iráni háború

Trump felizzítja az iráni háborút, miközben a felmérések egyre súlyosbodó belpolitikai válságot mutatnak

Miközben Trump a háború újraindítása felé lép Iránnal szemben, és katonai akciókat hajt végre a Hormuzi-szorosban, az Egyesült Államokban egyre mélyül a háborúval és a Trump-adminisztrációval szembeni ellenállás.

Az Egyesült Államok és Irán közötti négynapos tűzszünet egyre feszültebbé válik, miután jelentések szerint amerikai hadihajók hat iráni katonai naszádot elsüllyesztettek és több drónt lelőttek a Hormuzi-szorosban. Az incidens éles eszkalációt jelent Donald Trump amerikai elnök vasárnapi bejelentése után, miszerint az amerikai hadsereg megkezdi a kereskedelmi hajók kísérését a szorosban, a „Project Freedom” elnevezésű művelet keretében.

A Fox Newsnak nyilatkozva Trump azzal fenyegetőzött, hogy ha a térségben lévő amerikai hajókat célba veszik, „az irániakat letörlik a Föld színéről”, tovább szítva a feszültséget.

Irán figyelmeztetett, hogy megtorolja, ha Washington megsérti a stratégiai víziút blokádját.

Eközben jelentések arra is utaltak, hogy az Egyesült Arab Emírségekben (EAE) lévő olajkikötőt és egy ománi lakóépületet is célba vettek a május 4-i különálló támadások során. Az EAE azzal vádolta Iránt, hogy ő indította a támadást, de sem Teherán, sem Washington nem vállalta a felelősséget.

Annak ellenére, hogy a felgyorsult folyamat egy újabb katonai konfliktus felé tart, az iráni háború továbbra is mélyen népszerűtlen az Egyesült Államokban. Még az iraki és vietnámi háborúknál is népszerűtlenebb.

Mélyül a politikai válság az Egyesült Államokban

A közelmúltbeli közvélemény-kutatások aláhúzzák a belföldi ellenállás mértékét. Egy Ipsos-felmérés szerint a válaszadók 61%-a úgy véli, hogy Irán megtámadása hiba volt. Több mint 53% negatív anyagi következményekre számít.

Ezeket a következményeket már most érezni lehet. A benzinárak megugrottak, az országos átlag gallononként 4,11 dollárra emelkedett a háború előtti 2,80 dollárról. Egy CNBC-felmérés szerint az Egyesült Államokban élők közel 80%-a tett lépéseket a magasabb üzemanyag- és energiaköltségek kezelésére.

A háborúval szembeni ellenállás egyre inkább összefonódik a tágabb értelemben vett gazdasági elégedetlenséggel. Az Egyesült Államok lakosainak feltűnően magas aránya, 87%-a úgy véli, hogy az ország súlyos megélhetési válsággal küzd. A többség (55%) szerint anyagi helyzete romlik. Ez magasabb arány, mint amit a Gallup az akut gazdasági nehézségek időszakaiban, például a COVID-19 világjárvány és a 2008-as globális pénzügyi válság idején mért.

Úgy tűnik, az Egyesült Államok válságok egybefolyásával néz szembe: az eszkalálódó iráni konfliktus, a növekvő megélhetési költségek, a szövetségi ügynökségek (például az ICE) által végzett, mélyen népszerűtlen bevándorlási jogérvényesítési műveletek, az Epstein-ügyhöz kapcsolódó vádemelések elmaradása, valamint a Trump-kabinet ellen erősödő tiltakozó mozgalom. Ezek és más tényezők fokozták a politikai instabilitást. Megjelentek az általános sztrájkra felszólító felhívások, és Minnesotából kiindulva az ország más részeire is átterjedtek a tömeges leállások.

E háttér előtt Trump támogatottsága tovább csökken. A jelenlegi felmérések szerint a válaszadók 56%-a nem ért egyet az elnök munkájával, ami 5 százalékpontos növekedés március óta.

forrás: Peoples Dispatch

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Trump történelmi válsággal néz szembe Iránban

Az Egyesült Államok előtt álló probléma már nem csupán a harctéri sikerekről szól, hanem a rendszerszintű ellenőrzésről

Donald Trump iráni háborúja az amerikai imperializmus történetének legnagyobb válságává vált.

Ez nagyobb léptékű, mint Irak, Afganisztán vagy Vietnám – sőt, még az 1956-os szuezi válságnál is, amely elsüllyesztette a Brit Birodalmat.

Ám Szuezzel ellentétben ez a válság még mindig kibontakozóban van. A válság a katonai eszkaláció, a gazdasági sokk és a geopolitikai széttöredezés olyan mértékű keverékét jelenti, amely messze meghaladja az 1956-osat.

A kérdés már nem egyszerűen az, hogy az USA megnyerheti-e Iránt, hanem hogy képes-e rendet teremteni.

És ez a bizonytalanság az, ami éppen hogy történelmi súlyt ad ennek a válságnak.

Kritikus fontosságú, hogy ez nem egy korlátozott összecsapás. Összefonódik egy egyre ingatagabb Izraellel, amely elbátortalanodott ugyan, de egyben sebezhető is.

Az olyan öböl-menti hatalmak, mint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, az USA-val való szövetsége jóval tranzakciósabb jellegű, mint az elmúlt évtizedek bármely pontján.

És ott van annak lehetősége, hogy az iráni rezsim nem behatárolt ellenfélként, hanem megerősödött regionális szereplőként kerülhet ki belőle.

Ebben a forgatókönyvben a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés nem csupán regionális eszköz, hanem globális gazdasági fegyver lesz.

Ugyanakkor az USA szövetségesei körében sodródást tapasztal Európában, akik meg akarják őrizni a liberális imperialista rendet.

A közvélemény az Atlanti-óceán mindkét oldalán élesen fordult szembe egy újabb elhúzódó háborúval.

Az elit kohéziójának és a nép támogatásának ez az erodálódása korlátozza az USA azon képességét, hogy katonai erejét politikai renddé alakítsa.

A tét már nem csupán az Iránnal való összecsapás kimenetele, hanem az amerikai hegemónia teljes felépítésének életképessége.

Ez a tágabb széthullás az egész Öböl-térségre kiterjed. A régóta fennálló alkura – „biztonság” az amerikai támaszpontok befogadásáért cserébe – látható feszültség nehezedik.

Attól tartva, hogy beszippantja őket egy kiszélesedő háborúba, ezek a rezsimek az USA-tól való függőség és a közvetlen célponttá válástól való félelem között vergődnek.

E blokkon belül is törések nyílnak. Az izraeli média jelentése szerint egy de facto megértés született Katar és Irán között, ami tükröződik az Egyesült Államok katari területről indított támadásainak megszűnésében és az iráni önmegtartóztatásban.

A következmények mélyebbre nyúlnak puszta diplomáciai manőverezésnél. Az öböl-menti államokat emlékeztetik arra, hogy az USA stratégiai prioritásaiban Izrael alatt helyezkednek el.

A rezsimek számára a következmények belföldiek is – még a régóta stabilnak beállított rezsimek is a feszültség jeleit mutatják.

Bahreinben a múlt havi suttogások, hogy az uralkodó Al Halifa család készül a kimenekítésre, jól tükrözi a szorongás mélységét.

A külső nyomás és a síita muszlimok magas száma Bahreinben – Iránban is többségben vannak a síiták – természetesen szerepet játszik.

De ez egyben Bahrein belső ellentmondásairól is szól, ahol az arab tavaszt 2011-ben szaúdi katonai erővel fojtották el, és ezek az ellentmondások most kezdenek újra felszínre törni.

Az iráni válság sem korlátozódik a régióra.

Rivalizáló hatalmak aktívan alakítják a pályáját. Oroszország egyaránt profitál a növekvő olajárakból és mélyíti Iránnak nyújtott anyagi támogatását.

Úgy tűnik, hogy Kína a konfliktust tesztpályaként használja – jelentések szerint alkatrészeket szállít, és valós időben tanulmányozza az amerikai rendszereket, taktikákat és sebezhetőségeket.

Ami kibontakozóban van, az nem csupán egy regionális háború, hanem egy laboratórium egy olyan világ számára, amelyben az amerikai dominancia már nem vitathatatlan.

Nincs könnyű kiút Trump számára, aki egy iráni „szikla” és egy izraeli „kemény hely” közé szorult.

Iránnak érdekében áll elhúzni a válságot, míg Izrael nem fogadhat el olyan kimenetelt, amelyben Irán megerősödve kerül ki.

A dinamika további eszkaláció felé mutat, ahogyan azt az USA Hormuzi-szorosra kivetett blokádjánál is láttuk.

Az Egyesült Államok előtt álló probléma már nem csupán a harctéri sikerekről szól, hanem a rendszerszintű ellenőrzésről.

Az egész régióban nőnek az osztályfeszültségek az elnyomás által hosszú ideje a helyükön tartott társadalmakon belül.

Ezek a folyamatok nem szépen, kiszámítható módon bontakoznak ki, de egy változóban lévő régióra mutatnak, ahol a régi berendezkedések szétesőben vannak.

Az Egyesült Királyságban élők számára a következmények azonnaliak. Ez egy mélyen népszerűtlen háború, amelyet csökkenő életszínvonalon és a munkásosztályt érintő további nyomáson keresztül fizetnek majd meg.

Az ellenzék nem állhat meg az elítélésnél – fel kell hogy vegye a megtagadás formáját, az imperialista válság költségeinek viselésének megtagadását.

A forradalmak nem szép, kész csomagokban érkeznek, sem kiszámítható időrendben. A rendszerszintű összeomlás időszakai azonban réseket teremtenek – egyenetlenek, bizonytalanok és vitatottak.

Ami kibontakozik, az magának az USA-vezette hatalomnak a szerkezetében bekövetkező válság, ami az amerikai hegemónia Közel-Keleten való várható végét jelzi.

A forradalmárok feladata nem az, hogy minden kimenetelt biztosan megjósoljanak, hanem hogy felismerjék a réseket – és cselekedjenek azokkal.

forrás: Socialist Worker

A Globális Dél fizeti meg Trump Irán elleni háborújának árát

Egy ilyen válság a küszködő embereket a töréspontig viheti. De egyben tömeges tiltakozások kiváltó oka is lehet.

Az emberek világszerte egy éhínségre készülnek, amikor Donald Trump Irán elleni háborújának következményei megmutatkoznak.

A Hormuzi-szoros blokádja miatt az olaj ára a háború előtti szint 50 százalékára emelkedett. Ez a helyzet arra kényszeríti a világ országait, hogy üzemanyagforrások után kutassanak.

