Elvtársak Amerikából és a világból: sokáig tartana egyesével köszönteni mindegyikőtöket és minden itt képviselt országot. Mi mindazonáltal fel szeretnénk hívni a figyelmet néhány itt képviselt országra, amelyeket természeti katasztrófák vagy az imperializmus által okozott katasztrófák sújtottak.
Szeretnénk különösképp köszönteni Clotario Blest-et, a chilei nép képviselőjét, akinek fiatal hangját egy pillanattal ezelőtt hallhattátok. Érettsége példaként és útmutatásként szolgálhat azon munkás embertársaink számára ezen a szerencsétlen vidéken, amelyet a történelem egyik legborzalmasabb földrengése sújtott.
Szintén szeretnénk köszönteni Jacobo Arbenz-t az első latin-amerikai nemzet (Guatemala) (korábbi) elnökét, amely félelem nélkül felemelte a hangját a kolonializmus ellen, és kifejezte paraszt tömegeinek dédelgetett vágyát az átható és bátor agrárreformért. Szeretnénk kifejezni gratulációnkat neki és a demokráciának, amely példát adott nekünk, és lehetővé tette számunkra kormánya gyengeségeinek helyes megítélését, amelyen nem tudott felülkerekedni. Így lehetővé vált számunkra (itt Kubában), hogy a dolog gyökerét fogjuk meg, és egy csapással lefejezzük a hatalmat birtoklókat, csakúgy mint az őket szolgáló lakájokat.
Szintén szeretnénk köszönteni két olyan ország delegációját, amely talán a legtöbbet szenvedett az amerikaiak közül. Először is Puerto Rico-t, amely ma, 150 évvel azután, hogy a szabadságát kikiáltották Amerikában, folytatja a harcát, hogy megtegye az első és talán legnehezebb lépést, hogy legalább formálisan is megalakíthasson egy szabad kormányt. Kérem, Puerto Rico képviselőit, hogy tolmácsolják üdvözletem és egész Kuba üdvözletét Pedro Albizu Campos-nak. Szeretnénk tolmácsolni felé a szívből jövő tiszteletünket, és elismerésünket a példa iránt, amelyet tanúsított bátorságával, valamint testvéri érzéseinket szabad emberként egy olyan ember felé, aki az úgynevezett amerikai demokrácia börtönei ellenére még mindig szabad.
Bár paradoxnak tűnhet, szeretném ma köszönteni az Egyesült Államok népének legtisztábbjait képviselő delegációt. Tisztelgek előttük, mivel az Egyesült Államok népe nem felelős az uralkodóik barbárságáért és igazságtalanságaiért, és mivel vannak ártatlan áldozatai a világszerte tomboló haragnak, amely összekever egy társadalmi rendszert a néppel. Egész Kuba, beleértve magamat is, kitárja karjait az emberek és küldöttségek előtt, hogy megmutassuk, mi jó itt és mi rossz, mit értünk el és mit kell még elérnünk, a megtett utat és azt is, amely még előttünk áll. Mivel mindnyájan megfontoltan érkeztetek erre a Latin-Amerikai Ifjúsági Kongresszusra az országokat képviselve, biztos vagyok benne, hogy mindnyájatok kíváncsisággal is érkezett, hogy rájöjjetek, mi is pontosan a Kubai Forradalom jelensége, amely ezen a karibi szigeten született meg. Sokatok – különféle politikai irányvonalakról – meg fogjátok kérdezni magatoktól, ahogy tettétek azt tegnap, és ahogy talán tenni fogjátok holnap: Mi is a Kubai Forradalom? Mi az ideológiája? És rögtön felvetődik a kérdés, ahogy mindig is a támogatók és az ellenzők között: A Kubai Forradalom kommunista-e? Néhányan azt mondják igen, azt remélve, hogy a válasz igen, vagy hogy a forradalom ebbe az irányba halad. Mások talán kiábrándulva szintén azt fogják gondolni, hogy a válasz igen. Lesznek csalódott emberek, akik azt hiszik, hogy a válasz nem, valamint olyanok, akik remélik, hogy nem a válasz.
