2025. augusztus 13-án ünnepelték a kubai forradalmár, Fidel Castro 99. születésnapját. Ez egyben az egyéves centenáriumi ünnepségsorozat kezdetét is jelenti. Castróról sokféleképpen szoktak beszélni: megkeményedett forradalmár, karizmatikus szónok, ügyes diplomata és a Harmadik Világ projekt erkölcsi iránytűje.
De Castro egyben marxista teoretikus is volt, aki mélyen elmerült a forradalom és a szocialista építés gyakorlati küzdelmeiben. Olyan ültetvénygazdaság élére került, amely 400 év gyarmatosításának terméke volt, miközben példátlan külső korlátokkal nézett szembe: az Amerikai Egyesült Államok több mint hat évtizedes gazdasági embargója formájában. Ez azt jelentette, hogy Castrónak valószínűleg többet kellett gazdaságra és fejlődésre gondolnia, mint a legtöbb vezetőnek. Ez alapvető kérdés volt Kubában a túlélés szempontjából.
A jelenlegi helyzetben, amikor az Északi Félgömb fokozódó protekcionizmusa, militarizmusa és egyoldalúsága veszélyezteti a világ többségének béke és fejlődés kilátásait, érdemes újra megvizsgálni Castro gazdasági gondolkodásának néhány elemét.
Az iparosodás nem várhat örökké
1953 októberében, a Moncada-laktanya hősies ostromát követően Castrót letartóztatták és bíróság elé állították, ahol elmondta ikonikus beszédét, a „A történelem felmentő ítéletet hoz” címűt. Ez a beszéd korai betekintést nyújt Castro frusztráltságába Kubáért, a fejletlenség gyökérokainak elemzésébe és a társadalmi átalakulás iránti vágyába:
„Néhány élelmiszer-, fa- és textilipari vállalkozástól eltekintve Kuba továbbra is elsősorban nyersanyag-termelő. Cukrot exportálunk, hogy édességet importáljunk, bőrt exportálunk, hogy cipőt importáljunk, vasat exportálunk, hogy szántóvassal importáljunk… Mindenki egyetért a nemzet iparosításának sürgősségével, hogy acéliparra, papír- és vegyiparra van szükségünk, hogy javítanunk kell a marha- és gabonatermesztésünkön, a technológiánkon és a feldolgozásban az élelmiszeriparban, hogy megvédhessük magunkat az európai versenytől a sajttermékek, a sűrített tej, a likőrök és az ehető olajok terén, és az Egyesült Államokét a konzervek terén; hogy szükségünk van teherhajókra; hogy a turizmus hatalmas bevételi forrásnak kellene lennie. De a kapitalisták ragaszkodnak ahhoz, hogy a munkások a járom alatt maradjanak. Az állam összetett karral vár, és az iparosodás várhat örökké.”
Ebből a rövid részletből néhány kulcspontot lehet kiemelni. Először is, Castro tudatában volt annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely Kubát nyersanyag-termelővé degradálta. Másodszor, megértette, hogy az ország fejlesztéséhez mind a nehéziparosodás, mind a mezőgazdasági modernizáció szükséges. Harmadszor, hogy a helyi kapitalista osztály – a klasszikus elemzéssel ellentétben – inkább visszafogta a termelőerők fejlődését, hogy megakadályozza a munkásosztály további fejlődését. Negyedszer, hogy a meglévő állami struktúrák és az azokat irányító hazai osztályérdekek akadályozták az ország fejlődését.
Ez a rövid részlet azt mutatja, hogy az akkor még huszonhét éves Castrónak már éleslátó megértése volt a fejletlenség problémáiról. Talán elolvasta Raul Prebisch klasszikus szövegét a fejletlenségről, „Latin-Amerika gazdasági fejlődése és fő problémái” címmel, amelyet három évvel korábban, 1950-ben publikáltak. Vagy talán saját forradalmi tapasztalataiból és elvtársaival folytatott vitákból jutott ehhez az elemzéshez.
A kubai felszabadítástól a Globális Dél emancipációjáig
Castro forradalmi pályafutását talán kubai felszabadítás szószólójaként kezdte, de ahogy nemzetközi tekintélye nőtt, hamarosan az egész Global South (Global Déli) emancipációjának ikonjává vált. 1983-ban, az Új-Delhiben megrendezett Elnemkötelezett Országok Konferenciájának hetedik csúcstalálkozóján Castro könyv hosszúságú jelentést mutatott be „A világgazdasági és társadalmi válság: hatása a fejletlen országokra, sötét kilátásai, és a küzdelem szükségessége a túlélésért” címmel. Bár Castro neve alatt jelent meg, a jelentés bevezetője elismeri, hogy az kollektív erőfeszítés volt: együttműködés terméke a kubai Világgazdasági Kutatóközpont és a Havannai Egyetem Közgazdaságtudományi Kara Nemzetközi Gazdasági Kutatóközpontjának közgazdászaival.