Az olajszállító tartályhajók nagyjából egy kerékpár sebességével haladnak. Bár az olaj áramlása a szorosban március 4-e körül leállt, az ellátás hiánya a világ egyes részein most kezd csak érezhetővé válni.

A Globális Dél számos országa sérülékeny a Zöld Forradalomnak köszönhetően, amely az 1960-as évektől átalakította a mezőgazdaságot. A forradalom drámaian megnövelte a termeszthető növények hozamát.

De a Zöld Forradalom azt is jelentette, hogy a mezőgazdaság jobban függött a gazdasági gépekhez szükséges üzemanyagtól, valamint a műtrágyáktól és növényvédő szerektől. Korábban a gazdálkodók trágyát és komposztot használtak.

Az elmúlt két évtizedben az Öböl államai központi szereplővé váltak a műtrágyákban használt vegyi anyagok, például ammónia, kén és karbamid előállításában.

A Perzsa-öböl egyben kereskedelmi folyosó is, amelyen Ázsiába és Afrikába szánt áruk nagy mennyiségét szállítják.

Az Egyesült Arab Emírségek (EAE) különösen fontos kereskedelmi csomóponttá vált. Kína Európával és Afrikával folytatott kereskedelmének mintegy 60 százaléka az EAE kikötőin és raktárain halad keresztül.

2024-ben a Dubajon áthaladó gabona mennyisége magában foglalt mintegy 45 000 tonna lisztet, amelyet a konfliktus sújtotta területeken élelmiszersegélyként kívántak felhasználni.

Az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja szerint, ha a szoros lezárása folytatódik, az további 45 millió embert taszít súlyos éhezésbe.

Sokan közülük olyan helyeken élnek, amelyek már így is súlyos adósságteherrel küzdenek. A fejlődő országok együttesen 2024-ben 34 milliárd dollár adóssággal tartoztak, és abban az évben 921 milliárd dollárt költöttek csupán kamatfizetésekre.

Mintegy 3,4 milliárd ember él olyan országokban, ahol több pénzt költenek adósságkamatok fizetésére, mint egészségügyre vagy oktatásra.

Az adósságteher megnehezíti az államok számára, hogy pénzt találjanak az üzemanyaghiány kezelésére. Az infláció pedig tovább súlyosbítja a problémát a kamatlábak emelésével.

Banglades

Banglades volt az egyik első ország a Globális Délen, amelyet a Hormuzi-szoros lezárása után sújtott a válság.

Március elején az összes egyetemet bezárta, és öt állami műtrágyagyára közül négyet leállított. Áprilisra a dízelhiány a mezőgazdasági öntözést is érintette.

A dél-ázsiai országot érintheti a hazautalások – a külföldön, különösen az Öböl-államokban dolgozó bangladesiek által hazaküldött pénz – lassulása is.

Bangladesben egy diákok vezette felkelés 2024-ben megdöntötte Sheikh Hasina kormányát. De a politikai haszonélvező a jobboldali Bangladési Nacionalista Párt volt, amely megszorító intézkedéseket szorgalmaz a válság kezelésére.

Egyiptom

Egyiptom a Közel-Kelet egyik legnagyobb energiaimportőre. Egyben a világ második legnagyobb adósa a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelezőjének.

Importköltségei nőttek, mivel az egyiptomi font értéke a háború kezdete óta leértékelődött.

Az állam – amelyet 2013 óta Abdel Fattah al-Szíszi elnök diktatúrája irányít – úgy reagált, hogy 30 százalékkal emelte az üzemanyagárakat és 25 százalékkal egyes metrójegyek árát.

A háború elmélyítette a már meglévő élelmiszer-bizonytalanságot Egyiptomban és a térség más országaiban.

Az Arab Barométer felmérése szerint már a konfliktus előtt is tízből hat egyiptomi gyakran aggódott amiatt, hogy elegendő élelmiszerhez jusson.

A háború drámai változást hozott a mindennapi életben olyan városokban, mint Kairó.

Mind az állami, mind a magánszektorban a munkavállalóknak vasárnap – a munkahét első napján – otthonról kell dolgozniuk, néhány alapvető iparág kivételével.

Több ezer fényplakátot lekapcsoltak. Néhány utcai lámpát teljesen kikapcsoltak. Számos vállalkozás – éttermektől kezdve a boltokon át az internetkávézókig – kénytelen hétköznap este 9-kor, hétvégén este 10-kor bezárni.

Egyiptomban a munkavállalók több mint 60 százaléka informálisan dolgozik. E már így is bizonytalan megélhetésű munkások jövedelme most tovább csökken.

Az utcai árusok elveszítik esti vevőiket, a városi élelmiszeripari munkások munkaidejét csökkentik, az utazásközvetítő sofőrök pedig csökkenő kereslettel szembesülnek.

Srí Lanka

A dél-ázsiai szigetország, Srí Lanka üzemanyag-szükségletének 60 százalékát importálja. Kapacitása csak körülbelül egy havi készlet tárolására elegendő.

Az állam adagolja a benzin- és dízelkészleteket, így a sofőrök sorban állnak, hogy megkapják a részüket.

Srí Lanka a szerdai napokon bezárja a kormányhivatalokat és az iskolákat az energia megtakarítása érdekében.

Az olyan országokat, mint Srí Lanka, amelyek üzemanyagot és műtrágyát is importálnak, kétszeresen sújtott a szoros lezárása. Srí Lanka Kínából importál műtrágyát. Kína azonban a kulcsfontosságú összetevők egyikét, a ként a Közel-Keletről szerzi be a szoroson keresztül.

Ez azt jelenti, hogy Srí Lankán az élelmiszerárak várhatóan 15 százalékkal emelkednek.

2022-ben tömeges felkelés tört ki, amely megdöntötte Gotabaya Rajapaksa gyűlölt kormányát. Akkor a Srí Lanka-iak azért álltak sorba üzemanyagért, mert az államnak nem volt elegendő devizatartaléka az importáláshoz.

Ezúttal Srí Lanka ismét eltérő gazdasági válsággal nézhet szembe. Az országnak baloldali kormánya van Anura Dissanayake vezetésével. De neki is szembe kell néznie a munkaadók és az IMF követeléseivel, hogy folytassa elődei megszorításait.

Az állam gyakorlatilag támogatja az üzemanyagot. Felszívja az importálás költségeinek egy részét, ahelyett, hogy a terheket a fogyasztókra hárítaná. De annak korlátai vannak, hogy az államok mennyire tudják támogatni a költségeket, különösen az olyan szegényebb országokban, mint Srí Lanka.

Zambia

Zambia egyike a sok afrikai országnak, amelyeket sújthatnak a növekvő üzemanyagárak. Nagymértékben függ az importtól, és alig van képessége saját üzemanyag finomítására.

A déli-afrikai országot sújthatja leginkább az élelmiszerárak emelkedése, ahol a növekedés előrejelzése 30 százalék.

Az állam három hónapra felfüggesztette az üzemanyagok adóját, ami 200 millió dollár adóbevételtől fosztja meg.

Situmbeko Musokotwane pénzügyminiszter, a liberális UPND soraiból, elmondta, aggódik az üzemanyag-ellátás és annak ára miatt is.

Aggályok merültek fel a bányászati ágazatra gyakorolt esetleges hatás miatt. A nyersanyagok, különösen a réz kitermelése kritikus fontosságú Zambia gazdaságában, és függ az importált dízelolajtól.

Indonézia

Indonézia volt a színhelye tavaly az úgynevezett „Z-generációs” felkelésnek. Több ezer ember vonult az utcára tiltakozva a megszorítások, a bizonytalan munkakörülmények és az állami erőszak ellen.

Sok más üzemanyag-importáló országhoz hasonlóan Indonézia is emelkedő olajárakkal és deviza leértékelődéssel néz szembe. E költségek azt jelentik, hogy az államnak idén további 13 milliárd dollárt kellene költenie üzemanyag-támogatásokra.

Az állami megszorítások leginkább a legszegényebbeket sújtják. Indonézia ingyenes iskolai étkeztetési programja már amúgy is akadozott a rossz gazdálkodás miatt. Most az állam csökkenti az ingyenes étkezések elosztását hat napról ötre.

Ezenkívül minden támogatott üzemanyag havi 50 literre van korlátozva járművenként. A városi szakemberek képesek lesznek alkalmazkodni a tömegközlekedés használatával vagy az otthoni munkavégzéssel a vezetés helyett.

De a gazdálkodók, halászok és utazásközvetítő sofőrök esetében a megnövekedett költségek felemésztik megélhetésüket.

A megélhetési költségek emelkedése a már amúgy is küszködő embereket a töréspontig viheti. Ez lehet a tömeges tiltakozások kiváltó oka is.

2008-ban egy globális élelmiszerválság zavargásokat és lázadásokat váltott ki Egyiptomban, Mauritániában, Mozambikban, Bolíviában, Indonéziában és máshol. Kormányokat buktattak meg Haitin és Madagaszkáron.

A Globális Dél népeinek radikális megoldásokra van szükségük, adósságelengedésre, valamint a fosszilis üzemanyag-intenzív mezőgazdasági, közlekedési és áramtermelési formákról való elmozdulásra.

Hogy az államok ezt követelik-e, vagy hogy a költségeket a legszegényebbekre hárítják-e, az attól függ, hogy az emberek mennyire tudnak megszerveződni és ellenállni a megszorításoknak.

forrás: Socialist Worker

Négy józan eszű intézkedés a háborús haszonszerzés ellen

A fűtési költségei emelkednek (az olajvállalatok profitja is)

Az olajipari óriások idén 24 milliárd eurós többletprofitra tesznek szert az európai autósok terhére a Trump-rendszer Irán elleni támadásai következtében. A Baloldal frakció az Európai Parlamentben ma azonnali fellépést követel a fosszilis üzemanyagipar háborús haszonszerzése és árdrágítása ellen.

Manon Aubry, a Baloldal társelnöke (La France Insoumise, Franciaország) a mai napon az Európai Parlamentben elmondta: „Az elv egyszerű: akik profitálnak a válságból, azoknak kell fizetniük érte. Ez nem csupán alapvető gazdaságpolitika – ez társadalmi igazságosság, demokratikus felelősségvállalás és kollektív ellenálló képesség. A hosszútávú tanulság pedig még világosabb. A gyors átállás egy klímasemleges, független és ellenálló energiaellátási rendszerre nem opcionális. Ez az egyetlen tartós védelem az ismétlődő válságokkal szemben.”

