1453-ban az oszmán csapatok sikeresen blokád alá vették Bizánc ősi fővárosát szárazföldön és tengeren egyaránt. Konstantinápoly számtalan támadást kiállt már török riválisai részéről, de az utánpótlás sikeres elzárása megadta magát a keleti római birodalom addig bevehetetlen falainak.
Az oszmánok ezzel nem találtak fel semmi újat. Már i. e. 332-ben, amikor Türosz lakói hagyományos katonai módszerekkel legyőzhetetlennek bizonyultak, Nagy Sándor, makedón uralkodó blokád alá vette az ősi várost. A sziget hét hónapig tartotta magát, mígnem a dühöngő Sándor, aki nem tűrhette az ellenállók szemtelenségét, rést nem ütött a falakon, s egyes ókori történetírók szerint lerombolta a város felét és lemészárolta lakosainak nagy részét.
Egy város vagy ország blokádja valójában az egyik legvitatottabb intézkedés, amihez háborúban folyamodni lehet. A hadvezérek és királyok elképzelése szerint a blokád reményei szerint kétségbeesésbe taszítja a városon belüli népet, megtöri erkölcsi tartásukat, és végső soron belső lázadást vált ki az éhező emberek körében, miközben aláássa az egészségügyi ellátást és megadásra készteti az ellenállókat.
De nem minden blokád vált be. A közelmúlt történelmének talán leghíresebb sikertelen blokádja Leningrádé, a mai Szentpéterváré, amely 1941-től 1944-ig (összesen 872 napig) ellenállt a náci hadigépezet ostromának. A leningrádi blokád több mint egymillió ember halálát okozta az éhínség és hideg miatt, akik Hitler csapatainak kegyetlensége ellenére sem adták fel a várost egészen addig, amíg a Szovjetuniónak nem sikerült ellentámadásba átmennie és legyőznie a Harmadik Birodalmat.
Kétségtelen, hogy Kuba új fejezetet írt a blokád elleni ellenállás történetében. Több mint 60 éve, hogy Kubának sikerül ellenállnia egy olyan blokádnak, amely egyértelműen a 20. század Amerika egyik legemblematikusabb forradalmi folyamatának elpusztítására törekszik. Egy olyan folyamatnak, amely szocialistának vallja magát, amelyet egy tömegpárt (a Kubai Kommunista Párt) vezet, és ami talán a legfontosabb: amely a történelem leghatalmasabb kapitalista országának déli határán zajlik, egy olyan országéban, amely Amerika szocialista folyamatainak legelszántabb riválisának kiáltotta ki magát.
A Kuba elleni blokád valóban nem volt teljes körű. Évtizedeken át a Szovjetunió, Kína, Vietnám és más szocialista országok szolidaritása segített fenntartani egy olyan folyamatot, amelyet a sziget lakóinak túlnyomó többsége támogatott. A Szovjetunió bukása után azonban Kubának látszólag katasztrofális forgatókönyvvel kellett szembenéznie. Washington azt hitte, ez lesz a forradalmi kormány vége, és a Clinton-adminisztráció idején megpróbálta megadni a kegyelemdöfést azáltal, hogy új szankciókat és nehézségeket teremtett harmadik országok számára a Kubával való kereskedéshez.
De Kuba ismét ellenállt. Fidel Castro az 1990-es években meghirdette az úgynevezett „Különleges Időszakot”, amelynek során az ország gazdaságát átalakították, hogy ellenálljon fő kereskedelmi partnere elvesztésének. És Kuba ellenállt.
A 21. század elején a venezuelai chavista folyamat kezdete némi nyugalmat hozott Kubának, de az ország továbbra is különleges intézkedéseket alkalmazott. A venezuelai olaj segített áthidalni a jelentős energia- és termelési problémákat.
2015 decembere óta azonban, amikor az USA olajembargót rendelt el Venezuela ellen, és 2026. január 3-a, az Egyesült Államok története során először intézett közvetlen támadást Venezuela ellen, Kuba olyan fullasztó nyomást szenved el, amely példátlan szenvedést okozhat a kubai népnek.
Az Egyesült Államok nemcsak a venezuelai olaj Kubának történő eladásának felfüggesztését rendelte el, hanem azzal is fenyegetőzik, hogy különleges szankciókat vezet be bármely országgal szemben, amely olajat ad el a szigetnek. Ez közvetlenül veszélyezteti a kubaiak életét, akiknek nyersolajra van szükségük nemcsak személygépjárműveikhez, hanem élelmiszer szállításához, kórházaik működtetéséhez, mezőgazdasági termékek előállításához, iparágak energiaellátásához stb. Ez egy olyan intézkedés, amely Kuba elpusztítására irányul.
Valójában saját kijelentései szerint Trump kész Kubát a kétségbeesésbe kergetni, hogy megdöntse a kubai kormányt, remélve, hogy ezzel valóra váltja Washington egyik legkedvesebb álmát, nevezetesen Amerika egyetlen, az Egyesült Államokkal szemben figyelemre méltó sikerrel szembeszállni tudó szocialista kormányának összeomlását.
