Valószínűtlen, hogy az Egyesült Államok és Izrael pusztán légierővel legyőzné Iránt. De ahogy az ellenségeskedések az elmúlt hetekben újraindultak, Irán volt az, amely fokozta a feszültséget.
A Shahed-136 drónok kulcsfontosságú eszközt jelentenek Irán arzenáljában
Christopher Nolan blockbuster filmje, az Odüsszeia magába szívta a média figyelmét.
Ez figyelemre méltó abban a pillanatban, amikor egy nagy háború készülődik nem messze attól a helytől, ahol a trójai háború zajlott.
Az is figyelemre méltó, hogy a film hőse, Odüsszeusz, aki ebből a háborúból tér vissza, a „civilizáció bukásával” foglalkozik – ez a téma nagyrészt hiányzik az eredeti, i.e. 8. századi eposzból.
Figyelemre méltó, de nem meglepő. Az amerikai birodalom hanyatlása ugyanis ma a világpolitika uralkodó témája.
Ezt egy érdekes cikk magyarázza a Foreign Affairs-ben – az amerikai nemzetbiztonsági establishment házi lapjában – Robert Pape politológustól.
Pape már februárban figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok és Izrael valószínűtlenül győzné le Iránt pusztán légierővel, és fennáll a veszélye, hogy elveszítik az irányítást az eszkaláció folyamata felett.
Igaza lett. Ahogy az ellenségeskedések az elmúlt hetekben újraindultak, Irán volt az, amely fokozta a feszültséget, hogy megtartsa az irányítást a Hormuzi-szoros felett.
Pape az 1991. januári katonai offenzívától indul, amelyben az Egyesült Államok precíziós irányítású bombákat és rakétákat használt Szaddám Huszein iraki diktátor hatalmas hadseregének legyőzésére.
Ez nemcsak a nyugati dominanciát erősítette meg az Öböl térségében, de Pape szerint megnyitotta az utat a neoliberális globalizáció korszaka előtt.
„Ez a valóság négy feltételezésen nyugodott: Az Egyesült Államok erőfeszítés nélkül tudott katonai eredményeket elérni. Washington páratlan eszkalációs dominanciával rendelkezett, vagyis képes volt gyorsan és olcsón legyőzni a nagyobb fenyegetéseket. Az amerikai hatalom garantálta az áruk áramlását a világ kereskedelmi artériáin. És az amerikai hatalommal szembeni ellenállás végső soron hiábavaló volt.”
De Pape szerint „a hidegháború utáni rend éppen a sikere miatt bomlott fel”.
A Pentagon precíziós csapásmérő képességei mögött álló technológiák 1991-ben az USA és legszorosabb szövetségesei monopóliumát képezték.
De az elkövetkező évtizedekben ezek olcsóbbá váltak és elterjedtek.
„Az iráni Shahed-136 drón jól illusztrálja ezt az átalakulást” – mondja Pape.
„Ahelyett, hogy drága, kifinomult katonai technológiára támaszkodna, ez a drón kereskedelmi forgalomban kapható navigációs chipeket, inerciális mértékegységeket, műholdvevőket, kommunikációs modulokat, processzorokat és szoftvereket kombinál… egy egyszerű repülőgéptörzzsel és motorral.
„Az eredmény egy precíziós fegyver, amelyet nagyrészt olyan alkatrészekből állítottak össze, amelyeket ugyanazok a globális kereskedelmi ellátási láncok tesznek lehetővé, amelyek a digitális gazdaságot is hajtják.
„A lényeg nem az, hogy a Shahed technológiailag kifinomult. A lényeg az, hogy nem az.”
Pape érvelésének részben az a jelentősége, hogy rávilágít azokra a katonai feltételekre, amelyeken a neoliberális globalizáció nyugodott.
Az 1990-es és 2000-es években túl gyakran hallottuk, hogy az államok és a katonai verseny elavulttá válnak.
De érdemes hangsúlyozni, hogy ennek a folyamatnak gazdasági és politikai feltételei is voltak – különösen az úgynevezett Volcker-sokk 1979 októberében.
Ekkor az amerikai jegybank elnöke drasztikusan megemelte a kamatlábakat, elindítva ezzel a munkáltatói offenzívát belföldön, és rákényszerítve az eladósodott globális déli országokat a neoliberális „reformok” elfogadására.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az Egyesült Államok súlyos katonai vereségeket szenvedett a globalizáció korszakában – Irakban és Afganisztánban.
Akárcsak a vietnámi háború, ezek a vereségek is megmutatták, hogy az USA győzhet nyílt csatában, de nem nyerhet felkelések elleni hadjáratokat.
A különbség most az, hogy a precíziós csapásmérő képességek elterjedése miatt az USA számára sokkal nehezebbé válik tengeri és légi erejének felhasználása stratégiai régiók dominálására.
Pape szerint Kína hasonló nehézségekbe ütközne, ha megpróbálná visszahódítani Tajvant.
Összegezve Pape azt mondja: „Egy nagyhatalom, például az Egyesült Államok geopolitikai ereje kevésbé annak a mértéke, hogy másokat irányítani képes, mint inkább annak a tükröződése, hogy mások milyen bizalommal viseltetnek az általa fenntartott és rögzített rendszerek iránt.”
Washington „hitelessége” – hogy egy kedvenc amerikai politikai szót használjunk – rohamosan csökken.
Az ilyen elemzések tanulsága, mint Pape-é, hogy ez nem csupán Trump-nak tulajdonítható.
Gondoskodnunk kell arról, hogy a civilizált élet túlélje e legújabb birodalom végét.
Irán megalázta a világ legnagyobb szuperhatalmát viszonylag olcsó és könnyen előállítható drónokkal
De Trump kijelentette, hogy visszatér az „erőteljes katonai akciókhoz”, ha a béketárgyalások kudarcot vallanak (Fotó: Wikimedia Commons)
Donald Trump kétségbeesetten keres kilépési stratégiát, miközben az USA rakétái elfogyóban vannak az Irán elleni háborújában.
Az amerikai rezsim a hétvégén kénytelen volt felfüggeszteni Irán bombázását.
Ez hirtelen visszavonulás azt követően, hogy csütörtökön az elnök egy „minden eddiginél nagyobb” támadással fenyegetőzött.
Mike Waltz, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete azt állította, hogy a szünet lehetővé teszi a további tárgyalásokat Iránnal.
De áprilisban már a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja aggodalmát fejezte ki a rakétakészletekkel kapcsolatban.
Azt mondta, hogy négy rakétatípus esetében az USA „már eddig is felhasználhatta a háború előtti készletek több mint felét”.
Irán megalázta a világ legnagyobb szuperhatalmát viszonylag olcsó és könnyen előállítható drónokkal. Kicselezte azokat az elfogórakétákat, amelyekkel az USA a légitámaszpontjait védi.
A háború pedig továbbra is mélyen népszerűtlen az USA-ban, a felnőttek kétharmada nem ért egyet azzal, ahogyan Trump kezeli a konfliktust.
Több mint 600 katona sérült meg abban a háborúban, amelynek semmilyen célját nem sikerült elérni.
Aggodalmak merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy az állam átlátható-e a háború hatásait illetően.
A művelet halálos áldozatainak számát a Pentagon e hónapban magyarázat nélkül 18-ról 14-re csökkentette.
Az amerikai szenátorokat pedig feldühíti Pete Hegseth amerikai „hadügyi külügyminiszter” követelése több pénzért.
A konfliktusnak előre nem látható következményei is voltak. Fokozódott, amikor a huszi ellenállási mozgalom támadásokat indított az USA szövetségese, Szaúd-Arábia ellen.
A huszik Észak-Jemen nagy részét ellenőrzik, beleértve a fővárost, Szanaát és a stratégiai fontosságú vörös-tengeri kikötőt, Hodeidah-t.
Nemrég a szaúdiak által támogatott jemeni kormány megtámadta Szanaa repülőterét, hogy megakadályozzon egy iráni gépet a leszállásban.
A huszik válaszcsapást mértek, és most megtámadtak két fontos, állami tulajdonban lévő szaúdi olajlétesítményt.
A támadásokat követően lelassult a hajózás a jemeni partok közelében fekvő fontos Báb el-Mandeb-szoroson keresztül.
Mivel a Hormuzi-szorost gyakorlatilag lezárták, a Báb el-Mandeb lezárása tovább fokozná a nyomást a globális üzemanyag-ellátásra.
Az olaj és gáz globális tartalékai az év eleji ingatag tűzszünet idején sem álltak helyre a háború előtti szintre.
A feszültségek egyre nőnek Irán és Ukrajna között is – ukrán erők múlt szombaton megtámadtak egy iráni kereskedelmi hajót a Kaszpi-tengeren.
Az USA a padlón van. De egy sebzett vadállat még mindig képes csapást mérni. Trump kijelentette, hogy visszatér az „erőteljes katonai akciókhoz”, ha a tárgyalások kudarcot vallanak.
Andy Burnham brit miniszterelnök kijelentette, hogy „aggályai” vannak Trump iráni háborújával kapcsolatban.
De a kabinetjét jobboldaliakkal tömte meg.
Wes Streeting új védelmi miniszter eltökélt szándéka, hogy fenntartsa a „különleges kapcsolatot” az USA-val.
Az Irán elleni múlt heti támadásokhoz használt amerikai B-1 bombázók pedig a gloucestershire-i RAF Fairford légitámaszponton állomásoztak.
A békemozgalomnak követelnie kell Burnhamtól, hogy tagadja meg Nagy-Britannia további belerántását ezekbe a veszélyes imperialista háborúkba.
Egy nappal azután, hogy a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) külügyminiszterei közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben követelték a közel-keleti háború azonnali befejezését és a Hormuzi-szoros megnyitását, Marco Rubio amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy országa „örömmel fogadna egy diplomáciai megoldást”.
Rubio azt állította, hogy bár Irán „könyörög az Egyesült Államokhoz egy békeegyezményért”, vonakodik is megkötni azt, és még egy aláírt megállapodás esetén sem lehet megbízni benne.
A Fülöp-szigeteki Manilában tartózkodott, hogy részt vegyen az ASEAN-külügyminiszterek éves találkozóján.
Ellentmondásos kijelentései azt mutatják, hogy az Egyesült Államok nem képes felmérni Irán aggodalmait a Hormuzi-szorossal kapcsolatban, amely a jelenlegi ellenségeskedések középpontjában áll.
Irán azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy nem tartotta tiszteletben a múlt havi békeegyezményt, és aláásta azt azzal, hogy megpróbálta megkerülni a szoros feletti fennhatóságát. Ezzel szemben az Egyesült Államok azt állítja, hogy az Irán elleni jelenlegi támadások sorozata az iráni ismételt hajótámadások következménye a térségen áthaladó hajók ellen.
„Az Egyesült Államok örömmel érne el diplomáciai megoldást”– azonban „nem fogjuk tétlenül nézni, ahogy a hajókat felrobbantják, vagy amerikaiakat támadnak meg” – idézte Rubiót az AP, hozzátéve, hogy Irán szoros feletti ellenőrzése a szabad hajózás végét eredményezné.
Rubio nyilatkozata órákkal azt követően hangzott el, hogy Donald Trump elnök szerdán újabb fenyegetéseket fogalmazott meg Irán infrastruktúrájának megtámadására. „Egy híd vagy erőmű, beleértve azokat is, amelyek Teherán főváros közelében vagy annak területén találhatók” – minden alkalommal, amikor Irán „lő egy hajóra” a szorosban – írta Trump a közösségi médiás posztjában.
