A nemzetközi baloldal számára a harc nem érhet véget, amíg a jelenlegi globális kereskedelem és gazdaság rendszere – a WTO normáira és a neoliberális globalizációra épülve – uralkodik.
Kína vezetésének türelme, stratégiai gondolkodása és sakkszerű megközelítése ismét bizonyította erejét. Még a világ egyik legrégebbi hetilapja, a brit konzervatív Spectator is címlapot közölt, melynek címe mindent elárul: „Kína nyerte a kereskedelmi háborút Trump ellen.” Észrevették a finom üzenetet a sorok között? Ebben a harcban – amely eleve szükségtelen és egyenlőtlen volt – egyik oldalon egy szuverén állam állt, másik oldalon pedig egy szeszélyes és nem túl gondolkodó egyén, Donald Trump amerikai elnök.
Az amerikai és nyugati sajtó reakciói a genfi tárgyalások után, amelyek rövidek voltak és mindkét fél szerint „sikeresek„, szinte egyhangúak voltak: Trump színjátéka és úgynevezett „Felszabadulás Napja” nem győzelemmel, hanem kapitulációval végződött. Alig több mint száz napja van hátra második ciklusából, és Trump már most hatalmas hazai nyomás alatt áll. Egyetlen kampányígéte sem teljesült, sőt, még rosszabb, az általa okozott kár az amerikai társadalomban, beleértve az oligarchákat és a nagyvállalatokat is, helyrehozhatatlannak bizonyul.
Nem úgy, mint Macedónia vagy más kis vazallus államok, ahol az amerikai és uniós nagykövetek korrupt magas rangú hivatalnokok feketelistáit készítik, az USA-ban szándékos elvakultság uralkodik az elnök magánügyeivel és nyilvánvaló érdekütközéseivel kapcsolatban, amelyek több mint 20 országban érintik őt és családját. A legújabb leleplezés? Egy „ajándék” Katar részéről – egy ultraluxus, Air Force One stílusú magángép, amely Trump jövőbeli elnöki könyvtárában fog helyet kapni.
Bár néhány nyugati ország (köztük az Egyesült Királyság az élen) már kapitulált Trump szeszélyei előtt, és az EU még mindig felkészül a tárgyalásokra egy jobb üzlet reményében, Kína kezdeti győzelme hatalmas bátorítás forrása a világ többi részének. A erőszakoskodóknak nincs helye a nemzetközi gazdasági rendben. Persze, Kína Kína – nem mindenki utánozhatja a stratégiáját, de tanulni lehet belőle: ne siess, legyél türelmes, és hagyd, hogy a nagy játékosok nyissák meg az utat. Trump esetében egyébként semmi sem stabil vagy kiszámítható – reggel egy dolgot mond, este pedig épp az ellenkezőjét.
Paradox módon Nixon nyitotta meg az ajtót a kereskedelmi kapcsolatok normalizálásával, míg Obama és George W. Bush tette lehetővé Kína belépését a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO). Most úgy tűnik, Kína az, amelyik védi ezt a rendet – egy mélyen neoliberális és igazságtalan rendszert. De ahogy nyugati baloldali közgazdász barátaim is hangsúlyozzák, a WTO még mindig jobb nemzetközi szabálykeretet kínál, mint Trump gazdasági darwinizmusa és dzsungel taktikája. Ennek ellenére nincs ok az önjubilálásra. Kína, amely ezt már rég előre látta és felkészült rá – beleértve az önállóságot is –, csupán az első csatát nyerte meg. Nemcsak Trump adminisztrációja, hanem a szélesebb amerikai és nyugati elit is Kínát tekinti fő gazdasági riválisnak, ha nem is nyílt ellenségnek. Ez a feszültség nem ér véget Trump első vereségével – az egyetlen kérdés az, hogy hol és hogyan fokozódik a konfliktus legközelebb.
Az egyik várható taktika az lesz, hogy a kisebb és függőbb országokra újabb nyomást gyakorolnak, hogy szakítsák meg gazdasági kapcsolataikat Kínával. Más szóval: lojalitási nyilatkozatot követelnek egy olyan autoriter logika alapján, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van„. Ez lesz az igazi próbatétel annak, hogy mely országok képesek valóban kiállni nemzeti érdekeikért – még a kisebbek is.
