Ha mindaz, amit a terrorküzdelemről tudni véltél, nem lett volna több, mint egy délibáb (a geopolitikai bábmesterek színpadra állított extravagáns árnyjátéka), tényleg meglepődnél?
Hiszen az elmúlt két évtized két dolgot tanított meg nekünk: semmi sem ad el olyan jól, mint a félelem, és semmi sem fizet olyan jól, mint a káosz. Íme, a megszokott szereplőgárda: Obama, Clinton, McCain, Brennan, Soros és Abedin, akiknek nevét úgy idézik, mint egy varázsigét a „demokrácia megmentésének” globális rituáléjában – általában úgy, hogy közben valaki más demokráciáját teszik tönkre.
De ne aggódj. Ezúttal más. Ezt mindig mondják, mielőtt újabb bombát dobnának.
Bin Laden: az ember, a mítosz, az örök eszköz
Kezdjük Amerika kedvenc szellemével: Oszama bin Ladennel. Egy évtizeden át vadásztak rá, állítólag többször is megtalálták, de valahogy mindig el tudott menekülni, egészen 2011-ig, amikor végre a Fehér Ház politikai naptárához igazodott, hogy megszabaduljanak tőle. Vicces, hogy működik ez.
Miért vártak ilyen sokáig, ha ő volt az „első számú ellenség”? Miért hagyták figyelmen kívül a hírszerzési információkat 2005-ben, 2007-ben, 2009-ben?
Nos, mert egy élő mumus nagyon jövedelmező üzleti modell. Kérdezd meg a Boeinget. Kérdezd meg a Raytheont. Kérdezd meg bármely védelmi részvényest, aki hirtelen felfedezte a negyedéves osztalék örömét.
És aztán – puff! – a rajtaütésért felelős SEAL csapat tagjai hónapokkal később egy rejtélyes helikopterbalesetben meghalnak. Véletlen, természetesen. Washington véletlenekből él; gyakorlatilag ez a város fő exportcikke.
Emailek, szerverek és az alkalmi szex SMS-botrány
Eközben Hillary Clinton elfoglalta magát azzal, hogy 33 000 e-mailt törölt (állítólag jógáról és esküvői tervekről, ami őt az amerikai történelem legrugalmasabb és társadalmilag legelfoglaltabb nőjévé teszi). Kár, hogy ezek közül néhány email kényelmetlenül összekapcsol külföldi adományozókat, öbölbeli monarchiákat és olyan csoportokat, amelyek (meglepetés!) szélsőséges milíciákat finanszíroztak Szíriában és Irakban.
Aztán Anthony Weiner laptopja feltűnik a színpadon, mint egy nemkívánatos komikus szereplő egy Shakespeare-drámában. Hirtelen a titkosított emailek ott bukkannak fel újra, ahol soha nem kellett volna. A média mégis az egészet „túlzásnak” nevezte. Természetesen. Nincs itt semmi látnivaló, kivéve, ha a saját laptopodról van szó, mert akkor az FBI gyorsabban megjelenik, mint az Amazon Prime.
Szíria, Líbia, Daesh: a franchise
Miután Kaddafi elesett, Líbia fegyverei nem vonultak nyugdíjba, egyszerűen munkaadót cseréltek. Szíriába utaztak; olyan hálózatokon keresztül, amelyeket hivatalosan senki nem ismer el, de magánban mindenki ismer. McCain fotózkodott „mérsékelt lázadókkal”, akik közül néhányan később magas rangú ISIS-tagoknak bizonyultak. Hoppá. De minden rendben, történnek hibák. Főleg, ha a külpolitikádat fegyvergyártók írják.
Az ISIS úgy nőtt fel, mint egy startup kiváló kockázati tőkével és gyanúsan fejlett médiaprodukciós készségekkel. Felrobbantották az ősi helyszíneket (babiloniakat, asszírokat, mezopotámiaiakat), kitörölve azoknak a civilizációknak a nyomait, amelyek idősebbek a nyugati narratívánál. Mert aki uralja a történelmet, az uralja a jövőt. És mi lehetne jobb módja a Közel-Kelet átalakításának, mint minden olyan dolog kitörlése, ami ellentmond a terveidnek?
A Száhel: az új sivatag a kényelmes ellenségekkel
Tekintsünk előre a mai napra. A terrorküzdelem kimerült, elcsépelt, széthasad. Így a nemzetközi közösség új franchise-hoz nyúl: a Kábítószer-ellenes háború – Száhel kiadás.
Ha Afrika bármit is tanult az elmúlt évszázadból, akkor ezt: amikor a világ nagyhatalmai új „háborút” hirdetnek – a terror, a drogok, az emberkereskedelem vagy a szegénység ellen –, az általában azt jelenti, hogy Afrika ismét valaki más csatatere lesz.
