Tudomány

Ernst Mach német fizikus Az érzetek elemzése és a fizikainak a pszichikushoz való viszonya című művének bevezető fejezete.

1.
A fizikai tudományok által a modern időkben elért nagy eredmények – amelyek nem korlátozódnak a saját szférájukra, hanem más, segítségüket igénybe vevő tudományokat is magukkal ragadnak – azt eredményezték, hogy a fizikai gondolkodásmód és eljárásmód mindenütt szokatlan előtérbe került, és alkalmazásához a legnagyobb várakozások fűződnek. E modern kutatási iránnyal összhangban az érzések élettana is – fokozatosan elhagyva a Goethe, Schopenhauer és mások, de legnagyobb sikerrel Johannes Müller által követett, az érzéseket önmagukban vizsgáló módszert – szinte kizárólagosan fizikai jelleget öltött. Ez az irányzat nem tűnik számunkra teljesen megfelelőnek, ha belegondolunk, hogy a fizika – jelentős fejlődése ellenére – csupán egy részét képezi egy nagyobb, összefoglaló ismerettestnek, és hogy korlátozott, meghatározott és speciális célokra teremtett szellemi eszközeivel nem képes kimeríteni a kérdéses teljes anyagot. A fizika támasza nélkül sem az érzések élettana nemcsak hogy saját fejlődési útját járhatja, hanem magának a fizikai tudománynak is hathatós segítséget nyújthat. A következő egyszerű megfontolások e két tudomány viszonyát hivatottak megvilágítani.

2.
A színek, hangok, hőmérsékletek, nyomások, terek, idők stb. sokrétűen kapcsolódnak egymáshoz; és hozzájuk társulnak a kedélyállapotok, érzések, akaratmozzanatok. Ebből a szövevényből a viszonylag rögzültebb és állandóbb emelkedik ki hangsúlyosan, vésődik az emlékezetbe, és fejeződik ki a nyelvben. Viszonylagosan nagyobb állandóságot mutatnak egyrészt a színek, hangok, nyomások bizonyos, időben és térben funkcionálisan összekapcsolt komplexumai, amelyek ezért külön nevet kapnak, és testeknek nevezzük őket. Abszolút állandóak ilyen komplexumok nem.

Az asztalom most fényesen, most halványan van megvilágítva. Hőmérséklete változik. Tintafoltot kaphat. Az egyik lába eltörhet. Megjavíthatják, kipolírozhatják, és részleteiben kicserélhetik. De számomra az marad az asztal, amelynél naponta írok.

A barátom másik kabátot vehet fel. Arckifejezése komor vagy vidám lehet. Arcszíne a fény vagy az érzelem hatására változhat. Alakja mozgás által módosulhat, vagy tartósan megváltozhat. De az állandóan jelen lévő vonások száma a fokozatos változásokéhoz képest mindig olyan nagy, hogy utóbbiak figyelmen kívül hagyhatók. Ő ugyanaz a barát, akivel naponta sétálni megyek.

A kabátom foltot, szakadást kaphat. Már a kifejezésmódom is mutatja, hogy itt egy állandósági összességről van szó, amelyhez az új elem hozzátartozik, és amelyből a hiányzó később elvétetik.

Az állandóságnak ezzel az összességével való nagyobb ismeretségünk, valamint a változó elemhez képesti fontosságának túlsúlya arra ösztönöz bennünket, hogy a szellemi ábrázolás és megjelölés részben ösztönös, részben akaratlagos és tudatos gazdaságosságát alkalmazzuk, ahogyan az a közönséges gondolkodásban és beszédben kifejeződik. Ami egyetlen képben jelenik meg, az egyetlen megjelölést, egyetlen nevet kap.

Továbbá az emlékek, hangulatok és érzések ama komplexuma, amely egy adott testhez (az emberi testhez) kapcsolódik, és amelyet „én”-nek nevezünk, viszonylag állandónak mutatkozik. Lehetek ezzel vagy azzal a tárggyal elfoglalva, lehetek csendes és vidám, izgatott és rosszkedvű. Mégis, a kóros esetektől eltekintve, elég tartós vonás marad ahhoz, hogy az ént azonosítsuk. Az én természetesen szintén csak viszonylagos állandóságú.

Az én látszólagos állandósága főként folyamatosságának egyetlen tényében, változásainak lassúságában rejlik. A tegnapnak a mai napon is folytatódó számos gondolata és terve – amelyekre ébrenlétünk óráiban környezetünk szüntelenül emlékeztet (ezért lehet az álomban az én nagyon homályos, kettős vagy teljesen hiányzó) –, valamint a kis szokások, amelyeket hosszú időn át tudattalanul és önkéntelenül fenntartunk, alkotják az én alapját. Aligha lehet nagyobb különbség a különböző emberek énjében, mint amekkora az egy emberen belül az évek során bekövetkezik. Amikor ma a korai ifjúságomra emlékszem, aki akkor voltam, azt a fiút – néhány egyéni vonástól eltekintve – más személynek tartanám, ha nem létezne az emlékek láncolata. Sok, általam húsz évvel ezelőtt írt cikk ma egészen idegennek hat számomra. A test változásainak igen fokozatos jellege is hozzájárul az én stabilitásához, de sokkal kisebb mértékben, mint azt az emberek hiszik. Az ilyesmit sokkal kevésbé elemzik és veszik észre, mint a szellemi és erkölcsi ént. Emberek személyesen nagyon gyengén ismerik önmagukat. Amikor 1886-ban e sorokat írtam, nem ismertem Ribot kitűnő kis könyvét, A személyiség betegségei (2. kiadás, Párizs, 1888; Chicago, 1895). Ribot az én folyamatosságának megőrzésében a fő szerepet az általános érzékenységnek tulajdonítja. Általában véve teljesen egyetértek nézeteivel.

Az én épp oly kevéssé abszolút állandó, mint a testek. Amit a halálban annyira rettegünk, a permanenciánk megsemmisülését, az az életben bőven bekövetkezik. Ami számunkra a legértékesebb, az megszámlálhatatlan másolatban megmarad, vagy kivételes kiválóság esetén akár magától is fennmarad. A legjobb emberben azonban vannak olyan egyéni vonások, amelyek elvesztését sem ő magának, sem másoknak nem kell sajnálniuk. Sőt, néha a halál, mint az individualitástól való megszabadulás, kellemes gondolattá is válhat. Az ilyen elmélkedések természetesen nem teszik az élettani halált semmivel sem elviselhetőbbé.

Miután a „test” és az „én” (anyag és lélek) szubsztancia-fogalmainak kialakításával egy első áttekintést nyertünk, az akarat arra ösztönöz, hogy pontosabban megvizsgáljuk e viszonylag állandó létezőkben végbemenő változásokat. A változás eleme a testekben és az énben az, ami pontosan mozgásba hozza az akaratot erre a vizsgálatra. Itt a komplexum alkotórészei először is mint annak tulajdonságai tűnnek fel. Egy gyümölcs édes; de lehet keserű is. Más gyümölcsök is lehetnek édesek. A keresett vörös szín sok testben megtalálható. Egyes testek szomszédsága kellemes; másoké kellemetlen. Így fokozatosan kiderül, hogy különböző komplexumok közös elemekből épülnek fel. A látható, hallható, tapintható elkülönül a testektől. A látható színekre és alakra bomlik. A színek sokféleségében ismét – bár itt kevesebb számban – más alkotórészek fedezhetők fel – például az alapszínek, és így tovább. A komplexumok elemekre bomlanak, azaz végső alkotórészeikre, amelyeket eddig nem tudtunk tovább osztani. Ezen elemek természetét egyelőre nem kell tárgyalnunk; lehetséges, hogy a jövő kutatásai majd megvilágítják. Nem kell itt zavarnia bennünket annak a ténye, hogy a tudós számára könnyebb ezeknek az elemeknek a viszonyait vizsgálni, mint a köztük lévő közvetlen kapcsolatokat.