Eközben a jemeni Ansar Allah bejelentése, miszerint tengeri blokádot vezet be Szaúd-Arábia ellen, amiért az nem oldotta fel az ország ellen évtizede fennálló blokádját, tovább növelte az ASEAN-tagok aggodalmait.
A szerdai jelentések szerint legalább két, szaúdi olajszállító hajót megtámadtak a Vörös-tengeren. A támadásokat az Ansar Allah erői vállalták magukra.
Az ASEAN-miniszterek mély aggodalmukat fejezték ki a régió helyzete miatt, mondván, hogy a közelmúltbeli ellenségeskedések és a fokozódás fenyegetése „súlyosan aláássák a kulcsfontosságú közvetítők folyamatban lévő erőfeszítéseit, és csökkentik a békés megoldás esélyeit a párbeszéd és a diplomácia útján”.
Felszólítottak a régióban zajló valamennyi ellenségeskedés „teljes és azonnali” beszüntetésére, valamint a Hormuzi-szoroson keresztüli szabad és biztonságos hajózás biztosítására a nemzetközi joggal összhangban.
Rubio erős tiltakozó megmozdulásokkal szembesült manilai látogatása során. A tüntetők Trumpot és Rubiót egyaránt háborús bűnösöknek nevezték, és kijelentették, hogy Rubio látogatása fenyegeti a békét és instabilitást hoz a régióba.
Irán figyelmeztet Trump fenyegetéseire
Ha az Egyesült Államok megpróbálja végrehajtani Trump fenyegetéseit, „Irán fegyveres erői nem engedik meg, hogy egyetlen csepp olajat is exportáljanak a régióból, és hogy a régióban található olaj-, gáz-, villamosenergia- és gazdasági infrastruktúra célponttá válhat” – idézte az IRNA az ország központi katonai parancsnokságát (Hatam al-Anbija) csütörtöki közleménye alapján.
Trump fenyegetéseire válaszolva Irán külügyminisztere, Abbasz Aragcsi is csütörtökön az X-en közzétett bejegyzésében azt írta, hogy országa „védelmi doktrínája egyértelmű: szemet szemért”.
Bármilyen agresszió ellene, beleértve az infrastruktúrája elleni támadásokat is, „erőteljes és határozott választ fog kikényszeríteni” azokkal az országokkal szemben is, amelyek „hozzájárulnak az ilyen agresszióhoz, függetlenül a támogatás formájától”.
Eközben csütörtökön, július 23-án egy újabb amerikai csapásban az iraki határátkelőnél legalább két iráni életét vesztette, és csaknem egy tucatnyian megsebesültek; a Központi Parancsnokság bejelentette, hogy ezzel befejeződött a 12. egymást követő éjszakai csapássorozat.
A csütörtöki halálesetekkel a legutóbbi amerikai csapások során megölt irániak száma 55-re emelkedett, és több mint 600-an megsebesültek – közölte szerdán Irán Egészségügyi Minisztériuma.
Az amerikai támadások eddig többnyire Irán déli részeire összpontosultak, azzal a deklarált céllal, hogy megsemmisítsék a szoroson való hajózás ellenőrzésére való képességét.
Irán válaszcsapásokat hajtott végre az amerikai csapásokra, megtámadva az Egyesült Államok különböző katonai bázisait Jordániában, Kuvaitban, Bahreinben és Katarban. Válaszcsapásai legalább négy amerikai katona halálát okozták Jordániában és Irakban, és hatalmas károkat okoztak a bázisokban.
A támadásokra néhány nappal azután került sor, hogy az USA megsértette az Iszlámábádi Egyetértési Megállapodást (Islamabad MoU) egy Irán elleni csapáshullámmal, amely legalább 50 iráni halálát és 500 másik megsebesülését okozta.
Isabella Gonzales, 19 éves (balra) és Tyler James Feehan, 25 éves (jobbra) az Irán július 17-i és július 18-i megtorló csapásaiban vesztették életüket. Fotó: US Army
Az Egyesült Államok Központi Parancsnoksága (CENTCOM) július 19-én, vasárnap bejelentette, hogy két amerikai katona életét vesztette, egy másik pedig eltűnt Jordániában egy július 17-i, pénteki iráni támadást követően.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter vasárnap este tájékoztatta az újságírókat, hogy a két katona egy, a jordániai Muwaffaq Salti Légibázist ért rakétatalálat következtében halt meg.
A CENTCOM azt is közölte, hogy egy harmadik amerikai katona egy különálló incidens során vesztette életét Irakban, amikor július 18-án, szombaton „egy lelőtt iráni egyszer használatos támadódrón fel nem robbant lőszereinek ellenőrzött robbantását” végezte. Egy másik katona könnyebb sérüléseket szenvedett a robbanásban.
Július 20-án, hétfőn az Egyesült Államok Hadügyminisztériuma közölte, hogy a Jordániában elesett két katonát Tyler James Feehan hadnagyként (25 éves, Hawaii) és Isabella Gonzales közlegényként (19 éves, Texas) azonosították.
Július 21-én, kedden a Pentagon az Irakban elesett katonát Michael Emmanuel Swinton őrmesterként (30 éves, Észak-Karolina) azonosította.
A három amerikai katona halálára néhány nappal azután került sor, hogy az USA csapáshullámot indított Irán különböző részei ellen, amely legalább 50 iráni halálát és 500 másik megsebesülését okozta.
Az Egyesült Államok újabb támadásai, amelyek – az iráni média szerint – polgári infrastruktúrát céloztak, valamint az USA iráni tengeri blokádjának újraindítása gyakorlatilag a Washington és Teherán közötti Iszlámábádi Egyetértési Megállapodás (Islamabad MoU) teljes összeomlásához vezettek.
Trump szerint az USA „ismét nagyon keményen” csapott le Iránra a három katona tiszteletére
Donald Trump amerikai elnök hétfőn közölte az újságírókkal, hogy újabb csapáshullámot indítottak Irán ellen vasárnap a három elesett amerikai katona tiszteletére.
„Nos, nagyon sajnáljuk, de tudják, azok a nagyszerű emberek, azok a nagyszerű hazafiak, akik ott harcolnak, hogy Iránnak ne lehessen nukleáris fegyvere” – mondta Trump.
„Meglátjuk, mi történik, de ma este ismét nagyon keményen lecsaptunk rájuk, és ezt valószínűleg a három [katona] tiszteletére tettük” – folytatta.
A Trump-adminisztráció kínos helyzetbe hozza Jordániát a bejelentéssel
Az amerikai katonák haláláról szóló bejelentése nyilvánosan ellentmondott a jordán kormánynak, miután Ayman Safadi jordán külügyminiszter két nappal korábban az Aspen Biztonsági Fórumon tagadta, hogy Jordánia amerikai katonai bázisoknak adna otthont.
Safadi kifejtette, hogy nincsenek amerikai bázisok Jordániában, és hogy csak amerikai csapatok tartózkodnak jordániai területen egy „hosszú távú katonai együttműködés” részeként.
„Jelenlétüket egy védelmi megállapodás szabályozza, amely teljes mértékben tiszteletben tartja szuverenitásunkat. Tehát az iráni narratíva szerint bázisok vannak Jordániában és mások a régióban, és ezért próbálják igazolni támadásaikat. Ez nem így van” – hangsúlyozta a jordán külügyminiszter.
Mindazonáltal Rubio által a katonák halálának helyszínéről közölt részletek ellentmondtak Safadi kijelentéseinek. Az Air & Space Forces Magazine által közölt jelentés alapján a jordániai Muwaffaq Salti Légibázis a CENTCOM kulcsfontosságú műveleti létesítményeként szolgál Nyugat-Ázsiában.
A bázis több tucat amerikai vadászgépet és támogató személyzetet foglalkoztat, amelyeket Irak, Szíria és Irán elleni légicsapások indítására használnak. Ez pedig arra utal, hogy stratégiai szerepet játszott az USA Irán elleni háborújában.
Irán megtorló csapásokat indít az Öbölben található amerikai bázisok ellen
Irán nyugat-ázsiai amerikai bázisok elleni megtorló csapásai nem korlátozódtak a Jordániában találhatóakra. Az Öböl menti államokban, köztük Kuvaitban, Bahreinben és Szaúd-Arábiában található bázisokat is célba vette az iráni haderő az elmúlt hét folyamán a „Nasr-2 hadművelet” részeként.
Július 21-én, kedden Irán Iszlám Forradalmi Gárdája (IRGC) közölte, hogy Légierője cirkálórakétákkal csapott le az Amazon amerikai vállalat Bahreinben található központi adatinfrastruktúrájára.
A Bahrein déli partján fekvő Sheikh Isa Légibázist, egy jelentős létesítményt, amely az USA Ötödik Flottájához kapcsolódik, szintén iráni drónokkal támadták ugyanazon a napon.
Ezenkívül az IRGC közölte, hogy teljesen megsemmisített és kivont a szolgálatból egy amerikai légvédelmi egységet, egy radarrendszert és egy amerikai Patriot légvédelmi rakétarendszert Bahrein Al-Muharraq és Al-Riffa régiójában, rakéták és drónok kombinációját alkalmazva a hadművelet során.
Továbbá az USA kuvaiti és jordániai eszközeit, valamint a Hormuzi-szorosban egy hajót is célba vett Irán kedden.
Vasárnap az iráni hadsereg robbanóanyaggal felszerelt drónokkal támadta meg Kuvait két jelentős amerikai katonai létesítményét. A Camp Udairi lőszerraktárát, az Ali Al-Salem Légibázison található Patriot radar- és légtérfigyelő radarrendszereket, valamint logisztikai infrastruktúrát céloztak a támadások.
A szaúd-arábiai al-Hardzs városában található Prince Sultan Légibázist is, amely amerikai csapatoknak ad otthont, állítólag szintén megtámadta Irán július 18-án, szombaton.
Három tankerhajót találtak el lövedékek a Hormuzi-szorosban ma, a Perzsa-öböl szűk bejáratán áthaladó hajók elleni legújabb támadások során.
Az újabb támadások azzal fenyegettek, hogy megfojtják a forgalmat a szorosban, éppen amikor az országok abban reménykedtek, hogy helyreállíthatják a normál hajózási gyakorlatot és enyhíthetik az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni provokáció nélküli háborújának globális gazdasági terheit.
Az egyik tankerhajó Omán partjainál haladt és kigyulladt – közölte a brit Tengerészeti Kereskedelmi Műveletek Központja.
Az iráni állami televízió közölte, hogy a cseppfolyósított földgázt szállító tartályhajó figyelmeztetések figyelmen kívül hagyása után került támadás alá, de nem vállalták közvetlenül a felelősséget támadásért.
Két másik tankerhajót is eltaláltak, köztük egyet, amelyet drón ért. Egyelőre nem volt világos, hogy a támadások idején hol tartózkodtak.
Mindkét hajó súlyos károkat szenvedett, de senki sem sérült meg – közölte a tengerészeti ügynökség.
Teherán, amely ismételten kijelentette, hogy csak az általa jóváhagyott útvonal biztonságos a szoroson keresztül, gyanúsított más hajók megtámadásával, amelyek egy másik, az ománi parthoz közeli útvonalat használtak.
Az Egyesült Államok szeretné folytatni a tárgyalásokat Iránnal, amelyek célja a szoros teljes újranyitása, Teherán nukleáris programjának visszaszorítása és a februárban indított illegális háború tartós befejezése.
A szorosban korábban elkövetett támadások amerikai megtorló csapásokat váltottak ki, amelyekre Irán az Öböl-menti arab államok megtámadásával válaszolt.