Lehet engem is megkérdeznek, hogy ez a forradalom kommunista forradalom-e. A szokásos magyarázatok után a kommunizmusról (félretéve az imperializmus és a gyarmati hatalmak elcsépelt vádjait, akik mindent összezavarnak), azt válaszolnám, hogy ez a forradalom marxista – és jól figyeljetek, amikor marxistát mondok -, mivel a tapasztalt forradalom számára saját eszközeivel Marx jelölte ki az utat.
A Kubai Forradalmat üdvözölve (Anasztasz) Mikojan alelnök, a Szovjetunió egyik vezető személyisége és marxista, azt mondta, hogy a forradalom olyan jelenség, amelyet Marx nem látott előre. Megjegyezte, hogy az élet többre tanít a legbölcsebb könyveknél és a legalapvetőbb gondolkodóknál.
A Kubai Forradalom előrehalad anélkül is, hogy törődnénk a címkékkel, hogy leellenőriznénk, mások mit mondanak róla, de állandóan és tüzetesen megvizsgálva, hogy a kubai nép mit vár tőle. A forradalom hamar rájött, hogy elérte vagy úton van afelé, hogy elérje a népe boldogságát; és tárgya lett a vizslató tekinteteknek barátoktól és ellenségektől – reményteli pillantásokkal az egész kontinensről és haragos pillantásokkal a monopóliumok királyaitól.
Ez nem egy éjszaka alatt jött el. Engedjétek meg, hogy utaljak saját tapasztalataimra – egy tapasztalatra, amely sok embert segíthet hasonló körülmények között, hogy megértse, hogyan jött létre a jelenlegi forradalmi gondolkodásunk. Annak ellenére, hogy bizonyosan van folytonosság, a ma látható Kubai Forradalom nem a tegnap Kubai Forradalma, még a győzelem után sem. Sokkal kevésbé a győzelmünk előtti kubai felkelés, amikor az a 82 fiatal megtette azt a nehéz átkelést a Mexikói-öblön keresztül (1956 novemberében – decemberében) egy lyukas hajón, hogy elérjék a Sierra Maestra partjait. Ezen fiatalok és Kuba jelenlegi képviselői között olyan távolság van, amelyet nem lehet években mérni, sem 24 órás napokban, sem 60 perces órákban. A kubai kormány minden tagja – fiatal korban, fiatal személyiségben és fiatalon az illúzióikkal – annak ellenére felnőttek a tapasztalat rendkívüli iskolájában; együtt élve a néppel, a szükségleteikkel és a vágyaikkal.
A kollektív reményünk egy nap meg kellett hogy érkezzen valahol Kubába, és néhány lövés, néhány hősies akció, néhány halál és néhány rádiós adás után megragadnia a hatalmat és elűznie a diktátort, Batistát. A történelem megmutatta nekünk, hogy sokkal nehezebb volt megdönteni egy olyan kormányt, amelyet gyilkosok hadserege támogatott, valamint a Föld legnagyobb gyarmati hatalma. Apró lépésenként mindegyikünk ideái változtak. Mi, a városok gyermekei, megtanultuk a parasztok tiszteletét. Megtanultuk tisztelni a függetlenségi vágyaikat, a hűségüket; megtanultuk felismerni az ősrégi sóvárgásukat a földhöz, amelyet elragadtak tőlük; és felismerni a tapasztalatukat utak ezrein a hegyek között. Tőlünk a parasztok pedig megtanulták, mennyire értékes valaki, ha puska van a kezében, és ha kész azt elsütni másvalaki felé, tekintet nélkül arra, hány puskája van annak a másiknak. A parasztok megtanították nekünk a bölcsességüket, mi pedig megtanítottuk nekik a lázadó felfogásunkat. Attól a pillanattól fogva idáig és örökké Kuba parasztjai és Kuba lázadó erői – ma a kubai forradalmi kormány – egyként egyesült. A forradalmi folyamat haladt, és kiűztük a diktatúra erőit a Sierra Maestra meredek lejtőiről. Szembesültünk Kuba egy másik valóságával: a munkásokkal – mind a mezőgazdasági és ipari központokban. Tőlük is tanultunk, miközben a megfelelő pillanatban mi is megtanítottuk nekik, hogy egy jól irányzott lövés a megfelelő személy felé sokkal erősebb és hatékonyabb, mint a legerősebb és leghatékonyabb békés demonstráció. Megtanultuk a szervezés értékét, miközben újra megtanítottuk a lázadás értékét. Ebből egy szervezett lázadás született szerte egész Kuba területén.
