Sevim Dagdelen, a német Bundestag képviselője (Die Linke) 2023 márciusában Mauritiusra utazott politikai küldetésre, azon belül is a brit és a mauritiusi köztársaság kormányai közötti tárgyalások miatt a Chagos-szigetek visszaszolgáltatásáról.
A szigetcsoport továbbra is az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok törvénytelen megszállása alatt áll, utóbbi a szigetcsoport legnagyobb szigetén, Diego Garcia-n haditengerészeti bázist működtet.
Látogatása során Dagdelen találkozott a Mauritiusi Köztársaság kormányának képviselőivel, beleértve a miniszterelnök-helyettest és a külügyminisztert, a nemzetgyűlés tagjaival, valamint a mauritiusi béke mozgalom és a Chagos-szigetek lakosainak képviselőivel, akiket 1966-ban és 1973-ban, az emberi jogok és a nemzetközi jog megsértésével kitelepítettek a szigetekről.
Nyitó megjegyzéseiben egy szimpóziumon a Mauritiusi Egyetemen a “Neokolonializmus a 21. században és a dekolonizáció szükségessége” témáját érinti:
Németországban a gyarmatosításról szóló viták általában a történelem dekolonizációjára összpontosulnak, foglalkozva Németország véres gyarmati múltjával, különösen Namíbiában és Tanzániában.
Ebben a kontextusban meg kell jegyezni, hogy a német szövetségi kormány mindeddig nem volt hajlandó kártérítést fizetni a gyarmati korszak borzalmas bűneiért.
A nyilvános vitából kimarad az a tény, hogy a gyarmati korszak még két értelemben sem ért véget – hogy a könyörtelen kizsákmányolás és elnyomás érája, a népirtó rasszizmus érája, még mindig folytatódik.
Sevim Dagdelen
A gyarmati korszak folytatódása nagyon kézzelfogható Mauritiuson, ahol az Egyesült Királyság továbbra is törvénytelen megszállás alatt tartja a Chagos-szigetek, még Mauritius 1968-ban kikiáltott függetlensége után is.
Emlékeztetni kell arra, hogy az britek – az USA követeléseinek megfelelően – 1965-ben elszakították a Chagos-szigeteket Mauritius-tól, és továbbra is gyarmati megszállás alatt tartják a területet.
Az USA kormányának ezt a követelését az indián-óceán közepén lévő geostratégiai fontosságú, nagy amerikai katonai bázis építési terve indokolta – amely később központja lett az Egyesült Államok által indított illegális háborúknak és a kínzásokhoz használt repülőutak infrastruktúrájának.
Az 1960-as évek a dekolonizáció évei voltak. A népek önrendelkezési jogát, amit a nemzetközi kapcsolatok strukturális alapelve szerint rögzítettek az ENSZ Chartájában, egyre több volt gyarmato számára lehetett érvényesíteni.
A dekolonizáció az elnyomott népek kitartó ellenállásának reakciója volt az elnyomóik ellen.
A Chagos-szigetekkel kapcsolatban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ezért vonakodott bármi kockázatot vállalni. Mauritius területi leválasztása után az egész szigetlakosságot deportálták, hogy elkerüljék a dekolonizációra vonatkozó későbbi követeléseket.
A Chagos-szigeteki amerikai bázis jogi biztosítékainak létrehozása kéz a kézben járt emberiség elleni bűncselekményekkel, együtt az aljas eliminációs rasszizmus bűneivel.
A szigetlakókat csak tárgyaknak tekintették – és azóta is ők és leszármazottaik fizetik az árát ennek a lelkiismeretlen deportálásnak.
Minden tőlünk telhetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy a gyarmati történelem eme szégyenteljes fejezete lezáruljon, és a Chagos-szigetek visszakerüljenek Mauritius-hoz, hogy a lakosok és leszármazottaik visszatérhessenek.
