A szocialisták között vita folyik arról, hogy a fegyverkezési kiadások terhet jelentenek-e a rendszer számára, vagy annak szerves jellemzői. A valóságban a hadiipar a kapitalizmus ténye.
A hadiipar egy beteg rendszer ocsmány tünete. Milliárdokat költenek halálos technológiákra, amelyeknek egyetlen céljuk van: embereket felrobbantani, megmérgezni és elégetni.
A katonai kiadások legmeredekebb növekedése a hidegháború vége óta 2024-ben következett be. A globális katonai kiadások 2024-ben elérték a 2500 milliárd dollárt, ami 9,4 százalékos ugrást jelent az előző évekhez képest.
Keir Starmer elkötelezte magát amellett, hogy a fegyverkezési kiadások az elkövetkező években az egekbe szökjenek.
Józan észnek tűnik, hogy a fegyverekre költött pénz valószínűbbé teszi a háborút és a halált. De sok békeaktivista hisz abban, hogy a fegyverkereskedelem szerződésekkel és nemzetközi kötelezettségekkel megzabolázható.
A szocialisták régóta vitatkoznak azon, hogy a fegyverkezési kiadások a rendszer irracionális terhét képezik-e, vagy a nemzetközi versengés elengedhetetlen részét.
1877-ben Friedrich Engels ezt írta: „A militarizmus uralja és elnyeli Európát. De ez a militarizmus magában hordja önmaga megsemmisülésének csíráját is.
Az egyes államok közötti verseny arra kényszeríti őket, hogy egyrészt minden évben több pénzt költsenek hadseregre és haditengerészetre, tüzérségre – ezzel egyre inkább siettetve pénzügyi összeomlásukat.”
Engelsnek igaza volt abban, hogy a fegyverkezési kiadások terhet jelentettek a nemzetgazdaságok számára, amelyet gyakran népszerűtlen adókból fizettek. De a katonai kiadások elkerülhetetlen árat jelentettek azoknak az államoknak, amelyek kénytelenek voltak egymással versengeni.
Fegyverekre volt szükség a gyarmatok, piacaik és erőforrásaik védelméhez, és néha ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy más hatalmak előnyre tegyenek szert.
John Hobson 1902-ben megjelent Imperializmus – Egy tanulmány című művében azzal érvelt, hogy az imperialista háborúkat pénzemberek, fegyverkereskedők és hajózási mágnások vezérlik. A kormányok véget vethetnének ezeknek a háborúknak az ipar fejlesztésével és a pénzügyi szektor megfékezésével.
Karl Kautsky, az egyik legbefolyásosabb szocialista teoretikus dolgozta ki az „ultra-imperializmus” elméletét.
Kautsky szerint a pénzemberek külföldön akartak befektetni a profit érdekében. Szövetséget kötöttek a fegyvergyártókkal e befektetések védelmére. Kautsky úgy vélte, hogy a fegyverkezési kiadások irracionálisak, és végső soron a gazdaság termelő ágazatai el fogják utasítani őket.
Az ipar megakadályozná új háborúk kitörését. Kautsky új hajnalán felhangzana a kiáltás: „Egyesüljetek, világ tőkései!”
Kautsky szerencsétlenségére az imperializmusról szóló cikke alig néhány héttel az első világháború kitörése előtt jelent meg.
Vlagyimir Lenin azzal érvelt, hogy a militarizmus nem csupán egyes kormányok által folytatott politika – hanem elválaszthatatlan az imperializmustól, a kapitalizmus fejlődésének egy szakaszától.
Lenin mély gyűlöletét fejezte ki az első világháború előtti fegyverkezési verseny miatt.
A Kinek az érdeke? című írásában Lenin a maga kori Keir Starmerjei ellen dühöngött. „Sok ezer módon, sok ezer újságban, sok ezer szószékről kiabálnak és lármáznak a hazaszeretetről, kultúráról, szülőföldről, békéről, haladásról” – írta.
„Mindez azért, hogy újabb tíz- és százmillió rubeles kiadásokat igazoljanak mindenféle megsemmisítő fegyverre.”
Egy másik cikkében, a Fegyverkezés és kapitalizmus címűben Lenin lehordja a politikusokat, akik egyben hajógyárak, lőpor-, dinamit- és más gyárak részvényesei is.
Az „aranyzápor egyenesen a burzsoá politikusok zsebébe ömlik, akik egy exkluzív nemzetközi bandába verődve szítják a fegyverkezési versenyt”.
Lenin számára a fegyverkezési kiadások nem voltak irracionálisak – a geopolitikai versengés rendszerének részét képezték. Lehettek feszültségek a gazdaság különböző ágazatai között.
De mind a pénzügy, mind az ipar egy imperialista rendszer elemei voltak. Az állam összeolvadt a nagyvállalatokkal, kiterjesztve az állam katonai intézményeinek szerepét.
Ahogy Rosa Luxemburg érvelt a Béke-utópiák című cikkében: „A militarizmus mindkét formájában – háborúként és fegyveres békeként – a kapitalizmus törvényes gyermeke, logikus eredménye, amely csak a kapitalizmus megsemmisítésével küzdhető le.
„Aki őszintén akarja a világbékét és a fegyverkezés óriási terhétől való megszabadulást, annak a szocializmust is akarnia kell.”
forrás: Socialist Worker
