Diane Abbott arról ír, hogy a hanyatló Egyesült Államok hogyan folyamodott globalizált erőszakhoz politikai és gazdasági hegemóniája utolsó maradványainak megmentése érdekében.
A világ mintha a káoszba süllyedt volna. Túl sok a konfliktus ahhoz, hogy átlássuk őket, és túl sok a félrevezető állítás mindegyikkel kapcsolatban. Ez az általános felfordulás időszaka.
De jobban megérthetjük ezeket a háborúkat, és hatékonyabban szállhatunk szembe velük, ha megértjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik legképtelenebb állítás, hogy az amerikai elnök a „béke elnöke”, és azt szeretné, ha Nobel-békedíjjal tüntetnék ki.
Van rá precedens – miután María Machado saját népe bombázását követelte Venezuelában. És ne feledkezzünk meg Henry Kissingerről sem, aki emberek millióinak haláláért felelős Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban.
Az igazság az, hogy Trump csupán egy nagyon gyakorlott háborús uszító, és még ennél is kiválóbb hazudozó ezekkel a háborúkkal kapcsolatban. Nem sok hasznot húzunk abból, ha Trump saját háborúival kapcsolatos kijelentéseit vizsgáljuk. Képes és szokott is ellentmondani önmagának, nemcsak napról napra, hanem akár egyetlen mondaton belül is.
De ha egészében vesszük a háborúit, akkor kezdhetünk felfedezni egy mintát, vagy akár ezen elnökség átfogó ambícióját.
Az Egyesült Államok – Joe Biden és Trump alatt egyaránt – társfelelős a gázai népirtásért, valamint a Libanon elleni támadásokért, a Jemen elleni támadásokért és a dzsihadista hatalomátvételért Szíriában. Trump felelős a venezuelai rendszerváltási kísérletekért és a Kuba ellen indított gyilkos ostromért is. Miután megígérte, hogy véget vet az ukrajnai háborúnak, Trump meghosszabbította azt. És most itt a második háborúja Irán ellen.
Trump második ciklusának rövid időszaka alatt bombázta Irakot, Szomáliát és Nigériát is. Ez nem béke. Ez egyidejű, több kontinensre kiterjedő globális háború.
Tekintettel az Egyesült Államok által kirobbantott ilyen vad és ismétlődő katonai akciók sorozatára – amelyek mindegyike illegális –, ostobaság lenne mindegyiket elszigetelt incidensként kezelni. Vannak közös szálak.
Ezt a sok provokálatlan háborút és bombázást összekötő közös szál maga Trump és az Egyesült Államok. Más tényezők is ismételten jelen vannak, mint például az európai és brit kormányzatok kifogásai Trump mellett, valamint az, hogy fedezéket és támogatást nyújtanak neki – különösen Nagy-Britanniában. Egy másik tényező a Trump által kiváltott gyakori ellenállás és további felfordulás.
Sehová sem hoz békét, csak pusztítást, gyilkosságot és káoszt.
A legfontosabb kérdés: Miért? Miért van most ilyen háborús lázban az USA? Az Egyesült Államok mindig is gyűlölte Kubát, és gyakran megpróbálta megdönteni a kormányát. Gyűlölte Venezuelát is, amióta Hugo Chávez elkerülte a meggyilkolására irányuló kísérleteiket. Az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok ismételten bombázta az afrikai Horn-fok vagy annak közelében fekvő országokat. A NATO 1992 óta folyamatosan terjeszkedik Oroszország felé. Az Egyesült Államok pedig 1979 óta próbálja megfojtani az iráni forradalmat.
Egyik sem új. Tekinthetjük ezeket az amerikai külpolitika bevett elemeinek. De most Trump alatt az Egyesült Államok mindezt egyszerre próbálja végrehajtani. Stratégiai dokumentumaiban a Trump-kormányzat egy globális dominanciára irányuló tervet vázol fel, amelyet sovinizmus, iszlámellenesség, idegengyűlölet és fehér nacionalizmus hat át.
A gyarmatosítás története megtanítja nekünk, hogy először démonizálni és emberteleníteni kell az embereket, mielőtt megpróbálnánk rabszolgává tenni őket. Ez szerepel az amerikai stratégiai dokumentumokban.
Ezeknek a stratégiai dokumentumoknak vannak olyan értelmezései is, amelyek szerint az amerikai dominanciát az amerikai kontinensre, vagy legalábbis a nyugati féltekére kívánják korlátozni. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól.
A stratégia az egész világ uralma, ezt szemtelen és zavaros ütemezéssel kívánják elérni. Mindenesetre Irán bombázása és blokádja teljesen cáfolja ezeket a téves elképzeléseket Trump korlátozott céljairól. A globális dominancia célja volt és maradt.
Az okok, hogy miért most történik ez, viszonylag egyértelműek. Azt jelentették, hogy amikor Trump kijelentette, hogy az amerikai szójabab táplálóbb, mint más országokban, Hsz Csin-ping megkérdezte: „Ez egy Trump-kijelentés, vagy valódi?”
Nos, az ismételt állítások, hogy az amerikai gazdaság virágzik, Trump-kijelentések, nem valóságosak. Trump első ciklusában azzal hencegett, hogy visszaviszi az Egyesült Államokat az évi 4 százalékos GDP-növekedési rátához. Valójában átlagosan alig több mint 2 százalékos növekedést ért el.
Hosszú hanyatlás zajlik. Az Egyesült Államok az 1950-es évek elején a világtermelés felét adta. 2024-ben a világtermelés kevesebb mint egyhatodát adta.
Az Egyesült Államok veszíti gazdasági fölényét a világ többi részével szemben. Már nem vezető az átlagjövedelmek terén sem. A világ nagy része – a G7-országokon kívül – sokkal gyorsabban növekszik, mint az USA. Mindennek a középpontjában az Egyesült Államok elveszíti a gazdasági háborút Kínával.
