Keir Starmer megkönnyebbült, amikor Donald Trump „nagyon kedvesnek” nevezte őt a héten.
„Volt már néhány találkozónk, számos telefonhívásunk, és nagyon jól kijövünk egymással” – mondta Trump, miközben globális kereskedelmi háborúval fenyegetőzött.
Starmer egész héten az Egyesült Államok elnöke előtt hajlongott. Még Trumpnak az Európai Unióval szembeni vámfenyegetéseit sem merte kritizálni – miközben épp Brüsszelben járt egy kereskedelmi tárgyaláson.
Még Kanada liberális miniszterelnöke, Justin Trudeau is próbált szembeszállni Trumppal. Miért nem teszi meg ugyanezt Starmer?
Ez a Munkáspárt brit állam iránti elkötelezettségéből fakad – és abból, hogy Nagy-Britannia a második világháború vége óta az USA kisebb partnere. Starmer egy hosszú és véres történelem része.
1949-ben a munkáspárti kormány engedélyezte az Egyesült Államoknak, hogy állandó katonai bázisokat hozzon létre Nagy-Britanniában, és kulcsszerepet játszott a háborúpárti NATO megalapításában.
A következő évben Clement Attlee miniszterelnök brit csapatokat küldött a Koreai háborúba, amely az amerikai és orosz imperializmus közötti proxyháború volt.
John Newsinger, a Brit Birodalom történésze így ír: „Az egyetlen ok erre a katonai szerepvállalásra az volt, hogy fenntartsák a ‘különleges kapcsolatot’ az Egyesült Államokkal.”
1951-ben Harry Truman amerikai demokrata elnök és Attlee kormánya megbuktatta az iráni kormányt, amiért az államosította az olajipart.
Létezik egy mítosz arról, hogy Harold Wilson, az 1960-as és 70-es évek munkáspárti miniszterelnöke „távol tartotta Nagy-Britanniát a vietnámi háborútól”. Valójában a Munkáspárt csak azért nem küldött csapatokat Vietnámba, mert a baloldal és a háborúellenes mozgalom túl erős volt.
Amikor a Munkáspárt 1997-ben visszatért a hatalomba, nem vesztegette az időt, hogy bebizonyítsa lojalitását az amerikai imperializmushoz. 1999-ben a NATO – Tony Blair munkáspárti miniszterelnök vezetésével – brutális bombázási hadjáratot indított Szerbia ellen.
De Blair igazi lehetősége, hogy bizonyítsa a Munkáspárt elkötelezettségét az USA mellett, a 2000-es évek „terror elleni háborúja” volt. Hazugságokkal biztosította, hogy Nagy-Britannia csatlakozzon az Egyesült Államok vezette 2003-as iraki invázióhoz, amely több mint egymillió ember halálát okozta.
Ez az elköteleződés a „különleges kapcsolat” iránt nem véletlen.
Bár a Munkáspárt időnként a munkásosztály vágyait fogalmazza meg, a célja az, hogy átvegye az irányítást a brit állam felett, és a „nemzeti érdekeket” szolgálja. Csakhogy a bankárok, vállalatvezetők, földbirtokosok és a munkásosztály között nem létezik közös nemzeti érdek.
Ha reformokat akarsz végrehajtani a kapitalista állam keretein belül, bizonyítanod kell, hogy „felelős” menedzsere vagy a rendszernek. Ez pedig azt jelenti, hogy ki kell szolgálnod a brit államot, a nagyvállalatokat – és az Egyesült Államokat.
Ha ez azt jelenti, hogy behódolsz a Fehér Ház szörnyetegének, akkor Starmer ezt gond nélkül megteszi.
forrás: Socialist Worker