A Tricontinental hírlevele magyar nyelven
Kedves Barátaink!
Üdvözlet a Tricontinental: Társadalomkutató Intézettől
Már egy évtized is eltelt azóta, hogy egy Mohamed Bouazizi nevű férfi 2010. december 17-én felgyújtotta magát Sidi Bouzid tunéziai városában. Bouazizi, egy utcai árus, azért vállalta ezt a szélsőséges lépést, mivel a rendőrség azért zaklatta, mert csak megpróbált valahogy túlélni. Nem sokkal ezután ebben a kis tunéziai városban ezrek gyűltek össze az utcákon, hogy kifejezzék haragjukat. A kirobbanásuk elterjedt a fővárosban, Tuniszban is, ahol a szakszervezetek, szociális szervezetek, politikai pártok és civil csoportok felvonultak a sugárutakon, hogy megdöntsék Zine El Abidine Ben Ali kormányát. A tunéziai demonstrációk számos hasonló lázadást inspiráltak a Földközi-tenger körül Egyiptomtól Spanyolországig, és a kairói Tahrir tér kiáltása, az „ash-sha’b yurid isqat an-nizam”, azaz „a nép meg akarja dönteni a rezsimet”, százmilliók érzéseit tükrözte.
Az emberek az utcára özönlöttek, az érzéseiket pedig a spanyol indignados szó írta le legjobban: felháborodott vagy dühös. Azért jöttek, hogy elmondják, hogy a reményeiket látható vagy láthatatlan erők taposták el. Könnyű volt meglátni a saját társadalmunk milliárdosait, valamint a meghitt kapcsolatukat az állammal – a 2007-08-as hitelválság által okozott globális válság ellenére is. Közben a pénzügyi tőke erői, amely elkoptatta a kormányaik erőit (ha azok a nép javát szolgálták), hogy humánus politikát nyújtsanak, sokkal nehezebben voltak láthatók, de nem voltak kevésbé katasztrofálisak a következményeik.
Az érzést, amely a „döntsük meg a rezsimet” jelszót tüzelte, a nép nagy többsége széles körben osztotta, amelynek elege volt abból az értelmetlenségből, hogy csak gonoszokra és kevésbé gonoszokra szavazhatnak; ezen emberek valami mást kerestek a csak kevés változást hozó választási játszmák horizontján túl. A politikusok elindulnak a választásokon, miközben mondanak valamit, de a teljes ellenkezőjét teszik, amikor megválasztják őket.
Például az Egyesült Királyságban diáktüntetések törtek ki 2010 novemberében-decemberében a Liberális Demokraták árulása ellen, akik megígérték, hogy nem emelik a tandíjat; attól függetlenül, hogy kire szavaztak, az emberek szenvedtek. „Görögország és Franciaország most itt szintén!” – kántálták a brit diákok. Hozzátehették volna Chilét, ahol a (pingvinek néven ismert) diákok elözönlötték az utcákat az oktatási megszorítások ellen; majd 2011 májusában újra tüntettek, amely majdnem két évig tartott a „Chilei Diák Tél”-ben. 2011 szeptemberében az Egyesült Államok Occupy Mozgalma csatlakozott ehhez a globális felzúduláshoz, amely az USA kormányának óriási mulasztásából nőtt ki, hogy nem kezelték a tömeges kilakoltatásokat a jelzálog katasztrófa miatt, amely a 2007-08-as hitelválságot okozta. Valaki azt írta a Wall Street falára, hogy „az egyetlen mód, hogy megtapasztald az amerikai álmot, ha alszol.”
A rezsim megdöntése volt a jelszó, mivel a rendszerbe vetett hit megingott; többet követeltek az élettől, mint amit a neoliberális kormányok és a központi bankárok ajánlottak. De a tüntetések lényege nem pusztán a kormányzat megdöntése volt, mivel széles körben felismerték, hogy ez nem a kormányok problémája; ez egy mélyebb probléma azon politikai lehetőségekről, amelyek nyitva maradtak az emberi társadalom előtt. Egy vagy több generáció tapasztalta meg a különféle kormányok megszorításait, még szociáldemokrata kormányokét is, akik közölték, hogy a gazdag részvényesek jogai – például – sokkal fontosabbak, mint minden polgár jogai. Rémületes volt a progresszív kormányok, mint a görögországi Sziriza kudarca, hogy végrehajtsa a soha több megszorítás ígéretét, amely csak ösztönözte ezt az attitűdöt.