Eközben az Irán és az Egyesült Államok közötti tárgyalások láthatóan függőben voltak Irán legfelsőbb vezetője, Ajatollah Ali Hamenei temetéséig, akit a háború elején gyilkoltak meg. A temetésén részt vevő gyászolók Donald Trump amerikai elnök halálát követelték.
Hétfőn a Fehér Házban beszélve Trump elnök figyelmeztette Iránt, hogy „alkut kell kötniük, különben befejezzük a munkát”.
„Inkább kötnék alkut, mert nem akarok 91 millió embert érinteni” – mondta. „Egy óra alatt lebonthatjuk a hídjaikat. Megsemmisíthetjük az energiaellátásukat.”
Irán nem „hatódott meg” Trump legújabb fenyegetéseitől – közölte Abbász Aragcsi külügyminiszter a közösségi médiában ma.
A békeegyezmény egyértelmű volt – mondta Aragcsi: „A végső megállapodásról szóló tárgyalások nem kezdődnek meg, ha a fenyegetések folytatódnak. Tiszteljék az aláírásukat.”
Az iráni háború azzal fenyegetett, hogy a világgazdaságot katasztrófába sodorja. Trump talán visszalépett a szakadék szélétől, de a globális gazdaság továbbra is veszélyesen instabil
„Nem akartam gazdasági katasztrófát látni. Ha ezt folytattuk volna, az megtörténhetett volna.” – Ez volt Donald Trump szokatlanul őszinte magyarázata a 14 pontos egyetértési megállapodásra, amely Iránnal szembeni vereségét jelenti.
Bármit is állít Trump, ez a katasztrófa még mindig lehetséges.
Több oka is van annak, hogy az olajár nem érte el azokat a fenemód magas szinteket, amelyeket egyes olajelemzők az iráni háború nyomán jósoltak. Szaúd-Arábia megnövelte az olajszállításokat a Vörös-tengeri Yanbu kikötőjébe. Más olajtermelő országok, köztük Oroszország is növelték az olajtermelést.
Az olajtartalékok is jelentősen lecsökkentek. Kína pedig csökkentette az olajkeresletet azzal, hogy az energiatermelést szén- és napenergia-erőművek felé terelte.
Az olajár azonban így is körülbelül egyharmadával magasabb a háború előtti szintnél. A tartalékokat most újra fel kell tölteni. Eközben az olajfinomítók az Öböl térségében károkat szenvedtek, és nem lehet őket egyik napról a másikra helyreállítani.
Az olajtartályhajók tulajdonosai biztosítékot szeretnének arra, hogy a béke tartós lesz, mielőtt ismét kockáztatnák, hogy hajóikat az Öbölbe küldjék.
A béke nagyon törékeny – Trump folyamatosan fenyegetőzik Irán újbóli bombázásával, és Izrael gyilkos bombázási hadjárata Libanonban is folytatódik. Eközben az ukrán dróntámadások az orosz olajfinomítók ellen rontják az orosz olajtermelést.
De további problémák is fenyegetik a világgazdaságot. Az élelmiszerellátás szempontjából létfontosságú műtrágyatermelés drasztikusan visszaesett.
Egy súlyos El Niño a Csendes-óceánon valószínűleg a globális felmelegedéssel együtt szélsőséges időjárási viszonyokat eredményez, ami megint hátrányosan befolyásolja az élelmiszertermelést.
Emellett egyre nőnek az aggodalmak az államadósság miatt – amely háborús időszakokon és súlyos recessziókon kívül rekordszinteket ért el.
Az amerikai szövetségi adósság, amely már most is meghaladja az éves amerikai termelés 100 százalékát, az adócsökkentések (elsősorban a gazdagok számára), a megnövekedett fegyverkezési kiadások és a túl lassú gazdasági növekedés miatt a 150 százalék felé tart. Ennek az adósságnak a finanszírozásához az amerikai kormánynak hatalmas összegeket kell kölcsönkérnie a kötvénypiacokról.
Az amerikai kormányt régóta a világ legmegbízhatóbb adósának tartják, így az adósság finanszírozása eddig nem jelentett problémát. De egyre nagyobb a verseny a pénzért a kormányzati adósságok finanszírozására szerte a világon. És ennek a pénznek egy részét most az AI-adatközpontok finanszírozására irányítják.
A kötvénypiacok is egyre óvatosabbak a növekvő adóssághegy, valamint az infláció veszélye miatt, amelyet az iráni háború okozta fennakadások idéznek elő. Az államkötvények kamatai emelkednek.
A kamatlábak emelkedésének általános hatása nyilvánvalóan az, hogy drágábbá teszi a hitelfelvételt. Ez viszont visszaveti a beruházási és fogyasztási célú hitelfelvételt, és csökkenti a gazdasági növekedést.
Trump nagyon büszke arra, hogy az iráni háborúban aratott győzelme bejelentéseinek számos alkalmával az amerikai tőzsde emelkedett. A tőzsdék általában, és különösen az amerikai tőzsde, továbbra is rekordmagasságokba emelkednek, amelyet az a gondolat hajt, hogy az AI-forradalom termelékenységi, gazdasági növekedési és profitrobbanást fog hozni.
Azonban messze attól, hogy a tőzsdék okosabbak lennének bárkinél – kivéve persze Trumpot, ahogyan a narancssárga egó hirdeti – a számok egyszerűen nem állnak össze. Előbb-utóbb az AI-lufi ki fog pukkadni.
Egy AI-összeomlás valószínűleg csökkenést okoz az amerikai fogyasztási kiadásokban, amelyek azért nőnek, mert az amerikaiak leggazdagabb 10 százaléka látta tőzsdei vagyonának növekedését.
A vagyon és a fogyasztás csökkenése az amerikai gazdasági növekedés visszaeséséhez vezet. Ez tovább rontja az amerikai szövetségi adósság helyzetét, és további problémákat okoz a kötvénypiacokon.
Kína, amely ma a világ második legnagyobb gazdasága, valószínűleg nem fog segíteni. Trump vámjai ellenére Kína továbbra is hatalmas kereskedelmi többletet termel, és úgy tűnik, nem hajlandó, vagy talán nem is képes ösztönözni a belföldi fogyasztást – amelyet az ingatlanbuborék kipukkadása korlátozott.
Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy Trump a békeosztalékot megkapja az Iránnal kötött megállapodásból. És amikor egy gazdasági katasztrófa lehetőségét emlegeti, az egyszerűen növeli egy ilyen katasztrófa bekövetkezésének esélyét.
Ellentétben néhány európai ország nyilvánosan hangoztatott álláspontjával, Mark Rutte NATO-főtitkár most megerősítette, hogy az Egyesült Államok ezen országok területeit használta több ezer légitámadás végrehajtásához az Irán elleni háborúja során.
Irán követeli, hogy a NATO-szövetség mindazon tagjait, akik részt vettek az amerikai–izraeli háborúban az ország ellen az év elején, vonják felelősségre háborús bűncselekményekért és a nemzetközi jog egyéb megsértéséért.
A követelés Mark Rutte NATO-főtitkár nemrégiben tett beismerését követi, amelyben elismerte az európai országok szerepét az Irán elleni amerikai–izraeli háborúban, amely február 28-án kezdődött és április 8-án tűzszünettel ért véget.
Rutte szerdán a Fox Newsnak nyilatkozva elismerte, hogy az amerikai–izraeli Irán elleni agresszió során több ezer repülőgép szállt fel az Egyesült Államok különböző európai országokban található bázisairól.
„Országról országra, szövetségesről szövetségesre – mindenki rendelkezésre bocsátotta a bázisait” – mondta Rutte. „4–5 ezer repülőgép szállt fel európai bázisokról az Epic Fury támogatására” – fogalmazott, válaszolva a NATO-tagok amerikai háborús erőfeszítések során nyújtott gyenge támogatásával kapcsolatos panaszokra.
Rutte megismételte ezeket a megjegyzéseket aznap későbbi, Donald Trump amerikai elnökkel folytatott találkozóján is.
Trump azonban továbbra sem tűnt lenyűgözöttnek Rutte állításaitól. Elégedetlenségét fejezte ki az európai szerepvállalással kapcsolatban, és nyilvánosan megkérdőjelezte a NATO hozzájárulását háborús erőfeszítéseihez, kijelentve, hogy a legtöbbjükkel csalódott.
Olaszország cáfolja Rutte állításait
Rutte név szerint említette Olaszországot és Romániát, példaként hozva fel őket az európai támogatásra az Irán elleni, hivatalosan Epic Fury hadműveletnek nevezett amerikai háborúban.
„Ha Olaszországot nézzük, 500 repülőgép szállt fel az olaszországi amerikai bázisokról az Epic Fury támogatására” – állította Rutte, ami kényes helyzetbe hozta Olaszország szélsőjobboldali kormányát, tekintettel a háborúval szembeni nyilvános ellenző álláspontjára.
Olaszországban több mint száz amerikai katonai létesítmény található, köztük egy nagy haditengerészeti bázis Szicíliában és egy légibázis az északi régióban.
Giorgia Meloni miniszterelnök szélsőjobboldali kormánya azonban hivatalosan elhatárolódott az amerikai háborús erőfeszítésektől, nagyrészt az országban tapasztalható erős háborúellenes néphangulat miatt.
Olaszországban az elmúlt hónapokban nagyszabású nyilvános tiltakozások és sztrájkok zajlottak, többségében munkavállalók által, a palesztinai vagy libanoni izraeli háborúkban, valamint az Irán elleni amerikai–izraeli támadásokban való részvétel ellen.
Rutte olaszországi állításai most hatalmas felháborodást váltottak ki az országban, az ellenzék új magyarázatokat követel a kormánytól.
Szerdán a Meloni-kormány cáfolta Rutte állításait, „félrevezetőnek” nevezve azokat.
„Ahogyan azt a parlamentben már tisztáztuk, a kormány kizárólag technikai és logisztikai, nem kinetikus tevékenységeket engedélyezett” – idézték Guido Crosetto olasz védelmi minisztert.
Crosetto azt is állította, hogy Rutte összekeverte az „engedélyezett támogató járatokat a harci műveletekkel”, és kijelentette, hogy részvételük kizárólag „technikai és logisztikai támogatásra” korlátozódott.
Crosetto szerint Olaszország fellépései nem sértettek semmilyen nemzetközi jogot, és tettei az alkotmány és szövetségeseivel kötött megállapodások értelmében történtek – jelentette a Reuters.
A NATO bűnrészességének súlyos beismerése
Esmail Baghaei, az iráni külügyminisztérium hivatalos szóvivője június 25-én, csütörtökön közösségi média-bejegyzésben vetette fel a felelősségre vonás kérdését.
Baghaei Rutte megjegyzéseit „a NATO aktív bűnrészességének egyértelmű és súlyos beismerésének nevezte egy szuverén ENSZ-tagállam elleni törvénytelen agresszív háborúban – ami a nemzetközi jog és az ENSZ Alapokmányának alapelvei nyilvánvaló megsértése.”
Olaszországon és Románián kívül, amelyeket Rutte név szerint említett, „minden más európai országnak, amely segítette az amerikai–izraeli agressziót Irán ellen, magyarázatot kell adnia saját népe és a világ számára arra, hogy miért döntöttek úgy, hogy részt vesznek ebben a nyílt agresszióban és az iráni nép ellen elkövetett tömeges atrocitásokban” – hangsúlyozta Baghaei.
Több mint 3300 iráni – köztük több száz gyermek, valamint legfelsőbb politikai és katonai vezetők – vesztette életét az amerikai–izraeli csapásokban, amelyek közel 40 napig tartottak.