3.
Az a hasznos szokás, hogy az ilyen viszonylag állandó vegyületeket egyetlen névvel jelöljük, és egyetlen gondolattal fogjuk fel anélkül, hogy minden alkalommal a fáradságot vennénk alkotórészeik elemzésére, hajlamos különös konfliktusba kerülni az alkotórészek elkülönítésére irányuló tendenciával. A homályos kép, amely egy adott állandó komplexumról alkotunk, mivel olyan kép, amely nem változik észrevehetően, ha egyik vagy másik alkotórészét elvesszük, úgy tűnik, mint valami önmagában létező dolog. Mivel lehetséges minden egyes alkotórészt külön-külön elvenni anélkül, hogy a képnek az egész képviseletére és újbóli felismerésére való képessége megsemmisülne, azt képzeljük, hogy lehetséges az összes részt elvenni, és még mindig marad valami. Így természetesen keletkezik a „dolog önmagában” filozófiai fogalma – amely kezdetben lenyűgöző, de később szörnyetegként ismert fel –, amely különbözik a „jelenségétől”, és megismerhetetlen.

A dolog, test, anyag nem egyéb, mint az elemek – színek, hangok stb. – kombinációinál, nem egyéb úgynevezett attribútumaiknál. A sok attribútummal rendelkező egyetlen dolognak az a változékony áltudományos problémája teljes egészében annak a ténynek a félreértéséből ered, hogy az összefoglaló felfogás és a pontos elemzés – bár mindkettő időlegesen igazolható és sok célból hasznos – nem végezhető egyszerre. Egy test addig egy és változatlan, amíg nem szükséges részleteit figyelembe venni. Így mind a Föld, mind a biliárdgömb gömb, ha hajlandók vagyunk elhanyagolni a gömb alakú formától való minden eltérést, és ha nincs szükség nagyobb pontosságra. De amikor orográfiai vagy mikroszkópos vizsgálatokra kényszerülünk, mindkét test megszűnik gömb lenni.

4.
Az embert kiváltképpen felruházta a természet azzal a képességgel, hogy akaratlagosan és tudatosan meghatározza saját nézőpontját. Egy pillanat alatt figyelmen kívül hagyhatja egy tárgy legszembetűnőbb vonásait, és közvetlenül utána a legapróbb részleteire figyelhet; most egy álló áramlatot vizsgálhat anélkül, hogy tartalmára (legyen az hő, elektromosság vagy folyékonyság) gondolna, majd megmérheti egy Fraunhofer-vonal szélességét a spektrumban; tetszése szerint emelkedhet a legáltalánosabb absztrakciókig vagy merülhet el a legapróbb részletekben. Az állatok ezzel a képességgel jóval kisebb mértékben rendelkeznek. Nem választanak nézőpontot, hanem érzeteik általában rákényszerítik őket. A csecsemő, aki nem ismeri meg a kalapos apját, a kutya, aki gazdája új kabátján zavarba jön – mindketten ennek a nézőpont-ütközésnek estek áldozatul. Ki nem került már hasonló helyzetben alulmaradó félként? Még a filozófus ember is időnként enged, ahogyan a fent említett groteszk probléma is mutatja.

Ez utóbbi esetben a körülmények látszólag valóságos igazolási alapot szolgáltatnak. A testek színei, hangjai és szagai mulandóak. De tapinthatóságuk, mint valamiféle állandó mag, amely nem pusztul el könnyen, megmarad; úgy tűnik, mint a hozzá tapadó illékonyabb tulajdonságok hordozója. A megszokás tehát szilárdan ragasztja gondolatainkat ehhez a központi maghoz, még akkor is, amikor már kezdjük felismerni, hogy a látás, hallás, szaglás és tapintás jellemükben szorosan rokon. További megfontolás, hogy a mechanikai fizika feltűnően kiterjedt fejlődése folytán a térbelinek és időbelinek magasabb fajta valóságot tulajdonítanak, mint a színeknek, hangoknak és szagoknak; ennek megfelelően a színek, hangok és szagok térbeli és időbeli kapcsolatai valóságosabbnak tűnnek, mint maguk a színek, hangok és szagok. Az érzések élettana azonban kimutatja, hogy a tereket és időket éppúgy nevezhetjük érzeteknek, mint a színeket és hangokat. Erről azonban később.

5.
Nemcsak a testeknek az énhez való viszonya, hanem maga az én is hasonló áltudományos problémákra ad okot, amelyek jellege röviden így vázolható:

Jelöljük a fent említett elemeket A B C … , X L M … , a, b, c … betűkkel. Legyenek a színek, hangok stb. azon komplexumai, amelyeket általában testeknek nevezünk, a jobb áttekinthetőség kedvéért jelölve A B C … -vel; a saját testünkként ismert komplexum, amely az előbbi komplexumok egy része, és bizonyos sajátosságokkal különböztethető meg, legyen K L M … ; az akaratmozzanatokból, emlékképekből és a többiből álló komplexumot pedig a b c … -vel ábrázoljuk. Általában az a b c … K L M … komplexum, mint az ént alkotó, áll szemben az A B C … komplexummal, mint a fizikai tárgyak világát alkotóval; néha a b c … -t tekintik énnek, K L M … A B C … -t pedig a fizikai tárgyak világának. Első pillantásra úgy tűnik, hogy A B C … független az éntől, és mint különálló létezés áll szemben vele. De ez a függetlenség csak viszonylagos, és közelebbi vizsgálat során megszűnik. Igaz, sok minden változhat az a b c … komplexumban anélkül, hogy az A B C … -ben észrevehető változást idézne elő; és fordítva. De sok változás az a b c … -ben a K L M … -ben bekövetkező változásokon át az A B C … -be megy át; és fordítva. (Például amikor erőteljes eszmék tettekben törnek ki, vagy amikor környezetünk észrevehető változásokat idéz elő testünkben.) Ugyanakkor a K L M … csoport úgy tűnik, hogy szorosabban kapcsolódik a b c … -hez és A B C … -hez, mint ez utóbbiak egymáshoz; és viszonyaik kifejezésre jutnak a közönséges gondolkodásban és beszédben.

Pontosan szemlélve azonban úgy tűnik, hogy az A B C … csoportot mindig együtt-határozza K L M. Egy közellátott kocka nagynak látszik; távolról nézve kicsinek; megjelenése a jobb szem számára különbözik a bal szem számára való megjelenéstől; néha kettősnek látszik; csukott szemmel láthatatlan. Ugyanazon test tulajdonságai tehát saját testünk által módosulnak; általa feltételezettek. De hol van most az a test, amely olyan különbözőnek tűnik? Csak annyi mondható, hogy különböző K L M-hez különböző A B C … társul.

