teret és fókuszt biztosítana a bevándorlóellenes és iszlamofób retorikának, és lehetőséget adna arra, hogy a rossz magatartású, pakisztáni származású bűnözők kis számának ügyét tovább élezzék, akik közül már sokakat felelősségre vontak.
Ez egyszerűen a Badenochok és Jenrickek fóruma lenne, Farage-dzsal és Robinsonnal a nyomukban, hogy előmozdítsák idegengyűlölő, egyenlőségellenes programjukat, amely a palesztin-barát tüntetések elleni agitációjukhoz hasonlóan a rendőrséget agresszívebben kívánja beállítani a saját hozzáállásuk érvényesítésére.
Egy másik, a szélsőjobboldal számára hagyományosan hasznos téma a politikai korrupció. Emlékezzünk, milyen gyorsan vált dühössé az ország a 2009-es képviselői költségtérítési botrány miatt.
Most itt van a „freebie-gate,” amelyben Starmer, Rachel Reeves, Angela Rayner és mások ingyen ruhákat, szállást, szemüveget és jegyeket fogadtak el Lord Allitól, anélkül, hogy törvényt sértettek volna.
És figyeljük meg, hogyan bontakozik ki Tulip Siddiq, a városügyi miniszter helyzetével kapcsolatos ügy, amely látszólag olcsó lakhatási megállapodásokból származik, köszönhetően olyan személyeknek, akik kapcsolatban állnak nagynénjével, Banglades nemrégiben leváltott miniszterelnökével, Sheikh Hasinával.
Siddiq tagadja, hogy bármi helytelent tett volna, és alávetette magát a vizsgálatnak. Azonban egy narratíva kezd kialakulni körülötte.
A Munkáspárt meglehetősen feszült reakciója Musk demarsára két problémát tükröz. Az első Starmer nyilvánvaló eltökéltsége, hogy jó viszonyban maradjon Trumppal. Ez korlátozza a lehetőségeit, hogy kritizálja a megválasztott elnök közeli szövetségesét, legalábbis addig, amíg elkerülhetetlenül össze nem vesznek.
Kérdéses azonban, hogy még Trump is támogatja-e a brit rezsimváltás erőltetett ötletét, és mivel Grönland, Panama és Kanada is a célkeresztjében van, valószínűleg más prioritásai vannak.
A második probléma a Starmer-McSweeney újraválasztási stratégiában rejlik, amely figyelmen kívül hagyja a baloldalra való átpártolás veszélyét, és kizárólag a Reform Párt vagy a Konzervatívok fenyegetésére összpontosítja a figyelmét.
Ezt a fenyegetést nagyrészt úgy kívánják ellensúlyozni, hogy nem szembesítik a Farage és Badenoch által felkorbácsolt előítéleteket, hanem inkább megpróbálnak megfelelni azoknak.
Ezért van kínos hallgatás és toporgás a Musk-féle támadásokkal szemben. Csak az a vád, hogy Starmer személyesen cserbenhagyta a szexuális kizsákmányolás botrány áldozatait, amikor a Koronai Ügyészség vezetője volt — egy olyan vád, amelynek nem sok alapja van — késztette a miniszterelnököt arra, hogy megszólaljon.
Egy alternatív terv Musk és bármely brit helytartója elleni fellépésre két ponton alapulna. Az egyik: a brit politikát teljesen el kell választani Washingtontól, véget vetve az elavult, háborús uszításon és reakciós “különleges kapcsolat”-on alapuló politikának.
A másik: meg kell szólítani azokat a lehetséges Reform-szavazókat, akik nem kizárólag előítéletektől vezérelve voksolnának, a radikális baloldali politika eszközeivel. Ez egyúttal visszanyerné a Corbyn-éra alatt elvesztett szavazók egy részét is.
Ennek a tervnek azonban kevés esélye van arra, hogy megvalósuljon. Ehelyett tovább fogunk bolyongani a technokrata pusztaságban, amelyet tíz ígéret, öt küldetés, hat első lépés, öt mérföldkő és hasonló csillogó, de mára összeomló emlékművek jelölnek ki egy sodródó kormány számára.
Egyértelmű, hogy szükség van egy harmadik politikai vonzáspontra. Talán 2025 legnagyobb kérdése az, hogy a baloldal képes-e ezt megteremteni.
Ha nem sikerül, és inkább csak popcornnal a kezében nézi az Elon, Nigel és Keir show-t — amelyben túl sok a kifütyülendő gonosztevő, és fájóan kevés a jófiú vagy a happy end —, aligha tiltakozhat a saját marginalizációja ellen.
Nem arról van szó, hogy ne lenne igény egy olyan programra, amely kiterjeszti a közösségi tulajdont, komoly támadást indít az egyenlőtlenség ellen, helyreállítja a közszolgáltatásokat, megerősíti a feldolgozóipart, miközben véget vet Izrael népirtásának és a NATO háborúinak nyújtott támogatásnak.
Valójában emberek milliói nemcsak hogy vágynak egy ilyen radikális szociáldemokrata alternatívára, hanem nagyon nemrégiben szavaztak is rá.
Ez részben a Munkáspárt Corbyn-féle vezetésének öröksége miatt van, de leginkább az ésszerű és ösztönös valóságérzékelés terméke: a gázai szolidaritási mozgalomtól kezdve az elmúlt 15 év gazdasági stagnálásáig.
Ez az érzelem ellenállhatatlan erőt képviselhetne, ha nem állna szemben egy olyan beágyazott baloldali ellenállással, amely nehezen reagál megfelelően a kihívásokra.
A megoldás azzal kezdődhetne, hogy a három szocialista parlamenti tábor — a progresszív függetlenek, a felfüggesztett baloldali munkáspárti képviselők és a parlamenti Munkáspártban maradt baloldali képviselők — megbeszélik, hogyan lehet megvalósítani a közös céljaikat, amelyek nagyrészt egybeesnek, valamint milyen intézményi formák szükségesek ehhez.
Az alternatíva az, hogy a plutokratikus populizmus tweetjeihez igazodnak, miközben reménykednek abban, hogy vagy Starmer Munkáspártja szállít valamit, vagy a párt megszabadul Starmertől.
Ez nem lehetetlen, de rendkívül valószínűtlen. Jelenleg mindenesetre úgy tűnik, hogy a „baloldal” vezetése veszélyesen közel áll ahhoz, hogy cserbenhagyja támogatóit.
forrás: Morning Star