Addigra sok idő telt el. Sok halál jelezte a győzelmünk felé vezető utat – sokan harcban estek el, mások ártatlan áldozatok voltak. Az imperialista erők kezdtek ráeszmélni, hogy ez több volt, mint egy csapat bandita a Sierra Maestra hegyeiben, valami sokkal több, mint egy csapat elszánt támadó az uralkodó hatalom ellen. Az imperialisták nagylelkűen adták a bombáikat, golyóikat, vadászgépeiket és tankjaikat a diktatúrának. Azokkal a tankokkal az élen a kormányerők végül újra megpróbáltak feljutni a Sierra Maestrára.
Addigra az erőink hadoszlopai már elhagyták a Sierrát, hogy Kuba más régióiban támadjanak és megalapították a „Frank País” Második Keleti Frontot Raúl Castro parancsnoklása alatt. A közvélemény számára nőtt az erőnk – címlapon voltunk a világ minden szegletében a nemzetközi újságok lapjain. Akkor mindezek ellenére a Kubai Forradalomnak csak 200 puskája – nem 200 embere, hanem 200 puskája – volt, hogy megállítsa a rezsim utolsó offenzíváját, amelyben a diktatúra 10 ezer katonát és a halál eszköztárának minden típusát felsorakoztatta. A 200 puska mindegyike magán hordozza az önfeláldozás és a vér történelmét. Az imperializmus puskái voltak, amelyeket a mártírjaink vére és eltökéltsége a nép puskáivá alakított.
Így a hadsereg utolsó nagy offenzívája a „bekerítés és megsemmisítés” név alatt bontakozott ki.
Amit mondani szeretnék nektek, fiataloknak szerte Amerikából, akik szorgalmasan és buzgón tanultok, hogy ha ma gyakorlatba ültetnénk, amit marxizmusnak hívunk, az azért lenne, mert itt fedeztük fel. Azokban a napokban, miután legyőztük a diktatúra csapatait és 1000 áldozatot okoztunk nekik soraikban – ötször annyit, mint amennyi az összes harcoló erőnk volt -, és zsákmányoltunk 600 fegyvert, Mao Ce-tung kis pamfletje a kezünkbe került. A pamflet a kínai forradalmi háború stratégiai problémáival foglalkozott és leírta a hadjáratokat, amelyet a diktátor, Csang Kaj-sek folytatott a népi erők ellen, amelyet ugyancsak „bekerítő és megsemmisítő hadjáratnak” neveztek.
Nem csak ugyanazokat a szavakat használták a világ ellentétes felein, hogy jellemezzék hadjárataikat, de mindkét diktátor ugyanazt a típusú hadjáratot eszközölte, hogy megpróbálja szétzúzni a népi erőket. A népi erők itt anélkül, hogy ismerték volna a már leírt gerilla hadviselés stratégiájának és taktikájának kézikönyvét, ugyanazokat a módszereket használták a világ ellentétes felén, hogy harcoljanak a diktatúra erői ellen. Természetesen, ha valaki átél ilyen tapasztalatot, ezt használhatja más is. De az is lehetséges, hogy átmegy ugyanazon a tapasztalaton, hogy ismerné a korábbit.