Az Egyesült Államok és Izrael által végrehajtott válogatás nélküli bombázások több száz iskolát, egyetemi kampuszokat, tudományos laboratóriumokat, sportkomplexumokat, egyéb polgári infrastruktúrát és egészségügyi létesítményeket pusztítottak el az országban, emellett megbénították a globális gazdaságot, miután Irán megtorlásul korlátozásokat vezetett be a Hormuzi-szoroson keresztüli kereskedelemre.
Egy ilyen amerikai csapás egy minábi általános iskolára a háború első óráiban több mint 160 iskoláslány halálát okozta, ami világszerte felháborodást és háborús bűnök vádját váltotta ki.
„A szervezetet [a NATO-t] és az egyes tagállamokat, amelyek részt vettek az ilyen döntéshozatalban, felelősségre kell vonni minden következményért” – mondta Baghaei.
Amíg a Kongresszus nem kezd el pontos számokat közölni, a média munkatársainak és más elemzőknek a nyilvánosságot kell tájékoztatniuk arról, hogy az ország valójában mennyit költ katonaságra és háborúra, ahelyett, hogy ismételnék a hiányos kongresszusi adatokat.
Donald Trump amerikai elnök 1,5 billió dolláros katonai költségvetést javasolt a 2027-es pénzügyi évre, ami 44%-os növekedést jelentene a 2026-ra elismert büdzséhez képest. Bár a körülbelül 500 milliárd dolláros emelés példa nélküli lenne a modern amerikai történelemben, az az elképzelés, hogy a katonai költségvetés csak nemrég érte el az 1 billió dollárt, helytelen. Az amerikai katonai kiadások már évek óta meghaladják az 1 billió dollárt. Az elnök által javasolt 500 milliárd dolláros (és potenciálisan további 200 milliárd dolláros, az iráni háború finanszírozására szánt) növelés a teljes katonai büdzsét 2 billió dollárról 3 billió dollárra emelné.
A Project On Government Oversight (POGO) új jelentése, amelyet David Vine, John Bellamy Foster és Gisela Cernadas jegyez, amellett érvel, hogy ez a széles körben közölt szám drámaian alulbecsüli az amerikai hadsereg fenntartásának valódi költségeit. A jelentés öt különböző módszertant alkalmazva becsüli meg, hogy a teljes katonai kiadás 2025-ben 1,5 és 1,8 billió dollár között volt, és elérhette a 2,3 billió dollárt is, ha a katonai adóssághoz kapcsolódó kamatfizetéseket is beleszámítják. A jelentés arra a következtetésre jut, hogy az Egyesült Államok már évek óta jóval 1 billió dollár felett költ katonai tevékenységekre, ellentétben azzal az általános vélekedéssel, hogy ezt a küszöböt csak nemrég lépték át.
A POGO által végzett elemzés szerint a Hartung/Smithberger-módszertan adja a legmagasabb alapbecslést, 1.766.172.000.000 dollárral, ezt követi a Wheeler-megközelítés 1.727.634.000.000 dollárral, valamint a USAspending.gov által jelentett adat, 1.717.989.509.643 dollárral. A Cernadas/Foster és a National Priorities Project módszertana ennél alacsonyabb alapbecsléseket eredményez, rendre 1.494.236.125.000 dollárt, illetve 1.477.081.000.000 dollárt. A kamatok figyelembevételével a végösszegek jelentősen megemelkednek, a National Priorities Project módszertana szerinti 1.713.283.160.060 dollártól a Cernadas/Foster-megközelítés szerinti 2.284.383.842.468 dollárig terjedve. Meg kell jegyezni, hogy a National Priorities Project adata a diszkrecionális kiadásokra összpontosít, és kizárja a kötelező jellegű kiadásokat; ha ez utóbbiakat is belevennék, ez a becslés sokkal közelebb állna a többiekhez.
Akár szándékosan, akár nem, a Kongresszus, az elnökök és a Pentagon évtizedek óta elrejtik az amerikai katonai költségvetés valódi méretét. Az újságírók, agytröszt-elemzők, akadémikusok és más szakértők – elenyésző kivételektől eltekintve – továbbörökítik a problémát azzal, hogy a valódi katonai kiadásoknak csak egy részét jelentik; a legtöbben nincsenek tudatában azoknak a költségeknek, amelyeket figyelmen kívül hagynak.
A hagyományos jelentések problémája, hogy több száz milliárd dollárnyi katonai kiadás található a Pentagon Kongresszus által jóváhagyott éves költségvetésén kívül. Még egy általában mérvadó globális katonai kiadási adatforrás is, mint például a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI), alábecsüli az amerikai kiadásokat, mivel figyelmen kívül hagy jelentős összegeket a Trump által Háborús Minisztériumnak nevezett szervezet és a kapcsolódó költségvetések hatáskörén kívül.
Az egyik fő példa a nukleáris fegyverekre fordított kiadás, amely a 2025-ös pénzügyi évben mintegy 33,5 milliárd dollár nettó kiadást tett ki. Bár a nukleáris erőket az amerikai hadsereg ellenőrzi és veti be, az atomarzenál fenntartására és korszerűsítésére szánt költségvetés jelentős részét az Energiaügyi Minisztériumon keresztül különítik el, nem pedig a Pentagonon át.
A rejtett kiadások másik nagy kategóriája a veteránokat és a katonai nyugdíjasokat érinti. A nyugdíjak, egészségügyi ellátás, rokkantsági juttatások, túlélői segélyek és más hosszútávú kötelezettségek költségeit elsősorban a Veteránügyi Minisztérium és más szövetségi számlák finanszírozzák. Ezek a kiadások a katonai erők fenntartásának és a háborúk vívásának közvetlen következményei, mégis jellemzően kizárják őket a katonai költségvetési számításokból.
A veteránellátásokon és a nukleáris fegyvereken túl katonai vonatkozású kiadások találhatók a Belbiztonsági Minisztérium, a Külügyminisztérium és több más ügynökség költségvetésében is. A külföldi kormányoknak nyújtott katonai segélyektől kezdve egyes belbiztonsági feladatokig számos program hozzájárul a nemzeti katonai kapacitáshoz, de gyakran kívül esnek a hivatalos védelmi költségvetési végösszegeken.
Az egyik jelentős probléma az adósságfinanszírozás. Mivel a 2001. szeptember 11-e után indított háborúk óta az Egyesült Államok nagymértékben támaszkodott a kölcsönfelvételre az adóztatás helyett a katonai műveletek finanszírozásához, egyesek a 2001 utáni háborúkat „hitelkártya-háborúknak” nevezik. Bár az elemzők nem értenek egyet abban, hogy az államadósság mekkora hányada tulajdonítható a katonai tevékenységeknek, ezen költségek beszámítása egyes módszertanok szerint 2025-ben jóval 2 billió dollár fölé tolja a katonai kiadásokat.
A szerzők által használt eltérő meghatározások és adatforrások ellenére mind az öt módszertan hasonló következtetésre jut: a gyakran idézett katonai költségvetés jelentősen alábecsüli azt, amit az Egyesült Államok valójában háborúra, katonai erőkre és kapcsolódó tevékenységekre költ. Ez arra utal, hogy a probléma nem pártos értelmezés kérdése, hanem inkább a régóta fennálló költségvetési gyakorlatok eredménye, amelyek szétszórják a katonai költségeket számos szövetségi ügynökség között.
A katonai kiadások valódi mértékének megértése elengedhetetlen a demokratikus elszámoltathatósághoz. Az állampolgárok nem vitathatják hatékonyan a nemzeti prioritásokat, ha hiányos információk állnak rendelkezésükre arról, hogyan osztják el a közpénzeket. Ha a katonai tevékenységekhez kapcsolódó jelentős kiadásokat több minisztérium között osztják szét, a nyilvánosság nehezen tudja összehasonlítani a katonai kiadásokat más prioritásokra, például oktatásra, lakhatásra, infrastruktúrára, egészségügyre vagy éghajlatvédelmi ellenálló képességre fordított kiadásokkal.
Ha az Egyesült Államok már most is évi 1,7 és 2,3 billió dollár között költ katonai vonatkozású tevékenységekre, a további növelésre vonatkozó javaslatokat ezen tágabb fiskális valóság fényében kell értékelni, nem csupán a szűkebb Pentagon-költségvetéshez viszonyítva.
Sajnos továbbra is bizonytalan a katonai kiadások teljes mértéke a Pentagon számviteli gyakorlatának rossz állapota miatt, beleértve azt is, hogy képtelen pénzügyi auditot teljesíteni. A nyilvánosságnak és a kongresszusi képviselőknek teljes körű elszámolásra van szükségük a katonai költségvetésről ahhoz, hogy elemezni, megvitatni és vitatni tudják a katonai kiadások megfelelő mértékét, mind önmagában, mind más, nem katonai finanszírozási prioritásokhoz viszonyítva.
A pontos kiadási adatok biztosítása érdekében a Kongresszusnak reformálnia kell költségvetési gyakorlatát, és valódi teljes katonai költségvetést kell biztosítania, amely egy helyen és egyetlen valódi végösszegben egyesíti a katonai és háborús kiadások minden formáját. A Kongresszusnak azt is abba kell hagynia, hogy más ügynökségek költségvetésében különítsen el – és ezáltal rejtsen el – pénzt a hadsereg számára. Amíg a Kongresszus nem kezd el pontos számokat közölni, a média munkatársainak és más elemzőknek abba kell hagyniuk a hiányos kongresszusi kiadási adatok ismételgetését, és tájékoztatniuk kell a nyilvánosságot arról, hogy az ország valójában mennyit költ katonaságra és háborúra.
Írta: Gisela Cernadas közgazdász a San Martín-i Nemzeti Egyetem Gazdaságfejlesztési Tanulmányok Központjában, Argentínában, és tagja a No Cold War kollektívának. David Vine, a Transition Security Project munkatársa és az American University korábbi antropológiaprofesszora. John Bellamy Foster, az Oregoni Egyetem szociológia emeritus professzora.
Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette.
A sajtójelentések szerint az amerikai hadsereg Maven Smart System rendszere, amely olyan AI-eszközöket is magában foglal, mint az Anthropic Claude modellje, részt vett az Irán elleni katonai műveletekben.
Irán déli városában, Minabban, ahol a hőhullámok remegve szállnak fel a földről, és a birodalmi valóság minden kikötőben és katonai létesítményben jelen van, egy rakéta csapódott egy iskolába 2026. február 28-án. A csapás 156 embert, köztük kiemelten 120 iskolás gyermeket ölt meg, amit az iráni kormány azonnal „nyílt bűnténynek” nevezett. Az Egyesült Nemzetek Szervezete „a humanitárius jog súlyos megsértésének” minősítette a támadást. A meggyilkolt gyermekek nevei nem keringenek a globális hatalmi központokban ugyanolyan erővel, mint a tábornokok, fegyverrendszerek és technológiai platformok nevei. A halott irániak többnyire névtelenek maradnak azok számára, akik a mesterséges intelligencia (MI) jövőjéről vitáznak, amelyet – mint kiderült – az Egyesült Államok ebben a csapásban használt.
A gyermekek meggyilkolása ablakot nyitott korunk egyik központi kérdésére: ki viseli a felelősséget, amikor egy gép bekerül az erőszak láncolatába? Az, hogy milyen szerepet játszott az MI, továbbra is tisztázatlan. A sajtójelentések szerint az amerikai hadsereg Maven Smart System rendszere, amely olyan MI-eszközöket is magában foglal, mint az Anthropic Claude modellje, részt vett az Irán elleni katonai műveletekben. A nyomozók továbbra is vizsgálják, hogy az MI-asszisztált rendszerek bármilyen módon hozzájárultak-e a célpontkiválasztási folyamathoz. A rendelkezésre álló bizonyítékok még hiányosak.