Ezért vetett ki Trump vámokat a legtöbb országra, de felajánlotta, hogy csökkenti őket, ha az országok csökkentik a kereskedelmet Kínával. Ez nagyon rosszul sült el számára, mivel Trump rájött, hogy az amerikai gazdaság mennyire függ Kínától, annak ellenére, hogy az a fő célpontja.
Ahogy Von Clausewitz mondta: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Ebben a fázisban Trump úgy döntött, hogy katonai erőt alkalmaz a piacok ellenőrzése és azon országok alárendelése érdekében, amelyeket nem tudott meghódítani pusztán politikai eszközökkel, vagy kereskedelmi háborúval és vám taktikákkal.
A kisebb országok egyenkénti kipécézése azt volt hivatott bemutatni, hogy az Egyesült Államok hatalma hatalmas és teljesen könyörtelen.
Míg a világ többi része rémülten nézte a gázai népirtást, addig az amerikai stratégák saját munkájukat csodálják – Izraellel együtt –, mint a könyörtelen katonai erő bemutatását. De úgy tűnik, hogy ez a stratégia is zátonyra futott a Hormuzi-szorosban.
Sajnos, mivel ez a motiváció, nem számíthatunk arra, hogy a béke egyhamar kitör. Az amerikai tűzszünetek taktikai jellegűek. Trump hatalmas összegekkel növeli az amerikai katonai költségvetést, és azt követeli, hogy a többi NATO-tag is tegyen hasonlóképpen.
Egyre több felszólítást fogunk hallani arra, hogy a hadviselést finanszírozzák, ne a közszolgáltatásokat vagy a jólétet – ahogy azt Kemi Badenoch, George Robertson és Rachel Reeves is tette nemrég.
Kétségtelen, hogy ehhez a kampányhoz a brit Munkáspárt oldaláról is sokan csatlakoznak majd. Ellen kell állnunk nekik, megszorító politikájuknak és örökös háborúiknak. Nem tesznek minket biztonságosabbá vagy gazdagabbá. Ellenezni kell az örökös háborúikat, a saját érdekünkben, és az egész emberiség érdekében.
Írta: Diane Abbott, Hackney North és Stoke Newington választókerület parlamenti képviselője forrás: Morning Star
Több halász a Primicias című újságnak azt nyilatkozta, hogy amerikai hajók megtámadták, elrabolták és El Salvadorba vitték őket. Több eltűnt halász családja attól tart, hogy szeretteik sorsa is ez lehetett.
Egy ecuadori halász megdöbbentő állítást tett a Primicias újság nemrég megjelent riportjában. Erick Fabricio Coello Saltos azt állította, hogy őt és 19 másik halászt a nyílt tengeren drónok támadták meg, majd egy amerikai hajó elrabolta őket.
Vallomása szerint csuklyát húztak a fejükre, egyfajta konténerben tartották fogva, és több mint egy hétig szállították őket El Salvadorba. Ott az ecuadori halászokat átadták a helyi hatóságoknak, akik orvosi vizsgálat után egy befogadó központban tartották őket, amíg ki nem toloncolták őket Mantába (ami a családjaiknak közel 400 dollárjába került).
Visszatérése után a 27 éves Coello elmondta, hogy látásának közel 90 százalékát elvesztette, dobhártyája pedig jelentős károsodást szenvedett a Don Macát megrázó erős robbanástól. Bal dobhártyája perforált, jobbja pedig véglegesen tönkrement. Ezenkívül a halász azt mondja, hogy rémálmoktól szenved, és számos kérelmet nyújtott be, hogy pénzt szerezzen fizikai és pszichológiai bajainak kezelésére.
„Amit átéltünk, nagyon nehéz volt, ez a trauma velem marad. Néha éjszaka megijedek; visszajönnek az emlékek. Végleg felhagyok ezzel a halász élettel. Soha többé nem mennék halászni… Én voltam a leginkább érintett ember a hajón, mert mindez akkor történt, amikor a kabinban a ruháimat akasztottam ki, és nem tudtam lemászni” – mondta Coello a Primicias újságnak.
Elmondása szerint 7000 dollárra van szüksége a szemműtéthez és további 4500 dollárra a dobhártya-műtéthez, nem számítva a napi közel 60 dollárt, amit orvosi látogatásokra költ. Mantában több tombolát és bingójátékot szerveztek a pénzgyűjtésre; Coello azonban segítséget kért a hatóságoktól, de még nem kapott választ.
Egy támadás krónikája
Coello elmondja, hogy a támadás a nyílt tengeren történt. A halászok március 17-én indultak a Manabí tartományban található Manta kikötőjéből a Don Maca fedélzetén, hat vonóhálós hajóval együtt, amelyeket a halászok a nyílt tengeren halak fogására használnak, majd a zsákmányt átrakodják az anyahajóra.
Egy este, több napos tengeri tartózkodás után, észrevettek egy, a halászok napi műveletei számára ismeretlen hajót, amely a Don Macához közeledett; Coello szerint az egy tonhalhalász hajóra hasonlított. Nem sokkal később észrevettek egy drónt, amely a hajójuk felé közeledett, majd elrepült. Coello azt mondja, videóra vette a drónt és elküldte az apjának.
Két nappal később megtörtént a támadás: „Hirtelen egy robbanás volt, aztán egy másik; csupa vér voltam.” Ezt követően az ecuadori halász, egy 4 éves autista kisfiú apja elmeséli, hogy néhány halász csónakba szállt, és a különös hajóhoz evezett. Ott megkérdezték tőlük, hányan vannak, hányan sérültek meg, és hogy hozzák az összes halászt a hajójukhoz. A halászok engedelmeskedtek.