Mi nem tudtunk a kínai csapatok tapasztalatairól, amelyet a területükön folytatott harc 20 éve alatt összegyűjtöttek. De ismertük saját területünket, ismertük az ellenséget, és valami olyat használtunk, ami minden ember vállán ott van – amely sokat ér, ha tudjuk, hogy kell használni – a fejünket használtuk, hogy vezessen minket az ellenség elleni harcban. Ennek eredményeként legyőztük. A nyugatra tartó invázió később jött, majd Batista kommunikációs vonalainak szétzúzása és a diktatúra megsemmisítő bukása, amikor senki sem várta ezt. Aztán eljött január elseje (1959) és a forradalom, anélkül, hogy bárki az olvasottakra gondolt volna, de meghallva a nép ajkának szavát, elsőként amellett döntött, hogy megbünteti a bűnösöket, és így is tett. A gyarmati hatalmak rögtön elhintették a történetet a címoldalakon, gyilkosságnak nevezve azt, azonnal megkezdve, amit az imperialisták tesznek: elvetették a megosztottságot. „A kommunista gyilkosok embereket ölnek,” – mondták. „Bár van egy naiv hazafi, Fidel Castro, akinek semmi köze hozzá, és meg lehet menteni.” Így azok között próbáltak megosztottságot elhinteni, akik ugyanazért az ügyért harcoltak. Egy ideig fenn is tartották ezt a reményt.
Aztán egy nap beköszöntött az Agrárreform Törvénye, és látták, hogy ez sokkal erőszakosabb és mélyebb, mint saját értelmiségi és önjelölt tanácsadóiké, akikkel konzultáltak. Mindezen tanácsadók egyébként ma már Miami-ban vagy más amerikai nagyvárosokban ülnek, mint Pepin Riverio Diario de la Marina-ból, vagy Medrano Prensa Libréből. Mások, köztük a kormányunk miniszterelnöke nagy mérsékletet javasolt, mondván „ezeket a dolgokat mértékletességgel kell kezelni.”
A „mértékletesség” azon szavak egyike, amelyet a gyarmati ügynökök szeretnek használni. Akik félnek, vagy akik így vagy úgy áruláson gondolkoznak, mérsékeltek. Bár más értelemben az emberek nem mérsékeltek.
Azt a tanácsot adták, hogy osszuk fel a marabú területet – a marabú egy vad bozótos, amely a földjeinket sújtja – és vágassuk le a parasztokkal a marabút machetékkel, vagy települjenek a mocsarakba, vagy kapjanak egy darab állami földet, amely valahogy megmenekült a nagybirtokosok falánkságától. A nagybirtokosok tulajdonának érintése nagyobb bűn volt, mint amit el tudtak képzelni. De lehetséges volt.
Felidézek egy beszélgetést, amelyet azokban a napokban folytattam egy úriemberrel, aki elmondta, hogy nincs problémája a forradalmi kormánnyal, mivel 900 cabelleríát birtokolt. 900 cabellería több mint 10,000 hektár. Ennek az úriembernek természetesen volt problémája a forradalmi kormánnyal; a földjét lefoglaltuk és felosztottuk, majd odaadtuk a parasztoknak. Ráadásul szövetkezeteket alakítottak azon a területen, ahol a mezőgazdasági munkások már megkezdhették a kollektív munkát, bérért.