Trump meggondolatlansága – enyhe szóval élve – hosszú távon súlyos árat fog fizetni az amerikai gazdaság. Az USA már nem megbízható partner; úgy viselkedik, mint a közmondásos „száz szeszélyű öregasszony”. Az üzleti élet stabilitást és kiszámíthatóságot igényel. Mégis, a legrosszabb következményeket a legszegényebbek érzik – ironikus módon gyakran pont azok, akik Trumpra szavaztak, azt gondolva, hogy „a nép embere„.
Sajnos az amerikaiak nagyrészt még mindig nincsenek tudatában annak, hogy országuk külpolitikájának milyen katasztrofális hatásai vannak. A katonai expanzió és birodalmi pózolás ritkán vált ki közfelháborodást – az emberek sokkal érzékenyebbek arra, ami a háztartási költségvetésüket érinti. Talán ezért szolgálhat ez az elnökség ébresztőként, hogy az amerikaiak kitekintsenek a saját udvarukon túl. Miért nem ordibál Kína, mint Trump? Miért élnek a kínai polgárok biztonságosabb és stabilabb életet? Mi történik, ha egy állam a közjóba fektet, és nem egy oligarchikus klikkbe, amely magába foglalja a saját politikai elitjét is?
Az USA – és tágabban a Nyugat – nem külföldön, hanem saját háza táján fél Kína sikerétől. Kína mindaz, ami ők nem: elkötelezett a szegénység felszámolása, az innováció, az oktatás, a megújuló energia és a környezetvédelem mellett – más szóval a jövő mellett. Külpolitikája nem agresszív, de meggyőző. Kína nem az elszigetelődést keresi, éppen ellenkezőleg, a hídépítést és a kölcsönös hasznot hozó együttműködést promózza. Ugyanakkor azon kevés nemzetek egyike, amely határozottan és mentegetőzés nélkül jelezte az USA felé, hogy nem tűri a megalázást, fenyegetést vagy kényszerítést – és erős gazdasági ellenlépésekkel válaszolt.
Míg mi, balkániak, a „közös történelemről” vitatkozunk szomszédainkkal, Kína az „emberiség közös jövőjének közösségét” hirdeti. Persze, már azért is, hogy e szavakat ismétlem, kockáztatom, hogy felkerüljek egy feketelistára a tényellenőrzőktől és nyugati pénzből működő NGO-k és agytrösztök részéről, akiket megszállottan foglalkoztat a „Kína balkáni régióban gyakorolt káros befolyása”. Ők egy olyan nyugati apparátus részei, amelyet megijesztenek a jó példák, amik azt sugallják, hogy a világ lehetne más is.
A nemzetközi baloldal számára a harc nem érhet véget, amíg a jelenlegi globális kereskedelem és gazdaság rendszere, amely a WTO normáira és a neoliberális globalizációra épül, uralkodik. A kevesek között, akik mélyebbre ástak a válság szerkezeti gyökereiben, ott van Janisz Varufakisz, aki briliáns elemzést készített az USA deficitének eredetéről rendszerszintű, történelmi perspektívából, nem pedig pusztán a meggondolatlan gazdálkodást vagy az oligarchák kapzsiságát okolva. Visszakövette a kapitalizmusig és a második világháború utáni rendig, ahol az USA szuperhatalomként emelkedett fel a háborús nyereségek és a Marshall-terv révén – egy olyan stratégia alapján, amely saját hasznára építette a piacokat. A 2008-as válság és az EU által kiszabott megszorítások most bumerángként térnek vissza, és keményen érik az amerikai gazdaságot. Így született meg az ördögi kör – szocializmus a gazdagoknak, kapitalizmus a szegényeknek.
Amíg ez a rendszer fel nem bomlik, a világ továbbra is a háborúk szélén táncol – profitért folytatott háborúk, háborúk a háborúért –, különösen azok ellen, akik békét keresnek és alternatív együttműködési modellt kínálnak. Ezért ez az első csata közel sem a háború vége. Peking ezt nagyon jól tudja.
Írta: Biljana Vankovszka, a politikatudomány és nemzetközi kapcsolatok professzora a Szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen, a svédországi Lundban székelő Transznacionális Béke- és Jövőkutató Alapítvány (TFF) tagja, valamint Macedónia legbefolyásosabb közéleti értelmiségije
forrás: Globetrotter