A halászok állítása szerint ott csuklyát húztak rájuk, megbilincselték őket, és bezárták őket, amíg meg nem érkeztek El Salvadorba. Coello szerint a feltételezett elfogók azt mondták a salvadori hatóságoknak, hogy találkozásuk véletlen volt, de szerinte ez hazugság: „A gringók azt mondták nekik, hogy a vízben találtak minket, fekve, sodródva, hajótöröttként. De nem így történt.”
Más hajók megtámadva és eltűnve
A Don Maca-incidens nem tűnik egyedülálló esetnek az ecuadori hajók elleni támadások között a nyílt tengeren. Néhány nappal ezelőtt a Negra Francisca Duarte II hajó eltűnt legénységi tagjait megtalálták El Salvadorban, és nagyon hasonlót jelentettek, mint amit a Don Maca halászai leírtak: drónok repkedtek felettük, robbanások a fedélzeten, a legénység fogva tartása és átszállításuk El Salvadorba.
„Halászatból tartottunk vissza; nem voltunk felfegyverkezve. Hirtelen megláttunk egy drónt, amely közeledett és felrobbant a kormányfülkében. Aztán hátranéztem; a tűz már terjedt… Két csónakkal egy amerikai hajóhoz közeledtünk, ők megbilincseltek és fogolyként bántak velünk. Féltünk, hogy megölnek minket” – mondta Hernán Flores, a Negra Francisca Duarte II kapitánya a Primiciasnak.
Ezek a közelmúltbeli beszámolók arra késztették a Fiorella fedélzetén munkába induló eltűnt halászok családjait, hogy attól tartsanak: nekik is ez lett a sorsuk. A nyolc halász Jaramijóból és Mantából 2026. január 20. óta eltűnt.
„Két személyzeti tag visszatért (egy kis csónakban), mert saját maguknak horgásztak, de mielőtt az (anya)hajó eltűnt, látták, hogy egy drón körözött felettük, mégis folytatták a halászatot; ezt követően füstöt láttak északra” – nyilatkozta Juan Alvia Cevallos, az eltűntek családjainak ügyvédje.
Az egyik eltűnt halász édesanyja, María Cueva a következőket mondta: „A két túlélő azt mondja, látták a drónt és egy járőrhajót. Biztosak vagyunk benne, hogy ők (az Egyesült Államok) vitték el őket, ahogy a többi hajóval is tették. Azt akarom, hogy a fiam hazajöjjön.”
Az ecuadori kormány „furcsa” válasza
Az ecuadori kormány részéről, amelyet a Trump-kormány szélsőjobboldali szövetségese, Daniel Noboa vezet, a körültekintő csend fenntartása mellett döntöttek. Amikor Ecuador külügyminiszterét, Gabriela Sommerfeldet megkérdezték az ecuadori halászok elleni esetleges amerikai támadásokról, a diplomácia vezetője kitért a kérdés elől: „Nem tudnám biztosra mondani, hogy milyen tevékenységekbe folytak bele a halászok, vagy milyen helyzetekbe kerültek… Az illetékes hatóságok, különösen a biztonságért felelősek, meg tudják majd mondani, milyen tevékenységeket végeztek.”
A halászok és családjaik kategorikusan elutasították a vádaskodást, miszerint a nyílt tengeren megtámadott és elfogott ecuadoriak drogdílerek lettek volna: „Ezek csak halászok, nem drogdílerek, tolvajok vagy gyilkosok – ez nem indok arra, hogy elvitték őket” – állítja María Mero, a Fiorella halászainak rokona.
Jorge Chiriboga ügyvéd egyetért: „Erőszakot kellett elszenvedniük a nyílt tengeren annak ellenére, hogy semmi közük illegális tevékenységekhez; fegyvertelenek, halászatból tartottak vissza, és megtámadta őket egy külföldi nemzet.”
Ezenkívül Chiriboga elmondta a Primiciasnak, hogy jogi panaszt tesz, és az ügyet az Országgyűlés elé viszi a tények kivizsgálása érdekében, és követelte az ecuadori hatóságoktól, hogy biztosítsák a más országok által megtámadott ecuadoriak tiszteletben tartását: „Ez egy terrortámadás az ecuadori halászok ellen az ecuadori állam kizárólagos gazdasági övezetében; ezért Ecuador, az Állam és a Kormány feladata, hogy megvédje az ecuadori polgárok érdekeit.”
Egyelőre a támadástól való félelem sok halászt arra késztetett, hogy ne menjenek ki a tengerre, és így lemondjanak az egyik kevés bevételi forrásról, ami Ecuador part menti területeinek lakosai számára elérhető. Ehhez jönnek a zsarolók és a halászokra leselkedő kalózhajók állandó fenyegetései, amelyek terror, bizonytalanság légkörét és a túléléshez létfontosságú bevétel elvesztésének kockázatát teremtették meg.
„Ez a város gazdaságát is károsítani fogja, és megnehezíti az emberek felvételét a tengeri munkára, mert a családjaik félnek attól, hogy nem térnek vissza” – mondta Chiriboga.
Quito és Washington: kétségbevonhatatlan katonai szövetség
A Noboa-kormány tagja az Amerika Pajzsa (Shield of the Americas) elnevezésű, féltekényi katonai szövetségnek, amely több latin-amerikai jobboldali kormány és Washington között jött létre, és amelynek keretében az amerikai erők vezetnék a terrorizmus elleni tevékenységeket az egész Amerikában.
Így Quito és Washington bejelentette az összehangolt katonai műveletek megkezdését ecuadori területen. Az egyik ilyen művelet során az amerikai és ecuadori erők egyaránt olyan videókat tettek közzé, amelyeken egy állítólag drogdílerek által használt épület bombázása látható, bár több emberi jogi csoport, helyi lakosok és a The New York Times azt állította, hogy egy tejüzem volt. A bombázást követően a térség lakosai arról számoltak be, hogy ecuadori erők megverték és áramütéssel kínozták őket.