Pedig Kuba nem jelent olyan katonai kihívást, amely veszélyeztetné az USA biztonságát (ahogyan Washington állítja). Bár érdemes megjegyezni, hogy Fidel csapatainak az 1960-as években sikerült legyőzniük több, a megdöntésére irányuló katonai kísérletet, beleértve a híres Playa Girón-i (Disznó-öböl) inváziót is, ahol az USA által támogatott több ezer katonát a Kubai Forradalmi Hadsereg katonailag legyőzte. Ennek ellenére Kuba soha semmilyen módon nem támadta meg az Egyesült Államokat.
Kuba kulturális, tudományos vagy sportbeli vívmányoktól sem fosztja meg népét, hiszen Kuba volt az első ország a kontinensen, amely felszámolta az írástudatlanságot; a világ egyik első országa lett az egy főre jutó orvosok számát tekintve; várható élettartama jóval magasabb, mint a legtöbb más latin-amerikai országé; és a második ország a legtöbb olimpiai éremmel az egész kontinensen (csak az Egyesült Államok mögött, és messze megelőzve a többieket).
A valóságban az a „fenyegetés”, amelyet Kuba az USA kormányára nézve jelent, mindig is puszta létezése volt és marad. Annak méltósága, hogy egy nép a történelem leghatalmasabb katonai birodalmával szemben saját sorsáról dönthet – mint Fidel hangsúlyozta – olyan ár, amelyet az USA mindennap megfizettet Kubával, elnyomva annak lehetőségeit.
Az ember önkéntelenül is elgondolkodik azon, mivé lett volna Kuba, ha az Egyesült Államok, a sokat emlegetett szabad piac védelmezője nem fojtja meg gazdaságát és kereskedelmét az elmúlt hat évtizedben. Milyen egyéb eredményeket ért volna el Kuba? Mennyire lehetett volna gazdaságilag erős ahhoz a forradalom előtti szélsőséges szegénységi állapothoz képest, amelyre azok az országot kárhoztatták, akik kaszinóvá és bordélyházzá tették a floridai gazdagok számára, miközben az ország belsejében élő nép a legszégyenteljesebb anyagi nélkülözést szenvedte el?
A Trump-kabinet eltökéltnek tűnik, hogy ne tűrje tovább ezt a létbeli sérelmet. Geopolitikai projektje egy erős imperializmus helyreállítása, még ha megfélemlítés árán is; hipertechnológiai, bár XIX. századi eszmékkel; felélesztett, bár olyan gyakorlatokkal, amelyek elszigetelik a világ többi részétől; egyszóval egy erős imperializmus, amelynek továbbra is szimbolikusan ellenáll az a kis, közel 10 millió lakosú sziget (nagyjából Michigan állam népessége, és valamivel több, mint New York Cityé).
Kuba a Trump-kormányzat számára az, amit a nagy hódító birodalmaknak meg nem hódoló városok és országok jelentettek: az emberi méltósággal szembeni katonai és gazdasági hatalom korlátainak elviselhetetlen példája, amelyet nem lehet megvásárolni, csak ostromzáras és blokádos módszerekkel elpusztítani – olyan módszerekkel, amelyek alkalmazásától a történelem nagy hadvezérei közül töben még véres háborúk idején is visszariadtak a lakosságnak okozott szenvedés miatt.
Kuba egyelőre ellenáll. És ez mindig is így volt. És korábban is csak „egyelőre” volt. De ezen „egyelőrék” összeadódásából születnek a legendák, a történetek, amelyek egész nemzedékeket inspirálnak arra, hogy ne adják fel, még ha azok száz vagy ezer évvel ezelőtt történtek is; amelyek újradefiniálják a hősiesség fogalmát, nem katonai tettek, hanem a méltóság megőrzésére irányuló akarat révén a legapokaliptikusabb fenyegetéssel szemben. Kuba egy olyan legenda, amelyet az imperializmus már nem viselhet el, és úgy tűnik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy kitörölje a Föld színéről és az emlékezetből.
De minden történelemismerő tudja, hogy a népek méltósága halhatatlan, míg a birodalmak nem. Shelley emlékeztet minket erre Ozymandias című szonettjében, amely II. Ramszeszről, a maga kora valószínűleg leghatalmasabb fáraójáról szól, akinek emlékműve körül mára csak romok maradtak abból, ami egykor rombolhatatlannak tűnt: „S a talapzaton e szavak állnak: / ‘Ozymandias vagyok, a királyok királya: / Nézzétek műveimet, ti Hatalmasok, és essetek kétségbe!’ / Más nem maradt. A romhalmaz körül / E szörnyű roncsnak, végtelen és puszta / A magányos, sík homok terül el messze.”
forrás: Peoples Dispatch
