A „Hatalmat a népnek” csak úgy kerülhet gyakorlatba, amikor a társadalmi elit hatalmát szétosztják a nép között.
― Murray Bookchin, Post-Scarcity Anarchism
Csupán hat hónapja még nagyon kevés ember hallott valaha is Kobané-ról. De amikor az Iszlám Állam 2014 szeptemberében kegyetlen támadást indított a város ellen, a kis kurd erődítmény gyorsan a vallási szélsőségesség elleni küzdelem főbb fókuszpontjává vált. A rá következő hónapokban Kobane az ellenállás nemzetközi szimbólumává vált, összehasonlítva mind Barcelonával, mind Sztálingráddal, amelyek a fasizmus elleni bástya szerepét töltötték be.
A Népi és Női Védelmi Egységek (YPG és YPJ) bátor ellenállását csoportok és egyének széles spektruma méltatta – anarchistáktól, baloldaliaktól, liberálisoktól a jobboldali konzervatívokig -, akik kifejezték szimpátiájukat és elismerésüket azon Kobane-i férfiak és nők iránt, akik történelmi küzdelmet folytatnak az Iszlám Állam erői ellen.
Ennek eredményeként a mainstream média hamar arra kényszerült, hogy megtörje a csendet az észak-szíriai kurdok ügyében, akik 2012 nyarán kikiáltották autonómiájukat. Számos cikk és hír festette le a kurd harcosok „kitartását” és elszántságát, sokszor egy adag romantikával fűszerezve. Mindazonáltal a média figyelme gyakran szelektív és részleges volt. A Rojava-i (nyugat-Kurdisztán) politikai projekt lényegét nem közölték, és a nyugati újságírók általában jobban szerették úgy tálalni a Kobane-i ellenállást, mint kivételes védekezést a Közel-Kelet állítólagos barbarizmusa ellen.
Nem meglepő, hogy a YPG/YPJ győzedelmes zászlajának lengetése az ikonikus vörös csillaggal, nem volt tetszetős látvány a nyugati hatalmak szeme számára. Rojava autonóm kantonjai jelentik a hazai megoldást a Közel-Kelet konfliktusaira, amelyek a nemi egyenlőségre, a környezeti fenntarthatóságra és a horizontális demokratikus folyamatokra fókuszálnak, beleértve a különféle etnikai és társadalmi csoportokat, miközben ellenállnak az Iszlám Állam terrorjának, valamint elutasítják a liberális demokráciát és a kapitalista modernitást.
Bár a nyugaton sokan preferálták, hogy csöndben maradnak a témában, a kurd aktivisták és Dilar Dirik akadémikus helyesen állították, hogy a kurd mozgalom ideológiai alapja a demokratikus autonómiáért a kulcsa annak a szellemiségnek a megértéséhez, amelyet a Kobane-i ellenállás inspirált.
AMI ELÉG, AZ ELÉG!
Ahogy a minden utcáért és sarokért vívott csata fokozódott, Kobane meghódította a globális baloldal képzeletét – és különösképp a baloldali-libertáriánus csoportokét – mint az ellenállás szimbóluma. Nem ok nélküli, hogy a török marxista-leninista csoport, az MLKP, amely csatlakozott a YPG/YPJ-hez a csatamezőn, felemelte a Spanyol Köztársaság zászlaját a város romjaira felszabadításának napjaiban, miközben Nemzetközi Brigádok megalakítására szólítottak fel, követve a Spanyol Forradalom mintáját.
Nem a Kobane-i csata volt önmagában fontos, hanem a Rojava-i kantonok libertáriánus esszenciája, a közvetlen demokrácia bevezetése a nép körében és a nők részvétele az autonóm kormányban, amely alapot ad ehhez a történelmi összehasonlításhoz. De Rojavá-t nem csak a forradalmi Katalóniához hasonlítják. Másik feltűnő hasonlósága – a dél-mexikói Zapatista autonómiáért folytatott harccal – lehet a kulcs a kurdisztáni forradalom paradigmájának megértéséhez, és hogy mit jelent, hogy lehetséges egy másik világ.