Ez az egyik sajátságos jellemzője a Kubai Forradalomnak, amelyet meg kell tanulni. Először Latin-Amerikában egy forradalom végrehajtott egy agrárreformot, amely a feudális után megtámadott más tulajdonviszonyokat is. Voltak feudális maradványok a dohány- és kávéiparban, és ezeken a területeken a földet olyan személyek kapták, akik kis területen dolgoztak és akarták a földjüket. De adva, ahogy a cukornádat, a rizst, az állatokat tenyésztették és dolgoztak Kubában, ezt a földet egységként vettük el, és olyan munkások dolgoztak rajta, akiknek garantáltuk a közös tulajdont. Ezen a munkások nem a föld egyes parcelláinak birtokosai, hanem egy sokkal nagyobb közös vállalkozás részei voltak, amelyet szövetkezetnek hívunk. Ez lehetővé tette a messze nyúló agrárreformunk gyorsabb fejlődését. Mindnyájatok jegyezze meg, vitathatatlan igazságként, hogy egyetlen kormány sem nevezheti magát forradalminak Latin-Amerikában, amíg az első lépése nem az agrárreform.
Egy kormány, amely azt mondja, hogy bátortalan agrárreformot fog végrehajtani, nem nevezheti magát forradalminak. Egy forradalmi kormány olyan agrárreformot hajt végre, amely átalakítja a tulajdonviszonyok rendszerét – amely nem csak kihasználatlan földet ad a parasztoknak, hanem elsődlegesen olyan földet, amely használatban van, földet, amely korábban nagybirtokosok tulajdona volt, a legjobb földet a legjobb terméssel, földet, amelyet elloptak a parasztoktól az elmúlt korszakokban. Ez az agrárreform, és ez az, amellyel minden forradalmi kormánynak el kell indulnia. Az agrárreform alapján az ország iparosításáért folytatott nagy harcot viselni lehet, egy harcot, amely nagyon bonyolult, amelyben nagyon nagy dolgok ellen kell harcolni.
Könnyen elbukhattunk volna, ahogy a múltban is, ha nem lett volna egy nagyon hatalmas erő a világban, amely barátja olyan kis nemzeteknek, mint a miénk. Itt mindenki javára meg kell jegyezzem – azoknak is akik szeretik, azoknak is, akik gyűlölik -, hogy jelenleg az olyan országok, mint Kuba, forradalmi, nem mérsékelt országok, nem felelhetnek tessék-lássék módjára, hogy a Szovjetunió vagy a Kínai Népköztársaság a barátunk. Teljes határozottsággal azt kell válaszolniuk, hogy a Szovjetunió, Kína és minden szocialista ország a barátunk, mivel sok gyarmati és félgyarmati ország van, amelynek fel kell szabadítania önmagát.
Ezen barátságok miatt szerte a világ kormányaival lehetséges folytatni a forradalmat Latin-Amerikában. Amikor az imperialisták agressziót hajtottak végre ellenünk cukrot és benzint használva, a Szovjetunió ott volt, hogy üzemanyagot adjon és felvásárolja tőlünk a cukrot. E nélkül nagyobb szükségünk lett volna népünk minden erejére, hitére és áldozatára, amely hatalmas, hogy ellenálljuk ennek a csapásnak, amely jelentős lett volna. Az „amerikai demokrácia” intézkedései ellenünk, a „szabad világra való fenyegetés” ellen, nagy hatással lettek volna a kubai nép életszínvonalára, és a széthúzás erői megtették volna a magukét, ördögien kihasználva a hatást.
Vannak latin-amerikai kormányfők, akik még mindig azt tanácsolják nekünk, hogy nyaljuk meg a kezet, amely meg akar ütni minket; és köpjünk arra, amely segíteni akar nekünk. Mi azt válaszoljuk ezeknek a kormányfőknek, akik a 20 század közepén főhajtást tanácsolnak nekünk: Először is azt mondjuk, hogy Kuba nem hajlik meg senki előtt. Másodszor, Kuba a tapasztalatai miatt ismeri az ezt tanácsoló kormányok gyengeségeit és hiányosságait – és ezen országok urai is ismerik őket; nagyon is jól ismerik őket. Mindazonáltal Kuba nem méltóztatik és nem engedi meg magának, vagy gondolta megengedhetőnek, hogy azt tanácsolja ezen országok urainak, hogy lőjenek le minden áruló hivatalnokot vagy államosítsák az országaikban a monopóliumokat. Kuba népe lelőtte gyilkosait és feloszlatta a diktatúra hadseregét. Most nem mondja Latin-Amerika kormányainak, hogy a nép gyilkosait állítsák kivégzőosztag elé, vagy hagyjanak fel a diktatúra támasztásával. Kuba tudja, hogy gyilkosok vannak mindezen országokban. Tanúsíthatjuk, mivel a mozgalmunk egyik kubai tagját (Andrés Coba) megölték egy baráti országban (Venezuela) az előző diktatúra által ott hagyott hóhérok.