Annak érdekében, hogy fellépjenek az olajipari vezetők opportunista kapitalizmusa ellen, a Baloldal frakció a következő, sürgősen végrehajtandó intézkedéseket javasolja:

Az extraprofit megadóztatása:

Az első és azonnali lépés a többletnyereség megadóztatása annak biztosítására, hogy a válság költségeit ne a munkavállalók viseljék, miközben a fosszilis üzemanyag-vállalatok kaszálnak. Ez egy sürgős korrekciós mechanizmus, amely megakadályozza, hogy a válságkapitalizmus elmélyítse az egyenlőtlenségeket, és az erőforrásokat az energiaátállás felé irányítja. A Transport and Environment kampánycsoport elemzése szerint a tartósan magas árak és a folyamatos ingadozás akár 51 milliárd eurót is termelhet.

Összehangolt árplafon:

Az olajra és gázra bevezetett összehangolt árplafon megakadályozná, hogy a válság okozta árugrások közvetlenül a háztartásokra és a kisvállalkozásokra háruljanak. Az alapvető energia nem válhat luxuscikké a geopolitikai ingadozások miatt. Az árplafon stabilizálja a várakozásokat, csökkenti a pánikárazást, és megvédi a társadalmat a spekulatív árhullámoktól, miközben biztosítja, hogy az alapvető energiához való hozzáférést a közösségi beavatkozás határozza meg, nem a piaci káosz.

Klímasemlegesség:

Nem szabad visszavonulni a klímavállalásoktól. Ehelyett az EU-nak gyorsítania kell a klímasemlegesség felé vezető utat: gyorsabb megújulóenergia‑bővítés, kiterjesztett hálózatok, tárolási kapacitás és villamosítás. Alapvető fontosságú, hogy a teljes energiaellátás közösségi és demokratikus ellenőrzés alatt álljon.

Beruházás a közösségi infrastruktúrába:

Ahogy a Covid-járvány idején is, a fiskális szabályokat fel kell függeszteni, hogy lehetővé váljanak a nagyszabású közösségi beruházások a közösségi infrastruktúrába, a szociális védelembe és az igazságos ökológiai átállásba. A megszorítások összeegyeztethetetlenek azzal az átalakítási mértékkel, amely az ellenálló képességhez és az energiafüggetlenséghez szükséges.

Ursula von der Leyen vezetésével az Európai Bizottság eddig az ellenkező irányba rohant: szabályozáscsökkentéseket javasol a vállalatok számára, az európai zöld megállapodás lerombolását, és a szociális alapoknak a „védelem” nevében a fegyvergyártókhoz való csatornázására való rögzülést. A Baloldal frakció számára az Európai Parlamentben egy másik Európa lehetséges.

EP Baloldal frakció

Tüntetők követelik, hogy Nagy-Britannia szüntesse be az iráni háború támogatását

Tüntetők gyűlnek össze ezen a szombaton az RAF Fairford külterületén, hogy követeljék a kormánytól: szüntesse be az Egyesült Államok és Izrael által vívott iráni háború támogatását ezen a szombaton.

A Nukleáris Leszerelési Kampány (CND), a Stop the War Coalition és a Fairford Action tagjai csatlakoznak a déli gyűléshez, hogy felszólítsák a kormányt: zárja be az amerikai támaszpontokat Nagy-Britanniában.

A tüntetésre azon aggodalmak miatt kerül sor, hogy a Gloucestershire-i támaszpontot háborús bűncselekmények elkövetésére használják.

Sophie Bolt, a CND főtitkára elmondta: „A brit kormány bűnrészes ezekben az Irán elleni illegális támadásokban.”

„Mivel a célpontokat gyakran a bombázók repülése közben jelölik ki vagy frissítik, a brit kormány nem tudja megerősíteni, hogy ezek a gépek nem azért gurulnak ki a kifutópályára, hogy háborús bűncselekményeket kövessenek el.”

Lindsey German, a Stop the War Coalition összehívója elmondta: „Trump egy barbár, és a brit kormánynak ki kellene mondania ezt, és meg kellene tiltania, hogy támaszpontjait az USA használja.”

„A brit népet – amelynek többsége ellenzi az Irán elleni háborút – nem lehet és nem is fogják rávenni arra, hogy fizessen Trump háborúiért.”

forrás: Morning Star

Állítsuk meg Trump halálos háborúit!

Diane Abbott arról ír, hogy a hanyatló Egyesült Államok hogyan folyamodott globalizált erőszakhoz politikai és gazdasági hegemóniája utolsó maradványainak megmentése érdekében.

A világ mintha a káoszba süllyedt volna. Túl sok a konfliktus ahhoz, hogy átlássuk őket, és túl sok a félrevezető állítás mindegyikkel kapcsolatban. Ez az általános felfordulás időszaka.

De jobban megérthetjük ezeket a háborúkat, és hatékonyabban szállhatunk szembe velük, ha megértjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik legképtelenebb állítás, hogy az amerikai elnök a „béke elnöke”, és azt szeretné, ha Nobel-békedíjjal tüntetnék ki.

Van rá precedens – miután María Machado saját népe bombázását követelte Venezuelában. És ne feledkezzünk meg Henry Kissingerről sem, aki emberek millióinak haláláért felelős Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban.

Az igazság az, hogy Trump csupán egy nagyon gyakorlott háborús uszító, és még ennél is kiválóbb hazudozó ezekkel a háborúkkal kapcsolatban. Nem sok hasznot húzunk abból, ha Trump saját háborúival kapcsolatos kijelentéseit vizsgáljuk. Képes és szokott is ellentmondani önmagának, nemcsak napról napra, hanem akár egyetlen mondaton belül is.

De ha egészében vesszük a háborúit, akkor kezdhetünk felfedezni egy mintát, vagy akár ezen elnökség átfogó ambícióját.

Az Egyesült Államok – Joe Biden és Trump alatt egyaránt – társfelelős a gázai népirtásért, valamint a Libanon elleni támadásokért, a Jemen elleni támadásokért és a dzsihadista hatalomátvételért Szíriában. Trump felelős a venezuelai rendszerváltási kísérletekért és a Kuba ellen indított gyilkos ostromért is. Miután megígérte, hogy véget vet az ukrajnai háborúnak, Trump meghosszabbította azt. És most itt a második háborúja Irán ellen.

Trump második ciklusának rövid időszaka alatt bombázta Irakot, Szomáliát és Nigériát is. Ez nem béke. Ez egyidejű, több kontinensre kiterjedő globális háború.

Tekintettel az Egyesült Államok által kirobbantott ilyen vad és ismétlődő katonai akciók sorozatára – amelyek mindegyike illegális –, ostobaság lenne mindegyiket elszigetelt incidensként kezelni. Vannak közös szálak.

Ezt a sok provokálatlan háborút és bombázást összekötő közös szál maga Trump és az Egyesült Államok. Más tényezők is ismételten jelen vannak, mint például az európai és brit kormányzatok kifogásai Trump mellett, valamint az, hogy fedezéket és támogatást nyújtanak neki – különösen Nagy-Britanniában. Egy másik tényező a Trump által kiváltott gyakori ellenállás és további felfordulás.

Sehová sem hoz békét, csak pusztítást, gyilkosságot és káoszt.

A legfontosabb kérdés: Miért? Miért van most ilyen háborús lázban az USA? Az Egyesült Államok mindig is gyűlölte Kubát, és gyakran megpróbálta megdönteni a kormányát. Gyűlölte Venezuelát is, amióta Hugo Chávez elkerülte a meggyilkolására irányuló kísérleteiket. Az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok ismételten bombázta az afrikai Horn-fok vagy annak közelében fekvő országokat. A NATO 1992 óta folyamatosan terjeszkedik Oroszország felé. Az Egyesült Államok pedig 1979 óta próbálja megfojtani az iráni forradalmat.

Egyik sem új. Tekinthetjük ezeket az amerikai külpolitika bevett elemeinek. De most Trump alatt az Egyesült Államok mindezt egyszerre próbálja végrehajtani. Stratégiai dokumentumaiban a Trump-kormányzat egy globális dominanciára irányuló tervet vázol fel, amelyet sovinizmus, iszlámellenesség, idegengyűlölet és fehér nacionalizmus hat át.

A gyarmatosítás története megtanítja nekünk, hogy először démonizálni és emberteleníteni kell az embereket, mielőtt megpróbálnánk rabszolgává tenni őket. Ez szerepel az amerikai stratégiai dokumentumokban.

Ezeknek a stratégiai dokumentumoknak vannak olyan értelmezései is, amelyek szerint az amerikai dominanciát az amerikai kontinensre, vagy legalábbis a nyugati féltekére kívánják korlátozni. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól.

A stratégia az egész világ uralma, ezt szemtelen és zavaros ütemezéssel kívánják elérni. Mindenesetre Irán bombázása és blokádja teljesen cáfolja ezeket a téves elképzeléseket Trump korlátozott céljairól. A globális dominancia célja volt és maradt.

Az okok, hogy miért most történik ez, viszonylag egyértelműek. Azt jelentették, hogy amikor Trump kijelentette, hogy az amerikai szójabab táplálóbb, mint más országokban, Hsz Csin-ping megkérdezte: „Ez egy Trump-kijelentés, vagy valódi?”

Nos, az ismételt állítások, hogy az amerikai gazdaság virágzik, Trump-kijelentések, nem valóságosak. Trump első ciklusában azzal hencegett, hogy visszaviszi az Egyesült Államokat az évi 4 százalékos GDP-növekedési rátához. Valójában átlagosan alig több mint 2 százalékos növekedést ért el.

Hosszú hanyatlás zajlik. Az Egyesült Államok az 1950-es évek elején a világtermelés felét adta. 2024-ben a világtermelés kevesebb mint egyhatodát adta.

Az Egyesült Államok veszíti gazdasági fölényét a világ többi részével szemben. Már nem vezető az átlagjövedelmek terén sem. A világ nagy része – a G7-országokon kívül – sokkal gyorsabban növekszik, mint az USA. Mindennek a középpontjában az Egyesült Államok elveszíti a gazdasági háborút Kínával.

Ezért vetett ki Trump vámokat a legtöbb országra, de felajánlotta, hogy csökkenti őket, ha az országok csökkentik a kereskedelmet Kínával. Ez nagyon rosszul sült el számára, mivel Trump rájött, hogy az amerikai gazdaság mennyire függ Kínától, annak ellenére, hogy az a fő célpontja.

Ahogy Von Clausewitz mondta: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Ebben a fázisban Trump úgy döntött, hogy katonai erőt alkalmaz a piacok ellenőrzése és azon országok alárendelése érdekében, amelyeket nem tudott meghódítani pusztán politikai eszközökkel, vagy kereskedelmi háborúval és vám taktikákkal.

A kisebb országok egyenkénti kipécézése azt volt hivatott bemutatni, hogy az Egyesült Államok hatalma hatalmas és teljesen könyörtelen.