Mikor az 1990-es évek elején feltűnt a színen, a zapatista mozgalom lett világszinten talán a legszimbolikusabb és legmeghatározóbb eleme a forradalmi képzeletnek. 1994. január elsejének reggelén egy ismeretlen gerilla erő, amely maja bennszülöttekből állt, elfoglalta a legszegényebb mexikói állam, Chiapas főbb városait. A briliáns stratégiával és az internet innovatív használatával véghezvitt katonai hadművelet felrázta az világot, inspirálva a nemzetközi szolidaritási mozgalmakat és a Globális Igazság Mozgalom megjelenését.
A zapatisták fellázadtak a neoliberalizmus, valamint a mexikói őslakos népesség társadalmi és kulturális népirtása ellen. Ya Basta! Vagy „Elég volt!” volt a lázadás harci kiáltása, amely „500 évnyi elnyomás terméke”, ahogy azt a Lacandon Dzsungel Első Nyilatkozata állítja. A zapatisták harcra készen álltak, ahogy a globális kapitalizmus a történelem feltételezett végét ünnepelte, és a társadalmi forradalom eszméje romantikus anakronizmusnak tűnt, amely már a múlté. A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereget (EZLN) a szövetségi hadsereg kemény harcok során hamar kiszorította a városokból, amely 12 napig tartott. Bár kiderült, hogy az őslakos közösségek mély horizontális szerveződését nem irthatja ki semmilyen állami terror, sem katonai hadjárat.
Subcomandante Marcos, a lázadó hadsereg maszkos szóvivője megváltoztatta a történelmi élcsapat elképzelését, és szembeállította az „alulról jövő forradalommal”, a társadalmi harc azon formájával, amelynek nem az a célja, hogy magához ragadja az államhatalmat, hanem hogy inkább megszüntesse. Az autonómia és a közvetlen demokrácia eme felfogása központivá vált sok antikapitalista tömegmozgalom számára, amelyet azóta láttunk – a Seattle-i és genfi tüntetésektől a Syntagma, a Puerta del Sol és a Zucotti Park elfoglalásáig.
KÖZÖS TÖRTÉNELMI RÖPPÁLYA
A Rojava-i demokratikus autonómiáért folytatott harc gyökerei a Kurd Munkáspárt (PKK) történelmében rejlenek, a szervezetében, amely 1978-as megalakulása óta központja volt a kurd felszabadítási mozgalomnak. A PKK-t marxista-leninista gerillaszervezetként alapították észak-Kurdisztánban (dél-kelet-Törökország) kombinálva a kurd nacionalizmus egy formáját a társadalmi egyenlőségért vívott küzdelemmel. Abdullah Öcalan vezetése alatt számottevő gerilla erővé fejlődött, amely ellenállt a NATO második legnagyobb hadserege támadásinak egy konfliktusban, amely több mint 40.000 életet követelt harminc év alatt.
A török állam százezreket deportált és kínzást, merényleteket, erőszakot is felhasznált a civil lakosság ellen. Még mindig nem sikerült megtörniük a kurd ellenállást. A PKK a kezdetektől fogva kiterjesztette befolyását mind Törökországra, mind Kurdisztán más részeire. A Rojava-i forradalom vezető politikai erejét – a Demokratikus Egységpártot – a PKK testvérszervezeteként hozták létre Szíriában, miután előbbit betiltották az 1990-es évek végén. Jelenleg a két szervezet a Kurdisztáni Közösségek Unióján (KCK) keresztül áll kapcsolatban egymással, amely egy ernyőszervezet, amely számos forradalmi és politikai csoportot ölel fel, osztozva a PKK eszméivel.
Az ideológiát, amely a különböző civil és forradalmi csoportokat egyesíti a KCK-ban, demokratikus konföderalizmusnak nevezik, és Murray Bookchin amerikai anarchista eszméin alapul, aki kiáll a nem-hierarchális társadalom mellett, amely a társadalmi ökológián, libertáriánus municipializmuson és közvetlen demokrácián alapszik. Miután Öcalant 1999-ben elfogta a török állam és életfogytiglani börtönre ítélte, elvetette a PKK marxista-leninista múltját. Helyette Bookchin felé fordult, ahhoz a meggyőződésre vezetve, hogy a kurd közösségek helyi és regionális autonómiája valójában a legéletképesebb megoldás.