A közönséges és népszerű gondolkodás- és beszédmód a „jelenséget” állítja szembe a „valósággal”. Egy ceruza, amelyet a levegőben tartunk magunk előtt, egyenesnek látszik; vízbe mártva megtörve látjuk. Ez utóbbi esetben azt mondjuk, hogy a ceruza megtörtnek tűnik, de a valóságban egyenes. De mi jogosít fel bennünket arra, hogy egyik tényt a másikkal szemben valóságnak nyilvánítsuk, és a másikat a jelenség szintjére fokozzuk le? Mindkét esetben olyan tényekkel van dolgunk, amelyek az elemek különböző kombinációit mutatják be nekünk – olyan kombinációkat, amelyek a két esetben különböző módon feltételezettek. A vízbe mártott ceruza pontosan a környezete miatt optikailag megtört; de tapintásra és mértékileg egyenes. Egy homorú vagy síktükörben lévő kép csak látható, míg más, szokásos körülmények között a látható képnek egy tapintható test is megfelel. Egy fényes felület egy sötét felület mellett fényesebb, mint egy nála fényesebb mellett. Valóban, várakozásunk csalódik, amikor nem figyelünk kellőképpen a körülményekre, és a kombináció különböző eseteit egymással helyettesítve, abba a természetes tévedésbe esünk, hogy azt várjuk, amihez hozzászoktunk, bár az eset szokatlan lehet. A tények nem hibásak ezért. Ezekben az esetekben a „jelenség”-ről beszélni lehet gyakorlati értelmű, de nem lehet tudományos értelmű. Hasonlóképpen, a gyakran feltett kérdés, hogy a világ valóságos-e, vagy csupán álmodjuk-e, teljesen nélkülözi a tudományos értelmet. Még a legvadabb álom is ugyanolyan tény, mint bármely más. Ha álmaink szabályosabbak, összefüggőbbek, stabilabbak lennének, akkor gyakorlati szempontból is fontosabbak lennének számunkra. Ébrenléti óráinkban az elemek egymáshoz való viszonyai roppant módon kiszélesednek az álombeli állapothoz képest. Felismerjük az álmot, ami. Amikor a folyamat megfordul, a pszichés látómező beszűkül; a kontraszt szinte teljesen hiányzik. Ahol nincs kontraszt, ott az álom és ébrenlét, a jelenség és valóság közötti megkülönböztetés teljesen felesleges és értéktelen.

A jelenség és valóság közötti antitézis népszerű fogalma nagyon erőteljes hatást gyakorolt a tudományos és filozófiai gondolkodásra. Ezt látjuk például Platón termékeny és költői barlang-hasonlatában, ahol a tűzhöz háttal ülve csupán az elmúló dolgok árnyékait figyeljük (Állam, VII, 1). De ez a felfogás nem lett végiggondolva végső következményeiig, aminek az a következménye, hogy szerencsétlen hatást gyakorolt a világegyetemről alkotott elképzeléseinkre. A világegyetem – amelynek pedig mi is részesei vagyunk – teljesen elkülönült tőlünk, és végtelen távolságba került. Hasonlóképpen, sok fiatalember, amikor először hall a csillagfény fénytöréséről, azt gondolja, hogy kétségbe vonják az egész csillagászatot, holott csupán egy könnyen végrehajtható és jelentéktelen korrekcióra van szükség ahhoz, hogy mindent ismét helyreállítson.

6.
Látunk egy tárgyat, amelynek S pontja van. Ha megérintjük S-t, azaz kapcsolatba hozzuk testünkkel, szúrást érzünk. Láthatjuk S-t anélkül, hogy éreznénk a szúrást. De amint a szúrást érezzük, megtaláljuk S-t a bőrön. A látható pont tehát egy állandó mag, amelyhez a szúrás a körülményektől függően mint valami járulékos dolog kapcsolódik. A hasonló esetek gyakoriságából végeredményben hozzászokunk, hogy a testek minden tulajdonságát olyan „hatásoknak” tekintsük, amelyek állandó magokból indulnak ki, és a test közvetítésével jutnak el az énhez; ezeket a hatásokat nevezzük érzeteknek. E művelet által azonban ezek a magok megfosztatnak teljes érzettartalmuktól, és puszta mentális szimbólumokká alakulnak. Az az állítás tehát helyes, hogy a világ csak érzeteinkből áll. Ebben az esetben csak érzetekről van ismeretünk, és az említett magok, vagy a köztük lévő kölcsönhatás feltételezése, amelyből az érzetek származnak, teljesen haszontalannak és feleslegesnek bizonyul. Egy ilyen nézet csak egy fél szívvel végzett realizmushoz vagy egy fél szívvel végzett filozófiai kritikához illik.

7.
Általában az a b c … K L M … komplexumot mint ént állítják szembe az A B C … komplexummal. Először csak az A B C … azon elemei szoktak az énhez tartozónak gondolódni, amelyek erősebben megváltoztatják a b c … -t – mint egy szúrás, fájdalom. Később azonban az imént említett megfigyelésekből kiderül, hogy a jog A B C … -nek az énhez való csatolására sehol sem szűnik meg. Ennek a nézetnek megfelelően az én annyira kiterjeszthető, hogy végső soron az egész világot magába foglalja. Az én nincs élesen körülhatárolva, határai nagyon határozatlanok és önkényesen eltolhatók. Csak azáltal, hogy nem vesszük észre ezt a tényt, és tudatlanul beszűkítjük azokat a határokat, miközben kiterjesztjük őket, keletkeznek a nézőpontok ütközésében az ezzel az összefüggésben felmerülő metafizikai nehézségek.

Amint észleltük, hogy a feltételezett „test” és „én” egységek csupán ideiglenes tájékozódásra és meghatározott gyakorlati célokra (hogy megfoghassuk a testeket, megvédhessük magunkat a fájdalomtól stb.) kitalált pótlékok, sok fejlettebb tudományos vizsgálatban arra kényszerülünk, hogy elégtelennek és nem megfelelőnek ítélve elhagyjuk őket. Az én és a világ, az érzet (jelenség) és a dolog közötti antitézis ekkor eltűnik, és egyszerűen az a b c … A B C … K L M … elemek kapcsolatával kell foglalkoznunk, amelynek ez az antitézis csak részben megfelelő és tökéletlen kifejezése volt. Ez a kapcsolat nem más, mint a fent említett elemek más hasonló elemekkel (tér és idő) való kombinációja. A tudománynak egyszerűen el kell fogadnia ezt a kapcsolatot, és tájékozódnia kell benne anélkül, hogy mindjárt meg akarná magyarázni a létezését.

Felületes vizsgálat során az a b c … komplexum sokkal illékonyabb elemekből állónak tűnik, mint A B C … és K L M …, amely utóbbiakban az elemek nagyobb stabilitással és állandóbb módon kapcsolódnak egymáshoz (mintegy szilárd magokhoz tapadva). Bár közelebbről megvizsgálva minden komplexum elemei homogénnek bizonyulnak, még ennek felismerése után is könnyen visszacsúszik a test és szellem antitézisének korábbi fogalma. A filozófiai spiritualista gyakran érzi annak nehézségét, hogy kellő szilárdságot adjon szelleme által teremtett testvilágának; a materialista tanácstalan, amikor arra kérik, hogy ruházza fel az anyagvilágot érzéssel. A reflexió által kifejlesztett monisztikus nézőpontot könnyen beárnyékolják régebbi és erőteljesebb ösztönös fogalmaink.

8.
Az említett nehézséget különösen akkor érezzük, ha a következő esetet vesszük szemügyre. Az A B C … komplexumban, amelyet az anyag világának neveztünk, részekként nemcsak a saját testünket, K L M … -t találjuk, hanem más személyek (vagy állatok) testeit is: K’ L’ M’ …, K” L” M” …, amelyekhez analógia útján más a’ b’ c’ …, a” b” c” … -t képzelünk hozzá kapcsolódva, hasonlóan a b c … -hez. Amíg K’ L’ M’ … -vel foglalkozunk, egy teljesen ismerős tartományban találjuk magunkat, amely érzékeink számára minden pontján hozzáférhető. Amikor azonban a K’ L’ M’ … testhez tartozó érzetek vagy érzések után érdeklődünk, azokat már nem találjuk az érzékek tartományában: gondolatban adjuk hozzájuk. Nemcsak hogy a tartomány, amelybe most belépünk, sokkal kevésbé ismerős számunkra, de az átmenet is viszonylag bizonytalan. Olyan érzésünk van, mintha egy szakadékba zuhannánk. Azok a személyek, akik csak ezt a gondolkodásmódot követik, soha nem fognak teljesen megszabadulni attól a bizonytalanságérzettől, amely az illuzórikus problémák nagyon termékeny forrása.