Nem kérjük, hogy a tagunkat meggyilkolókat állítsák kivégzőosztag elé, bár mi ezt tennénk ebben az országban. Mi egyszerűen csak azt kérjük, hogy ha legalább nem viselkednek szolidárisan Amerikával, legalább ne legyenek Amerika elárulói. Ne hagyjuk szajkózni Amerikában azt a képzetet, hogy mi egy olyan kontinentális szövetséghez kötődünk, amelybe beletartózik a nagy leigázónk. Ez a leggyávább és legrágalmazóbb hazugság, amelyet egy uralkodó Latin-Amerikában kimondhat.
Mi, Kuba egész népe, akik a Kubai Forradalomhoz tartozunk, felszólítjuk barátainkat és ellenségeink ellenségeit. Mi nem gondolkodunk félutas fogalmakban: valaki barát vagy ellenség. Mi, Kuba népe, nem mondjuk meg a föld egyik nemzetének sem, mit kellene tennie például a Nemzetközi Valutaalappal. De nem toleráljuk, ha idejönnek megmondani, hogy mi mit tegyünk. Mi tudjuk, mit kell tenni. Ha azt teszik, amit mi tennénk, hát jó; ha nem, az az ő dolguk. Mi nem tűrjük el senkinek, hogy megmondja, mit tegyünk. Mi egymagunk voltunk itt az utolsó pillanatig, várva a kapitalista világ legerősebb hatalmának közvetlen agresszióját, és nem kértünk segítséget senkitől. Felkészültünk, együtt a néppel, hogy ellenálljunk a végsőkig lázadó szellemünkkel.
Emelt fővel beszélhetünk és nagyon tiszta hangon minden kongresszuson és tanácsban, ahol a testvéreink a világban találkoznak. Amikor a Kubai Forradalom beszél, talán vét hibákat, de sosem hazudik. A Kubai Forradalom bárhol is beszél, kifejezi az igazságot, amelyet a fiai és lányai megtanultak, és ugyanolyan nyíltan teszi ezt meg barátainak, mint ellenségeinek. Sosem dob köveket elbújva a sarkon; sosem ad olyan tanácsot, amelyben selyembe csomagolt tőr van. Ki vagyunk téve támadásoknak. Mi megtámadtunk egy nagy ügyet azért, amik vagyunk. De minket is megtámadtak, sokkal erősebben, mivel mi megmutattuk Amerika minden országának, hogy ez lehetséges. Az imperializmus számára a fontos – jobban, mint Kuba nikkel bányái és cukormalmai, Venezuela olaja, mexikó gyapjúja, Chile reze, Argentína jószága, Paraguay legelői és Brazília kávéja – ezen nyersanyagok teljessége, amelyeken a monopóliumok híznak.
Akadályokat helyeznek az utunkba minden lehetőséget megragadva, és amikor már maguk képtelenek akadályokat emelni, mások sajnos megteszik Latin-Amerikában. A nevek nem fontosak, mivel nem lehet egyetlen egyént okolni. Nem mondhatjuk, hogy Betancourt elnök (Venezuela) felelős bajtársunk és elvtársunk (Andrés Coba) haláláért. Betancourt elnök nem okolható; ő egyszerű foglya a rezsimnek, amely demokratikusnak mondja magát. Ez a demokratikus rezsim példát mutathatott volna Latin-Amerikának, de ellenben elkövette azt az óriási hibát, hogy nem használta időben a kivégzőosztagot. Ma Venezuela demokratikus kormánya újra azoknak a csatlósoknak a foglya, amelyet Venezuela már röviddel ezelőtt megtapasztalt – és akiket Kuba is megtapasztalt, és akiket Latin-Amerika többsége más ismer.