Míg a világ többi része rémülten nézte a gázai népirtást, addig az amerikai stratégák saját munkájukat csodálják – Izraellel együtt –, mint a könyörtelen katonai erő bemutatását. De úgy tűnik, hogy ez a stratégia is zátonyra futott a Hormuzi-szorosban.

Sajnos, mivel ez a motiváció, nem számíthatunk arra, hogy a béke egyhamar kitör. Az amerikai tűzszünetek taktikai jellegűek. Trump hatalmas összegekkel növeli az amerikai katonai költségvetést, és azt követeli, hogy a többi NATO-tag is tegyen hasonlóképpen.

Egyre több felszólítást fogunk hallani arra, hogy a hadviselést finanszírozzák, ne a közszolgáltatásokat vagy a jólétet – ahogy azt Kemi Badenoch, George Robertson és Rachel Reeves is tette nemrég.

Kétségtelen, hogy ehhez a kampányhoz a brit Munkáspárt oldaláról is sokan csatlakoznak majd. Ellen kell állnunk nekik, megszorító politikájuknak és örökös háborúiknak. Nem tesznek minket biztonságosabbá vagy gazdagabbá. Ellenezni kell az örökös háborúikat, a saját érdekünkben, és az egész emberiség érdekében.

Írta: Diane Abbott, Hackney North és Stoke Newington választókerület parlamenti képviselője
forrás: Morning Star

EP Baloldal: A tűzszünet jó, a tartós béke jobb

A Baloldal frakció üdvözli a Trump és Irán közötti, tegnap este bejelentett tűzszünetet. Bár ez a hír pozitív lépés, a megállapodás nem foglalja magában Libanont, és az igazságos és tartós béke felé haladáshoz fel kell hagynunk azzal, hogy megadjuk magunkat Trump és Netanyahu terveinek.

Hetekkel azután, hogy Trump elindított egy illegális háborút – amelyet iskolák és polgári infrastruktúra bombázása, valamint egy egész civilizáció eltörlésével való fenyegetőzés jellemzett – tűzszünetet jelentettek be. Rendben. De az igazságos és tartós béke jobb, és az olyan európai vezetők, mint Ursula von der Leyen, Kaja Kallas hallgatása elárulja, hogy bűnrészesek az autoriter vezetők oldalán.

Ezt a megállapodást szigorúan be kell tartania az Egyesült Államoknak. De felháborító, hogy ez a tűzszünet nem terjed ki Libanonra, amelyet Izrael továbbra is bombáz. Ennek az illegális háborúnak véget kell vetni.

Európának abba kell hagynia, hogy bábként viselkedjen két veszélyes ember játszmájában, akik úgy vélik, mindenre jogosultak. Nem csupán azt várjuk el az Európai Uniótól, hogy határozottan ítélje el és lépjen fel, hanem az igazságos és tartós béke elérésének kell elsőbbséget élveznie, mielőtt még több életet áldoznának fel téveszmés emberek oltárán.

Marc Botenga, a Baloldal európai parlamenti képviselője (PTB/PVDA, Belgium), az AFET Bizottság koordinátora a következőket mondta:

„Az iráni tűzszünet reménykeltő hír. Mindenekelőtt az iráni nép számára. Két hétig amerikai és izraeli bombák nem fognak hullani otthonaikra, iskoláikra, gyáraikra és kórházaikra. Ez a tűzszünet nem a semmiből jött. A helyszíni erőviszonyok eredménye, de egyben a diplomáciai erőfeszítéseké is – különösen Pakisztán részéről –, amelyek célja a tárgyalások lehetőségének biztosítása volt. És közben? Rádiócsend az európai vezetők részéről. Az amerikai agresszió elítélésének megtagadása. Donald Trump uszító megjegyzéseinek elutasítása. Miközben civilek haltak meg a bombák alatt, az Európai Unió nem tett komoly kezdeményezést a feszültség csökkentésére. Több európai ország még azt is lehetővé tette az Egyesült Államoknak, hogy területét és légterét használja a háború folytatásához. A tűzszünet mindenesetre csak az első lépés. Amire most szükség van, azok valódi, jóhiszemű tárgyalások. Mert az Egyesült Államok kétszer is elárulta ezt a bizalmat, amikor a tárgyalásokat újabb támadások előkészítésére használta fel. Fokoznunk kell a nyomást az Egyesült Államokra és Izraelre annak érdekében, hogy elérjünk egy tartós békét, amely igazságos és tiszteletteljes a népek iránt.”

Miért Nigéria, Afrika legnagyobb olajtermelője szembesül a kontinensen jelentett legnagyobb mértékű üzemanyagár-emelkedéssel?

Nem az Irán elleni háború miatt – pontosított egy elnöki tanácsadó, kifejtve, hogy ez inkább a kormány által végrehajtott, IMF által előírt reformok következménye.

A súlyosbodó megélhetési válság közepette Nigériában márciusban 65%-os üzemanyagár-emelkedés volt a kutaknál – ez a legmagasabb Afrikában, annak ellenére, hogy az ország a kontinens legnagyobb olajtermelője.

„A nigériai üzemanyagárak nem elsősorban” az USA–izraeli iráni háború okozta globális olajellátási zavarok miatt emelkedtek – közölte Bola Tinubu elnök tanácsadója a múlt hónap elején.

A tanácsadó szerint a közvetlenebb tényező az üzemanyag-támogatások eltörlése és a liberalizáció, amelyet a Tinubu-kormány az IMF által előírt neoliberális átalakítás részeként folytat.

Az üzemanyag-támogatások és a devizaellenőrzés megszüntetésének következményei

Tinubu a választási kampánya során azt ígérte, hogy ha megválasztják, csökkenti az üzemanyagárakat, majd 2023. május 29-i elnöki beiktatási beszédében kijelentette: „Az üzemanyag-támogatás megszűnt.” 2024 novemberére már közel 500%-os benzinár-emelkedés és több mint 70%-os gázolajár-emelkedés volt a számláján – a Tinubu hatalomátvételekor mért alig 844 naira feletti literenkénti árról több mint 1446,83 nairára.

Ez a lakosság több mint 40%-a számára az áramköltségek többszörös növekedését jelentette, mivel ők nem kapcsolódnak az országos hálózatra, és benzin- és gázolajgenerátorokra támaszkodnak.

A szárnyaló energiaárak felfelé hajtották az árakat, beleértve az élelmiszerekét is; a cirok ára megháromszorozódott, más alapvető élelmiszerek, mint a kukorica és a bab ára pedig megnégyszereződött Tinubu elnökségének első évében. Az élelmiszer-infláció fő oka az üzemanyag-támogatások eltörlése volt – derül ki Eric Otoakhia közgazdász tanulmányából, amely a Nigériai Központi Bank negyedéves kiadványában jelent meg.

Ezt a válságot tovább súlyosbította a nigériai valuta értékének csökkenése, miután Tinubu 2023 június közepén – hatalomátvételét követő napokban – liberalizálta a devizapiacot és lebegtette a valutát, teljesítve ezzel egy újabb régóta fennálló IMF-követelést.

Akkoriban körülbelül 465 naira ért egy USA-dollárt. 2024 novemberére – amikor az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) figyelmeztetett: „Soha korábban nem volt ilyen sok nigériai élelem nélkül” – a naira közel 1670-re esett dolláronként, ami csaknem 70%-os értékvesztést jelentett az USD-hez képest.

Már abban az év áprilisában katonai rendőrséget vezényeltek ki, hogy szétoszlassák a élelmiszert szállító teherautók és raktárak kifosztására induló kétségbeesett lakosokat. Később, augusztusban Tinubu kormánya tömeges letartóztatásokkal, bíróságon kívüli kivégzésekkel, fogvatartási kínzással és hazaárulási vádakkal fojtotta el a növekvő éhség elleni tíz napig tartó tiltakozásokat.

Miközben decemberben a karácsonyi jótékonysági eseményeken kiosztott élelmiszerekből egy-két zsákhoz igyekeztek hozzájutni a kétségbeesett tömegek, 67 embert, köztük 35 gyermeket és 22 nőt tapostak halálra három különböző helyszínen.

A nyugat-afrikai országban abban az évben volt a világon a legnagyobb mértékű növekedés az akut élelmezés-bizonytalanságban. A Világbank – miközben dicsérte „a makrogazdasági stabilizáció terén elért előrehaladást” a „2023 közepe óta végrehajtott fontos reformok” miatt – egy tavaly októberi jelentésében azt vetítette előre, hogy 2025 végére 139 millió nigériai él majd szegénységben – ami közel 60%-os növekedés Tinubu elnöksége alatt.

A nigériaiak által megélt szörnyű helyzet közepette az USA és Izrael 2026. február 28-án háborút indított Irán ellen. Irán válaszul korlátozta az USA-hoz kötődő, az Öbölben katonai támaszpontokat fenntartó országok olajának a Hormuzi-szoroson keresztül történő szállítását, ami globális olajáramlás-csökkenést okozott.

Afrika legnagyobb olajtermelője szenvedi el a legnagyobb áremelkedést

Nigéria, amely Afrika legnagyobb és a világ egyik legnagyobb olajtermelője, a Worldometer adatai szerint elegendő olajtartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy a 2024-es szint mellett 208 évig fedezze a hazai fogyasztást.

Az általa kitermelt nyersolaj nagy részét azonban kitermelik és exportálják, míg a kutaknál fogyasztott finomított üzemanyagot nagyrészt importálták a finomítói kapacitás történelmi alulfejlettsége miatt.

Afrika legnagyobb finomítójának 2024 eleji nigériai üzembe helyezése – amely a kontinens leggazdagabb emberének tulajdonában van, és amelynek monopolizálása ellen a szakszervezetek már régóta figyelmeztetnek – nem segítette megvédeni az országot a globális olajsokktól.

Ennek fő oka, hogy Nigéria nyersolajtermelése „olajjal fedezett hitelekhez és export előtti ügyletekhez kötött” – jelentette a Reuters. Ennek következtében a Dangote-finomító csak az ötöt tudta hazai forrásból beszerezni a finomító teljes kapacitású működéséhez szükséges 13-15 nyersolajszállítmány közül, ami miatt a többit importálnia kell.

Bár ez februártól márciusra több mint kétszeresére növelte Nigéria tiszta kőolajtermék-exportját, bővítve a Dangote piacát, ez nem védte meg a nigériaiakat az olajsokktól.

„Ennek oka egyszerű: a legtöbb ország – legyen az olajtermelő vagy nem – stratégiai kőolajtartalékokat tart fenn, hogy tompítsa az ellátási vagy árhatásokat” – mondta Peter Obi, aki 2023-ban Tinubu ellenében indult az ellenzéki Munkáspárt színeiben.