De nem vagyunk erre az eljárásra korlátozva. Tekintsük először az A B C … komplexum elemeinek kölcsönös viszonyait anélkül, hogy K L M … -re (testünkre) tekintettel lennénk. Minden fizikai vizsgálat ilyen jellegű. Egy fehér golyó egy harangra esik; hang hallatszik. A golyó nátriumlámpa előtt sárgává, lítiumlámpa előtt pirossá válik. Itt úgy tűnik, hogy az elemek (A B C …) csak egymással kapcsolódnak, és függetlenek a testünktől (K L M …). De ha szantonint veszünk be, a golyó ismét sárgává válik. Ha az egyik szemünket oldalra nyomjuk, két golyót látunk. Ha teljesen becsukjuk a szemünket, egyáltalán nincs ott golyó. Ha átvágjuk a hallóideget, nem hallatszik hang. Az A B C … elemek tehát nemcsak egymással kapcsolódnak, hanem K L M … -mel is. Csak ebben a mértékben – és csakis ebben a mértékben – nevezzük A B C … -t érzeteknek, és tekintjük A B C … -t az énhez tartozónak. A következőkben, ahol az olvasó az „érzet”, „érzetkomplexum” kifejezéseket az „elem”, „elemkomplexum” kifejezések mellett vagy helyett használva találja, szem előtt kell tartania, hogy az elemek csak a kérdéses kapcsolatban és összefüggésben, csak funkcionális függésükben érzetek. Egy másik funkcionális viszonyban ugyanakkor fizikai tárgyak. Az „érzetek” járulékos kifejezést csak azért használjuk az elemek leírására, mert a legtöbb ember sokkal ismerősebb a kérdéses elemekkel, mint érzetekkel (színek, hangok, nyomások, terek, idők stb.), míg a népszerű felfogás szerint a tömegrészecskék számítanak fizikai elemeknek, amelyekhez az itt használt értelemben vett elemek mint „tulajdonságok” vagy „hatások” kapcsolódnak.

Ily módon tehát nem találjuk a fent leírt szakadékot testek és érzetek között, a külvilág és a belső világ, az anyagi világ és a szellemi világ között. Minden A B C …, K L M … elem egyetlen koherens tömeget alkot, amelyben ha bármely elem megzavarodik, minden mozgásba jön; kivéve, hogy a K, L, M … -ben bekövetkező zavar kiterjedtebb és mélyrehatóbb hatású, mint az A B C … -ben. Egy mágnes a közelünkben megzavarja a mellette lévő vasrészecskéket; egy lezuhanó szikla megrázza a földet; de egy ideg átvágása az egész elemrendszert mozgásba hozza. A dolgoknak ez a viszonya teljesen önkéntelenül egy viszkózus tömeg képét sugallja, amely bizonyos helyeken (mint az énben) erősebben összetartó, mint máshol. Ezt a képet gyakran használtam előadásaimban.

9.
A fizikai és pszichológiai kutatás közötti nagy szakadék tehát csak akkor marad fenn, ha megnyugszunk megszokott, merev fogalmainkban. Egy szín fizikai tárgy, amint például a fényforrásától, más színektől, hőmérsékletektől, terektől stb. való függését vizsgáljuk. Amikor azonban a retinától (a K L M … elemektől) való függését vizsgáljuk, akkor pszichológiai tárgy, egy érzet. Nem a tárgy, hanem a vizsgálat iránya különbözik a két területen. (Vö. még II. fejezet, 43., 44. o.)

Mind a más emberek vagy állatok testének megfigyeléséből a náluk lévő érzetekre való következtetés során, mind a saját testünknek a saját érzeteinkre gyakorolt hatásának vizsgálatakor analógiával kell kiegészítenünk a megfigyelt tényeket. Ez sokkal könnyebben és biztosabban történik, ha mondjuk csak idegi folyamatokra vonatkozik, amelyeket saját testünkben nem lehet teljesen megfigyelni – azaz ha az ismertebb fizikai területen belül történik –, mint amikor kiterjesztjük a pszichés területre, más emberek érzeteire és gondolataira. Egyébként nincs lényeges különbség.

10.
Az imént kifejtett, elvont formában kifejezett megfontolások erőt és elevenebbéget nyernek, ha figyelembe vesszük azokat a konkrét tényeket, amelyekből fakadnak. Így: A kanapémon fekszem. Ha becsukom a jobb szememet, a bal szememnek a mellékelt ábrán látható kép jelenik meg. A szemöldököm taréja, az orrom és a bajuszom által alkotott keretben megjelenik a testem egy része – amennyiben látható – környezetével együtt. A testem abban különbözik a többi emberi testtől – azon a tényen túl, hogy minden erőteljes mozgáseszmét azonnal egy mozdulata fejez ki, és hogy ha megérintik, feltűnőbb változások állnak be, mintha más testeket érintenek –, hogy csak darabokban látszik, és különösen fej nélkül látszik. Ha megfigyelek egy A elemet a látómezőmben, és vizsgálom a kapcsolatát egy másik B elemmel ugyanabban a mezőben, kilépek a fizika területéből az élettan vagy pszichológia területére, feltéve, hogy B – egy barátom találó kifejezésével élve, aki ezt a rajzot látva tette – átmegy a bőrömön. A látómezőre vonatkozó hasonló elmélkedések elvégezhetők a tapintás tartományára és a többi érzék észlelési területeire is.

11.
Már utaltam az A B C … és a b c … betűkkel jelölt elemcsoportok eltérő jellegére. Valóban, amikor egy zöld fát látunk magunk előtt, vagy emlékezünk egy zöld fára, azaz elképzelünk magunknak egy zöld fát, tisztában vagyunk a két eset különbségével. Az elképzelt fa sokkal határozatlanabb, sokkal változékonyabb alakú; zöldje sokkal halványabb és illékonyabb; és – ami különösen figyelemre méltó – egy másik területen jelenik meg nyilvánvalóan. Egy végrehajtani kívánt mozdulat soha nem több egy elképzelt mozdulatnál, és más területen jelenik meg, mint a végrehajtott mozdulat, amely mindig akkor következik be, ha a kép elég eleven. Az az állítás tehát, hogy az A és a elemek különböző területeken jelennek meg, ha a mélyére megyünk, egyszerűen azt jelenti, hogy ezek az elemek más-más elemekkel egyesülnek. Eddig tehát úgy tűnik, hogy A B C … és a b c … alapvető alkotórészei ugyanazok (színek, hangok, terek, idők, mozgásérzetek …), és csak kapcsolatuk jellege különböző.