A Noboa-rezsim megtestesíti azoknak az eliteknek a logikáját, amelyek túlélése nem az ország fejlődésétől, hanem a birodalmi uralom fenntartásától függ
Miután elvesztette a 2025. november 16-i népszavazást – amikor az ecuadori nép elutasította a kormány négy kérdését, beleértve azt is, amely megnyitotta volna az utat a külföldi katonai támaszpontok előtt –, Daniel Noboa rezsimje felgyorsította a demokrácia elleni támadást. Az ezt követő hetekben többoldalú műveletet indított, amely együttesen egy olyan fél-diktatúrát képez, amely feladta az ország szuverenitását az USA geostratégiai projektjének, miközben jogi úton eltávolítja fő politikai ellenfeleit, és előkészíti a valódi verseny nélküli választásokat.
Az Egyesült Államok kijelöli a területet
2026. március 5-én Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter a „Kartellek Elleni Amerikák Konferenciáján” bejelentette a „Nagy-Észak-Amerika” doktrínáját: az egyenlítőtől északra fekvő összes terület, beleértve Ecuadort is, az Egyesült Államok „azonnali biztonsági övezetét” képezi. Tizenkét nappal később Joseph Humire védelmi miniszterhelyettes-helyettes a Kongresszus előtt tanúskodott, hogy Ecuador „az első latin-amerikai ország lett, amely közös szárazföldi támadásokat hajtott végre a kartell infrastruktúrája ellen”. Hegseth ünnepelt: „Először Ecuador. Most a Keleti-Csendes-óceán.” Ecuador ennek a tervnek a kísérleti modelljévé vált.
Ez egyenes ellentmondásban áll a novemberi szavazással: 67% utasította el a külföldi katonai támaszpontokat. Az Egyesült Államokkal már aláírt eszközök láncolata Ecuador légi-, tengeri-, szárazföldi- és kiberterének megszállását jelenti, beleértve a Galápagos-szigetcsoport használatát – amely kulcsfontosságú csomópontja a Csendes-óceáni Biztonsági Sokszögnek Washington Kína geopolitikai bekerítésére irányuló katonai tervében. Ezek a szerződések – amennyire ma tudjuk – a következők: a Status of Forces Agreement (SOFA), amely diplomáciai mentességet biztosít az amerikai erőknek ecuadori területen; egy Shiprider-megállapodás, amely lehetővé teszi az amerikai fegyveres erők számára, hogy ecuadori tengeri területekre és légtérbe lépjenek, hogy megállítsák, fedélzetre szálljanak és ellenőrizzék a kábítószer-szállítással gyanúsított hajókat; valamint az Ecuador-Egyesült Államok Együttműködési Törvény, amely egyebek mellett magában foglalja az amerikai beavatkozást az igazságszolgáltatási rendszer „megerősítésébe” és a bűnüldözésnek a korrupció elleni küzdelemben való felhasználásába.
Az üres terület: törvényen kívül helyezés és választási csalás
Március 6-án, egy nappal Hegseth bejelentése után, Joaquín Viterbi, a Közigazgatási-Választási Bíróság (TCE) bírája elrendelte a Revolución Ciudadana (RC), a fő ellenzéki párt kilenc hónapra szóló ideiglenes felfüggesztését. Az intézkedést kevesebb mint 48 óra alatt hozták meg, az ügyvezető főügyész által a „Caja Chica” ügyben benyújtott panasz alapján. A mozgalom ügyvédje rámutatott, hogy az eljárás egyéneket érint, nem a politikai szervezetet, így az intézkedés eljárásjogilag tarthatatlan. A TCE március 26-án helybenhagyta a döntést. Az RC mellett a baloldali Unidad Popular és a jobboldali Construye párt is feloszlatással néz szembe.
Három héttel később a Nemzeti Választási Tanács (CNE) 4 az 1 ellenében megszavazta, hogy a helyi önkormányzati választásokat 2027. február 14-ről 2026. november 29-re hozzák előre, az El Niño jelenség miatti esőzések kockázatára hivatkozva. Sem az 1998-as El Niño – amely sokkal erősebb volt, mint amilyenre számítanak –, sem a világjárvány nem vezetett a választások előrehozatalához Ecuadorban. A strukturális ok matematikai: a jelöltek regisztrációs időszaka – 2026. augusztus 2–17. – az RC kilenc hónapos felfüggesztésének időszakába esik. A fő ellenzéki erő nem tudna jelölteket állítani. Amikor az első alkotmányossági kifogások ezen aktus ellen eljutottak az Alkotmánybírósághoz, Diana Atamaint, a CNE elnöke szankciókkal fenyegette meg a bírákat, ha beavatkoznának.
Az ország eladása
Március végén Noboa „kölcsönös kereskedelmi megállapodást” írt alá Washingtonnal, amelynek kölcsönössége fikció: lehetővé teszi az amerikai cégek számára, hogy nyereségüket adófizetés nélkül kivonják, arra kötelezi az országot, hogy polgárai személyes adatait az Egyesült Államokba továbbítsa, és kikényszeríti az amerikai egészségügyi előírások elfogadását a mezőgazdasági import tekintetében, ezzel aláásva az élelmiszer-szuverenitást. Ehhez járul a 2025 márciusában Erik Prince-cel, az Academi (volt Blackwater) vezetőjével aláírt „stratégiai szövetség”, amely megsérti az alkotmányt és a Zsoldosok Toborzása Elleni Nemzetközi Egyezményt, amelynek Ecuador aláírója. Amit eladnak, az nem csupán a vámtételek: az az egész ország.