Figyelemre méltó, hogy az MI-ipar vezetői már nem állnak a háborús gépezeteken kívül. Bennük vannak. Amikor a csapásról kérdezték, Dario Amodei, az Anthropic vezérigazgatója azt mondta, „nem tudja pontosan„, hogyan használták a Claude-ot ebben a csapásban, amelyet „hibáknak” nevezett, amelyek „tényleg, tényleg szörnyűek”. Amodei azonban megismételte, hogy az iskola elleni támadás „olyan felhasználási eset volt, amely nem is sérti a vörös vonalainkat”. Ennek az volt az oka, hogy végső soron egy emberi harcos hozta meg a végső döntést az iskola megtámadásáról. Amodei válasza figyelmes elemzést érdemel.
Évtizedek óta a technológiai hatalom építészei olyan nyelvet fejlesztettek ki, amely olyan széles körben osztja szét a felelősséget, hogy az feloldódik. A mérnök megépíti az eszközt, a vállalkozó integrálja a rendszert, a katonai elemző áttekinti az eredményeket, a tiszt jóváhagyja a csapást, a politikus pedig jóváhagyja a háborút. Az eredmény egy olyan láncolat, amelyben mindenki részt vesz, és senki sem vonható felelősségre. A „ember a körfolyamatban” kifejezés ebbe a hagyományba tartozik. Természetesen az emberek hozzák meg a végső döntéseket. Az emberek hozták meg a végső döntéseket a nyugati gyarmati háborúk során is, amelyek Ázsiát és Afrikát pusztították el. Az emberek hozták meg a végső döntéseket, amikor az Egyesült Államok falvakat bombázott Vietnámban. Az emberek hozták meg a végső döntéseket az Irak elleni illegális amerikai invázió során is. Az emberi aláírás jelenléte egy folyamat végén nem sokat mond el a végeredményt létrehozó hatalmi struktúráról.
Fontosabb kérdés ez: milyen szerepet játszik az MI az emberi döntéshozók számára elérhető döntési mezők kialakításában? A modern katonai rendszerek nem csupán számológépek. Megszervezik az információkat, rangsorolják a lehetőségeket, azonosítják a mintákat, javaslatokat generálnak, és irányítják a figyelmet. Befolyásolják, hogy a parancsnokok mit látnak és mit nem. Még amikor egy ember megtartja a formális hatalmat is, az észlelés architektúráját már felépíthették a gépek. Ezért nem érhet véget a vita azzal a kijelentéssel, hogy „egy ember hozta meg a végső döntést”.
A minabi bűncselekmény abban a pillanatban következik be, amikor a technológiai vállalatok egyre inkább az etikai határok őreiként mutatják be magukat. Különösen az Anthropic ápolta az óvatosság képét (ez nyilvánvaló Claude Alkotmányából is). Beszélt a biztonságról, az összehangolásról és a korlátokról. Megkülönböztette magát a technológiai alkalmazás agresszívabb vízióitól. Mégis, minden intézmény végül nem elvein keresztül lepleződik le, hanem azokon a helyzeteken keresztül, amelyekben ezeket az elveket próbára teszik. A gyermekek halála egy iskolában egy ilyen próbatételt képvisel.
Ha egy vállalat nem tudja meghatározni, hogyan használták fel a technológiáját egy katonai műveletben, akkor mit jelent az ellenőrzés? Ha a vezetők nem rendelkeznek rálátással a bevetésre, akkor a biztosítékokra vonatkozó állításokat nehéz értékelni. Ha egy rendszer hozzájárul olyan katonai folyamatokhoz, amelyek következményei tömeges polgári áldozatokat is magukban foglalnak, korlátozható-e a felelősség kizárólag a végső emberi szereplőre? Ezek nem kizárólag az Anthropic-nek szóló kérdések. Szembenéz velük a Szilícium-völgy és az amerikai nemzetbiztonsági állam közötti teljes, kialakulóban lévő szövetség is. A történelem során a technológiai átalakulás időszakai új partnerségeket hoztak létre a tőke és a katonai hatalom között. A vasutak, a távírók, a repülés, a magfizika és a digitális hálózatok mind ezt az utat járták be. A mesterséges intelligencia most ugyanazon az úton halad. Hívei pontosságot, hatékonyságot és kevesebb hibát ígérnek. Mégis minden generáció hallott már hasonló ígéreteket.
A huszadik század tele volt azokkal az állításokkal, hogy az új technológiák tisztábbá, racionálisabbá és emberségesebbé teszik a háborút. A történelmi feljegyzések kevés támaszt nyújtanak az ilyen optimizmushoz. A technológia gyakran növeli az erőszak mértékét és sebességét, még akkor is, amikor megígéri, hogy korlátozza azt. A minabi gyermekek nem filozófiai vitaként találkoztak az MI-vel. Egy olyan katonai rendszer részeként találkoztak vele, amelynek következményei robbanó erő formájában érkeztek. Hogy a Claude jelentős, csekély vagy egyáltalán nem játszott szerepet a célpontkiválasztási folyamatban, az még megállapításra vár. A nyomozóknak fel kell tárniuk a tényeket, az újságíróknak továbbra is nehéz kérdéseket kell feltenniük, az állampolgároknak pedig átláthatóságot kell követelniük. De még mielőtt ezek a tények teljesen ismertté válnának, az esemény felfed valami fontosat jelenlegi politikai pillanatunkról. A kérdés már nem az, hogy az MI-t integrálják-e a háborúba. Ez az integráció már folyamatban van. A kérdés az, hogy a társadalmak megengedik-e, hogy az életről és halálról szóló döntéseket egyre inkább olyan rendszerek alakítsák, amelyeket még alkotóik is nehezen tudnak nyomon követni, megmagyarázni vagy ellenőrizni.
A minabi iskolaépület figyelmeztetésként áll, nem csak egyetlen csapásról, egyetlen vállalatról vagy egyetlen háborúról szólva. Arra a jövőre figyelmeztet, amelyben a technológiai hatalom gyorsabban halad előre, mint a nyilvános elszámoltathatóság. És abban a jövőben a távolság a mérnök és a csatatér között egyre kisebb lesz az MI-vel és a drónokkal, még akkor is, amikor a felelősség egyre nehezebben található meg az emberek között, akik kiküldik a gépeket, hogy öljenek helyettük.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával közösen írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.
Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette
Ahogy a kormányzatok ismételten egy folyamatban lévő erőszak állapotát tűzszünetként írják le, a tragédia nem csupán a tovább tartó szenvedés, hanem az is, hogy azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül a szenvedés elismerést nyer, kezdenek erodálódni.
Vannak pillanatok a történelemben, amikor a szavak elveszítik jelentésüket. Nem azért, mert átírják a szótárakat, és nem is azért, mert maga a nyelv változik meg, hanem azért, mert a politikai hatalom kiüresíti a szavakat azokból a valóságokból, amelyeket egykor leírtak. A tűzszünet szó egyre inkább elnyerte ezt a pusztaságot, amikor izraeli és amerikai tisztségviselők használják. Amit egykor úgy értettek, mint az erőszak felfüggesztését, a fegyverek elhallgatását és a békéhez szükséges politikai tér megteremtését, az valami egészen mássá vált: a háború más eszközökkel való folytatásának menedzsmentfogalmává.
A hétköznapi nyelvben a tűzszünet a fegyveres ellenségeskedések – bár ideiglenes – végét jelenti. Önmegtartóztatást feltételez. Azt sugallja, hogy a civilek félelem nélkül lélegezhetnek. Lehetőséget kínál arra, hogy a diplomácia felválthassa a katonai erőt. Mégis, a palesztinok, a libanoniak és az irániak által megtapasztalt valóság ezt az értelmezést szinte felismerhetetlenné tette.
Hónapokkal a nemzetközi ügynökségek égisze alatt közvetített tűzszüneti megállapodások bejelentése után a palesztinok továbbra is légicsapások, tüzérségi tűz és katonai műveletek következtében haltak meg. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének tisztviselői ismételten figyelmeztettek arra, hogy a tűzszünet törékeny, hiányos és folyamatos támadásokkal terhelt. Emberi jogi megfigyelők a tűzszüneti időszak hivatalos kezdete után is több száz palesztin halálesetet dokumentáltak, miközben Gáza nagy része továbbra is romokban hevert és lakhatatlan maradt.
Az ellentmondás döbbenetes. A világnak azt mondják, hogy tűzszünet van, miközben az izraeli repülőgépek alatt élő emberek továbbra is robbanásokat hallanak. A nemzetközi közösség a béke felé vezető átmenetről beszél, miközben a katonai ellenőrzés tovább terjeszkedik. A diplomaták a végrehajtási mechanizmusokról tárgyalnak, miközben a családok a romok között keresik hozzátartozóik holttestét.
Az eredmény nem csupán politikai képmutatás. Ez egy nyelvi összeomlás
Egy tűzszünet, amely lehetővé teszi a folyamatos bombázást, megszűnik tűzszünetként működni. Olyan mechanizmussá válik, amelyen keresztül az erőszak normalizálódik, miközben az önmegtartóztatás nyelvezete megmarad. A szó megmarad, de a tartalma eltűnik.
Ez a jelenség jól látható abban is, ahogyan Gáza átalakult az úgynevezett tűzszüneti időszak alatt. Az izraeli katonai műveletek nem egyszerűen szüneteltek és vártak a tárgyalásokra. Ehelyett jelentések láttak napvilágot a területi ellenőrzés kiterjesztéséről, a katonai övezetek megszilárdításáról és tervekről, amelyek célja Izrael ellenőrzésének növelése volt Gáza nagy része felett. Nemzetközi megfigyelők megjegyezték, hogy a katonai előrenyomulás a tűzszüneti megállapodások formális megléte ellenére is folytatódott. Hadja Lahbib, az Európai Unió magas rangú tisztviselője május 29-én azt mondta: „Gáza humanitárius tere tovább zsugorodik.” Benjámin Netanyahu izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy hadserege Gáza földterületének legalább 70%-át ellenőrizni fogja.
A tűzszünet tehát inkább egy szabályozott ostromhoz kezdett hasonlítani, mint a konfliktus felfüggesztéséhez. A palesztinok egyre inkább egy különös politikai állapot csapdájában találták magukat: sem háború, sem béke. Azt mondták nekik, hogy a háború formálisan szünetel, mégis a mindennapi élet továbbra is a kitelepítés, a bizonytalanság, az éhezés és a félelem köré szerveződött. Tavaly az izraeli kormány létrehozta az „Önkéntes Kivándorlási Hivatalt” Gáza etnikai tisztogatásának kikényszerítésére. A humanitárius hozzáférés továbbra is vitatott maradt. Az újjáépítés nagyrészt elméleti szinten maradt. A fegyveres erő továbbra is formálta a mindennapi élet valóságát.
A nyelv ezen átalakulása fontos politikai funkciót tölt be. A gyarmati sorban tartott területek modern kormányzása nemcsak a katonai erőn, hanem a narratíva ellenőrzésén is alapul. A nyílt hódítási nyilatkozatok divatjukat múlták a kortárs diplomáciában. A megszállás biztonságként mutatkozik be. A kollektív büntetés elrettentéssé válik. Az állandó katonai uralom stabilizációvá. Hasonlóképpen, a folyamatos erőszak tűzszünetté válik. A nyelv manipulálása nem mellékes a hatalom szempontjából; az egyik alapvető eszköze.