Általában az örömöt és a fájdalmat különbözőnek tekintik az érzetektől. Pedig nemcsak a tapintási érzetek, hanem minden másféle érzet is fokozatosan átmehet örömbe és fájdalomba. Az öröm és a fájdalom is joggal nevezhető érzetnek. Csak nem olyan jól elemzettek és ismertek, és talán nem is annyi szervre korlátozódnak, mint a közönséges érzetek. Sőt, az öröm- és fájdalomérzetek – akármilyen halványak legyenek is – valójában minden úgynevezett érzelem tartalmának lényeges részét képezik. Minden további elem, amely akkor bukkan a tudatba, amikor érzelmek hatása alatt állunk, többé-kevésbé szétszórt és nem élesen lokalizált érzetekként írható le. William James, és utána Théodule Ribot vizsgálta az érzelmek élettani mechanizmusát: úgy vélik, hogy a lényeg a test cselekvésre irányuló célszerű tendenciái – olyan tendenciák, amelyek megfelelnek a körülményeknek, és kifejeződnek a szervezetben. Ezeknek csak egy része jut a tudatba. Azért vagyunk szomorúak, mert könnyezünk, és nem fordítva, mondja James. Ribot pedig jogosan jegyzi meg, hogy az érzelmekre vonatkozó ismereteink visszamaradottságának oka az, hogy megfigyelésünket mindig az élettani folyamatoknak a tudatba jutó részére korlátoztuk. Ugyanakkor túl messzire megy, amikor azt állítja, hogy minden pszichés dolog pusztán ráadás a fizikaihoz, és hogy csak a fizikai az, ami hatásokat produkál. Számunkra ez a megkülönböztetés nem létezik.

Így az észlelések, eszmék, akarások és érzelmek – röviden az egész belső és külső világ – különböző mértékben illékony és állandó kombinációkban épül fel néhány homogén elemből. Ezeket az elemeket általában érzeteknek nevezik. De mivel ebben a kifejezésben egy egyoldalú elmélet nyomai rejlenek, inkább egyszerűen elemekről beszélünk, ahogy már tettük. Minden kutatás célja ezen elemek kapcsolódási módjának megállapítása. Ha lehetetlennek bizonyul a probléma megoldása egy ilyen elemhalmaz feltételezésével, akkor egynél többet kell feltételeznünk. De a tárgyalt kérdések szempontjából nem lenne helyénvaló bonyolult feltételezésekkel kezdeni.

12.
Hogy ebben az – alapvetően csak egyetlen – elemkomplexumban a testek és az én határai nem állapíthatók meg minden esetre érvényes, határozott és elégséges módon, azt már megjegyeztük. A fájdalommal és örömmel legszorosabban összekapcsolódó elemeket egyetlen ideális szellemi-gazdasági egységbe, az énbe összefogni: ez a legnagyobb fontosságú feladata a fájdalomkerülő, örömkereső akaratot szolgáló értelemnek. Az én elhatárolása tehát ösztönösen történik, megszokottá válik, és talán az öröklés által rögzül. Magas gyakorlati fontosságuknál fogva – nemcsak az egyén, hanem az egész faj számára – az „én” és a „test” összetételek ösztönösen érvényesítik igényüket, és elemi erővel érvényesülnek. Speciális esetekben azonban, ahol nem gyakorlati célokról van szó, hanem a tudás önmagában való cél, a kérdéses elhatárolás elégtelennek, akadályozónak és fenntarthatatlannak bizonyulhat.

Hasonlóképpen, az osztálytudat, osztályelőítélet, nemzeti érzés, sőt a legszűkebb hazafiasság is nagy jelentőséggel bírhat bizonyos célokra. De az ilyen attitűdöket a tág látókörű kutató nem fogja osztani, legalábbis a kutatás pillanataiban nem. Minden ilyen egoista nézet csak gyakorlati célokra alkalmas. Természetesen még a kutató is behódolhat a megszokásnak. Aprólékos pedantériák és értelmetlen viták; mások gondolatainak ravasz kisajátítása, a források alattomos hallgatásával; amikor az elismerés szavát ki kell mondani, a vereség lenyelésének nehézsége, és a túl gyakori törekvés, hogy ugyanakkor az ellenfél teljesítményét hamis színben tüntessék fel: mindez bőségesen mutatja, hogy a tudósnak és a tanult embernek is meg kell küzdenie a létért, hogy a tudomány útjai is a szájhoz vezetnek, és hogy a tiszta tudásvágy még mindig ideál a jelenlegi társadalmi körülményeink között.

Az elsődleges tény nem az én, hanem az elemek (érzetek). Amit a 21. oldalon az „érzet” kifejezésről mondtam, azt szem előtt kell tartani. Az elemek alkotják az ént. A „zöldet érzek” kijelentés azt jelenti, hogy a zöld elem egy adott komplexumban (érzetek, emlékek) fordul elő. Amikor megszűnök zöldet érezni, amikor meghalok, akkor az elemek már nem a szokásos, ismerős társulásban fordulnak elő. Ez minden. Csak egy ideális szellemi-gazdasági egység, nem egy valóságos egység szűnt meg létezni. Az én nem egy határozott, megváltoztathatatlan, élesen körülhatárolt egység. Ezen attribútumok egyike sem fontos; mindegyik változik már az egyéni élet keretein belül is; sőt, az egyén akár keresheti is a változásukat. Csak a folyamatosság fontos. Ez a nézet kitűnően összhangban van azzal az állásponttal, amelyre Weismann biológiai vizsgálatai révén jutott („Zur Frage der Unsterblichkeit der Einzelligen”, Biolog. Centralbl., IV. köt., 21., 22. sz.; vö. különösen a 654. és 655. o., ahol az egyed két egyenlő félre való osztódásáról van szó). De a folyamatosság csak eszköze annak, ami az énben foglaltatik, annak előkészítésére és megőrzésére. Ez a tartalom, és nem az én, a fő dolog. Ez a tartalom azonban nem korlátozódik az egyénre. Néhány jelentéktelen és értéktelen személyes emlék kivételével az egyén halála után is megmarad másokban. Egy adott egyén tudatát alkotó elemek szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, de egy másik egyén elemeivel csak gyengén kapcsolódnak, és ez a kapcsolat csak esetenként tűnik fel. Az egyetemes jelentőségű tudattartalmak azonban áttörik az egyén e határait, és – természetesen ismét egyénekhez kapcsolódva – azon személyiségtől függetlenül, amely által kifejlődtek, személytelen, személyfeletti fajta tovább létezést élvezhetnek. Ehhez hozzájárulni a művész, a tudós, a feltaláló, a társadalomreformer stb. legnagyobb boldogsága.

Az énről le kell mondanunk. Részben e tény érzékelése, részben a tőle való félelem váltotta ki a pesszimizmus és optimizmus sok szélsőségét, és számos vallási, aszketikus és filozófiai abszurditást. Hosszú távon nem hunyhatunk szemet ezen egyszerű igazság előtt, amely a pszichológiai elemzés közvetlen következménye. Akkor majd nem tulajdonítunk olyan nagy értéket az énnek, amely már az egyéni élet során is nagyon változik, és amely alvás közben vagy valamely eszmébe való elmélyülés közben – éppen a legboldogabb pillanatainkban – részben vagy egészben hiányozhat. Akkor hajlandóak leszünk lemondani az egyéni halhatatlanságról, és nem tulajdonítunk több értéket a járulékos elemeknek, mint a fő elemeknek. Így egy szabadabb és felvilágosultabb életfelfogáshoz jutunk, amely kizárja majd a más ének figyelmen kívül hagyását és a saját énünk túlértékelését. Az ezen életfelfogáson alapuló etikai ideál egyaránt távol lesz az aszkéta ideáljától – amely biológiailag nem tartható fenn annak által, aki gyakorolja, és eltűnésével azonnal megszűnik – és a gőgös nietzschei „szuperember” ideáljától, akit embertársai nem tűrnek, és remélem, nem is fognak elviselni.