„Ez azt jelenti, hogy amikor zavar támad a globális olajpiacon, felszabadíthatják e tartalékok egy részét az ellátás stabilizálására. Nigériának azonban nincs ilyen puffere, így a hatás szinte azonnal jelentkezik” – tette hozzá márciusi közösségi média bejegyzésében.

„Az alapvető probléma a tervezés hiánya. Azok az országok, amelyek terveznek, puffereket hoznak létre a sokkok ellen, míg azok, amelyek nem, sebezhetőek maradnak velük szemben. A régi mondás továbbra is igaz: ha egy ország nem tervez, már meg is tervezte a kudarcát.”

Obi értékelésére reagálva Dada Olusegun, Tinubu elnök különleges tanácsadója megjegyezte: „Néha a bölcsebb dolog az, ha az ember kimarad egy beszélgetésből, ha nem érti teljesen, hogyan működik a rendszer.”

„Az sem pontos állítás, hogy a stratégiai kőolajtartalékok a mindennapi pumpaárak szabályozására szolgáló eszközök lennének… Még a nagyon nagy tartalékokkal rendelkező országok, mint az Egyesült Államok és Kína is elsősorban súlyos ellátási vészhelyzetek, háborúk, embargók vagy a globális ellátási láncok jelentős zavarai esetére tartják fenn őket.”

Ezután kifejtette, hogy „a nigériai üzemanyagárak nem elsősorban azért emelkedtek a közelmúltban, mert az országnak nincs stratégiai kőolajtartaléka. A közvetlenebb tényező az, hogy az üzemanyagpiac mostanra nagymértékben liberalizálttá vált, miután Bola Ahmed Tinubu kormánya eltörölte a támogatásokat.”

forrás: Peoples Dispatch

Izrael megsérti az iráni-amerikai tűzszüneti megállapodást: több mint 100 légicsapást mért Libanonra

Irán azzal fenyegetőzött, hogy megtámadja Izraelt, és kilép a megállapodásból, ha nem állítják le az agressziót a libanoni területek ellen.

Izraeli vadászgépek április 8-án, szerdán 100 csapást mértek Libanon különböző részeire, megsértve ezzel a tűzszüneti megállapodást, amelyet az Egyesült Államok néhány órával korábban kötött Iránnal.

A libanoni polgári védelem szerint a nagyszabású offenzívában legalább 254 ember meghalt, és 1165 másik megsebesült.

Irán megtorlást és a tűzszüneti egyezményből való kilépést helyezett kilátásba, ha nem szűnnek meg a libanoni támadások

Teherán már korábban is kikötötte, hogy az izraeli libanoni támadások beszüntetése része a 10 pontos tűzszüneti javaslatának. Az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) azzal fenyegetőzött, hogy megtorolja a támadásokat, ha Tel-Aviv nem állítja le az arab ország elleni agressziót.

Izrael részéről a tűzszünet megsértése arra is kényszerítette Iránt, hogy felfüggessze az olajszállító tartályhajók forgalmát a Hormuzi-szorosban, amíg Netanyahu kormánya le nem állítja a libanoni területek elleni támadásokat.

Eközben Irán külügyminisztere, Abbasz Aragcsi figyelmeztette Washingtont: országa kilép a tűzszüneti egyezményből, ha Izrael továbbra is támadja Libanont.

„Az iráni–amerikai tűzszüneti feltételek egyértelműek és világosak: az USA-nak választania kell – vagy tűzszünet, vagy a háború folytatása Izraelen keresztül. Nem lehet mindkettő” – írta Aragcsi az X-en.

„A világ látja a libanoni mészárlásokat. A labda az USA térfelén pattog, és a világ figyeli, hogy vajon teljesíti-e kötelezettségeit” – figyelmeztetett.

„A mártírok vére nem fog hiába folyni”: a Hezbollah figyelmeztetése

A Hezbollah közleményben ítélte el „a cionista ellenség által a libanoni ártatlan civilek ellen elkövetett mészárlásokat”.

„Vak gyűlöletével, véres bűnözésével és határtalan brutalitásával, amely már természetévé vált, az izraeli ellenség ma mészárlások sorozatát követte el ártatlan civilek ellen, civilek lakta területeket célozva a déli elővárosokban és Bejrút fővárosában, Szidónban, a Délvidéken és a Bekaa-völgyben, több tucatnyi brutális csapással, amelyek következtében gyermekek, nők és idősek közül is sokan mártírhalált haltak vagy megsebesültek” – áll a közleményben.

A libanoni ellenállási csoport hozzátette, hogy a „barbár agresszió minden szakaszában háborús bűncselekménynek és népirtásnak minősül”, mivel „zsúfolt polgári negyedeket, piacokat és bevásárlóközpontokat” célzott a csúcsforgalom idején.

A Hezbollah azt is hangsúlyozta, hogy Izrael „féktelen bűnözése” a veresége és „nyomorúságos kudarca” utáni frusztrációját tükrözi, mivel „nem sikerült elérnie egyetlen célját vagy tervét sem a különböző frontokon”.

A csoport továbbá figyelmeztetett: „a mártírok és a sebesültek vére nem fog hiába folyni”, és ez még inkább megerősíti harcosai elszántságát az ellenállásra és szembenézésre, hogy megfékezzék Izrael agresszióját és megvédjék a libanoni népet.

Katz úgy jellemezte az agressziót, mint „a legnagyobb csapást” a Hezbollah ellen a csipogós művelet óta

Dicsekedve a libanoni izraeli mészárlásokkal, Izrael védelmi minisztere, Izrael Katz úgy jellemezte az agressziót, mint „a legnagyobb koncentrált csapást, amelyet a Hezbollah a csipogós művelet óta elszenvedett”.

Katz azzal is fenyegette Naim Kászem sejket, a Hezbollah főtitkárát, hogy a csoportja „nagyon súlyos árat fog fizetni azért, hogy Irán nevében megtámadta Izraelt, és az ő személyes fordulója is el fog jönni”.

A Trump-kabinet visszakozik kötelezettségvállalásától: Libanon nem része a megállapodásnak

Kommentálva a veszélyes fejleményt, amely a tűzszüneti egyezmény összeomlásához vezethet, amerikai tisztviselők, köztük Donald Trump elnök szerdán azt közölték, hogy „Libanon nem volt része a megállapodásnak”.

„A Hezbollah miatt nem kerültek be a megállapodásba” – jelentette ki Trump az amerikai Public Broadcasting Service (PBS) műsorában, hozzátéve: „Az is megoldódik majd. Nem probléma.”

Amikor a PBS arról kérdezte, hogy mit gondol Izrael folyamatos libanoni agressziójáról, az amerikai elnök megjegyezte: „Az egy külön összecsapás.”

Trump kijelentéseit ismételve egy szerdai sajtótájékoztatón a Fehér Ház szóvivője, Karoline Leavitt kijelentette:

„Libanon nem része annak a tűzszünetnek, amelyet a tűzszünetben érintett összes félnek továbbítottak.”

forrás: Peoples Dispatch

Az USA és Izrael továbbra is támadja Irán oktatási intézményeit

Több mint 30 iráni egyetemet bombázott az USA és Izrael a háború kezdete óta, emellett több száz iskolát, egészségügyi létesítményt és kulturális helyszínt, amelyek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Az Egyesült Államok és Izrael légicsapásokat mért hétfőn, április 6-án a teheráni Sharif Műszaki Egyetemre, ami újabb elítéléseket, háborús bűncselekményekre utaló vádakat és felelősségre vonásra felszólító követeléseket váltott ki. A hajnali támadás a fővárosi rangos egyetem több épületét is célozta.

A támadásban egyelőre nem jelentettek sérüléseket. Iránban az egyetemi órákat már korábban online formába helyezték át, hogy elkerüljék a hallgatók és más dolgozók sérelmét az önkényes bombázások során.

A támadást elítélve Mohammad Reza Aref, Irán első alelnöke a közösségi médiában közzétett bejegyzésében azt írta, hogy a támadás során „bunkerromboló bombákat” használtak. Ezt [Donald Trump amerikai elnök] őrültsége és tudatlansága szimbólumának nevezte.

Trump korábban megünnepelte Irán kutatóközpontjai és egyetemei elleni támadásokat, és azzal fenyegetőzött, hogy az országot „visszabombáztatja a kőkorszakba”.

Annak ellenére, hogy az egyetemek elleni támadások háborús bűncselekménynek számítanak – Hosszein Simaei Sarraf iráni tudományos, kutatási és technológiai miniszter szerint – az USA és Izrael február 28. óta több mint 30 egyetemet célzott meg az országban, ezekben a támadásokban legalább öt professzort és több mint 60 hallgatót megölve, nem is beszélve a laboratóriumokban és más kutatólétesítményekben okozott jelentős károkról.

Irán szerint e felsőoktatási intézmények nagy része kulcsfontosságú az ország tudományos és kulturális fejlődése szempontjából, és a ellenük irányuló támadások az ország tanulási és kulturális élete elleni támadásnak minősülnek.

Izrael évek óta részt vett több iráni professzor és tudós meggyilkolásában is, az ország nukleáris programját célozva.

Nincs ideiglenes tűzszünet

Eközben Irán hétfőn elutasított egy új, ideiglenes tűzszünetre vonatkozó tervet. A Pakisztán által benyújtott terv szerint 45 napos tűzszünetet vezetnének be, amiért cserébe Irán megnyitná a Hormuzi-szorost.

Irán állítása szerint az ilyen szünetek csak lehetővé teszik az USA és Izrael számára, hogy „újracsoportosuljanak és stratégiát dolgozzanak ki a jövőbeli támadásokhoz”.

A Reuters szerint Pakisztán hétfőn bemutatta az ideiglenes tűzszünet tervét mind Iránnak, mind az Egyesült Államoknak, amely szerint egy időre felfüggesztenék az ellenségeskedéseket, miután Irán megnyitja a Hormuzi-szorost.

Az átmeneti időszakban egy végleges megállapodásról folytatnának tárgyalásokat, amelynek alapja az Irán elleni összes szankció feloldása és befagyasztott külföldi vagyonának feloldása lenne, amiért cserébe Irán írásbeli biztosítékot adna arra, hogy nem fejleszt nukleáris fegyvereket, és nyitva tartja a szorost.

A békejavaslat híre Donald Trump amerikai elnök újabb fenyegetései közepette érkezett. Trump trágár nyelvezetet használva vasárnap azt állította, hogy országa felrobbantja Irán erőműveit és hídjait, ha az ország keddig este 8 óráig nem nyitja meg a szorost.

Irán elutasította a fenyegetést, és megerősítette, hogy megtorolja az USA és Izrael összes, az ország polgári infrastruktúrája elleni támadását, és célba veszi az amerikai érdekeltségeket a térségben.