Háború külföldön, elnyomás itthon
Március 16-án és 17-én ecuadori erők közös műveletet hajtottak végre az Egyesült Államokkal a kolumbiai határon, és kolumbiai hatóságok szerint kolumbiai területet bombáztak, 27 halálos áldozatot okozva. A Pentagon a műveletet „A narkoterroristák teljes kiirtására irányuló műveletként” keretezte, ugyanazzal a kifejezéssel, amelyet a rezsim bizonyítékok nélkül alkalmaz a szociális és őslakos mozgalmakra. A hadművelet egy tejgazdaságot semmisített meg, nem egy droglaboratóriumot.
Szintén márciusban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a fegyveres erők felelősek négy afro-ecuadori gyermek 2024 decemberi kényszereltűntetéséért és haláláért, akiknek elszenesedett holttestét egy autópályán találták meg. Március 25-én az ENSZ Kényszereltűntetési Bizottsága legalább 51 áldozatot dokumentált, köztük kiskorúakat, akiket állambiztonsági szervek vettek célba, többnyire afro-ecuadori közösségekben Esmeraldas, Guayas és Los Ríos tartományokban.
A megválasztott ellenzéki párti tisztségviselőket üldözik: Guayaquil (az ország legnagyobb városa) polgármestere előzetes letartóztatásban van egy vitatott ügyben; Quito polgármestere ellen eljárás indult egy lawfare-ügyben. Legalább tíz őslakos vezető, szociális mozgalmak vezetője és ellenzéki csoport ellen több jogi eljárás folyik, bankszámláikat befagyasztották, jogaiktól megfosztották őket.
Ez az öt front – az amerikai hadigépezetbe való integráció, az ellenzék törvényen kívül helyezése, a választási naptár manipulálása, a gazdasági szuverenitás feladása és a belügyi elnyomás – egyetlen művelet összetevői. A Noboa-rezsim megtestesíti azoknak az eliteknek a logikáját, amelyek túlélése nem az ország fejlődésétől, hanem a birodalmi uralom fenntartásától és a „Donroe-doktrínának” való engedelmességtől függ. Az a tény, hogy Noboának jogi felfüggesztéssel és választási csalással kell eltávolítania fő politikai riválisát, az RC-t, felfedi, hogy a kormány nem rendelkezik azzal az erőegyensúllyal, amelyről azt állítja, hogy birtokolja. Az ellenállás folytatódik. Az ecuadori nép a 2025. szeptember–októberi sztrájkkal megmutatta, hogy tudja, mi történik, és hogy ellenáll, az állandó zaklatás és üldöztetés ellenére.
Írta: Pilar Troya Fernández, ecuadori antropológus, nemzetközi tanulmányok mesterdiplomáját a Chilei Egyetemen szerezte, a Tricontinental Társadalomkutató Intézet kutatója. Az Országos Tervezési Titkárság, a Felsőoktatási, Tudományos, Technológiai és Innovációs Titkárság tanácsadója, valamint Ecuador felsőoktatásért felelős főtitkárhelyettese volt. Jelenleg Brazíliában él.
Az ügy legutóbbi tárgyalásán az elnöklő bíró megkérdőjelezte az Egyesült Államok Venezuela elleni szankcióinak szükségességét, tekintettel a két ország közötti kapcsolatok változására.
Április 1-jén, szerdán az Egyesült Államok felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével, Delcy Rodríguezszel szemben – derül ki az amerikai pénzügyminisztérium weboldalának frissítéséből. A lépés jelentős fordulatot jelent Washington a karibi ország ellen évtizedek óta tartó szankciós rendszerében. Alig néhány nappal korábban, március 26-án Nicolás Maduro venezuelai elnök és Cilia Flores first lady másodszor jelent meg a bíróság előtt New Yorkban, ahol a Venezuelával szembeni szankciók váltak a vita kulcspontjává, felszínre hozva az Egyesült Államok–Venezuela kapcsolatok jelenlegi állapotának alapvető ellentmondásait.
Majdnem három hónap telt el azóta, hogy Madurót és Florest a „Feltétlen elszántság” hadművelet keretében elrabolták Venezuelából. Azóta a New York-i Brooklynban található Metropolitan Fogdában tartják fogva őket, miközben az amerikai kormány építi ellenük a vádat, hogy alátámassza a kábítószer-terrorizmus és kábítószer-kereskedelem koholt vádjait.
A letartóztatás és az egyoldalú amerikai katonai akció törvénytelenségein túl egy kulcsfontosságú szabálytalanságot is felvetett Maduro és Flores védelme: a jogi költségek kifizetésének korlátozását. Az Egyesült Államok által Venezuelával szemben alkalmazott kiterjedt egyoldalú kényszerintézkedések miatt Venezuela kormánya (amely már hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesített Donald Trump kormányával) nem tud állami forrásokat átutalni az Egyesült Államokba a jogi védelem kifizetésére.
A letartóztatást követő napokban a Külföldi Vagyonellenőrzési Hivatal (OFAC) engedélyezte, hogy a venezuelai kormány fizesse az elnök és a first lady jogi védelmét, de órákkal később ugyanez a szerv visszavonta Maduro védelmének kifizetésére vonatkozó engedélyt, nemrég pedig Flores engedélyét is visszavonta. Ez azt jelenti, hogy Maduro és Flores védőcsapatai jelenleg nem kapnak fizetést, és ahogy védelmük érvel, az amerikai kormány aláássa a vádlottak alkotmányos védelemhez való jogát.
A kérdést a venezuelai elnök ügyvédje, Barry Pollack vetette fel a bíróságnak írt, február 20-án kelt levelében. Pollack ezt írta: „Azzal, hogy nem engedélyezi Venezuela kormányának Maduro úr védelmi költségeinek kifizetését, az OFAC akadályozza Maduro úr azon képességét, hogy ügyvédet fogadjon, és ezáltal a hatodik alkotmánykiegészítés szerinti jogát a saját választása szerinti ügyvédhez.”