Ha az elemek (érzetek) kapcsolatának ismerete nem elég számunkra, és azt kérdezzük: Ki birtokolja ezt az érzetkapcsolatot? Ki tapasztalja? – akkor behódoltunk annak a régi szokásnak, hogy minden elemet (minden érzetet) valamilyen nem elemzett komplexum alá rendeljünk, és észrevétlenül visszaesünk egy régebbi, alacsonyabb rendű és korlátozottabb nézőpontra. Gyakran rámutatnak, hogy egy pszichés tapasztalat, amely nem egy meghatározott szubjektum tapasztalata, elképzelhetetlen, és úgy vélik, ezzel a tudat egysége által játszott lényeges szerep be lett bizonyítva. De az éntudat nagyon sok különböző fokozatú lehet, és esetleges emlékek sokaságából tevődhet össze. Ugyanilyen joggal lehetne azt mondani, hogy egy fizikai folyamat, amely nem valamilyen környezetben, vagy legalábbis valahol a világegyetemben megy végbe, elképzelhetetlen. Mindkét esetben ahhoz, hogy vizsgálatunkat elkezdhessük, meg kell engednünk, hogy elvonatkoztassunk a környezettől, amely hatását tekintve esetenként nagyon különböző lehet, és speciális esetekben minimumra csökkenhet. Tekintsük az alsóbbrendű állatok érzeteit, amelyeknek aligha lehet meghatározott vonásokkal rendelkező szubjektumot tulajdonítani. Az érzetekből épül fel a szubjektum, és ha egyszer felépült, kétségtelenül a szubjektum is visszahat az érzetekre.

Az a szokás, hogy a nem elemzett én-komplexumot felbonthatatlan egységként kezeljük, a tudományban gyakran feltűnő formákat ölt. Először az idegrendszert választják el a testtől, mint az érzetek székhelyét. Az idegrendszerben ismét az agyat választják ki a legalkalmasabb szervként, és végül a feltételezett pszichés egység megmentésére egy pontot keresnek az agyban, mint a lélek székhelyét. De az ilyen durva fogalmak aligha alkalmasak arra, hogy még csak körvonalazzák is, mit fog tenni a jövő kutatása a fizikai és a pszichés kapcsolatában. Az a tény, hogy az idegrendszer különböző szervei és részei fizikailag kapcsolódnak egymáshoz, és könnyen képesek egymást izgatni, valószínűleg a „pszichés egység” fogalmának alapja.

Egyszer hallottam, hogy komolyan vitatták a kérdést: „Hogyan férhet el egy nagy fa észlelése az ember apró fejében?” Nos, bár ez a „probléma” nem probléma, mégis elevenen érzékelteti velünk azt az abszurditást, amelyet elkövethetünk, ha az érzeteket térben az agyba gondoljuk. Amikor egy másik személy érzeteiről beszélek, azok az érzetek természetesen nem az én optikai vagy fizikai teremben jelennek meg; szellemileg hozzáadódnak, és kauzálisan, nem térben a megfigyelt agyhoz kapcsolva fogom fel őket, vagy inkább funkcionálisan jelenítem meg őket. Amikor a saját érzeteimről beszélek, ezek az érzetek nem térben léteznek a fejemben, hanem inkább a „fejem” osztozik velük ugyanazon a téren, ahogyan fentebb kifejtettem. (Vö. a fenti 17–19. oldalakon az 1. ábrához fűzött megjegyzésekkel.)

A tudat egysége nem érv. Mivel a látszólagos antitézis a valóságos világ és az érzékek által adott világ között teljes egészében a szemléletmódunkban rejlik, és nincs köztük valóságos szakadék, a tudat bonyolult és sokrétűen összekapcsolt tartalma nem nehezebb megérteni, mint a világ bonyolult összekapcsoltságát.

Ha az ént valóságos egységnek tekintjük, a következő dilemmába keveredünk: vagy egy megismerhetetlen entitásokból álló világot kell szembeállítanunk az énnel (ami teljesen haszontalan és céltalan lenne), vagy az egész világot, más emberek énjét is beleértve, a saját énünkben foglaltnak kell tekintenünk (ami olyan állítás, amelyet nehéz komolyan elfogadni).

De ha az ént egyszerűen gyakorlati egységnek tekintjük, amelyet ideiglenes áttekintés céljára állítottak össze, vagy az elemek egy erősebben összetartó csoportjának, amely gyengébben kapcsolódik más ilyen csoportokhoz, akkor a fent tárgyalt kérdések nem merülnek fel, és a kutatás akadálytalan jövő előtt áll.

Filozófiai feljegyzéseiben Lichtenberg azt mondja: „Tudatára ébredünk bizonyos eszméknek, amelyek nem függnek tőlünk; másoknak, amelyekről legalábbis azt gondoljuk, hogy függnek tőlünk. Hol van a határvonal? Csak érzeteink, eszméink és gondolataink létezését ismerjük. Azt kellene mondanunk: gondolkodik, ahogy azt mondjuk: villámlik. Túlzás azt mondani: cogito, ha a cogito-t úgy fordítjuk: gondolkodom. Az én feltételezése, posztulálása puszta gyakorlati szükségszerűség.” Bár Lichtenberg módszere, amellyel erre az eredményre jutott, némileg különbözik a miénktől, következtetésével mégis teljes mértékben egyet kell értenünk.

13.
A testek nem hoznak létre érzeteket, hanem az elemek komplexumai (érzetkomplexumok) alkotják a testeket. Ha a fizikus számára a testek tűnnek a valóságos, maradandó létezőknek, míg az „elemeket” csupán azok illékony, mulandó jelenségének tekinti, a fizikus megfeledkezik egy ilyen nézet felvételekor arról, hogy minden test csupán gondolati szimbóluma az elemek komplexumainak (érzetkomplexumoknak). Itt is a kérdéses elemek képezik a valóságos, közvetlen és végső alapot, amelyet az élettani-fizikai kutatás feladata vizsgálni. E tény felismerése által az élettan és a fizika számos pontja határozottabb és gazdaságosabb formát ölt, és sok hamis probléma eltűnik.

Számunkra tehát a világ nem titokzatos entitásokból áll, amelyek kölcsönhatásuk által egy másik, hasonlóképpen titokzatos entitással, az énnel, érzeteket hoznak létre, amelyek egyedül hozzáférhetők számunkra. Számunkra a színek, hangok, terek, idők … átmenetileg a végső elemek, amelyek adott kapcsolatát feladatunk vizsgálni.