A terrorküzdelem felégette a Közel-Keletet. A drogháború kikezdte Latin-Amerikát. És most mindkét narratíva összepakolt, sivatagi csizmát húzott, és délre költözött a Száhelbe, ahol „biztonsági partnerségként” és „stabilitási kezdeményezésként” adják el az afrikaiaknak.
Az egyetlen dolog, ami stabilizálódik, az az ásványi kincsek áramlása
Nem számít, hogy a Száhel instabilitását főként az éghajlatváltozás, a korrupció és a NATO líbiai kalandozásának következményei táplálják. Nem számít, hogy a drogterjesztő hálózatok az összeomlott államok következtében értek el sikert, nem pedig annak ellenére.
Íme a nyugati címlapok: „A Száhel drogkartelljei fenyegetik a globális biztonságot.” Fordítás: „Találtunk egy új indokot katonai bázisokra.”
Mert semmi sem fejezi ki jobban a „humanitárius aggodalmat”, mint amikor drónok keringenek nigeri falvak felett, miközben a kobalt és az uránium biztonságosan utazik az európai gyárakba.
A drogháború és a terrorküzdelem ugyanazon logikán osztozik: Teremts egy szörnyet. Tápláld a szörnyet. Tettesd, hogy legyőzöd a szörnyet. Küldd el a számlát az adófizetőknek.
Narko-dzsihadisták: mert két mumus jobb, mint egy
Most már „narkoterroristákról” hallunk Maliban és Nigerben, egy olyan fogalomról, amely olyan fülbemászó, hogy megérdemelne egy saját Netflix sorozatot. Vannak csempészek? Igen. Vannak szélsőségesek? Igen. Néha ugyanazok az emberek? Néha. De ők az igazi fenyegetés?
Egyáltalán nem. Az igazi fenyegetés a geopolitikai ambíciók és az erkölcsi mesélés szentségtelen házassága, amely tragédiákat piaci lehetőségekké alakít át.
De legyünk őszinték, a terrorküzdelem soha nem a terrorról szólt. A drogháború soha nem a drogokról szólt. Mindkettő háború volt a kényelmetlen igazságok ellen, és jövedelmező lehetőség annak, aki uralta a narratívát. Csak kérdezd meg a Száhelt, kérdezd meg Irakot, kérdezd meg Szíriát vagy kérdezd meg azon katonák családját, akiknek az élete járulékos veszteséggé vált a titkos sakkjátszmákban.
Egy rövid pillanatnyi tisztánlátás: ha a Daesh gyorsan összeomolhatott Trump alatt, miért nem Obama alatt? Ha a droghálózatok semlegesíthetők, miért nőnek minden új külföldi beavatkozás után?
Ha a stabilitás a cél, miért destabilizálunk minden olyan országot, amely a globális ellátási láncokhoz elengedhetetlen ásványokkal rendelkezik? Hacsak nem, persze, a káosz maga a cél.
Egy destabilizált régió nem tud tárgyalni. Egy megosztott társadalom nem tud ellenállni a kiaknázásnak.
Egy megfélemlített népesség nem tudja megkérdőjelezni a hatalmat.
Végül minden út ugyanabba a sivatagba vezet
A Tora Bora barlangjaiból a Száhel homokdűnéiig a logika ugyanaz marad: A nagy játékosok gyújtják a tüzet, majd eladják a tűzoltókészülékeket. És amikor a lángok terjednek? Vádold a helyieket. Nevezd terrorizmusnak. Nevezd narko-kereskedelemnek. Bárminek, csak annak ne, ami valójában: Egy szuverenitás elleni háború, amely bűn elleni háborúnak álcázza magát.
Utolsó gondolat: Kitörölték az asszír történelmet, majdnem elpusztították Timbuktut. Kitörölték a mezopotámiai köveket. Most a száheli hangokat akarják kitörölni. Mert a birodalom legnagyobb fenyegetője mindig is az emlékezet volt. És mégis, az emlékezet kitart.
A történetek kitartanak. Az emberek kitartanak. A délibáb halványodik. Még a sivatagok is beszélnek. És ezúttal remélhetőleg a világ végre odafigyel.
Írta: Raïs Neza Boneza regények, szakirodalom, verseskötetek és cikkek szerzője. A Kongói Demokratikus Köztársaság (az egykori Zaire) Katanga tartományában született. Aktivista és békegyakorló is. Raïs a Transcend Media Service szerkesztőbizottságának tagja és a Transcend Network for Peace Development Environment for Central and African Great Lakes összehívója.
forrás: Globetrotter