Rishi Sunak brit miniszterelnök származása azt jelenti, hogy a kapitalizmus rasszizmustól való függése gyengül?
Bizonyára ezt akarja velünk a jobboldal elhitetni. Iain Duncan Smith egykori konzervatív vezető múlt héten közölte, hogy Sunak felemelkedése bizonyíték arra, hogy Nagy-Britannia rendszere már csak az érdemek és nem a bőrszín alapján ítéli meg az embereket.
„Nyitottak vagyunk a sokszínűségre” – közölte. „Ha emberek idejönnek, lehetnek akármik, amik lenni szeretnének a képességeik és adottságaik szerint.” Egy ilyen „színvak” rendszer fantáziáit könnyedén atomjaira lehet szedni. Az életminőség majdnem minden statisztikája közel padlón van a feketék és ázsiaiak számára az országban.
Nem csoda, hogy a bangladesiek 50%-a és a pakisztániak 46%-a alkotja a lakosság legszegényebb ötödét – az Egészségügyi Egyenlőségi Intézet adatai szerint. Összehasonlítva a teljesen fehér britek 20%-ával. És sehol máshol nem nyilvánvalóbb a rasszizmus, mint amikor az egészségügyi hatásokat elemezzük.
A kormányzat saját Faji Egyenlőtlenség Audit-ja is azt találta, hogy a fekete nők az a csoport, amely leginkább kitett a mentális rendellenességeknek, mint a szorongás és depresszió. A fekete férfiak az a csoport, ahol a leggyakoribbak a pszichotikus rendellenességek.
Messze a meritokráciától, olyan rendszerünk van, amelynek DNS-ében kódolva van a faji diszkrimináció, amely aktívan károsítja az etnikai kisebbségi hátterú emberek életét. Akik emiatt szenvednek, kevesen gondolják úgy, hogy az új kormány – tekintet nélkül a miniszterei bőrszínére – bármit is tenni fog ez ellen.
Ehelyett a fekete konzervatívok tényleg azt akarják mondani nekünk, hogy a politikai rendszer megtanulta, hogy ha nem fehérek vékony rétege kerül a soraik közé, annak előnyei vannak. Manapság – szembesülve az intézményesített rasszizmus széleskörű ellenérzésével – a fekete emberek jelenléte a magas hivatalokban fedezheti a rendszert és megteremtheti a változás illúzióját.
És egy kormány, amelynek célja beszállni az ördögien rasszista rendszerbe, alkalmazhatja a fekete és ázsiai elöljáróit, hogy segítsenek elhárítani a diszkrimináció vádjait. Ez azért is működhet, hogy összezavarja az ellenzék néhány rétegét.
Ez szintén bátortalan elismerése annak, hogy Nagy-Britannia drámaian megváltozott a több mint 40 év során, amely azóta telt el, hogy Margaret Thatcher konzervatív vezető arról beszélt, hogy Nagy-Britanniát „elposványosítják az idegen kultúrájú emberek.” Az antirasszista harc azóta felemelkedett és megváltoztatta a populáris magatartást a rassz iránt úgy, hogy azzal a rendszer nehezen tud mit kezdeni.
Jelenleg nem számít, mennyire is palástolt, a rasszizmus továbbra is ellát számos létfontosságú funkciót a kapitalizmus számára. A rendszert a többség kizsákmányolása jellemzi egy kis elit által. Ez egyszerre szélsőséges egyenlőtlenséget teremt és sérülékenyé teszi az alulról jövő támadásoktól. Lehetetlen fenntartani a kapitalizmust az oszd meg és uralkodj stratégiája nélkül, amit felülről alkalmaznak.
Ezt W.E.B. DuBois radikális baloldali szociológus is felismerte az amerikai rabszolgaság utáni tanulmányaiban. Azt akarta megtudni, miért halt ki a szegény fehérek és szegény feketék közi egység annak ellenére, hogy rövid időre virágzott az amerikai 0polgárháború során. DuBois az uralkodó osztály kezét látta a dologban.
Azt írta: „A rassz elméletét egy gondosan tervezett és lassan fejlődő módszer egészítette ki, amely olyan éket vert a fehér és fekete munkások közé, hogy valószínűleg nincs a világon ma két olyan munkáscsoport, amelynek gyakorlatilag azonosak az érdekei, de olyan mélyen és állandóan gyűlölik és félik egymást, és annyira messze kerültek egymástól, hogy egyikük sem látja meg ezt a közös érdeket.”
Más szavakkal, a rasszizmus szándékos konstrukció, és célja, hogy megakadályozza a munkásokat, hogy összefogjanak harcolni a világ igazságosabb elosztásáért. A megosztó ideológia egy alternatív utat ajánl a fehér munkások számára, hogy osztályharc nélkül is előbbre juthatnak.
Azt mondják, hogy tekintsenek úgy magukra, mint a gazdáikra, egy elit klub tagjaiként. És ez a tartozás lehetővé teszi számukra, hogy jobb elbánásban részesüljenek, mint azok, akiket kizártak ebből. Látható is ez a soviniszta gondolatmenet minden alkalommal, amikor azt a követelést halljuk, hogy „brit munkahelyeket a brit munkásoknak,” vagy hogy a britek álhassanak a sor elején, ha lakhatásról vagy egészségügyi ellátásról van szó.