Bár a zapatisták híresek az autonóm önigazgatásukról és a történelmi élcsapat nézetének elutasításáról, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg gyökerei természetükben hasonlóan marxista-leninisták voltak. Mint a PKK esetében, a zapatisták önigazgatási és alulról jövő forradalmi eszméi is hosszú történelmi fejlődés termékei voltak.
Az EZLN-t 1983-ban alakította városi gerillák egy csoportja, akik úgy döntöttek, hogy forradalmi sejtet hoznak létre Chiapas őslakos közösségében, megszerveznek egy katonai erőt és gerilla hadviselés útján magukhoz ragadják az államhatalmat. Hamar rájöttek, hogy az élcsapati ideológiai dogma nem alkalmazható a helyi közösségek kulturális valóságában, és elkezdtek megtanulni a bennszülött népektől a kommunális kormányzás tradícióit. Ez a zapatizmus a fúziója a nyugati marxizmusnak és az őslakos amerikai népesség tapasztalatának és tudásának, amely öt évszázadon keresztül áll ellen a spanyol államnak és a szövetségi mexikói államnak.
A két gerillaszervezet közös ideológiai röppályája történelmi fordulatot mutat a forradalmi folyamat kortárs megértéséhez. A zapatista felkelés és a Chiapas-i autonómia felépítése törést jelöl a foquismo hagyományos stratégiájával, amelyet főként a Kubai Forradalom inspirált. Az élcsapatiság elvetését nagyon világossá tette Subcomandante Marcos levele, amelyet a baszk felszabadítási mozgalomnak, az ETÁ-nak írt: „Szarok a bolygó minden forradalmi élcsapatára”.
Chiapas-ban nem az élcsapat vezeti a népet – maga a nép építi alulról a forradalmat és tartja is fenn. Most ez az a logika, amely felé a PKK mozdult az elmúlt évtizedben Murray Bookchin hatására, átalakítva a népért való mozgalmat a nép mozgalmává.
KANTONON ÉS CARACOL-OK
Talán a legfontosabb hasonlóság a Rojava-i és a Chiapas-i forradalom között a társadalmi és politikai újraszervezés, amely mindkét régióban a PKK és az EZLN libertáriánus szocialista világnézete alapján történt.
A zapatista küzdelem az autonómiáért az 1994-es felkelés utáni, a mexikói kormánnyal folytatott béketárgyalások kudarcából ered. A béketárgyalások során a lázadók követelték, hogy a kormány tartsa magát a San Andreas-i egyezményekhez, amelyek jogot adnak a bennszülött népeknek a több önrendelkezéshez az oktatás, igazságügy és a politikai szervezeteik felett, amely a tradícióikon alapul, csakúgy mint a földek és a helyi nyersanyagok feletti közösségi ellenőrzéshez.
Ezeket az egyezményeket a kormány sosem léptette életbe, és 2001-ben Fox elnök támogatott egy szerkesztett verziót, amelyet a kongresszus ugyan elfogadott, de nem egyezett a zapatisták és az őslakos ellenállás más csoportjainak követeléseivel. Két évvel később az EZLN öt lázadó zónát vagy Caracol-t (magyarul csigát) hozott létre, amelyek jelenleg adminisztratív központokként működnek. A Caracol név a zapatisták sajátságos forradalmi ideiglenességét reprezentálja: „Saját magunk tesszük meg, a folyamatban tanulunk és fejlődünk. Lassan, de fejlődünk.”
A Caracolok magában foglalják az autonóm kormányzat három szintjét: a közösséget, az önkormányzatot és a Jó Kormányzat Tanácsát. Az első kettő a népi gyűléseken alapszik; a Jó Kormányzat Tanácsait megválasztják, de azzal a céllal, hogy annyi ember vegyen részt a tanácsban, ahánynak csak lehetséges, a rotációs alapelv alapján. A Caracol-nak van saját oktatásuk, egészségügyük és igazságügyi rendszerük, csakúgy mint kávétermelő, kézműves, állattenyésztő szövetkezeteik.