A jelentés azt állította, hogy az 1979–1982-es válságok az iparosodott országok túltermelési válságából származtak. Ennek monetarista válasza (nevezetesen a kamatok emelése) hozzájárult a válság külsővé tételéhez és továbbításához az iparosítatlan országokba, ami pénzromlást, növekvő kereskedelmi hiányt, magas inflációt, szegénységet és az iparosodott és iparosítatlan országok közötti szakadék általános szélesedését okozta. Castro elemzése nem a válság egyszerű magyarázata volt, hanem konjunkturális elemzés, amely számos tényezőt figyelembe vett, beleértve a fegyverkezési versenyt és az élelmiszer- és energiaválságot.
A jelentés egy átfogó cselekvési tervezettel zárul, hangsúlyozva a Globáli Dél egységének szükségességét, ugyanakkor azzal is érvelve, hogy az Északi Félgömb saját válságainak megoldása a Dél kizsákmányolásának befejezése lenne:
„Gazdasági elmaradottságunk, a pénzügyi források hiánya, a külkereskedelem súlyos visszaesése, az éhezés, a munkanélküliség és a legalapvetőbb megélhetési feltételek hiánya a Harmadik Világban hosszú távon nem lehet hasznos egyetlen fejlett kapitalista országnak sem. Ellenkezőleg, helyzetünk pozitív megoldása kedvezően befolyásolná a világkereskedelem fellendülését és enyhítené a munkanélküliséget, a beruházások kihasználatlanságát és gazdaságaik stagnálását. Nyilvánvaló igazság, hogy ha gazdaságunk bővülne, az segítene csökkenteni az ott kialakult feszült válsághelyzetet. A Harmadik Világot tönkretevő kizsákmányolás folytatása elkerülhetetlenül mindenki pusztulásához vezetne.”
Az utolsó három szó, a „mindenki pusztulása” visszhangozza Karl Marx és Friedrich Engels figyelmeztetését a Kommunista Kiáltványban, miszerint az osztályharcok „vagy a társadalom forradalmi átalakulásához, vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásához” vezethetnek. Castro ezt a prognózist veszi és alkalmazza az imperializmus korához. Ő a társadalom forradalmi átalakulását pártolta.
A nemzeti felszabadulás gazdaságtana felé
A közgazdaságtan soha nem volt értéksemleges tudományterület. Kialakulása a kapitalizmus születésének eredménye. A közgazdaságtan, ahogy ma ismerjük, történelmileg ideológiai fedezetet kellett nyújtson legalább három különböző osztályharc számára: először, a földesuri hűbéri érdekek és a feltörekvő ipari tőkések közötti küzdelem; másodszor, a tőkések és a munkások közötti küzdelem; harmadszor, az iparosodott nemzetek és a gyarmatosított és imperialista nemzetek közötti küzdelem. Ezek a küzdelmek határozták meg a közgazdaságtan erkölcsiségét (vagy annak hiányát).
Castro gazdaságtana a nemzeti felszabadulás gazdaságtana volt. Értékelte a nemzetek szuverenitását és népük méltóságát. Mint minden gazdasági modell, neki is voltak feltételezései: Létezik egy külső korlát – a multinacionális vállalatok és a létező nemzetközi pénzügyi intézmények által kényszerített nemzetközi munkamegosztás. Továbbá, bármely ennek a korlátnak a legyőzésére tett kísérlet erőszakhoz vezet – puccsok, merényletek, szankciók és embargók. És végül, a Globális Dél népességének többsége – sőt az egész világ – közös érdeke, hogy egyesüljenek, és véget vessenek ennek a kizsákmányoló rendszernek és az általa generált polarizációnak és válságoknak.
Utolsó beszédében, amelyet 2017-ben a Kubai Kommunista Párt VII. kongresszusán tartott, Castro azt mondta: „a kubai kommunisták eszméi fennmaradnak annak bizonyítékaként, hogy ezen a bolygón, ha lelkesen és méltósággal dolgozunk, elő lehet állítani az anyagi és kulturális javakat, amelyekre az emberi lényeknek szükségük van.”
Érdekes fordulat, hogy az eszmék állíthatnak elő javakat, amelyekre az embereknek szükségük van.
Az Oxfam „Vevők, nem készítők” című jelentése szerint a szegénységben élők száma alig változott 1990 óta. Az elmúlt tíz évben a világ lakosságának felső egy százalékának vagyonna több mint 33,9 billió dollárral nőtt – ami elég lenne a szegénység megszüntetéséhez huszonkétszer. Talán itt az ideje új eszméknek.
Shiran Illanperuma Srí Lanka-i újságíró és politikai közgazdász. Kutató a Tricontinental: Társadalomkutató Intézetnél és a Wenhua Zongheng: A Kortárs Kínai Gondolkodás Folyóiratának társszerkesztője.
Ezt a cikket a Globetrotter készítette