[Különös szerencsémnek éreztem mindig, hogy életem korai szakaszában, körülbelül tizenöt éves koromban, apám könyvtárában rábukkantam Kant Egy lehetséges metafizika prolégoménái című művének egy példányára. A könyv akkoriban erős és kitörölhetetlen benyomást tett rám, amilyet később filozófiai olvasmányaim során soha többé nem tapasztaltam. Körülbelül két-három évvel később hirtelen világossá vált előttem a „dolog önmagában” által játszott szerep fölöslegessége. Egy ragyogó nyári napon a szabad levegőn a világ az énemmel együtt hirtelen úgy tűnt nekem, mint az érzetek egyetlen összefüggő tömege, amely csak az énben van erősebben összetartó. Bár e gondolat tényleges kidolgozására csak későbbi időszakban került sor, ez a pillanat döntő volt egész szemléletem szempontjából. Még sokáig és keményen kellett küzdenem, amíg képes voltam az új felfogást a saját szakterületemen megtartani. A fizikai elméletek értékes részeivel együtt szükségszerűen egy adag hamis metafizikát szívunk magunkba, amelyet nagyon nehéz kiszűrni a megőrzésre érdemes részek közül, különösen akkor, ha ezek az elméletek nagyon is ismerőssé váltak számunkra. Időnként a hagyományos, ösztönös nézetek is nagy erővel törtek fel, és akadályokat gördítettek utamba. Csak a fizika és az érzések élettana terén folytatott váltakozó tanulmányokkal, valamint történeti-fizikai vizsgálatokkal (1863 körül), és miután hiába próbáltam a konfliktust egy fiziko-pszichológiai monadológia segítségével rendezni (Zeitschrift für praktische Heilkunde, Bécs, 1863, 364. o.), sikerült nézeteimben számottevő stabilitást elérnem. Nem tartok igényt a filozófus címre. Csupán arra törekszem, hogy a fizikában olyan nézőpontot fogadjak el, amelyet nem kell megváltoztatnom abban a pillanatban, amikor pillantásunk egy másik tudomány területére vándorol; mert végső soron mindennek egy egészet kell alkotnia. A mai molekuláris fizika ezt a követelményt bizonyosan nem elégíti ki. Amit mondok, valószínűleg nem én mondtam először. Nem is kívánom ezt az előadásomat különleges teljesítményként felmutatni. Inkább az a meggyőződésem, hogy mindenki, aki gondosan áttekint egy kiterjedt ismeretanyagot, hasonló nézetre jut. Avenarius, akinek munkáival 1883-ban ismerkedtem meg, megközelíti az én nézőpontomat (Philosophie als Denken der Welt nach dem Princip des kleinsten Kraftmaßes, 1876). Továbbá Hering, az emlékezetről írt dolgozatában (Almanach der Wiener Akademie, 1870, 258. o.; angol fordítás: O. C. Pub. Co., Chicago, 4. kiadás, bővítve, 1913), és J. Popper gyönyörű könyvében (Das Recht zu leben und die Pflicht zu sterben, Lipcse, 1878, 62. o.) szintén rokon gondolatokat fejtettek ki. Vö. még a Ueber die ökonomische Natur der physikalischen Forschung című dolgozatomat (Almanach der Wiener Akademie, 1882, 179. o., lábjegyzet; angol fordítás: Popular Scientific Lectures, Chicago, 1894). Végül hadd utaljak itt W. Preyer Reine Empfindungslehre című művének bevezetésére, Riehlnak a freiburgi székfoglalójára (40. o.), és R. Wahle Gehirn und Bewusstsein című művére (1884). Nézeteimet röviden 1872-ben és 1875-ben jeleztem, és nem hosszasan fejtettem ki 1882-ig és 1883-ig. Valószínűleg sok további anyagot kellene idéznem, mint ami többé-kevésbé rokon ezzel a gondolatmenettel, ha irodalmi ismereteim kiterjedtebbek volnának.]

Pontosan ebben áll a valóság kutatása. E vizsgálat során nem szabad megengednünk, hogy olyan rövidítések és elhatárolások, mint test, én, anyag, szellem stb., amelyek meghatározott, gyakorlati célokra, teljesen ideiglenes és korlátozott célkitűzésekkel alakultak ki, akadályozzanak bennünket. Éppen ellenkezőleg, a legalkalmasabb gondolkodási formákat magának a kutatásnak kell megteremtenie és létrehoznia, ahogyan az minden egyes tudományágban történik. A hagyományos, ösztönös gondolkodásmódok helyett egy szabadabb, frissebb, a kifejlett tapasztalathoz igazodó, a gyakorlati élet követelményein túlmutató szemléletmódot kell mindenütt érvényesíteni.

14.
A tudomány mindig a gondolkodás valamely meghatározott tapasztalati területhez való adaptációjában ered. Az adaptáció eredményei a gondolati elemek, amelyek képesek az egész területet reprezentálni. Az eredmény természetesen különböző a terület jellege és kiterjedése szerint. Ha a tapasztalati terület kiszélesedik, vagy ha összekapcsolódik több eddig össze nem kapcsolt terület, a hagyományos, ismerős gondolati elemek már nem elegendők a kiszélesedett terület számára. A szerzett szokás és az adaptációra való törekvés harcában problémák keletkeznek, amelyek eltűnnek, amikor az adaptáció tökéletesedik, hogy helyet adjanak másoknak, amelyek időközben felmerültek.

A fizikusnak, mint fizikusnak, a „test” eszméje a szemlélet valóságos megkönnyítését szolgálja, és nem okoz zavart. A tisztán gyakorlati célokat követő személyt is anyagilag támogatja az én eszméje. Mert kétségtelen, hogy minden gondolkodási forma, amelyet szándékosan vagy nem szándékosan egy adott célra építettek, az adott célra állandó értékkel bír. Amikor azonban a fizika és a pszichológia találkozik, az egyik területen vallott eszmék a másikban tarthatatlannak bizonyulnak. A kölcsönös adaptáció kísérletéből erednek a különböző atom- és monádelméletek – amelyek azonban soha nem érik el céljukat. Ha a fent meghatározott értelemben vett érzeteket (13. o.) tekintjük a világ elemeinek, úgy tűnik, hogy az említett problémák minden lényeges vonásukban elintéződnek, és ennek következtében az első és legfontosabb adaptáció megtörténik. Ez az alapvető nézet (anélkül, hogy egy örökkévaló filozófia igényével lépne fel) jelenleg a tapasztalat minden területén fenntartható; következésképpen ez az, amelyik a legkisebb energiaráfordítással alkalmazkodik – azaz gazdaságosabban, mint bármely más – a jelenlegi átmeneti kollektív tudásállapothoz. Továbbá, pusztán gazdasági funkciójának tudatában ez az alapvető nézet kiváltképpen toleráns. Nem tolakodik be olyan területekre, ahol a jelenlegi fogalmak még mindig megfelelőek. Továbbá mindig készen áll arra, hogy a tapasztalati terület későbbi kiterjesztésekor egy jobb felfogásnak adjon helyet.

Az átlagember eszméit és fogalmait nem a tudás, mint öncél iránti teljes és tiszta vágy alakítja és uralja, hanem az életkörülményekhez való kedvező alkalmazkodásért folytatott küzdelem. Következésképpen kevésbé pontosak, de ugyanakkor megóvják őket azoktól a szörnyűségektől is, amelyek könnyen származhatnak egy tudományos vagy filozófiai nézőpont egyoldalú és szenvedélyes követéséből. Az elfogulatlan, normális pszichológiai fejlődésű ember az általunk A B C …-nek nevezett elemeket térben egymás mellettinek és a K L M … elemekhez képest külsőnek tekinti, és ezt a nézetet közvetlenül vallja, nem pedig pszichológiai projekció vagy logikai következtetés vagy konstrukció folyamata által; még ha létezne is ilyen folyamat, biztosan nem lenne tudatában annak. Ő tehát egy „külső világot” lát, A B C … -t, amely különbözik a testétől, K L M …-től, és azon kívül létezik. Mivel eleinte nem figyeli meg az A B C …-knek a K L M …-ktől való függését (amelyek mindig ugyanúgy ismétlődnek, ezért kevés figyelmet kapnak), hanem mindig az A B C …-k egymás közötti rögzített kapcsolatán időzik, úgy tűnik számára, hogy létezik az Énjétől független dolgok világa. Ez az Én a K L M …-nek, ama bizonyos dolognak a sajátos tulajdonságainak megfigyelése által alakul ki, amelyhez fájdalom, öröm, érzés, akarat stb. szorosan kapcsolódnak. Továbbá észreveszi a K’ L’ M’, K” L” M” dolgokat, amelyek teljesen analóg módon viselkednek K L M …-mel, és amelyek viselkedését teljesen megérti, amint analóg érzéseket, érzeteket stb. gondol hozzájuk kapcsolódva ugyanúgy, ahogyan ezeket az érzéseket, érzeteket stb. magához kapcsolódva tapasztalta. Az analógia, amely erre az eredményre ösztönzi, ugyanaz, amely arra készteti, amikor megfigyeli, hogy egy huzal rendelkezik egy elektromos árammal töltött vezető összes tulajdonságával, kivéve egyet, amelyet még nem mutattak ki közvetlenül, arra következtet, hogy a huzal ezzel az egy tulajdonsággal is rendelkezik. Mivel tehát nem érzékeli embertársai vagy állatok érzeteit, hanem csak analógia útján pótolja őket, miközben embertársai viselkedéséből arra következtet, hogy ők is ugyanabban a helyzetben vannak vele szemben, arra indíttatik, hogy az érzeteknek, emlékeknek stb. egy A B C … K L M … természetű dolgot tulajdonítson, amely természetesen mindig másképp van felfogva aszerint, hogy a civilizáció milyen fokára jutott; ez a folyamat azonban – amint fentebb kimutattuk – szükségtelen, és a tudományban a tévedés labirintusába vezet, bár a meghamisítás a gyakorlati élet szempontjából csekély jelentőségű.