A felkelésnek egy valóban globális karaktere volt. 2010. március 14-én Bangkokban egy millió Vörös Inges lepte el az utcákat a katonai állam, a monarchia és a pénzes rétegek ellen; 2011. október 15-én Spanyolországban fél millió indignados vonult fel Madrid utcáin. A Financial Times egy befolyásos cikket közölt, amely ezt a „globális felháborodás évének” nevezte, az egyik vezető kommentátor pedig azt írta, hogy a felkelés körbeárkolt egy „nemzetközileg egymással összeköttetésben álló elitet az átlagemberek ellen, akik úgy érezték, hogy kizárják őket a gazdasági növekedés hasznából, és akiket feldühített a korrupció.”
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2008 októberétől megmutatta, hogy az 1980-as és 2000-es évek között az egyenlőtlenség csak növekedett a húsz leggazdagabb OECD tagország mindegyikében. A helyzet a fejlődő világban katasztrofális volt; az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) 2008-tól kimutatta, hogy a fejlődő régiók lakosságának legszegényebb alsó ötödének nemzeti fogyasztása 1990 és 2004 között 4,6%-ról 3,9%-ra csökkent. Ez súlyosabb volt Latin-Amerikában, a karibi térségben és a szubszaharai Afrikában, ahol a legszegényebb ötöd csak a nemzeti fogyasztás vagy jövedelem 3%-át érte el. 2008-ban akármennyi pénzt is gyűjtöttek össze, hogy a bankok elkerüljék a súlyos válságot, az nem jelentett semmilyen bevételi újraelosztást azon emberek milliárdjai számára, akik élete egyre bizonytalanabbá vált. Ez volt ezen korszak felkeléseinek legsarkalatosabb pontja.
Fontos kiemelni, hogy mindezen statisztikákban volt egy reményteli jel. 2011. márciusában Alicia Bárcena, az ENSZ Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottságának (ECLAC) vezetője, azt írta, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség magas szintjei ellenére a térség szegénységi rátája csökkent a régió néhány kormányának szociális politikája miatt. Barcena itt az olyan szociáldemokrata kormányokra gondolt, mint a Lula da Silva alatt Brazíliáé olyan tervekkel, mint a Bolsa Familia, valamint olyan baloldali kormányokra, mint Evo Moralesé Bolíviában vagy Hugo Chavezé Venezuelában. A felháborodás a világ ezen részein kormányra került és egy másik tervet vitt véghez saját maga számára.
Milyen hamar váltottak a gazdagok a „demokrácia terjesztése” nyelvéről a jog és rend nyelvére, beküldve a rendőrséget és az F-16-osokat, hogy tisztítsák meg a tereket és országokat fenyegessenek lebombázással és puccsokkal.
Az Arab Tavasz, amely a nevét az 1848-as európai felkelésekről kapta, gyorsan kihűlt, ahogy a Nyugat forró háborúkat kezdett a regionális hatalmak között (Irán, Szaúd-Arábia és Törökország), amelynek epicentrumai Líbia és Szíria. A líbiai állam elpusztítása a 2011-es NATO támadás során partvonalra helyezte az Afrikai Uniót, felfüggesztette a tárgyalásokat az Afrique valutáról, amely a francia frankot és az amerikai dollárt váltotta volna, valamint masszív francia és amerikai katonai intervenciókat eredményezett a Sahel régióban Malitól Nigerig.