Azt mondják, hogy a fehéreknek előjogok járnak a nemzetiség és a bőrszín miatt, mivel „ők idetartoznak.” Ezért látják a szocialisták a rasszizmust a szükséges egyesült mozgalmat felemésztő ráknak. A faji ideológia kulcsfontosságú szerepet játszik egy strukturális szinten is. Vegyük például a bevándorlás szabályozását. Nem állítják meg az „illegális” módon Nagy-Britanniába jövő embereket, de erőszakkal megosztják a brit munkásokat.
Az illegális munkásokat arra kényszerítik, hogy a radar alatt, feketén dolgozzanak. Rájuk nem vonatkozik a minimálbér, a munkavállalói védelem, az egészségügyi és munkabiztonsági törvények, valamint ritkán tömörülnek szakszervezetbe. És mivel a béreket alacsonyan tartják a gazdasági kulcsszektorok, mint a ruhaipar és a kis építővállalkozások, tőlük függnek, hogy profitot termeljenek.
És végeredményben nem csak az illegális bevándorlók szenvednek. Például számos kórházigazgató töltötte azzal a múlt hetet, hogy hibásan azt mondták a tengeren túli ápolóknak, hogy a munkavízumok és a joguk, hogy Nagy-Britanniában maradhassanak, érvénytelenné válik, ha csatlakoznak a bérekét folytatott sztrájkokhoz.
A még teljesen legálisan dolgozó, tengeren túli egészségügyi munkások sérülékenységét is megerősítik a rasszista bevándorlási törvények. És ezt a sérülékenységet cserébe felhasználják minden egészségügyi dolgozó akcióinak aláaknázására.
Ez csak néhány példa a sokból, hogyan gátolja a rasszizmus minden munkásosztálybeli ember érdekérvényesítését – feketékét és fehérekét, bevándorlókét és nem bevándorlókét. A másik ok, amiért a kapitalizmus függ a rasszizmustól, a mód, ahogy kiszolgálja az imperializmust. A tőkés államok összefogtak egy nagy gazdasági és stratégiai rivalizáló rendszerbe, amely elkerülhetetlenül háborúkba csöppen.
A konfliktussal jár az ellenség becsmérlése, és hogy a saját országuk történelmét és törekvéseit tisztának mutassák be. A rasszizmus segít a háború barbárságát ízletesebbé tenni, démonizálva az ellenséget vagy azt barbár fenyegetésnek beállítani.
Szintén lehetővé teszik olyan országok számára, mint Nagy-Britannia, hogy maukat erkölcsileg és intellektuálisan felsőbbrendűnek mutassák be. Az újabb közel-keleti és ázsiai hódító háborúk ezt jól megmutatták. A Nyugat az iraki háborút a „civilizációk összecsapásaként” mutatta be a muszlimokkal, különösképp, akiket „visszamaradottnak” állítottak be, akik mindenféle emberiség elleni bűncselekményre képesek.
A Nyugatot – ezzel ellentétben – úgy mutatták fel, mint a felvilágosodás szabadsága és jogai értékeinek megtestesülését. A rasszizmus közéletbe való folyamatos csepegtetése lehetővé tette ezt az interpretálást. A rasszizmus hasznossága az ok, amiért jobboldal olyan ádázul tartja magát ahhoz a szemlélethez, hogy a Brit Birodalom jóindulatú volt.
Ezért tud az állam évekre börtönbe juttatni, ha megrongálod valamelyik szobrát. De nincs semmi egyedi Nagy-Britanniában és a nyugati világ maradékában, amikor a rasszizmusról van szó. A szervezett előítélet és diszkrimináció minden kapitalista társadalomban létezik.
Olyan sokféle országokban, mint Kína, Dél-Afrika és India, látható ahogy a kisebbségeket fajosítják és megtámadják, mint belső ellenséget. Kínában az ujgur muszlimokat más fajként jellemzik és elnyomásnak teszik ki – beleértve a kényszermunkát.
„Oktatással” szembesülnek, amely meg akarja fosztani őket etnikai identitásuktól. Dél-Afrikában a zimbabweiek és a határ mentén munkát keresők erőszakkal és zaklatással szembesülnek, amelyet a kormány is bátorít.
A főhősök elmaradottnak és képzetlennek látják a bevándorlókat, és így fenyegetésnek arra a kevésre, ami a dél-afrikai munkásoké. Az ENSZ kutatói legújabban megjegyzik, hogy még azon bevándorlóknak, akiknek van állampolgárságuk, gyakran azt mondják, hogy „túl feketék, hogy dél-afrikaiak legyenek.” Közben Indiában a jobboldal szerint több százmillió muszlim külön fajt alkot.
A muszlimok valójában indiai-ellenesek és azt mondják, hogy a házasságot köztük és a hinduk között be kellene tiltani. Mindennaposak a jelentések indiai muszlimok megveréséről, megkínzásáról vagy meggyilkolásáról. Miközben a rasszizmus a célpontjai különbözőek minden országban, a kapitalizmusnak szükséglete a faji megosztásra mindenhol jelen van.
Azok, akik tényleg véget akarnak vetni ennek a gyűlöletnek, túl kell látniuk a rendszer tetején lévők bőrszínének megváltozásán. Ehelyett a tüzet a kapitalizmus ellen kellene fordítaniuk – és mindazok ellen, akik annak támasztékai.
forrás: Socialist Worker