Kazem Gharibabadi iráni külügyminiszter-helyettes válaszolt Trump fenyegetéseinek, kijelentve, hogy Irán nem katonai infrastruktúrája elleni bármilyen támadás „háborús bűncselekménynek” minősül, és „határozott és azonnali választ” von maga után.

Az ilyen megtorlás Irán védelmi intézkedéseinek részét képezi, nem pedig szándékos választás – mondta Esmail Baghaei, az iráni külügyminisztérium szóvivője hétfőn egy videóüzenetben.

Az USA-t és Izraelt felelősségre kell vonni a nukleáris létesítmények elleni támadásokért

Mohammad Eszlami, az Iráni Atomi Energia Szervezet (AEOI) vezetője bírálta Rafael Grossit, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) főigazgatóját a tétlenségéért és azért, mert nem képes elítélni az USA és Izrael ismételt támadásait az ország nukleáris létesítményei ellen.

A NAÜ-nek írt levelében Eszlami megjegyezte, hogy az USA és Izrael szombaton végrehajtotta a negyedik támadást a bushehri atomerőmű ellen a február 28-án kezdődött háború kezdete óta. A támadás megrongálta a létesítmény egy részét, és megölt egy biztonsági őrt.

Eszlami figyelmeztetett, hogy az ilyen támadások károsíthatják a reaktort, és radioaktív anyagokat szabadíthatnak fel, ami „súlyos és helyrehozhatatlan következményekkel járhat a helyi lakosságra, a környezetre és még a szomszédos országokra nézve is”.

A nukleáris létesítmények elleni támadások teljes mértékben sértik a NAÜ alapokmányát, a NPT (Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződés) szabályait, valamint más nemzetközi törvényeket és egyezményeket – mondta Eszlami, követelve, hogy az elkövetőket vonják felelősségre bűncselekményeikért.

forrás: Peoples Dispatch

Kína szerint az iráni háború lezárása az egyetlen módja a Hormuzi-szoros megnyitásának

Kína a helyzet enyhítésére és a diplomáciai eszközökhöz való visszatérésre szólított fel, mert minél tovább tart a háború, annál nagyobb nehézségeket okoz a világgazdaságnak és a globális energiaellátásnak.

Kína elutasította a fegyveres erő alkalmazását a Hormuzi-szoros megnyitásának eszközeként, és felszólított az Irán elleni háború befejezésére, érvelve, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy a nemzetközi hajózási útvonal nyitva és biztonságosan járható maradjon.

Donald Trump amerikai elnök nemrég tett felhívására reagálva, amelyben arra kérte a Hormuzi-szoros lezárása által érintett nemzeteket, hogy avatkozzanak be közvetlenül, és ha lehetséges, „foglalják el” a szorost, a Kínai Külügyminisztérium hivatalos szóvivője, Mao Ning a feszültség csökkentésére szólított fel.

„A Hormuzi-szorosban kialakult fennakadások kiváltó oka az amerikai–izraeli illegális katonai műveletek Irán ellen. Csak a katonai akciók befejezésével és a béke és stabilitás helyreállításával az Öböl térségében lehet a nemzetközi hajózási útvonal nyitott és biztonságos” – mondta Mao a csütörtöki, április 2-i rendszeres sajtótájékoztatón.

Arra is kérte a „nemzetközi közösséget”, hogy közösen dolgozzanak a feszültség csökkentésén, „megakadályozva, hogy a regionális zavargások tovább sújtsák a világgazdaságot és az energiaellátás biztonságát”.

Kína hangsúlyozta, hogy a további eszkaláció senkinek sem áll érdekében, és felszólította a háború összes résztvevőjét, hogy kezdjenek diplomáciai párbeszédet.

Kína arra is figyelmeztetett, hogy ha az Irán elleni háború folytatódik, az súlyosan érinti a világgazdaságot és a globális energiaellátás biztonságát.

Nyomásgyakorlás Iránra

A kínai nyilatkozat abban az időszakban hangzott el, amikor az Egyesült Államok ösztönzésére az Egyesült Királyság csütörtökön virtuális találkozót szervezett több mint 40 ország részvételével, hogy nemzetközi összefogást hozzon létre a szoros megnyitására.

Az ázsiai és afrikai országok mellett a találkozón főként európai és Perzsa-öböl menti országok vettek részt.

A találkozón Yvette Cooper brit külügyminiszter azzal vádolta Iránt, hogy „eltérítette” a nemzetközi hajózási útvonalat, és „túszul ejtette” a világgazdaságot.

Nem említette azonban az amerikai–izraeli háborút, ami arra késztette Iránt, hogy korlátozza a forgalmat a szoroson.

A találkozón részt vevő országok közös nyilatkozatot is aláírtak, amelyben felszólították Iránt, hogy hagyjon fel a szoroson való áthaladás blokkolásával, és vállalták, hogy részt vesznek a jövőbeli, a szoros megnyitására irányuló erőfeszítésekben. Konkrét kötelezettségvállalások azonban nem születtek.

Eközben pénteken elhalasztották az ENSZ Biztonsági Tanácsában a szoroson való szabad hajózásról szóló határozattervezet elfogadására irányuló kísérletet, miután néhány ország kifogásolta az eredeti tervezet szövegezését.

Az eredeti tervezet – a sajtójelentések szerint – lehetővé tette az országok számára, hogy „minden szükséges eszközt” alkalmazzanak a hajózás megnyitásához a szoroson, ami a katonai erő alkalmazását sugallta.

A tervezetet később módosították, miután Kína, Oroszország és Franciaország kifogásokat emelt, arra hivatkozva, hogy az fokozhatja a térségbeli háború eszkalációját. A legfrissebb, Bahrein által készített tervezet szerint az országok „minden szükséges védekező eszközt” használhatnak a szoroson való áthaladáshoz.

Az új, módosított tervezetről szombaton várható a szavazás.

A szoroson való hajózás jövője a háború befejezésétől függ

Irán fenntartotta, hogy a Hormuzi-szoros mindenki számára nyitva áll, kivéve azokat, akik részt vesznek az ország elleni támadásokban.

Engedélyezte több tucat, különböző országokhoz tartozó hajó áthaladását, mióta március elején bevezette a korlátozásokat – állítólag azért cserébe, hogy díjat számítson fel a biztonságos áthaladásért.

Sajtójelentések szerint szerdán megnőtt a forgalom a szoroson március többi napjához képest. Az összforgalom (április 1-jén 16 hajó) azonban továbbra is messze elmarad a háború előtti időktől (átlagosan napi 130 hajó).

Irán az amerikai–izraeli támadások február 28-i megindítását követően vezetett be korlátozásokat a konténerhajók mozgására a szorosban. Ezt jelentős védekező lépésnek nevezte, és most azt állítja, hogy a szoroson való hajózás jövőjét a háború befejeztével közösen, Ománnal fogják eldönteni.

A Hormuzi-szoros, egy keskeny vízi út a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl között, Irán és Omán felségterületéhez tartozik. Kulcsfontosságú a nemzetközi kereskedelem számára, mivel a globális energiaexport több mint 20%-a ezen áramlik keresztül, nem is beszélve a térség országai számára létfontosságú egyéb áruk jelentős mennyiségű kereskedelméről.

forrás: Peoples Dispatch

Trump iráni háborúja nem megy túl jól a NATO+ szövetségnek

Az egyetlen megállapodás, amelyet az irániak elfogadnának a háború lezárásához, az lenne, amely biztosítja Irán számára a jogot annak meghatározására, ki megy be és ki ki a szoroson – ami aggodalomra ad okot az európaiak és az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségesei számára.

Donald Trump amerikai elnök egyre inkább elveszíti a talajt a lába alól, amikor az Irán elleni háború nem úgy alakul, ahogy elképzelte. Mind az Egyesült Államok, mind Izrael úgy vélte, hogy egy sor, Irán elleni dominanciaháború lefejezi az ország vezetését, és a megmaradt középszintű vezetőket megadásra kényszeríti. A Trump–Netanyahu terv teljes mértékben téves számításnak bizonyult: Iránban kialakult a háborús vezetés mélysége, a lakosság egységesen hazája védelmébe állt, és mivel Irán stratégiailag kihasználja a Hormuzi-szorost, ma már nem Irán, hanem az Egyesült Államok kér békét.

Mindezen események közepette, húsvét vasárnapján, a keresztény feltámadás napján Trump egy posztot tett közzé a Truth Social platformon, amely keverte a B-kategóriás cowboyfilmek retorikáját a Nemzetközi Bíróság elé víhető népirtási vádak példáival: „Kedd lesz az erőművek napja és a hidak napja, egyben, Iránban. Nem lesz ehhez fogható!!! Nyissátok ki a rohadt szorost, ti őrült rohadékok, különösen a pokolban fogtok élni – CSAK VÁRJATOK!” Az első mondat népirtó jellegű, mivel azt állítja, hogy az Egyesült Államok polgári infrastruktúrát kíván bombázni, és ezzel az iráni népet pokoli állapotba, azaz halálba taszítja. A poszt középső része, amely a Hormuzi-szorosról szól, Trump teljes frusztrációját mutatja, a John Wayne-féle dagályos szónoklat pedig csak illusztrálja, hogy nem sikerül előmozdítani egy valódi programot. Csak várjatok. De mit is várjunk: az USA és Izrael továbbra is kegyetlenül bombázza a polgári infrastruktúrát (beleértve a hidakat és egészségügyi központokat), az irániak képesek ballisztikus rakétákat kilőni és amerikai repülőgépeket lelőni, a Hormuzi-szoros pedig zárva van az USA és Izrael szövetségesei előtt.

A népirtásra utaló jelek nyíltan megtalálhatók a Truth Socialon és az X-en, de Trump nyilvános beszédeiben is. Azzal fenyegetőzött, hogy Iránt „visszabombázza a kőkorszakba”, amit aztán hadügyminisztere, Pete Hegseth gyerekesen tovább is tweetelt: „Vissza a kőkorszakba”. Ez gyakori kifejezés az amerikai háborús retorikában; használta Curtis LeMay tábornok is, amikor a második világháborúban japán városok tűzbombázását, majd később a koreai és vietnámi bombázásokat végrehajtotta. A terror elleni globális háború során az Egyesült Államok azzal fenyegetőzött, hogy Afganisztánt és Irakot „visszabombázza a kőkorszakba” – ez a fenyegetés önmagában is háborús bűn, de mivel soha nem emeltek vádat amerikai tisztviselő ellen, az Egyesült Államok vezetői teljes büntetlenséget élveznek, hogy ilyeneket mondjanak, majd cselekedjenek is. Az amerikai–izraeli iráni bombázások első hónapjában, 11 000 célpont elleni csapással és 250 fonttól 2000 fontig terjedő bombákkal, majdnem egy hirosimai bombának megfelelő robbanóanyagot dobáltak le az országra – a polgári halottak száma legalább több ezer.