Szégyellem, hogy a német szövetségi kormány az ENSZ közgyűlésén a Chagos-szigetek visszatéréséről szóló Nemzetközi Bírósági Döntés végrehajtására vonatkozó szavazáson – az államok nagy többségével ellentétben – a tartózkodás mellett döntött.
Ez számomra markánsan bizonyítja a NATO-tagországok vagy az Amerikai Egyesült Államok közvetlen szövetségesei tekintetében alkalmazott kettős mércét. Vagy, más szóval, az “egy varjú nem kapja ki a másik szemét” elve érvényesül.
És az iraki háború 20. évfordulója kapcsán el kell ismernünk, hogy még az olyan nemzetközi intézmények, mint a Nemzetközi Bíróság is kettős mércéket alkalmaz, és gyakorlatilag semmilyen intézkedést nem tesznek az USA, a NATO-tagországok és szövetségeseik ellen.
Ez a Chagos-szigetekkel kapcsolatban is látható, ahol az égbekiáltóan bűnös deportálás semmiféle büntetőjogi következménnyel nem járt, összhangban az északi-atlanti szövetség büntetlenségi logikájával, noha a tettesek nyilvánvalóan elkövették ezt az emberiség elleni bűncselekményt.
A probléma az, hogy a kettős mércék alkalmazása nemcsak az érintettek hitelességét semmisíti meg, hanem károsítja a békeszerető nemzetközi kapcsolatok alapjait is.
A kettős mércék és az eltérő erkölcsi elvek alkalmazása aláássa a nemzetközi jogrendet, és hozzájárul a kolonializmus korszakának fennmaradásához.
Ez pedig elvezet minket a folytatódó gyarmatosítás második jelenségéhez. A neokolonializmus jelenségével állunk szemben, amint azt a volt ghánai elnök, Kwame Nkrumah megfogalmazta.
Nkrumah a neokolonializmust a posztkolonialista államok rendszerszintű problémájaként határozta meg a volt európai gyarmati birodalmakkal való kapcsolatukban. Rámutatott arra, hogy bár a volt gyarmatok elméletileg függetlenek és rendelkeznek minden szuverenitás külső jelével, nem érték el valódi függetlenséget.
És a 21. században ismét szemtanúi vagyunk az afrikai kontinens neokolonialista kizsákmányolásának, legyen az akár a természeti erőforrások nyugati vállalatok általi kegyetlen kizsákmányolása vagy a pénzügyi szervezetek hatalma, ami saját hasznára dönt afrikai országok sorsáról.
Az elmúlt időszakban további neokolonialista jelenségekrt is tapasztalunk, melyben az Egyesült Államok – de szövetségesei, mint Németország is – erkölcsi pózoláshoz, fenyegetésekhez és nyomásgyakorláshoz folyamodnak, hogy meggyőzzék a déli országokat, hogy az ő álláspontjukat fogadják el a nyugat és Oroszország közti ukrajnai proxy háborúban, és például Indiától követelik az Oroszország elleni gazdasági háborúhoz való csatlakozást, még akkor is, ha az az indiai gazdasági érdekekkel ellentétes.
Az én véleményem szerint minél világosabbá válik, hogy az Oroszország elleni gazdasági háború főként ezen országok saját lakosságát érinti, annál nagyobb erőfeszítéseket tesznek a globális déli országok kényszerítésére – neokolonialista stílusban -, hogy intézkedéseket hozzanak a saját lakosságuk kárára, lefokozva őket csökkent szuverenitású államokká.
Az én benyomásom azonban az, hogy az ilyen neokolonializmus elleni ellenállás növekszik India és Brazília esetében.
Az út a többpólusú világ felé elkerülhetetlen, még ha ellent kell állni a NATO államok kormányainak – vagy az indiai-óceáni AUKUS katonai egyezménynek, melynek az indiai-óceáni Chagos-szigeteken található katonai bázisa elengedhetetlenül fontos a Kína elleni konfrontáció és körbezárás szempontjából.
forrás: Morning Star