Amikor a kormányzatok ismételten egy folyamatban lévő erőszak állapotát tűzszünetként írják le, lentre teszik a lécet, hogy a nemzetközi közvéleménynek mit kell eltűrnie. Azokat a képeket, amelyeket egykor a háború bizonyítékaként értelmeztek volna, egy békefolyamat sajnálatos komplikációiként minősítik át. A diplomácia szókincse elválik az anyagi valóságtól. A tragédia nem csupán az, hogy a civilek továbbra is szenvednek. A tragédia az, hogy azok a mechanizmusok, amelyeken keresztül a szenvedés elismerést nyer, kezdenek erodálódni.
Ez a minta nem korlátozódik Gázára
Libanon egyre inkább újabb példájává válik ugyanennek a jelenségnek. A deeszkaláció, az önmegtartóztatás és a tűzszünet nyelvhasználata gyakran párhuzamosan létezett a folyamatos katonai akciókkal, határon átnyúló támadásokkal, légtérsértésekkel és időszakos bombázásokkal. Még a nemzetközileg közvetített tűzszüneti megállapodások idején is érkeztek jelentések tüzérségi tűzről, katonai behatolásokról és ismételt jogsértésekről szóló vádakról. Az ENSZ megfigyelői a folyamatos instabilitást dokumentálták annak ellenére, hogy formálisan léteztek az ellenségeskedések beszüntetésére hivatott megállapodások.
Dél-Libanon népe testközelből ismeri ezt az ellentmondást. Évtizedek óta élnek a háború ciklusaiban, amelyeket békeként leírt, de tartós bizonytalansággal jellemzett időszakok szakítanak meg. A falvak talán nem élnek át teljes körű inváziót, de a repülőgépek továbbra is átrepülnek felettük. A határok militarizáltak maradnak. Az újjáépítés bizonytalan marad. A családok kitelepítve maradnak. A tűzszünet szó ismét egy olyan valóság felett lebeg, amelyet már nem ír le megfelelően.
Ami Gáza és Libanon területén kirajzolódik, az az állandó instabilitás normalizálódása. A konfliktust már nem úgy fogják fel, mint ami kezdődik és véget ér. Ehelyett egy folyamatos állapottá válik, amelyet változó intenzitási szinteken keresztül kezelnek. A katonai erő továbbra is jelen van. A politikai megoldások továbbra is hiányoznak. A lakosságnak alkalmazkodnia kell egy bizonytalanság által meghatározott léthez. Ennek mélyreható következményei vannak nemcsak a palesztin és libanoni közösségekre, hanem magára a nemzetközi jogra is.
Az ENSZ Alapokmányán alapuló jogrend azon a feltételezésen épült, hogy a különbségtételek számítanak: háború és béke, megszállás és szuverenitás, civil és harcos, tűzszünet és aktív ellenségeskedések. Ezeket a különbségtételeket gyakran megsértették, de normatív erejüket megtartották. Ma e kategóriák közül sok egyre inkább elmosódik.
Egy tűzszünet, amely lehetővé teszi a rutinszerű gyilkosságokat, gyengíti a tűzszünet jelentését mindenhol. Egy humanitárius keret, amely együtt él a tömeges nélkülözéssel, gyengíti a humanitarizmus jelentését mindenhol. A jogi fogalmak formálisan fennmaradnak, miközben gyakorlati tartalmuk erodálódik.
Ha a hatalmas államoknak megengedik, hogy újradefiniálják a tűzszünetet olyan időszakként, amely alatt az erőszak új adminisztratív intézkedések keretében folytatódik, akkor a jövőbeli konfliktusok is ezt a logikát öröklik. A precedens globálissá válik. A katonai műveleteknek nem kell leállniuk ahhoz, hogy a politikai vezetők béke-kezdeményezéseket hirdethessenek. A megszállásnak nem kell véget érnie ahhoz, hogy az újjáépítési konferenciák megkezdődhessenek. A humanitárius katasztrófa együtt élhet a diplomáciai előrehaladásról szóló állításokkal. A nyelv elválik a tapasztalattól.
A palesztinok számára ez az elválás nem intellektuális probléma. Ez a megélt valóság. Egy anya, aki a drónokat hallja a környéke felett, nem tűzszünetet él át. Egy gyermek, aki romok között él, nem tűzszünetet él át. Egy család, amelynek megtagadják otthona újjáépítésének lehetőségét, nem tűzszünetet él át. A békéről alkotott értelmezésük makacsul anyagi marad. A béke biztonságot jelent. A béke visszatérést jelent. A béke újjáépítést jelent. A béke a katonai erőszak hiányát jelenti. Bármi ennél kevesebb, az csupán a szenvedés kezelése. Talán ezért tűnik olyan puszta szónak most ez a szó.
Nem azért, mert az emberek megszűntek volna vágyni a békére. Éppen ellenkezőleg, azért, mert a béke továbbra is kétségbeesetten vágyott dolog, a nyelvének megromlása olyan pusztító érzés. A tűzszünet ismételt emlegetése a folyamatos pusztítás közepette a politikai kimerültség mély érzését kelti. Az emberek hallják a szót, és már nem várnak enyhülést. Hallják a végrehajtás ígéreteit, és már nem várnak változást. A szó fennmarad, de a szóba vetett bizalom eltűnik.
Maga a nyelv válik a háború áldozatává. Az épületek újjáépíthetők. Az infrastruktúra helyreállítható. A politikai intézmények újjáépíthetők. De amikor a szavak elveszítik kapcsolatukat a valósággal, maga a közélet kezd hanyatlani. A tűzszünetnek azt kellene jelentenie, hogy a fegyverek elhallgatnak. Amíg ez nem történik meg, a szó kísértve marad a távolság által az ígéretei és az emberek igényei között.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, amelyet Grieve Chelwával közösen írt. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.
Az amerikai elnök megpróbál kikerülni abból a háborúból, amelyet ő és Netanyahu februárban kezdtek. Gyors megállapodásra van szüksége Iránnal. De Izrael játssza a kerékkötő szerepét.
„Én irányítok mindent. Ő nem irányít semmit” – mondta Donald Trump a Financial Timesnak vasárnap. Benjamin Netanyahuról, Izrael miniszterelnökéről beszélt.
De Netanyahu azonnal megtagadta Trump utasításait, és elrendelte fegyveres erőinek, hogy válaszoljanak az Izrael elleni iráni rakétacsapásokra. A nyugat-ázsiai háború nagyszabású újrakezdése ijesztően közelinek tűnik.
Ebben a drámában két különböző szál fonódik össze.
Az első Trump erőfeszítése, hogy kikerüljön abból a háborúból, amelyet ő és Netanyahu februárban kezdtek. Meglepetésükre az iráni iszlám köztársaság rezsimje túlélte a légicsapásokat és visszavágott.
Az Egyesült Államok térségbeli támaszpontjai megsérültek, Izrael szövetségese, az Egyesült Arab Emírségek különösen súlyos csapást szenvedett, és a Hormuzi-szoros – a globális energiaáramlás kulcsfontosságú szűk keresztmetszete – lezárult. Trump és az amerikai hadsereg rájött, hogy az iráni rendszerváltás eredeti célja, amit Netanyahu eladott nekik, csak ábránd.
Trumpnak mielőbb újra kell nyitnia a szorost, hogy megakadályozza az infláció felgyorsulását, mielőtt az egyre nyugtalanabb amerikai választók lehetőséget kapnának, hogy novemberi időközi választásokon ítéletet mondjanak az elnökségéről.
Gyors megállapodásra van szüksége Iránnal. De megpróbálta olcsón megúszni, a lehető legkevesebbet kínálva Iránnak. Ez nem csupán a személyes megaláztatás elkerüléséről szól. Ha túl kedvező feltételeket ad Iránnak, az veszélyeztetné az amerikai hegemóniát, nemcsak a Perzsa-öbölben, hanem globálisan is.
Az iráni rezsimnek eközben nincs érdeke abban, hogy kisegítse Trumpot. Előző vezetőik meggyilkolása ideológiailag keményebb csapatot állított a vezetés élére. Magabiztosságuk nagy, miután sikeresen túlélték az amerikai–izraeli támadást.
És nem bíznak Trumpban annyira, amennyire el tudnák hajítani. Az Egyesült Államok és Izrael kétszer is megtámadta őket, miközben Irán nukleáris programjáról tárgyaltak.
Itt lép be a történetbe a második szál. Ez Izrael kerékkötő szerepe. Netanyahu egy generáció óta lobbizik az Egyesült Államoknál, hogy támadják meg Iránt.
A 2023. október 7. óta követett stratégiájának helyettesítője az ultra-erőszak alkalmazása volt, hogy a régió összes többi államát arra kényszerítse, hogy alávesse magát az izraeli uralomnak.
Ez a politika Iránnal szemben kudarcot vallott. Tehát Netanyahu azt akarja, hogy a háború folytatódjon, és megpróbálja szabotálni az amerikai–iráni tárgyalásokat.
A New York Times jelentése szerint: „A legutóbbi amerikai hírszerző jelentések aggodalmat vetnek fel amiatt, hogy izraeli kémügynökségek lehallgatják az Iránnal béketárgyalásokat folytató amerikaiakat, miközben nő az aggodalom Izrael általánosabb elhárítási fenyegetése miatt.”
Netanyahu a tűzszünetekkel kapcsolatos izraeli szokásos megközelítést követte – azaz figyelmen kívül hagyta őket a „jogos önvédelem” álcája alatt – Gázában és Libanonban, abban a reményben, hogy kiváltja Irán reakcióját.
Az izraeliek egyébként is el akarják pusztítani a libanoni Hezbollah ellenállási mozgalmat. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) megszállták Dél-Libanon egy sávját, ahol a Hezbollah drónokkal sok katonájukat megölte.
A vasárnapi Bejrút elleni újabb izraeli bombázások után Irán rakétatámadásokat indított Izrael ellen. Trita Parsi, az amerikai külpolitika egyik vezető kritikusa megjegyezte: „Ez az első alkalom évtizedek óta, hogy egy regionális hatalomnak megvannak az eszközei, a képessége és a hajlandósága arra, hogy kemény erőt vessen be az izraeli katonai manőverekkel vagy egy harmadik fél elleni agresszióval szemben.”
Az 1980-as évek óta a vezető arab hatalmak, mint Egyiptom, Irak és Szíria, kerültek minden kockázatot, hogy az izraeli légierő célpontjává váljanak. Az új szunnita iszlamista rezsim, amely Szíriában elűzte Bassár al-Aszadot, lehetővé tette az IDF-nek, hogy stratégiai jelentőségű területeket foglaljon el.
De egy megerősödött Irán kezdi érvényesíteni magát a regionális szinten. Trump híresen azt mondta Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek: „Nincsenek meg a kártyái.”
Az iráni vezetés úgy véli, hogy neki megvannak a kártyái – a rakéták és drónok félelmetes arzenálja, a képesség a szoros lezárva tartására, valamint az ideológiai legitimitás, amely az Egyesült Államokkal és Izraellel való szembeszegülésből fakad.
Trump-nak megvan a hatalma, hogy irányítson Izraellel kapcsolatban. De nyitott kérdés, hogy megvan-e hozzá a politikai akarata vagy képessége. Ha nincs, az elsüllyesztheti az elnökségét.
Donald Trump amerikai elnök súlyos politikai vereséget szenvedett szerdán, amikor a Képviselőház tagjai megszavazták azt a háborús hatáskörökről szóló határozatot, amely leállítaná az Egyesült Államok illegális és provokáció nélküli katonai fellépését Irán ellen.