Hormuzi–szoros

A retorika és a tettek hevessége ellenére sem az Egyesült Államoknak, sem Izraelnek nem sikerült győzelmet hirdetnie. Irán megtartja katonai lehetőségeit, beleértve az Irakban és Nyugat-Ázsia más részein található amerikai infrastruktúra elleni további támadásokat, és Irán még nem vetette be teljes mértékben a kis hajókból álló flottáját az Öböl vizein. Mivel képes elviselni a heves amerikai–izraeli csapásokat és továbbra is válaszolni, Iránnak nincs oka tárgyalni az USA által az asztalra helyezett tíz-tizenöt pontról, amelyek gyakorlatilag Irán megadását követelik. Ezért mondja továbbra is Irán, hogy csak azoknak a hajóknak engedélyezi a Hormuzi-szoroson való áthaladást, amelyek olyan országok zászlaja alatt hajóznak, amelyek nem támogatják az Irán elleni illegális háborút. Mivel ezeknek a hajóknak iráni és ománi vizeken kell áthaladniuk, és mivel a szoroson belül nincs valódi nemzetközi vízi folyosó, Irán (Ománnal együtt) jogosult eldönteni, hogy ki mehet át a vizeken. Ami nem volt probléma Washington számára, mielőtt megindította volna az illegális háborút, az most Washington egyik legfontosabb háborús céljává vált – nevezetesen a szoros megnyitása iráni ellenőrzés nélkül.

Az Egyesült Államok szövetségi rendszerének létfontosságú részei, mind az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében (NATO) Európában, mind a NATO+ részében Ázsiában, negatívan érintettek a Hormuzi-szoros majdnem teljes lezárása miatt. Mind Japán, mind a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) szinte teljes mértékben függ a szoroson keresztül szállított öböl menti arab olajtól, és mivel függenek az amerikai szövetségi rendszertől, nem szakíthatnak az USA-val és nem ítélhetik el a háborút. Ez azt jelenti, hogy Japán és Korea is megrémült; Japán megnyitotta 250 napos stratégiai olajtartalékát, és próbálja fenntartani háromhetes cseppfolyósított földgáz (LNG) ellátását. Eközben hat NATO-tagállam (Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Királyság) küzd, mivel ők is függenek a szoroson keresztül érkező öböl menti arab olajtól. A szoros majdnem teljes lezárásából eredő energiahússokk tovább erősödik Európa azon folyamatos alkalmazkodása miatt, amely az ukrajnai háború óta csökkent orosz energiaellátásból fakad, valamint a dél-európai országok kitettsége miatt a líbiai energiatermelés bizonytalanságaihoz. Ez a több forrásból eredő energiaválság komoly ipari feszültségeket és inflációt okozott egész Európában.

NATO plusz válság

Japán és Dél-Korea politikai osztálya nem tudja elképzelni magát az Egyesült Államok vezette stratégiai rendszeren kívül, amely több mint 80 éve fojtogatja ezeket az országokat. Ugyanez a vakság figyelhető meg Európában a NATO-országok körében is, amelyek nem képesek teljes mértékben megfogalmazni a különbséget Washington világnézete és saját európai nézőpontjuk között. A gaullizmus lényege, Franciaország kényszerű elkülönülése Washingtontól, inkább stílusbeli, mint tartalmi kérdéssé vált. De amikor Trump arra kérte az európaiakat, hogy küldjék hajóikat, hogy segítsenek neki „megnyitni” a Hormuzi-szorost, az európai politikai osztály nemet mondott – ez volt az első alkalom, hogy megtagadták Washington közvetlen parancsát amióta Franciaország és Németország 2003-ban megtagadta a részvételt az iraki háborúban. Az európai elutasítás indokai érdekesek, és sorrendben ezek a következők: nem hiszik, hogy ennek a háborúnak van alapja (nincs hadiok), nem hiszik, hogy meghatározott háborús célok léteznek, nem érezték, hogy konzultáltak volna velük a háborúba lépés előtt, attól félnek, hogy ez a háború elvonja a figyelmet a saját ukrajnai háborújukról, és tartanak a hosszú távú hatásoktól a saját energiaigényeikre nézve.

De még itt is egyértelmű a kettős beszéd a NATO-fővárosokban. Ennek megértéséhez el kell tekinteni a nemzeti vezetők nyilatkozataitól, mivel ők – Macron, Merz, Starmer – aggódnak az inflációs válság és saját belső problémáik miatt. A NATO főtitkárára, Mark Ruttéra hárul a feladat, hogy kétarcúan beszéljen: egyrészt azt mondja, hogy „egyáltalán nincsenek tervek arra, hogy a NATO-t belekeverjék ebbe” (a „belekeverjék” szót alá kell húzni), másrészt pedig: „nagyon fontos, amit az USA tesz itt, Izraellel együtt, mert felszámolja, csökkenti Irán képességét, hogy nukleáris képességhez jusson.” Hagyjuk tehát, hogy az Egyesült Államok és Izrael egyedül végezze ezt a „fontos” munkát, amibe Európa nem akarja, hogy „belekeverjék”. Japán szélsőjobboldali miniszterelnöke, Sanae Takaichi azt mondta Trumpnak, hogy vannak „olyan cselekvések, amelyeket megtehetünk és amelyeket nem tehetünk meg a japán törvények keretein belül”, az alkotmány 9. cikkelye mögé bújva, amely a katonai újrafegyverkezés ellen szól.

Repedések mutatkoznak a NATO+ szövetségben, mivel az európaiak mindenesetre nem hajlandók közvetlenül belépni az Irán elleni háborús erőfeszítésekbe, saját jövőbeli, a Hormuzi-szoroson áthaladó öböl menti arab olajszükségleteik miatt. Az egyetlen megállapodás, amelyet az irániak elfogadnának a háború lezárásához, az lenne, amely biztosítja Irán számára a jogot annak meghatározására, ki megy be és ki jön ki a szoroson – ami aggodalomra ad okot az európaiak és az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségesei számára. Ez a habozás a NATO+ szövetségesek részéről a szövetség alapvető repedését jelzi? Vannak taktikai különbségek, de stratégiai szinten nincsenek – és olyan biztosan nincs, ami a Washingtonnal szembeni teljes engedetlenséget mutatná, még akkor sem, ha Washington cselekedetei értelmetlenek.

Irán Lego-videói továbbra is elárasztják az internetet, és az iráni nagykövetségek X-fiókjai követőszáma megnőtt fergetegesen vicces tweetjeiknek köszönhetően. Ha a háború csak a közösségi médiában folyna, Trump hisztérikus kijelentései a Truth Socialon nem versenyezhetnének az iráni tisztviselők X-en megjelenő szerepléseivel: a világ velük nevet, még akkor is, ha nagy szomorúság övezi Irán szándékos pusztítását.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Globetrotter

A békepárti Trump „visszabombázná Iránt a kőkorszakba”

Donald Trump amerikai elnök ma éles hangvételű közösségi médiás bejegyzésben követelte Irántól, hogy hagyjon fel a Hormuzi-szoros blokkolásával, különben az USA „visszabombázza őket a kőkorszakba”.

Egy nappal korábban Trump még azt mondta: az USA-nak „semmi köze” a Hormuzon áthaladó hajók biztonságának garantálásához – ami egy korábbi fenyegetéséhez képest visszakozásnak tűnt, miszerint április 6-ig támadná meg Irán áramhálózatát és egyéb infrastruktúráját, ha nem nyitják meg a szorost.

Trump korábban azt is mondta: két-három héten belül kiléphet a háborúból, ha meggyőződik arról, hogy Irán nem képes atombombát építeni – még akkor is, ha Teherán nem egyezik bele tűzszünetbe.

Legújabb közösségimédia-bejegyzése harciasabb hangvételű, miközben további amerikai csapatok érkeztek a térségbe egy esetleges szárazföldi offenzívához, hetekig tartó, Irán elleni légicsapások után.

Trump szerdán azt is állította: „Irán új rezsimjének elnöke” tűzszünetet akar. Nem volt egyértelmű, hogy kire utal az amerikai elnök, hiszen Iránnak továbbra is ugyanaz az elnöke. Irán nem reagált azonnal.

Trump továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy az amerikai–iráni tárgyalások jól haladnak, és Irán „könyörög, hogy megállapodjon”.

Az irániak szerint bár üzeneteket váltott Teherán és Washington, formális tárgyalások nem voltak.

Maszdud Pezeskián iráni elnök ma azt mondta: országban megvan a „szükséges akarat” ahhoz, hogy véget vessen az USA és Izrael elleni háborúnak.

Abbász Aragcsi iráni külügyminiszter az Al Jazeerának nyilatkozva kijelentette: „Nem lehet fenyegetésekkel és határidőkkel beszélni Irán népével.

„Mi nem szabunk határidőt az önvédelemre.”

A harcok közben tovább folytatódtak.

Az iráni védelmi minisztérium szerint egy iráni cirkálórakéta szerdán egy olajtartályhajót talált el Katar partjainál. A hajó 21 fős legénységét kimenekítették, áldozatokról nem érkezett jelentés.

Jordánia hadserege közölte: elfogtak egy Iránból indított ballisztikus rakétát és két drónt. Áldozatokról nem számoltak be. Két drónt Szaúd-Arábiában is elfogtak, Izraelben pedig légiriadót fújtak, bár azonnali károkról vagy áldozatokról nem érkezett hír.

Izrael közölte: lebombázott egy iráni üzemet, ahol fentanilt – egy szintetikus opioidot – állítottak elő. Izrael és az USA az utóbbi években azt állította, hogy Irán azért kísérletezik a fentanillal, hogy vegyi fegyvert hozzon létre belőle.

forrás: Morning Star

Mit sugallnak a nacionalista szimbólumok?

Háború és válság idején a nacionalista érzelmek felerősödhetnek. Az igazi összetartás azonban abban rejlik, hogy túllátunk azon, amit a zászlók képviselnek.

A zászlók kifejezhetik a kollektív identitást, de jelentésük attól függ, hogyan használják őket.

A Szent György-kereszt jó példa erre. A futballtornák idején sokan lengetik az angol zászlót a csapat támogatására, ami általánosan elfogadottan sporttámogatásként értelmezhető, nem pedig politikai üzenetként.

A zászlók jelentése azonban a kontextussal változik. Amikor a szélsőjobboldali csoportok a Szent György-keresztet helyezik a lámpaoszlopokra, az arra figyelmeztet, hogy a terület egy nacionalista identitáshoz „tartozik”.