Ezek a tényezők, amelyek meghatározzák az egyszerű ember szellemi látókörét, felváltva lépnek fel benne az aktuális gyakorlati élet követelményei szerint, és megközelítőleg stabil egyensúlyi állapotban maradnak fenn. A világ tudományos felfogása azonban hol erre, hol arra a tényezőre helyezi a hangsúlyt, hol ezt, hol azt teszi kiindulópontjává, és a nagyobb pontosság, egységesség és következetesség érdekében folyó küzdelemben – amennyire lehetségesnek tűnik – megpróbálja a legsajátabb fogalmak kivételével az összes többit a háttérbe szorítani. Így keletkeznek a dualista és monista rendszerek.

Az egyszerű ember ismeri a vakságot és a süketséget, és mindennapi tapasztalatából tudja, hogy a dolgok látványát érzékei befolyásolják; de soha nem jut eszébe, hogy az egész világot érzékei teremtésének tekintse. Egy idealista rendszert vagy olyan szörnyűséget, mint a szolipszizmus, a gyakorlatban elviselhetetlennek találna.

Zavaró elemmé válhat az elfogulatlan tudományos elméletalkotásban, ha egy adott és szigorúan korlátozott célra adaptált fogalmat előzetesen az összes vizsgálat alapjává emelnek. Ez történik például akkor, amikor minden tapasztalatot egy külső világ tudatba nyúló „hatásaként” tekintenek. Ez a felfogás a metafizikai nehézségek olyan gubancát adja, amelyet lehetetlennek tűnik kibogozni. De a kísértet azonnal eltűnik, amikor úgyszólván matematikailag vizsgáljuk a dolgot, és világossá tesszük magunknak, hogy számunkra minden értékes dolog a funkcionális összefüggések felfedezése, és amit tudni akarunk, az pusztán a tapasztalatok egymástól való függése. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a nem adott ismeretlen alapváltozókra való hivatkozás (dolgok önmagukban) tisztán fiktív és felesleges. De még akkor is, ha ezt a fikciót – bármilyen takarékossági szempontból kifogásolható is – kezdetben meghagyjuk, továbbra is könnyen megkülönböztethetjük a „tudati tények” elemei kölcsönös függésének különböző osztályait; és ez egyedül fontos számunkra.

A B C … K L M a b c …

K’ L’ M’ … a’ b’ c’ …

K” L” M” … a” b” c”

Az elemek rendszerét a fenti séma mutatja. Az egyszerű vonallal körülvett téren belül fekszenek az érzéki világhoz tartozó elemek – azok az elemek, amelyek szabályos kapcsolata és sajátos egymástól való függése egyaránt reprezentálja a fizikai (élettelen) testeket és az emberek, állatok és növények testeit. Mindezek az elemek ismét egészen sajátos függési viszonyban állnak a K L M – nevezetesen a testünk idegei – egyes elemeihez, ami által az érzékélettan tényei kifejeződnek. A kettős vonallal körülvett tér tartalmazza a magasabb pszichés élethez, az emlékképekhez és eszmékhez tartozó elemeket, beleértve azokat is, amelyeket embertársaink pszichés életéről alkotunk. Ezeket ékezetekkel különböztethetjük meg. Ezek az eszmék ismét másképp kapcsolódnak egymáshoz (asszociáció, képzelet), mint az A B C … K L M érzeti elemek; de nem kétséges, hogy nagyon közel állnak az utóbbiakhoz, és hogy végső soron viselkedésüket A B C … K L M (a fizikai világ összessége), és különösen testünk és idegrendszerünk határozza meg. Embertársaink tudattartalmának a’ b’ c’ eszméi számunkra a köztes helyettesítések szerepét játsszák, amelyek által embertársaink viselkedése – K’ L’ M’ -nek A B C … -hez való funkcionális viszonya – érthetővé válik, amennyiben az önmagában (fizikailag) megmagyarázhatatlan maradna.

Számunkra tehát fontos felismerni, hogy minden ezzel az összefüggéssel kapcsolatos kérdésben, amelyet érthetően fel lehet tenni és amely érdekelhet bennünket, minden azon múlik, hogy figyelembe veszünk-e különböző végső változókat és különböző függési viszonyokat. Ez a lényeg. Semmi sem változik a tényleges tényekben vagy a funkcionális összefüggésekben, akár a tudat tartalmának tekintjük az összes adatot, akár részben annak, akár teljesen fizikainak.

A tudomány biológiai feladata az, hogy a teljesen kifejlett emberi egyént a lehető legtökéletesebb tájékozódási eszközzel lássa el. Semmilyen más tudományos ideál nem valósítható meg, és minden más értelmetlen lenne.

Az átlagember – ha ezt a kifejezést naiv realizmusára alkalmazhatjuk – filozófiai nézőpontja a legmagasabb figyelemre tarthat számot. Ez beláthatatlan idő folyamán, az ember szándékos segítsége nélkül jött létre. Ez a természet terméke, és a természet tartja fenn. Minden, amit a filozófia elért – bár elismerjük minden előrelépés, sőt minden tévedés biológiai jogosultságát – ehhez képest csak jelentéktelen és mulandó művészeti termék. A helyzet az, hogy minden gondolkodó, minden filozófus, amint egyoldalú szellemi foglalatosságát a gyakorlati kényszer miatt fel kell hagynia, azonnal visszatér az emberiség általános nézőpontjához. X. professzor, aki elméletileg szolipszistának hiszi magát, a gyakorlatban biztosan nem az, amikor meg kell köszönnie egy államminiszternek a neki adományozott kitüntetést, vagy amikor közönség előtt előad. A pyrrhóni, akit Molière A kényszerházasság című művében botütlegekkel illetnek, nem azt mondja tovább: „Úgy tűnik nekem, hogy ver engem”, hanem úgy veszi a verést, mint valóságosan kapottat.

Nem e „bevezető megjegyzések” célja sem az egyszerű ember álláspontját hitelteleníteni. Az a feladat, amelyet magunk elé tűztünk, csupán az, hogy megmutassuk, miért és milyen célból tartjuk azt az álláspontot életünk nagy részében, és miért és milyen célból vagyunk kénytelenek ideiglenesen elhagyni azt. Egyetlen nézőpontnak sincs abszolút, állandó érvényessége. Mindegyiknek csak valamely adott cél szempontjából van jelentősége. …