Ez volt az első alkalom, hogy a Képviselőház nyíltan szembeszállt Trumppal: néhány republikánus képviselő a demokratákhoz csatlakozva a három hónapja tartó konfliktus befejezése mellett szavazott.
Mike Johnson házelnök két héttel korábban megpróbálta hirtelen lezárni a vitát, amikor a határozat elfogadása küszöbön állt. Szerdán azonban ezt már nem tudta megismételni.
Trump kétségbeesetten próbál diplomáciai kiutat találni a konfliktusból, amelyet sok megfigyelő az Egyesült Államok számára katonai megaláztatásnak, a világgazdaság számára pedig katasztrófának nevezett.
„Elég volt” – mondta Gregory Meeks New York-i képviselő, a Képviselőház külügyi bizottságának vezető demokrata tagja.
„Ideje, hogy az elnök a helyes dolgot tegye” – mondta. „Az emberek belefáradtak abba, hogy az ő választott háborúja miatt szenvedjenek – szenvedjenek a benzinkutaknál, szenvedjenek a szupermarketekben.”
A szerdai szavazás eredménye 215–208 lett, de Trump várhatóan minden olyan kongresszusi intézkedés ellen harcolni fog, amely korlátozná főparancsnoki hatáskörét.
A Szenátus már a múlt hónapban előrelépett saját, háborús hatáskörökről szóló határozatával, amikor néhány republikánus szenátor szakított a republikánus elnökkel, ami ritka politikai ellenállásnak számított saját pártján belül.
Johnson házelnök elmondta, hogy ezen a héten három órát töltött az elnökkel a Fehér Házban, és Trump arra kéri szövetségeseit, hogy segítsenek újranyitni a Hormuzi-szorost és helyreállítani a kereskedelmi forgalmat.
Amióta az Egyesült Államok csatlakozott Izraelhez az Irán elleni február 28-i csapásokban, az üzemanyagárak meredeken emelkedtek az Egyesült Államokban, tovább fokozva a fogyasztói kiadásokat terhelő inflációs nyomást.
Bár áprilisban tűzszünetet hirdettek a konfliktusban, annak fennmaradása továbbra is bizonytalan. A harcok tartós lezárását célzó tárgyalások elhúzódtak, és azokat egyre inkább bonyolítja Izrael Libanonban a Hezbollah fegyveresei ellen kiszélesített háborúja.
Mindeközben az Egyesült Államok és Irán közötti katonai összecsapások továbbra is időről időre fellángolnak.
Trump szerdán azt mondta, hogy a béketárgyalások Iránnal „nagyon jól haladnak”, és Teherán beleegyezett abba, hogy a háború befejezése után amerikai személyzet – az iráni hatóságokkal együttműködésben – beléphessen Irán területére, és kiemelhesse az eltemetett nukleáris anyagokat.
Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter azonban szerdán a Tasnim hírügynökségnek úgy nyilatkozott, hogy „a tárgyalási folyamatban nem történt kézzelfogható előrelépés”.
Az Európai Parlament plenáris ülésének heti napirendjét az egész kontinenst sújtó megélhetési válságról szóló viták uralják, az iráni háború hatásaitól a műtrágyaárakig. Ám a jobboldal az Európai Parlamentben küzd, hogy megoldásokat kínáljon. Ezen a plenáris héten a Baloldali frakció EP-képviselői olyan racionális politikákat vázoltak fel, amelyek a dolgozó embereket védik, nem a nagyvállalatokat.
Míg Európa Izraellel és az USA-val való szövetsége látványosan visszafelé sült el, a dolgozók viselik a terheket. Az Európai Bizottság és a jobboldal válasza azonban a duplázás: kevesebb forrás szociális célokra és infrastruktúrára, kevesebb szabályozás a nagyvállalatoknak, több pénz fegyverekre.
Marc Botenga, a Baloldali frakció EP-képviselője (PTB/PVDA, Belgium) ezen a héten a Parlament üléstermében beszélt az energiaárak kezelésének és az európai ipar megmentésének kudarcáról: „Az energia ára valódi aggodalomra ad okot. Az orosz gázt amerikai gázra cseréltük, és most hatalmas költségek nehezednek az ipar vállára. Ha nem foglalkozunk nyíltan az energiával, soha nem mászunk ki ebből a gödörből, nem lesz jövője az acéliparnak Európában. És ezt nem tudjuk megtenni ezzel a militarizációs projekttel. Három nap alatt 1000 tankot gyártani, az sem fogja megmenteni az iparunkat.”
A Bizottság a szegénység elleni küzdelem terén mutatott szerény válaszáról szólva João Oliveira EP-képviselőnk (PCP, Portugália) a következőket mondta: „Az Európai Bizottság szegénység elleni stratégiájára vonatkozó javaslata nem tartalmaz összefüggő, integrált és ambiciózus intézkedéscsomagot a szegénység különböző okainak kezelésére, amelyeket a folyamatosan emelkedő megélhetési költségek tovább súlyosbítanak. Nincsenek valódi és hiteles politikai és költségvetési kötelezettségvállalások az olyan alapvető területeken történő szükséges beruházások támogatására, mint a lakhatás, a közszolgáltatások, a bérek és a nyugdíjak. Ehelyett a Bizottság a megoldásokat a magánfinanszírozásra és a tagállamok korlátozott erőforrásaira bízza egy szociálpolitikai szempontból zsugorodó uniós költségvetés mellett. Az általunk igényelt átfogó stratégiához a prioritások eltolására van szükség az emberek szociális és gazdasági szükségletei felé.”
A mezőgazdaságról és az élelmiszerárakról szólva Luke Ming Flanagan EP-képviselőnk (Írország) a következőket mondta: „A Bizottságnak a műtrágyastratégiáról szóló mai szavai közvetlenül ellentmondanak az elmúlt három év halmozott intézkedéseinek. Az egyszerűsítés leple alatt a rugalmasabb mezőgazdaságot létrehozó környezetvédelmi intézkedéseket megnyirbálták, hogy megfeleljenek a mezőgazdasági óriásoknak a KAP (Közös Agrárpolitika) 2022 óta tartó egymást követő kisebb reformjaiban. A jelenlegi intenzív mezőgazdasági modell a gazdálkodókat olyan importált inputanyagoktól való függőségbe zárja, amelyekre nincs ráhatásuk, főként a takarmány, az üzemanyag és a műtrágya terén. Vannak más lehetőségek is, beleértve az ökológiai gazdálkodást, a vetésforgót és a lóhere beültetését a legelőkbe, amelyekre ösztönözni kellene, és amelyek felé át kellene térnünk, hogy megvédjük élelmiszer-szuverenitásunkat.”
A Baloldal frakció válasza az egyetlen racionális megoldás erre a válságra: szabaduljunk ki az amerikai kalandorpolitikából, sürgősen osszuk újra a vagyont a szupergazdagoktól, és állítsuk meg a „versenyképességi” őrületet, amely megszállta az európai intézményeket.
Az iráni külügyminiszter pekingi látogatása során Kína megerősítette egy átfogó tűzszünet szükségességét a térségben, miután az USA–izraeli háborút Irán ellen „illegitimnek” nevezte.
Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az „Epikus Düh” hadművelet – a február 28-án Irán ellen indított katonai agresszió – „véget ér”, ha Irán elfogadja a kormányzata által javasolt feltételeket. Május 6-án, szerdai Truth Social bejegyzésében tovább fenyegette Iránt a háború újrakezdésével:
„Ha nem egyeznek bele, megkezdődik a bombázás, és ez – sajnálatos módon – sokkal magasabb szinten és intenzitással fog történni, mint korábban.”
E bejelentés előtt Trump kedden kijelentette, hogy az USA felfüggeszti az úgynevezett „Szabadság Projektet”. Azt állította, hogy „nagy előrelépés” történt a háború Iránnal való lezárásáról folytatott tárgyalások során. A döntés mindössze két nappal az után született, hogy elindították a tervet az amerikai haditengerészet számára a hajók Hormuzi-szoroson át történő kísérésére.
Irán figyelmeztetett, hogy bármely ilyen lépést a tűzszünet megsértésének tekintenek, és ennek megfelelően fognak reagálni.
Az amerikai erők hétfőn megpróbálták megtörni Irán korlátozásait, ami kisebb összecsapásokhoz vezetett; Irán tüzet nyitott az amerikai haditengerészetre és néhány más kereskedelmi hajóra, ami arra kényszerítette őket, hogy megszakítsák az átkelési kísérletet.
Tűz ütött ki továbbá az Egyesült Arab Emírségekben található Fudzsejra olajkikötőjében – állítólag az amerikai drónok csapása miatt, de Irán tagadta, hogy szerepet játszott volna benne.
Az USA javaslatai egy ideiglenes megállapodásra
Különböző médiaszervezetek szerdán arról számoltak be, hogy az USA egy új, egyoldalas megállapodást javasolt Iránnak. A megállapodás azt indítványozza, hogy Irán függessze fel nukleáris dúsítási programját, és mindkét fél oldja fel a hajózási korlátozásokat a Perzsa-öbölben.
Az USA azt javasolja, hogy oldjanak fel minden szankciót Irán ellen, és szabadítsanak fel több milliárd dollárnyi, külföldi számlákon befagyasztott iráni vagyont.
A megállapodás egy későbbi időpontban megkötendő végleges egyezség eredményei alapján módosítható. Várhatóan Irán a következő 48 órán belül válaszol a javaslatra.
Eközben kedden Marco Rubio amerikai külügyminiszter is bejelentette a katonai kampány végét.
„A hadművelet véget ért. Epikus Düh – ahogy az elnök a Kongresszust tájékoztatta, ezzel a szakasszal végeztünk.”
Ugyanakkor spekulációk szerint a bejelentés csupán a Trump-kormányzat kísérlete arra, hogy kijátssza a Kongresszus felhatalmazását a katonai ellenségeskedések 60 napon túli folytatásához.
Rubio azt is állította, hogy az USA most erőfeszítéseit a Hormuzi-szoros kereskedelmi hajók szabad áthaladása előtti újranyitására összpontosítja.
„Az a preferenciánk, hogy ezeket a szorosokat úgy nyissák meg, ahogyan meg kell nyitva lenniük, vissza a régi állapothoz” – mondta Rubio.
Egy illegitim háború
Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter szerdán Pekingben találkozott kínai kollégájával, Vang Jivel. A két ország regionális és kétoldalú kérdéseket tárgyalt, beleértve az Irán elleni USA–izraeli háború sorsát.
Ez Aragcsi első kínai látogatása azóta, hogy az USA–izraeli háború februárban elkezdődött.
Vang Ji az Aragcsival folytatott találkozója során megerősítette országa álláspontját, miszerint az Irán elleni USA–izraeli háború illegális volt, és hangsúlyozta egy átfogó tűzszünet szükségességét.
Vang megerősítette a kínai álláspontot Irán nukleáris programjával kapcsolatban is, hangsúlyozva, hogy támogatják Irán jogát egy békés célú nukleáris programhoz.
Aragcsi kínai látogatása több okból is kulcsfontosságú. Mindössze néhány nappal Trump tervezett kínai látogatása előtt történik.
Trump azzal vádolta Kínát, hogy különböző módon támogatja Irán háborús erőfeszítéseit. Várhatóan Kína támogatását fogja kérni Irán nyomás alá helyezéséhez a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében.
Az USA már követelte Kínától, hogy hagyjon fel az ENSZ kezdeményezéseinek blokkolásával a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében, sőt, felkérte Kínát, hogy csatlakozzon erőfeszítéseihez a szoros megnyitására.