Pollack levelében jelezte, hogy már kérte az OFAC-tól az engedély visszaállítását, de a publikálás időpontjáig a hivatal ezt megtagadta. Pollack ezért indítványt nyújtott be a bírósághoz, hogy ha a kifizetés nem engedélyezett, a bíróság rendeljen ki közülük védőt az elnök és felesége képviseletére, vagy utasítsa el a vádaikat, mivel jogaikat megsértik.
Ez az ügy volt a New York-i Dél Kerületi Szövetségi Bíróság előtt március 26-án, Maduro és Flores második bírósági megjelenésekor.
„Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?”
Egyesek számára a március 26-i eljárás olyan volt, mint bármely más, jogi szakszókinccsel terhelt, technikai tárgyalás, ahol az ügyvédek a bíró előtt korábbi bírósági döntések hasonlóságairól és különbözőségeiről, valamint arról érveltek, hogy azok kimenetelei alkalmazhatók-e ebben az esetben (kivéve azt a különleges tényt, hogy a vádlott az alkotmányos államfő, akit katonai művelet keretében raboltak el). „A Luis és Stein-ügyek azt mondják, hogy joga van a választott ügyvédhez, ha tisztán források állnak rendelkezésre!” – jelentette ki Pollack, hivatkozva egy Legfelsőbb Bírósági döntésre és a Második Kerületi Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának ítéletére a hatodik alkotmánykiegészítésnek a jogi költségekkel kapcsolatos részéről.
De a védelem, a vád és a bíró közötti jogi viaskodás mögött egy vita zajlott az amerikai külpolitikáról, valamint azokról az ellentmondásokról és nehéz helyzetről, amelyeket az USA a január 3. utáni valóságban teremtett.
Először a 92 éves Alvin Hellerstein bíró kérdőjelezte meg az amerikai kormány Venezuelával kapcsolatos megközelítésének logikáját, és vádolta meg a kormányt azzal, hogy állítólagos külpolitikai megfontolásokat használ az alkotmányos jogok megsértésére. „Mi a kormány érdeke most abban, hogy blokkolja [Venezuela] forrásait?” – kérdezte Kyle Wirshba amerikai ügyészt, aki azt válaszolta: „Nemzetbiztonság és külpolitika.” A bíró folytatta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával…” majd később megkérdezte: „Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?” Wirshba tanácstalannak tűnt, és ragaszkodott hozzá, hogy az OFAC-nak joga van a számára megfelelőnek tűnő döntéseket meghozni.
Hellerstein bíró ismételten hangsúlyozta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával; az olaj azért fontos, mert a Hormuzi-szoros miatt van.” Ezután egy olyan megjegyzést tett, amely látszólag teljesen felforgatta a kormány azon ragaszkodását, hogy a szankciókat a jelenlegi helyzetben is fenntartsák. „A szankciókat bevezető rendeletet Obama elnök adta ki 2015-ben. Az érdekek már nem érintettek. Maduro és Flores itt vannak az Egyesült Államokban, és a helyzet Venezuelában más.”
„Az amerikai kormánynak joga van szankciókat alkalmazni a nemzetbiztonsági célok érdekében” – vágott vissza Wirshba, ami arra utalt egyesek számára, hogy az amerikai kormány egyoldalú szankciók külföldi vezetőkkel és országokkal szembeni alkalmazásának képességét nem fogják megtámadni.
Hellerstein azonban továbbra is kitartott amellett, hogy „a védelemhez való alkotmányos jog felülírja a kormány szankcióhoz való jogát”, hozzátéve, hogy „a venezuelai kormány már nem érintett azokban a rendeletben felsorolt atrocitásokban… kijavítottuk… a rendelet célja már megszűnt. A jelenlegi szükséglet a védelemhez való jog.”
A bíró és az amerikai kormány ügyvédje közötti heves szóváltás alakult ki, és bár Hellerstein többször is kijelentette, hogy a források megtagadása ebben az esetben a hatodik alkotmánykiegészítés megsértését jelentené, fenntartotta a döntést a kérdésben. Ezenkívül, ahogy a szóváltás során kiderült, a bíró nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy utasítsa az OFAC-ot az engedélyek kiadására. A következő tárgyalás időpontját nem tűzték ki, és az sem volt egyértelmű, hogy a bíró mikor hozza meg véleményét.
Washington Maduro és Flores elleni pere dinamikus geopolitikai helyzet közepette bontakozik ki. Az amerikai–izraeli háború Irán ellen arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy újragondolja a korábbi szigorú álláspontját, mint például a venezuelai és orosz olaj teljes körű szankcionálása, ami viszont arra kényszeríti, hogy módosítsa diplomáciai kapcsolatait ezekkel az országokkal. A múlt héten, miután Venezuela és az USA helyreállította diplomáciai kapcsolatait, Venezuela újranyitotta washingtoni nagykövetségét. Az irodát 2019 óta zárták be, amikor Trump elismerte Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökeként. Az USA most felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével szemben, miközben a bírósági eljárás feltárta az Egyesült Államok a karibi országgal szembeni politikájának ellentmondásait, amelyek magát a tárgyalás folytatását is veszélyeztették.
Az USA Venezuela vezetői elleni ügye nem korlátozódik csupán a jogi szférára, hiszen mint minden más, ezt is a történelem dialektikája és a nemzetközi erőviszonyok állandóan változó dinamikája alakítja.
Uruguay 20 tonna tejport küld Kubának – jelentette be kedden, együttműködve Mexikóval, hogy enyhítse a karibi szigetország súlyos energia- és gazdasági válságát.
