Egy fasiszta befutó már nem meglepetés, ha a francia választásokról van szó.
Amikor Marine Le Pen apja, Jean-Marie a 2002-es elnökválasztáson bejutott a második fordulóba, az nemzetközi sokkot jelentett. De a lánya már másodszor követi ezt el zsinórban.
De a liberális véleménykórus követeli, hogy országosan sorakozzon fel mindenki Emmanuel Macron elnök mögé, hogy elhárítsák a szélsőjobbot.
Jean-Luc Melenchon
De ez világosan elégtelen stratégia a fasizmus növekvő erejével való megküzdésre az országban, és figyelmen kívül hagyja Macron saját politikáját, amely szerepet játszott a francia politika jobbra tolódásában.
Ha a jelenlegi elnök 2017-es megválasztását a liberális centrum visszatéréseként üdvözölték, akkor a vasárnapi eredmények szerint ezt elvirágzott.
A centrista szavazatok gyengültek az elmúlt öt év során. A 2017-es első forduló eredménye durván négyes megosztottságot mutatott, ahol Macron 24%-kal csak öt pontos előnyt mutatott fel a negyedik Jean-Luc Melenchon 19,6%-a előtt.
A négy jelölt közül kettő (Macron és a republikánus Francois Fillon) a politikai staus quot képviselték (Macron ugyan új politikai járműre szállt, de miniszter volt a korábbi kormányban), ketten pedig a rendszerrel való szakítás mellett álltak (Le Pen szélsőjobbról és Melenchon a radikális baloldalon).
Most a megosztottság háromutas. Melenchon a harmadik helyen a választók 21,95%-ával.
Macron lehet az első, de a következő legerősebb rendszerpárti jelölt, a republikánus Valerie Pecresse kevesebb, mint 5%-ot gyűjtött. A másik hagyományos játékos a francia politikában, a szocialisták szánalmas 1,74%-ot szereztek.
Két következtetés világos: Franciaország egykor domináns politikai pártjai halottak, és a legtöbb francia a jelenlegi politikai rendszer ellen szavazott.
Nagy számban szavaztak balra. Melenchon szavazatai majdnem felértek Le Pen-ével.
A zöldek 1,6 millió szavazatot kaptak, a kommunisták 800 ezret, a szocialisták 600 ezret; bármelyikük hozzáadva Melenchon-hoz verhette volna Le Pent.
Természetesen könnyű ezt utólagos okoskodásnak venni, és nem szabad a baloldalnak sem túlbecsülnie az erejét: a szélsőjobb is megosztott, mivel Eric Zemmour szavazatait Le Pen-hez adva már ő lenne az első.
De mégis csak arról van szó, hogy jelentős radikális áramlat van a francia politikában, amely függetlenül szembeszállhat a jobboldallal és a centrummal.
Meg kell tenni, mivel a centrum nem fog szembeszállni a szélsőjobbal. Macron követelheti a baloldali szavazatokat, hogy megverje Le Pen-t, de hivatalban a rasszista és tekintélyelvű politikát képviselte.
Múlt hónapban a Cage emberi jogi szervezet közzétett egy mérföldkőnek számító jelentést, amely szerint Macron „rendszerszinten akadályozó politikája több ezer muszlim szervezetet helyezett titkos megfigyelés alá”, és a hírhedt „szeparatizmus ellenes törvény” államilag üldözi az ország muszlim lakosságát.
Ezt hozzáadva Franciaország elhúzódó háborújához az észak-nyugat-afrikai iszlamista lázadók ellen, ennek intézményesített, veszélyes, rasszista tendenciája van, amely miatt a katonai szolgálati személyzet múlt tavasszal azt állította, hogy az ország a a muszlim lakossága elleni „polgárháború” küszöbére sodródott.
Bár a brit médiaetika a „tekintélyelvű” jelzőt fenntartja a nem-nyugati kormányzatok számára, az elmúlt években egyetlen európai ország sem alkalmazott olyan szinten állami erőszakot saját népe ellen, mint Macron tette azt 2018-19-ben a sárgamellényes szakszervezeti munkások ellen.
Valamint a támadási az állami szektor és a munkások jogai ellen – amelyet a privatizációt és liberalizációt elkerülhetetlennek tartó brit sajtó régióta esedékes reformokként tálalt -, csak táplálják a bizonytalanság érzetét, amely érleli a szélsőjobboldali politikát.
Ez nem azt jelenti, hogy Macron annyira rossz, mint Le Pen. A győzelme katasztrófa lenne Franciaország és Európa számára, amelyet meg kell akadályozni.
De ugyanakkor Macron győzelme semmi nem fog megoldani. A francia baloldalnak fel kell vennie a harcot az ellenséggel.
forrás: Morning Star