Nem okolhatjuk Betancourt elnököt ezért a halálért. Csak a következőt mondhatjuk, amelyet támogat forradalmi előéletünk és forradalmi meggyőződésünk: azóta a nap óta, hogy Betancourt elnököt megválasztotta a népe, rabként érzi magát olyan fokon, hogy nem léphet előre a testvéri Kuba népe felé, és nem is kérheti a segítségét. Kuba azért van itt, hogy megmutassa Venezuelának néhány tapasztalatát a forradalom területén.
Betancourt elnöknek tudnia kell, hogy nem volt – és nem is lehetett – a mi diplomáciai képviselőnk, aki olyan incidenst kezdeményezett, amely halállal végződött. Ez Észak-Amerika vagy a végső elemzésben az Egyesült Államok kormánya volt. Közelebbről szemlélve az eseményeket, ezek Batista emberei voltak és még közelebbről azok, akik Batista ellenes ruhát húztak, az Egyesült Államok kormányának tartalékos erői ebben az országban, akik le akarták győzni Batistát, de fenn is akarták tartani a rendszerét: olyan emberek mint (José) Miró Cardona, (Miguel Angel) Quevedo, (Pedro Luis) Díaz Lanz és Huber Matos. Közvetlen rálátással ezek voltak a reakciós erők, amelyek Venezuelában is működtek. Szomorú kimondani, de Venezuela vezetője a saját katonái kegyelméből ül a helyén, akik bármely pillanatban megpróbálhatják meggyilkolni, ahogy történt régebben, mikor a kocsiját telepakolták dinamittal. A venezuelai elnök jelenleg a saját elnyomó erői foglya.
Ez fájdalmas, mivel a kubai nép Venezuelától kapta a legnagyobb szolidaritást és támogatást, mikor megérkezett a Sierrea Maestrába. Fájdalmas, mivel sokkal korábban Venezuela képes volt megszabadulni (Marcos) Pérez Jiménez gyűlöletes és elnyomó rendszerétől. Fájdalmas, mivel amikor a delegációnk elment Venezuelába – elsőként Fidel Castro és későbbi elnökünk, Dorticós – hatalmas támogató és szerető demonstráció fogadta őket.
Egy nép, amely elérte a politikai eszmélet magas fokát, amely birtokában van a venezuelai nép óriási harcos szellemének, nem marad sokáig foglya pár bajonettnek vagy golyónak. A golyók és bajonettek kezet válthatnak és a gyilkosok maguk holtan fejezhetik be. De nem az a dolgom, hogy felsoroljam minden hátba döfést, amelyet latin-amerikai kormányoktól kaptunk az elmúlt napokban, és hogy olajat öntsek a lázadás tüzére. Nem ez a feladatom, mert első helyen Kuba még nem szabadult meg a veszélytől. Manapság Kuba még mindig az imperialisták figyelmének fókuszában van a világ ezen a felén. Kubának szüksége van a szolidaritásotokra, a venezuelai Demokratikus Akció Párt szolidaritására, az URD (Demokratikus Köztársasági Egység) vagy a kommunisták vagy a COPEI (Független Politikai Választási Bizottság) vagy bármely más párt szolidaritására. Szüksége van a mexikói, a kolumbiai, a brazil és minden latin-amerikai ország szolidaritására.