Claudia Sheinbaum mexikói elnök kormánya felel a szállítmány logisztikai részleteinek összehangolásáért – amely így is dacol az Egyesült Államok folyamatos blokádjával –, a részleteket később közlik.
A segélykezdeményezés része a növekvő regionális erőfeszítéseknek Kuba támogatására, miközben az Egyesült Államok egyre nagyobb nyomást gyakorol nyílt kísérletként a kubai kormány megdöntésére.
Sheinbaum elnök megerősítette, hogy a múlt héten tárgyalásokat folytatott a kubai hatóságokkal a kőolajszállítások – amelyek létfontosságúak Kuba számára – újraindításáról.
A Kuba elleni 60 éve tartó, illegális amerikai blokád által okozott nehézségek tovább súlyosbodtak az Egyesült Államok január 3-i, Venezuela elleni illegális és kiprovokálatlan támadását követően, amely során 100 ember meghalt, az ország elnökét és first ladyjét, Nicolás Madurót és Cilia Florest pedig elrabolták.
A Trump-kormányzat leállította a nyersolaj- és benzinszállítmányokat Kubába, és azzal fenyegetett meg minden országot, hogy súlyos szankciókat vet ki rájuk, ha nem tesznek eleget.
Robosztus diáktüntetések kérdőjelezik meg José Antonio Kast szélsőjobboldali elnök politikáját, alig két héttel első hivatali ciklusának kezdete után. Hasonló ellenállás szerte Latin-Amerikában arra utal, hogy a régióban a szélsőjobb gyors térnyerését nem hagyják majd ellenőrizetlenül a munkások és a diákok.
Chile új jobboldali elnöke, José Antonio Kast nemrég lépett hivatalba, és máris megkezdődtek a kormány elleni tiltakozások. Több ezer középiskolás diák vonult az utcára, hogy tiltakozzon az üzemanyagárak emelése és az állami oktatást érő támadások ellen. Az első kérdés, ami eszünkbe jut, hogy vajon ezek a diákok az aktivisták új generációját képviselik-e, előrevetítve további mozgósításokat. És vajon a munkásmozgalom is felveszi-e velük együtt a harc zászlaját? Ezt az ellenállást fel kell építeni, miközben szem előtt kell tartani a Szocialista Párt és a Kommunista Párt, valamint Gabriel Boric volt elnök Széles Frontjának közvetítő (és elavult) vezető szerepét.
Chilei elvtársaink a Forradalmi Munkáspártból (PTR), akik a nemzetközi szervezetünknek, a Permanent Revolution Currentnek (CPR-FI) a tagjai, már most rövid mézeshetekről beszélnek. Kast hivatalba lépése óta eltelt két hét alatt szembesült környezetvédelmi mozgósításokkal az ő kiaknázásorientált politikája ellen, egy hatalmas láboskolompálós tüntetéssel Santiago-ban, és diákmozgósításokkal (amelyek Chilében mindig mélyebb problémák hangvételéül szolgálnak). Ezen ellenállás fejlesztése és Kast teljes programjának meghiúsítása érdekében azt javasolják, hogy szükséges előmozdítani és megerősíteni a helyi szerveződéseket, és egy Országos Sztrájk Front (National Strike Front) irányába haladni.
De miért szembesülnek a Kastéhoz hasonló jobboldali kormányok ilyen rövid mézeshetekkel?
Az egyik lehetséges válasz az, hogy Kast elnök egy Milei-féle húzást visz véghez – vagyis keményen lecsap a kezdetektől, amíg a választási eredmények még frissek, aztán meglátja, mi történik. Maga Milei is nyilvánosan kritizálta (volt) jobboldali szövetségesét, Mauricio Macri-t amiatt, hogy langyos volt, sőt gyáva, mert nem merte bevezetni azokat a kemény és abszolút megszorításokat, amelyeket a jobboldal szükségesnek tart. Úgy tűnik, a politikai következtetés Macri kudarcaiból az volt, hogy „követnünk kell Machiavelli mondását”, a politikai stratégia klasszikus elvét: „a rosszat egyszerre kell elvégezni, a jót pedig apránként adagolni.” Úgy tűnik, a Mileihez és Kastéhoz hasonló politikusok úgy gondolják, hogy a rosszat egyszerre és rögtön az elején kell elvégezni, és minél előbb, annál jobb. Ez kétségtelenül kockázatos játék, de a jobboldal lelkes Milei eddigi eredményeitől.
Bolívia egy másik példa a rövid mézeshetekre. Decemberben tiltakozások kezdődtek az üzemanyagárak emelése ellen, Rodrigo Paz jobboldali elnök (aki november 8-án lépett hivatalba) rendelete megszüntette az üzemanyag-támogatásokat, ami hatással volt a gazdálkodókra, és megemelte az alapvető fogyasztási cikkek árait. Útblokádok és menetelések indultak La Paz felé egy olyan dinamikus folyamatban, amely Paz bukásához vezethetett. A COB (Bolíviai Munkásközpont) nyílt árulása – amely tárgyalásokat folytatott a kormánnyal, hogy megoldást találjanak – kellett ahhoz, hogy véget vessen a folyamatban lévő küzdelemnek.
LOR-CI elvtársaink (Negyedik Internacionálé Forradalmi Munkásligája), amely szintén a CPR egyik pártja, kifejtik, hogy a bolíviai küzdelmek ciklusa korántsem ért véget. A COB (Bolíviai Munkásközpont) vezetése és a kormány közötti megállapodás elegendő volt a nemzeti felkelés megfékezéséhez és megakadályozásához. De a munkásosztály megmutatta harcra való képességét és helyi szerveződési erejét, és egy nyílt strukturális válság továbbra is fennáll. A kihívás az, hogy felvértezzük ezt az erőt egy olyan programmal és szervezettel, amely szembeszáll a tőke uralmával, és perspektívát nyit a szocialista átalakulásra.