2011-ben kezdődött az óriási nyomás a szíriai kormány megbuktatására, amely csak mélyült 2012-ben. Ez megtörte az arab egységet, amely csak erősödött az Egyesült Államok 2003-as illegális iraki háborúja után; Szíriát Irán és az ellenfelei (Szaúd-Arábia, Törökország és az Egyesült Arab Emirátusok) regionális háborújának frontvonalába helyezte; valamint megszüntette a palesztinok ügyének központi jellegét. Egyiptomban Mohamed Ibrahim tábornok, a tábornokok kormányának belügyminisztere hidegen közölte: „A bírák, a rendőrség és a hadsereg közötti egység aranykorát éljük.” Az észak-atlanti liberálisok felsorakoztak a tábornokok mögé; 2020 decemberében Emmanuel Macron francia elnök kitüntette Egyiptom elnökét, Abdel Fattah el-Sisi korábbi tábornokot a francia becsületrenddel.
Közben Latin-Amerikában Washington számos svindlit eszközölt, hogy megbuktassa a Rózsaszín Áramlatot. Ezek között vannak a venezuelai kormány elleni puccskísérletek 2002-ben, a 2009-es hondurasi puccs, valamint a hibrid háborúk minden haladó kormány ellen az amerikai féltekén Haititól Argentínáig. Az árucikkek áresése – különösképp az olajé – összezavarta a félteke gazdasági tevékenységét. Washington kihasználta ezt a lehetőséget, hogy használja az információt, a pénzügyi, diplomácia, és katonai nyomást a baloldali kormányokra, amelyek közül sokan nem tudtak ellenállni ezen nyomásnak. A Fernando Lugo kormánya elleni 2012-es puccs Paraguayban csak az előjele volt annak, ami Dilma elnökre vált 2016-ban Brazíliában.
A gazdasági és politikai rendszer megváltoztatása reményének minden centijét háborúval és puccsokkal aknázták alá, valamint olyan szervezetek óriási nyomásával, mint az IMF. Az „adóügyi és támogatási reform”, valamint a „munkaerőpiaci reform” régi nyelvezete újra megszületett, hogy megfojtsák azon államok kísérleteit, amelyek megpróbálták enyhíteni a munkanélküliséget és az éhezést. Jóval a koronavírus előtt a remény megkövült és a rothadtság normálissá vált, miközben a menekültek belefulladtak a tengerekbe vagy koncentrációs táborokba zárták őket, miközben a halott pénz a határokon keresztül adóparadicsomokba vándorolt, azaz olyan offshore pénzügyi centrumokba, amelyek jelenleg 36 ezer milliárd dollárnyi csillagászati összeget tartanak fenn.
Amikor hátrapillantunk az egy évtizeddel ezelőtti felkelésekre, meg kell állnunk az egyiptomi börtönök ajtajai előtt, ahol néhány fiatal, akit a reménytelenségük miatt tartóztattak le, továbbra is börtönben ül. Két politikai fogoly, Alaa Abdel El-Fattah és Ahmed Douma egymás cellájába átkiáltva kommunikált, amelyet Graffiti for Two címen publikáltak. Miért harcoltak? „Egy olyan napért harcoltunk, amely anélkül a fojtogató bizonyosság nélkül ér véget, hogy a holnap megismétlődik, mint minden más nap, amely ezelőtt megismétlődött.” Kiutat kerestek a jelenből; jövőt kerestek. Alaa és Ahmed, a forradalmárok, amikor fellázadtak, azt írták, hogy „ne törődj mással, csak a Szeretettel.”
A kairói börtöncellájukban hallják az indiai farmerek történeteit, akik küzdelme egy országot inspirált; hallják a sztrájkoló ápolókat a távoli Pápua Új-Guineából és az Egyesült Államokból; hallják az indonéziai és dél-koreai sztrájkoló gyári munkásokat; hallják, hogy a palesztin és szaharai nép elárulása utcai akciókat provokál világszerte. 2010-11 néhány hónapjában a „fojtogató bizonyosságot”, hogy nincs jövő, félrelökték; egy évtizeddel később az emberek utcákon olyan jövőt keresnek, amely elszakad a kibírhatatlan jelentől.
Meleg üdvözlettel,
Vijay
forrás: Tricontinental