Valamilyen módon a Rojava-i kantonok hasonlítanak a Caracol-okhoz. A Demokratikus Társadalomért Mozgalom (TEV-DEM) kiáltotta ki őket 2014-ben, és újonnan létrehozott népi gyűlések és népi tanácsok által funkcionálnak. A nők egyenlően vesznek részt a döntéshozási folyamatokban és reprezentálva vannak minden választott tisztségben, amelyek mindig megoszlanak férfiak és nők között.
Minden etnikai csoport különböző tanácsokban és intézményekben van képviselve. Az egészségügyet és az oktatást szintén garantálja a demokratikus konföderalizmus rendszere. Jelenleg az első Rojava-i egyetem, a Mezopotámiai Társadalomtudományok Akadémiája nyitotta meg kapuit olyan tervekkel, hogy megküzdjenek az oktatás hierarchikus struktúrájával és a tanulás egy más megközelítését biztosítsák.
Csakúgy, ahogy a zapatisták esetén, a Rojava-i forradalom az egész ország és a régió egészének problémáinak lehetséges megoldásának tekinti magát. Ez nem csak a szeparatista tendenciák kifejeződése. Európai és észak-amerikai akadémikusok delegációja állította nemrég, hogy ez az őszintén demokratikus rendszer új jövőt mutat a Közel-Kelet számára – egy jövőt, amely a népi részvételen, a nők felszabadításán és a különböző etnikai csoportok békéjén alapszik.
A NŐK FORRADALMA
A nemiség mindig központi témája volt a zapatista forradalomnak. Mielőtt a szerveződés autonóm formája elterjedt volna és a nők felszabadításának elfogadása központivá vált a harcban, a nők helyzetét a kizsákmányolás, a marginalizáció, a kényszerházasság, a fizikális erőszak és a diszkrimináció jellemezte.
Subcomandante Marcos ezért állítja, hogy a felkelés nem 1994-ben kezdődött, hanem már egy évvel előtte, 1993-ban a Nők Forradalmi Törvényének elfogadásával. Ez a törvény meghatározta a nemi egyenlőség és igazságosság kereteit, amely a lázadó területen garantálta a jogokat a nő személyes függetlenségére, emancipációjára és a méltóságára. Manapság a nők a kormányzat minden szintjén részt vesznek, valamint saját szövetkezeteket és gazdasági szerkezeteket működtetnek, hogy biztosítsák gazdasági függetlenségüket.
A nők nagy szerepet vállalnak a zapatista gerilla erők soraiban és magas pozíciókat töltenek be katonai parancsnokként. San Cristobal de las Casas-t, a legfontosabb várost, amelyet az EZLN az 1994-es felkelés során elfoglalt, Comandante Ramona vezette, aki az első zapatista volt, akit Mexikóvárosba küldtek, hogy képviselje a mozgalmat a kormánnyal való tárgyalásokon.
A bennszülött nők tömeges bevonása a zapatisták politikai terveibe könnyen összehasonlítható a nők részvételével Kobane védelmében és általánosabban a Női Védelmi Egységekben (YPG). A kurd nők bátorsága és elszántsága az Iszlám Állam elleni háborúban a kurdisztáni társadalmi felszabadító fegyveres harcban való részvételének hosszú hagyományának eredménye. A nők fontos szerepet játszanak a PKK-ban és a nemi felszabadítás régóta központi helyet foglal el a kurd harcban.
A Rojava-i forradalom erősen kihangsúlyozza a nők felszabadítását, mint a társadalom egésze felszabadulásának elengedhetetlen feltételét. Az elméleti keretre, amely a patriarchátus leszerelését a küzdelem központjába helyezi, „jineológiaként” hivatkoznak (a jin nőt jelent kurd nyelven). Ennek a koncepciónak az alkalmazása a nők példa nélküli megerősödését eredményezte – amely figyelemre méltó vívmány nem csak a Közel-Kelet kontextusában, hanem összehasonlítva a nyugati liberális feminizmussal is.
A női gyűlések, szövetkezeti struktúrák és a női milíciák a Rojava-i forradalom dobogó szíve, amely addig tökéletlennek tekinthető, amíg nem pusztítja el a patriarchális struktúrát, amely a kapitalista társadalmon alapszik. Ahogy Janet Biehl írta legújabb Rojava-i látogatása után, a Rojava-i forradalomban a nők betöltik azt a szerepet, amelyet a (férfi) proletariátus töltött be a 20. század forradalmaiban.