Kína nem válaszolt egyetlen amerikai meghívásra sem a közös erőfeszítésekhez a szoros megnyitására, fenntartva, hogy a Perzsa-öbölben kialakult különleges helyzet az Irán elleni USA–izraeli háború eredménye, és sorsa a háború végétől függ.
A múlt héten Kína először blokkolta az öt finomítójával szembeni amerikai szankciókat, amiért iráni nyersolajat vásároltak, felszólítva vállalatait, hogy ne ismerjék el, ne hajtsák végre és ne tartsák be azokat.
A múlt hónapban Kína és Oroszország is megvétózott egy ENSZ Biztonsági Tanácsi határozatot, amely elítélte az iráni hajózási korlátozásokat a Hormuzi-szorosban, és felhatalmazást adott a fegyveres erő alkalmazására Iránnal szemben.
Az USA kedden egy újabb hasonló határozatot terjesztett az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, amely szankciókat vagy akár fegyveres erő alkalmazására való felhatalmazást követelt Iránnal szemben a Hormuzi-szoros megnyitásának elmulasztása miatt.
Egyre nő az ellentét Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek között, miközben az EAE Izraelhez fordul védelme érdekében.
Nem tudjuk, hogyan fog lezárulni az iráni háború. De az már most nyilvánvaló, hogy ez egy világtörténelmi jelentőségű esemény.
Egy középhatalom két katonai óriást – az Egyesült Államokat és Izraelt – állított meg. Nem létezik ennél világosabb jele a gazdasági és katonai erőviszonyok változásának, és az abból eredő amerikai imperializmus hanyatlásának.
Kezdjük látni a geopolitikai következményeket.
A múlt héten az Egyesült Arab Emírségek (EAE) bejelentette, hogy kilép a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetéből (OPEC).
Szaúd-Arábia, az OPEC vezetője, és az EAE a két vezető öböl-menti állam. A többihez hasonlóan ezek is autokráciák, amelyeket hatalmas mértékben gazdagítottak fosszilis tüzelőanyag-tartalékaik, és hagyományosan nagymértékben függnek az amerikai katonai védelemtől.
Trump és Mohamed bin Zayed Al Nahyan, az EAE elnöke
De egyre nő az ellentét a szaúdiak és az emírségekbeliek között. Amint az Öböl-régió a globális kapitalizmus egyik központjává vált, az EAE kulcsfontosságú közlekedési, szabadidős és pénzügyi csomóponttá alakította át magát. Következésképpen gazdasága diverzifikáltabb, mint Szaúd-Arábiáé, amely továbbra is erősen függ az olajtól.
Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg célja e függőség csökkentése. De viszonylag magasan kell tartania az olajárat – körülbelül hordónként 75 dollár körül –, hogy finanszírozni tudja a szükséges beruházásokat. Ez azt jelenti, hogy az OPEC-nek köteleznie kell magát az olajtermelés korlátozására az árak támogatása érdekében.
Az OPEC elhagyása felszabadítja az emírségekbelieket a termelés növelésére.
2024-ben Szaúd-Arábia olyan törvényeket fogadott el, amelyek arra kényszerítik a multinacionális vállalatokat, hogy regionális központjaikat Szaúd-Arábia területére helyezzék át a kormányzati szerződésekre való pályázás feltételeként. Ez fenyegetést jelent az ultra-vállalati Dubaj emírségbeli városállamára.
De a konfliktus ugyanannyira geopolitikai, mint gazdasági. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek albirodalmak, amelyek versengenek a tágabb régió dominanciájáért.
Különböző feleket támogatnak a Jement és Szudánt szétszakító brutális háborúkban. Tavaly év végén a szaúdiak arra kényszerítették az EAE-t, hogy vonja ki csapatait Jemenből, amely Szaúd-Arábiával határos.
Az iráni háború tovább súlyosbította ezt a konfliktust. Iráni rakéták és drónok minden öböl-menti államot célba vettek. De az EAE-t több mint 2800 rakéta és drón találta el, jóval több, mint bárkit.
Ez tükrözi az EAE közelségét az Egyesült Államokhoz és Izraelhez. Az EAE volt az egyike annak a mindössze négy muszlim államnak, amely aláírta a 2020-as Ábrahám Egyezményeket, elismerve Izraelt.
Az együttműködés Izraellel azóta is fokozódott. A Financial Times szerint Izrael fegyverrendszereket és személyzetet küldött az EAE-ba, hogy megvédje azt az iráni bombázástól. „Nem kis számú katona van a terepen” – mondja egy illetékes. Emírségekbeli repülőgépek részt vehettek Irán bombázásában.
Ezzel szemben a szaúdiak a muszlim világ vezetésére törekszenek. A Gázai népirtás ezért lehetetlenné tette bin Szalman számára, hogy elismerje Izraelt.
Benjamin Netanyahu regionális háborús törekvése arra késztette Szaúd-Arábiát, hogy védelmi egyezményt írjon alá Pakisztánnal. Talán abban reménykedik, hogy ez a nukleáris hatalommal való kapcsolat elriasztja Izraelt.
Pakisztán békét közvetít az Egyesült Államok és Irán között. Mindeközben a szaúdiak szorgalmazzák a tűzszünetet Libanonban. Törökország és Egyiptom a szaúdiakhoz hasonlóan egyre óvatosabb Izraellel szemben.
Másrészről az EAE szakítása az OPEC-kel azt sugallja, hogy szorosabbra fűzi kapcsolatait az Egyesült Államokkal és Izraellel. Egy 3 milliárd dolláros kölcsön törlésével fejezte ki nemtetszését Pakisztán békeközvetítő szerepével kapcsolatban. Ezt a kölcsönt azonnal Szaúd-Arábia pótolta.
A Trump-kormányzat egyik koherensebb célja, hogy növelje az amerikai ellenőrzés alatt álló globális olaj- és gáztermelés arányát, hogy növelje a kitermelést és csökkentse az árakat. Az emírségekbeliek „fúrni, bébi, fúrni” tervei zene Donald Trump füleinek.
Az amerikai hadsereg azon kudarca, hogy megvédje Washington öböl-menti arab lakájait, arra ösztönzi őket, hogy másutt keressenek védelmet. Pakisztán régóta Kína szövetségese. A szaúdiak – miközben nem szakítanak az Egyesült Államokkal – közelebb kerültek Kínához, és együttműködnek Oroszországgal a kiterjesztett OPEC+ kartellben, amely további tíz olajtermelő országot foglal magában.
Eközben Pakisztán regionális riválisa, India erőteljesen támogatta az amerikai-izraeli kampányt Irán ellen. Ezek még nem kristályosodott blokkok, de a globális rendszer törésvonalai egyre tágulnak.
Irán cáfolta azt az állítást, miszerint az USA megsemmisítette több gyorsnaszádját, és azt közölte, hogy két kis polgári hajót vett célba, saját „Freedom Project” (Szabadság Projekt) kudarca felett érzett félelmében és kétségbeesésében.
Legalább öt iráni civil halt meg, amikor az amerikai haditengerészet hétfőn célba vett és lebombázott két, Ománból Iránba tartó polgári teherhajót – jelentette az iráni Tasnim hírügynökség május 5-én, kedden.
Az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) közlése szerint a hajók polgári árut szállítottak Ománból Irán partjai felé, amikor az amerikai haditengerészet célba vette őket.
Az IRGC a polgári hajók elleni támadást úgy jellemezte, mint az amerikai félelem és kétségbeesés eredménye, miután az USA nem tudta végrehajtani az amerikai elnök vasárnap bejelentett, úgynevezett „Freedom Project” (Szabadság Projekt) tervét.
A civilek halálára válaszul Irán kijelentette: „az amerikaiaknak mindenképpen felelniük kell ezzel kapcsolatos bűnükért”.
Irán hamisnak minősítette az amerikai állításokat is, miszerint elsüllyesztettek több iráni katonai hajót.
„Ahelyett, hogy az IRGC gyorsnaszádjaira lőttek volna, az Egyesült Államok egy kirívó bűncselekmény keretében tüzet nyitott két, polgári árut szállító kis hajóra” – közölte az IRGC a keddi közleményében.
Hétfőn Donald Trump amerikai elnök azt állította, hogy az amerikai haditengerészet több iráni gyorsnaszádot megsemmisített a Hormuzi-szorosban, miután azok megpróbálták megzavarni a „Freedom Project” végrehajtását.
Az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) még azt is állította, hogy helikoptereket használtak az iráni kis hajók megsemmisítéséhez.
Trump vasárnap bejelentette, hogy az amerikai haditengerészet hétfőtől megkezdi hajók kísérését a Hormuzi-szoroson keresztül, dacolva Irán március eleje óta tartó blokádjával, mondván, hogy több ország is kérte erre. A lépést „humanitárius gesztusnak” nevezte.
Irán azonban figyelmeztetett, hogy a blokádjával dacoló, a szoroson való áthaladásra tett kísérletet a tűzszünet megsértésének tekintik, és ennek megfelelően fognak eljárni.
Hétfőn, miután egy amerikai hadihajó megpróbált áthaladni a Hormuzi-szoroson, iráni erők két rakétát lőttek ki rá, megrongálva azt, és arra kényszerítve, hogy irányt változtasson – jelentette a Press TV.
Irán visszautasította az amerikai állítást, miszerint segített egy hajónak áthaladni a szoroson, közölve, hogy az előzetes engedélye nélkül egyetlen hajó sem haladt át a Hormuzi-szoroson.
Az is jelentették, hogy Irán figyelmeztető lövéseket adott le néhány teherhajóra a Perzsa-öbölben, miután az USA megtámadta polgári teherhajóit.
Nincs katonai megoldás
A Hormuzi-szorosban kialakult új fejleményekre és Trump fenyegetéseire reagálva Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter kedden hangsúlyozta, hogy „egy politikai válságra nincs katonai megoldás”, és az Egyesült Államoknak óvakodnia kell attól, hogy „rossz szándékúak ismét mocsárba rántsák”.
Azt is mondta, hogy Washington azon kísérlete, hogy hajókat kísérjen át a szoroson, hiábavaló ötlet, és a „Freedom Project nem más, mint a Holtpont Projektje”.
Aragcsi felszólította az Egyesült Államokat, hogy fordítson nagyobb figyelmet a Pakisztánban zajló diplomáciai folyamatra.
Aragcsi figyelmeztetését az Egyesült Arab Emírségekre is kiterjesztette, miután az EAE azzal vádolta Iránt, hogy hétfőn megtámadta fudzsejrai olajkikötőjét.
Irán tagadta részvételét az olajkikötő ellen támadásban, amely során hétfőn tűz is ütött ki, néhány órával az amerikai hajók elleni támadás után.
Később egy névtelen iráni illetékes a helyi médiának azt mondta: „ami [Fudzsejrában] történt, az az amerikai hadsereg kalandorságának a terméke, hogy folyosót teremtsen a hajók illegális áthaladásához a Hormuzi-szoros tiltott vizein”.
Felszólította az amerikai hadsereget, hogy vállalja a felelősséget, és hagyjon fel a „regionális stabilitás meggondolatlan veszélyeztetésével”, mivel a térség bármilyen instabilitása hatással lesz a globális gazdaságokra.
Kedden az amerikai fegyveres erők bejelentették, hogy megerősítették a Hormuzi-szoros déli részének katonai védelmét, további csapatok és katonai felszerelések telepítésével, Trump „Freedom Project” végrehajtására tett kísérletei részeként.
Eközben Aragcsi szerdán Kínába utazik, részeként Irán azon erőfeszítéseinek, hogy fenntartsa a szélesebb körű diplomáciai kapcsolatokat minden partnerével. A látogatás során találkozik kínai kollégájával, Wang Jivel.