A gyarmatosítók félnek. Ők, mint mindenki más, félnek a rakétáktól, túlságosan is félnek a bombáktól. Manapság, először a történelemben azt látjuk, hogy a pusztítás bombái az ő családjukra is hullhatnak, mindenre, amit oly nagy szeretettel építettek – már ha valaki szeretheti a vagyont és a gazdagságot. Elkezdtek becsléseket csinálni; munkába állították elektronikus számológépeiket, és látták, hogy ez önmegsemmisítő. Ez semmiképp sem jelenti, hogy feladták volna a kubai demokrácia elnyomását. Újra dolgos becsléseket csináltak a számológépeiken, hogy rájöjjenek, melyik a lehető legjobb módszer a Kubai Forradalom megtámadására. Ydígoras, Nicaragua és Haiti módszereit alkalmazták. Eddig nem volt dominikai módszerük. Vannak zsoldosaik Floridában, az OAS (Amerikai Államok Szervezete) és sok más módszer. És van hatalmuk ezen módszerek további feljesztésére.
Arbenz (korábbi) elnök és népe tudja, hogy sok módszerük és nagy erejük van. Sajnos Guatemalában Arbenz elnöknek régi stílusú hadserege volt, és nem élvezte a népek teljes szolidaritását, valamint nem volt kapacitása válaszolni bármilyen típusú agresszióra. Az egyik legnagyobb erősségünk, amelyet világszerte alkalmaznak – az országok partizánjainak különbsége ellenére – az erő, hogy megvédjük a Kubai Forradalmat az adott pillanatban. Engedjék meg, hogy elmondjam, ez Latin-Amerika fiataljainak kötelessége. Ami Kubában van, az valami új és érdemes tanulmányozni. Fel kell vennetek, ami jó itt magatoknak.
Van sok rossz is, tudom. Sok szervezetlenség, tudom. Ha voltatok a Sierra Maestrában, akkor már tudjátok ezt. Még mindig gerilla módszereket alkalmazunk, tudom. Kevés a technikusunk szükséges mennyiségben, amely arányos lenne a terveinkkel, tudom. A hadseregünk még mindig nem érte el az érettség szükséges fokát és a milícia tagjai sem értek el elegendő együttműködést, hogy magukat hadseregként határozzák meg, tudom.
De azt is tudom, és szeretném, ha mind tudnátok, hogy ez a forradalom mindig egész Kuba népének akaratával cselekedett. Minden paraszt és munkás, aki nem jól kezeli a puskát, minden nap egyre jobban dolgozik, hogy megvédje a forradalmát. És, ha ebben a pillanatban még nem érthetik a gép bonyolult működését, amelynek technikusa elszökött az Egyesült Államokba, akkor minden nap tanulni fognak, hogy megtanulják, hogy a gyár jobban működjön. A parasztok megtanulják a traktoraikat, megjavítani a mechanikus problémáit, így a szövetkezet földjei többet termelnek. Minden kubai, mind a városban és vidéken, ugyanazokat a érzéseket osztják, és a jövő felé menetelnek, teljesen egységesen gondolatban, egy vezetővel, akiben teljesen megbíznak, mivel ezer csatában és ezer különféle esetben megmutatta képességét az önfeláldozásra, valamint eszméi hatalmát és előrelátását.
A ma előttetek álló ország talán eltűnik a föld színéről egy elszabadult nukleáris konfliktus következtében, amelyben talán az első célpont lehet. Ha még az egész sziget el is tűnik a lakóival együtt, Kuba népe elégedett lenne, ha ti mind, visszatérve a hazátokba azt mondanátok: Itt vagyunk. A szavaink a kubai erdők párás levegőjéből jönnek. Megmásztuk a Sierra Maestrát, láttuk a hajnalt, és a gondolatunk és a kezeink tele vannak eme hajnal magvaival. Készen állunk elültetni őket ebbe a földbe, és megvédeni őket, hogy kinőhessenek.
Amerika minden testvérországából és saját hazánkból, ha még példaként fog állni, ettől a pillanattól és örökké a népek hangja válaszolni fog: Ez pedig az lesz: Győzzön a szabadság Amerika minden szegletében!
Ernesto Che Guevara
1960. július 28.