ÚT AZ AUTONÓMIA FELÉ
A Szabadság Ökológiája talán a legfontosabb Bookchin munkái közül, és a társadalmi ökológia koncepcióját, amelyet ebben a könyvben fejt ki, aktívan alkalmazzák a Rojava-i forradalmárok. Bookchin meggyőződése, hogy „az ember természet feletti uralmának elképzelése az ember ember feletti nagyon is valós uralmából ered”. A kapitalizmus, a patriarchátus és a környezeti pusztítás összekapcsolásával ezek kombinált eltörlését azonosította az egyetlen úttal az igazságos társadalom felé.
Hasonló holisztikus megközelítést támogattak és alkalmaztak a zapatisták is. A fenntarthatóság fontos pont volt Chiapas-szal kapcsolatban, különösképp a Caracol-ok 2003-as megalakítása óta. Az autonóm kormányzat megpróbálta helyreállítani az ősi tudást a fenntartható földművelésről és kombinálni új mezőgazdasági-ökológiai gyakorlattal. Ez a logika nem csak a közösség életkörülményei javításának és az agrokemikáliák elkerülésének kérdése, hanem annak elutasítása is, hogy a nagyarányú, exportorientált ipari mezőgazdaság eszméje felsőbbrendűbb annál a „primitív” módnál, ahogy a bennszülöttek művelik a földet.
A nyugat-Kurdisztánban kifejlesztett demokratikus konföderalizmus és a Chiapas-ban alkalmazott autonómia hasonlóságai sokkal tovább mennek annál a néhány pontnál, amelyet ebben a cikkben kifejtek. Az olyan szlogenektől, mint a „Ya Basta!” – amelyet kurd nyelven úgy használnak, mint „edibes e!” – a népi demokrácia, a közösségi gazdasági struktúrák és a a nők részvételének kifejlesztéséig, a kurd mozgalom és a zapatisták hasonló útjai mind meghatározó törést jelentenek a marxizmus-leninizmus élcsapati elképzelésével és a forradalom új megközelítését – amely lentről emelkedik fel és a társadalom teljes felszabadítására és újraszervezésére törekszik egy nem-hierarchikus irányba.
Bár mindkét mozgalom metsző kritikát kapott a baloldal sokkal szektásabb elemeitől, a lényeg, hogy a forradalmi társadalmi változások főbb és sikeresebb kísérletei a nem-nyugati, marginalizált és kolonizált csoportoktól erednek, és arcul csapást jelentenek a globális Észak fehér és privilegizált dogmatikus „forradalmárjai” számára, akik kevésbé voltak sikeresek saját hazájukban az elnyomás elleni küzdelemben, de még mindig úgy érzik, az ő dolguk megítélni, hogyan kell kinéznie a forradalomnak.
Valójában a Rojava-i és a Chiapas-i küzdelmek erőteljes példák a világ számára, megmutatva a népi önszerveződés és a közösségi kötelékek óriási potenciálját, amely ellenáll a társadalom atomizálódásának, amelyet a kapitalizmus kovácsolt. Továbbá arra kényszerítenek sok nyugati baloldalit – beleértve néhány anarchistát is -, hogy felülvizsgálják gyarmati gondolkodásukat és ideológiai dogmatizmusukat.
Egy kapitalizmus, hierarchia, uralom és környezetpusztítás nélküli világot – vagy ahogy a zapatisták mondanák, egy világot, amelyben sok világ lehetséges – gyakran „utópisztikusnak” vagy „valótlannak” festenek le. Most ez a világ nem valami jövőbeni ábránd, amely a könyvekben van: már megalkották a zapatisták és a kurdok, lehetővé téve számunkra, hogy újragondoljuk, hogy is néz ki a radikális társadalmi változás, és lehetséges modellt ad a saját, hazai küzdelmünkhöz. A Chiapas és Rojava felett ragyogó vörös csillagok megvilágítják a felszabadulás útját. Ha egy szóban kellene összefoglalni, mi hozza össze ezt a két küzdelmet, az egyértelműen az autonómia lenne.
Írta: Peter Stanchev
forrás: roarmag.org
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.