A nemzeti szimbólumok a kirekesztés eszközeivé válnak, ami az egyik helyzetben semlegesnek tűnik, az a másikban megfélemlítéssé alakul.

Az Egyesült Államokban Donald Trump a zászlót használta fel a kirekesztő nacionalizmus népszerűsítésére. Nagy-Britanniában Keir Starmer gyakran alkalmazza az Union Jacket, hogy az egység, a biztonság és a közös „nemzeti érdek” illúzióját keltse.

Az ilyen szimbólumok azt a benyomást kelthetik, hogy a társadalomnak közös érdekei vannak. A valóságban a kapitalizmus alatt a társadalom az osztályok mentén megosztott marad. A dolgozóknak nem közösek az érdekeik a főnökökkel és uralkodókkal pusztán azért, mert ugyanazon határokon belül élnek.

Rosa Luxemburg leleplezte azt a politikai megtévesztést, amely gyakran áll a nacionalista mozgósítások mögött.

A Junius-brosúrában, amelyet az első világháború idején írt, azzal érvelt, hogy a modern imperialista háborúkat nem a hétköznapi emberek vagy a civilizáció védelmében vívják. Ehelyett a rivális uralkodó osztályok közötti versengésből fakadnak, amelyek piacokra, területekre és geopolitikai hatalomra törnek.

Amit hazafias kötelességként állítottak be, az a valóságban a kapitalista rivalizálás által vezérelt katasztrofális mészárlás volt. Luxemburg a birodalmi és gyarmati hatalmak közötti konfliktusokat elemezte, ami nem illeszthető tökéletesen Irán mai helyzetére. De a jelenlegi, Iránt érintő konfliktust az átfedésben lévő globális és regionális imperialista versengés alakítja.

A Közel-Kelet régóta stratégiai sakktáblaként szolgál a nyugati dominancia és a befolyásra törekvő regionális hatalmak számára. Felismerni a nacionalizmus szerepét ebben az összefüggésben nem jelenti azt, hogy az imperialista hatalmakat és az autoriter rezsimeket erkölcsileg egyenlőként kezelnénk.

Irán uralkodói is nacionalista logikára támaszkodnak. Amikor a rezsim válsággal néz szembe, a nemzet védelmezőjeként állítja be magát a külföldi ellenségekkel és a nyugati imperializmussal szemben.

Ellenezni a nyugati beavatkozást és elismerni Irán szuverenitáshoz való jogát nem követeli meg a rezsim vezetésének ünneplését.

Az iráni diaszpórán belül az összetartozást néha az uralkodó elitéhez kötődő nemzeti szimbólumokon keresztül fejezik ki. A tüntetéseken gyakran két zászló tűnik fel – a Pahlavi-idők oroszlános és napos zászlója, valamint az Iszlám Köztársaság zászlója.

Sok iráni számára ezek nem semleges kulturális szimbólumok, hanem az elnyomás, a bebörtönzés és az erőszak emlékeztetői.

A monarchista diaszpóra egyes csoportjai a Pahlavi-zászlót lengetik miközben az Egyesült Államok vagy Izrael Irán elleni támadásait ünneplik, nosztalgiát keltve egy olyan monarchia iránt, amely egy nyugat által támogatott diktatúrán keresztül uralkodott. Uralmuk alatt a szakszervezeti szervezőket, baloldaliakat és demokratikus ellenzékieket brutálisan elnyomták. Ez táplálta azt a haragot, amely katalizátorként szolgált az iráni forradalomhoz.

Ugyanakkor az Iszlám Köztársaság zászlója feltűnik a Palesztina-tüntetéseken és a háborúellenes tiltakozásokon.

A rendszert támogatók számára ez az állam elérését jelzi Irán határain túlra. Sok száműzött számára azonban mellette vonulni mélyen elidegenítő. Azok számára, akik átéltek bebörtönzést, kínzást vagy üldöztetést, a zászló egy olyan kormányt képvisel, amely bűnös – nem pedig az antiimperializmust.

A kulcskérdés nem az, hogy milyen zászló képviselje Iránt vagy bármely más országot, hanem a hétköznapi emberek küzdelme a szabadságért, a méltóságért és az életük feletti kontrollért.

Irán szerte a kifizetetlen bérekért sztrájkoló munkások, a nemi elnyomásnak ellenálló nők és a politikai jogokat követelő diákok képviselik a változás valódi erőit.

Szolidaritást vállalni velük azt jelenti, hogy elutasítjuk mind a múltbeli, mind a jelenlegi uralkodók szimbólumait.

Ahelyett, hogy az autoriter hatalomhoz kötődő nacionalista zászlók mögé sorakoznánk fel, a szolidaritásnak a nemzetközi munkásosztály-együttműködésre és a demokratikus küzdelmek támogatására kell összpontosítania mindenütt.

forrás: Socialist Worker

Spanyolország blokkolja az Iránba tartó amerikai gépeket, más európai országokban is korlátozásokról számolnak be

Az európai vezetők szégyenletes magatartást tanúsítanak az Irán elleni illegális háborúban, miközben egyes országok megtagadják az amerikai gépektől a légterük és bázisaik használatát.

A baloldali spanyol kormány továbbra is kiemelkedik az európai országok közül azzal, hogy kifejezetten megtagadja a bűnrészességet az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni illegális támadásaiban. Az elmúlt napokban kormánytisztviselők ismételten hangsúlyozták, hogy az ország elutasította légterének igénybevételét a háborúval összefüggő repülések számára. „Minden, az iráni hadműveleteket érintő repülési tervet elutasítottunk” – jelentette ki Pedro Sánchez miniszterelnök egy parlamenti beszédében. Sánchez hozzátette, a döntést azért hozták, „mert szuverén ország vagyunk, amely nem kíván részt venni illegális háborúkban”.

Pedro Sánchez

Spanyolország korlátozza az Egyesült Államok katonai bázisokhoz való hozzáférését is. Hétfőn Margarita Robles védelmi miniszter közölte, hogy a kormány „semmilyen körülmények között nem engedélyezi – soha nem engedélyezte, jelenleg sem engedélyezi, és soha nem is fogja engedélyezni – a rota-i és moróni bázisok használatát egy olyan háború folytatásához, amelyet teljes mértékben ellenzünk, amelyben nem hiszünk, és amelyet mélységesen illegálisnak és igazságtalannak tartunk”.

A spanyol kormány e közelmúltbeli döntései valószínűleg némi logisztikai fejtörést okoztak a Trump-kabinetnek, ami arra kényszerítette, hogy más európai bázisokon keresztül irányítsa át a járatokat. Tekintettel az európai vezetők szövetségesük megbékítésére irányuló múltjára, ezek a fennakadások valószínűleg inkább kellemetlenséget jelentenek, mintsem komoly problémát.

Ugyanakkor más országokról is megjelentek olyan hírek, hogy haboznak megengedni az amerikai járatoknak, hogy területüket és légterüket használják az amerikai–izraeli hadjárat táplálására – Nagy-Britannia kivételesen figyelemre méltó, hiszen Keir Starmer miniszterelnök nem mutat látható kételyeket az Egyesült Államokhoz való hűségét illetően – az irányváltásra vonatkozó, ismétlődő nyilvános követelések ellenére.

Kedden az amerikai elnök egy közösségi médiában megjelent bejegyzésében rámutatott, hogy Franciaország nem engedett át a légterén egy Izraelbe tartó, katonai felszereléssel megrakott amerikai repülőgépet. Donald Trump elnök ezt a magatartást „nem túl segítőkésznek” nevezte, miközben az izraeli média arról számolt be, hogy a lépés következtében a megszálló hatóságok úgy döntöttek, hogy nem adnak el többé „védelmi” termékeket Franciaországnak.

Nagyjából ugyanebben az időben olyan információk láttak napvilágot, hogy Giorgia Meloni védelmi minisztere, Guido Crosetto szintén megtagadta a szicíliai Sigonella légibázis használatát az amerikai repülőgépektől. Ő azonban azt állította, hogy erre azért került sor, mert nem tartották be a megfelelő eljárásokat, és nem értesítették az illetékes hatóságokat a terveikről – nem pedig azért, mert küldetésük aláássa a nemzetközi jogot.

Mivel az európai vezetők szembesülnek azzal a (lehetetlen) egyensúlyozással, hogy ne ingereljék túlságosan a Trump-kabinetet anélkül, hogy teljesen átvennék annak népszerűségi mutatóit, EU-szinten továbbra is szégyenletes külpolitikai megközelítést folytatnak. Március 30-án – amikor az Egyesült Államok és Izrael több száz iskolát, egészségügyi központot és kulcsfontosságú energia-infrastruktúrát bombázott Iránban – az Európai Unió Tanácsa bejelentette, hogy újabb évvel meghosszabbítja Iránnal szembeni szankcióit. A bejelentésben azt írták: „az EU erőteljesen támogatja az iráni nép azon alapvető törekvését, hogy olyan jövőben éljen, ahol emberi jogait és alapvető szabadságait teljes mértékben tiszteletben tartják és érvényesítik”.

Semmi jel nem utalt arra, hogy hasonló szankciócsomagot vezetnének be izraeli személyekkel és szervezetekkel szemben, annak ellenére, hogy a megszálló rezsim nemrég olyan törvényt fogadott el, amely lehetővé teszi palesztin foglyok felakasztásával történő kivégzését – amit a legtöbb szakértő és Európában élő ember az emberi jogok és alapvető szabadságok rendkívül súlyos megsértésének tart.

Hasonlóképpen, jelenleg is érvényben marad az EU–Izrael Társulási Megállapodás, amely az Izrael gázai népirtását, valamint a térségben zajló megszállását és háborús bűneit tápláló számos puzzle-darab egyike.

Ehelyett az EU nyilatkozatai továbbra is kerülik, hogy nevén nevezzék partnereiket, az Egyesült Államokat és Izraelt, mint egy illegális és katasztrofális háború elkövetőit, amely már most károkat okoz az európai lakosságnak. 2026. március 31-én, több mint egy hónappal a támadás megkezdése után, António Costa, az Európai Tanács elnöke beszámolt egy Maszud Pezeskian iráni elnökkel folytatott telefonbeszélgetésről, anélkül, hogy akár egyszer is megemlítette volna az amerikai–izraeli szövetséget. Ehelyett Costa arra szólította fel Pezeskian-t, hogy hagyjon fel a térségben elkövetett „elfogadhatatlan” támadásokkal, és folytasson diplomáciát.

„Az ártatlan életek elvesztése, beleértve a minábi iskolában történteket is” – írta Costa a közösségi médiában – „mélységesen sajnálatos”.

forrás: Peoples Dispatch