Nyilvánvaló, hogy a sokkterápia – azaz a tömegek megsarcolása, amint egy kormány hivatalba lép – önmagában nem működik. Egy brutális kezdeti kiigazításhoz, hogy elkerüljék a hatalmas tömegek ellenállását, olyan közvetítőkre van szükség, akik tompítani vagy szétszerelni tudják a támadásra adott választ, amint az Chile és Bolívia példáiban is látható. Argentínában, amint Myriam Bregman képviselőnő kifejtette, Milei ereje a szakszervezeti vezetés árulásából fakad, kezdve a CGT-vel, a peronista párt vezetőivel és a kormányzókkal, akik a maguk részét a Kongresszusban a peronista képviselőik és szenátoraik révén játsszák. Mivel már tudjuk, hogy az ilyen kiigazításokat a jobboldal támogatni fogja, az elégedetlenség visszafogásának kulcsa azoknál van, akik hamisan állítják, hogy képviselik a munkások, a fiatalok, a parasztok és a diákok érdekeit.
Az ilyen közvetítők azonban nem elegendőek. Szükség van elnyomásra is, ezért megerősítik a kényszerítő rendszert. Nem meglepő módon ezt tette meg elsőként Patricia Bullrich, Milei jelenlegi nemzetbiztonsági minisztere, amikor elfogadta a „tüntetésellenes törvényt” az útblokádok megakadályozására. De a kerítések és az elnyomás nem tudták megállítani a tüntetéseket, legyenek azok a nyugdíjasok intenzív és kitartó élcsapata, akiknek a tömegek rokonszenvét élvezik, vagy a hatalmas demonstrációk, mint amelyek az egyetemek védelmében, vagy a közelmúltban a puccs 50. évfordulóján zajlottak. Hasonlóképpen Bolíviában is gyors volt a kormányzati elnyomás. Alig tizenöt nappal a hivatalba lépés után vízágyúkat és könnygázt vetettek be a középiskolás diákok, a „pingvinek” ellen, ahogyan őket a diktatúrától örökölt oktatási törvény elleni 2006-os hatalmas menetelésekben nevezték.
Amit ezek a jobboldali kormányok egyértelműen nem vettek figyelembe, hogy valamikor, „miután egyszerre elvégezték az összes rosszat”, el kell jönnie annak a napnak is, amikor „a jó dolgokat apránként kell adagolni”. Már nem elég azt mondani, hogy Argentínában csökkent az infláció. Az sem elég, ha hivatalos munkanélküliségi adatokról, a bérek és nyugdíjak javulásáról, vagy a GDP növekedéséről hazudnak. A tömegeket nem lehet becsapni, és a munkások – ahogy Trockij mondta – az „izmukban és idegeikben*” érzik. A középosztály a fogyasztás és az életszínvonal csökkenésében érzi. És mindezek az elemek a termékeny talajai az új lázadásoknak, feltéve, hogy nincsenek mélyreható vereségek, mint az 1960-as és 70-es évek diktatúráié, vagy az 1990-es évek neoliberalizmusáé.
Még mindig abban az időszakban vagyunk, amikor az osztályharc eltérő fokú radikalizálódásával éppen kilábalóban vagyunk a neoliberalizmusból. Ide tartozik Argentína 2001-ben, Bolívia 2003-ban és Chile 2019-ben. A brazíliai intézményes puccs nem volt olyan véres, mint az 1970-es és 80-as évek eleji Kondor Hadművelet (Operation Condor) idején. A bolíviai puccsot pedig gyorsan visszafordították az osztályharc révén. Ezek a tömegek által kivívott erőviszonyok, amelyek még mindig érvényben vannak, és amelyekre támaszkodni lehet. Röviden, ezek a jobboldali kormányok a korábbi, a válságok megoldására irányuló próbálkozások – legyen az peronizmus, Evo Morales politikája vagy a Boric-adminisztráció – iránti mély kiábrándultság eredményeként kerültek hatalomra. Hiányzik belőlük a kezdeti erő; gyengének született kormányok ezek, amelyek csak az ellenzék és a szakszervezeti vezetők árulása, valamint az elnyomás és a fokozott bonapartizmus révén tudják megszilárdítani hatalmukat. Azonban, ahogy fentebb megjegyeztük, mivel nem voltak stratégiai vereségek a munkások és a tömegmozgalmak körében, semmi sem utal arra, hogy a terveiket ne lehetne meghiúsítani az utcákon.
Március elején Donald Trump összehívott tizenkét latin-amerikai jobboldali elnököt az Amerika Pajzsa (Shield of the Americas) csúcstalálkozóra, amelyet egyfajta katonai koalícióként állított be a droghálózatok elleni küzdelemre. A valóságban azonban ez egy módja volt annak, hogy demonstrálják az imperializmusnak való behódolásukat. Kiderült, hogy a találkozó az amerikai elnök és kabinetje egy sor monológjából állt, míg a többiek hallgattak. Ennek ellenére ez a gyűlés a szélsőjobboldal kontinensen átívelő politikai kapcsolatainak megerősítését is szolgálta, olyan kapcsolatokét, amelyek gyökerei a CPAC-hoz (Conservative Political Action Conference – Konzervatív Politikai Akciókonferencia) hasonló fórumokon találhatók. Talán ezekben a politikai arénákban cserélnek tapasztalatokat, és ma már látjuk, hogy amint a jobboldali kormányok hatalomra kerülnek, rögtön a megszorítások terhét zúdítják a tömegekre, Milei módjára.
Ezek az Egyesült Államok imperializmusának való behódolásról szóló megállapodások azonban e kormányzatok sorsát Trump-hoz kötik, aki gyorsan veszít teret Irán elleni háborújában, és belföldi ellenállással néz szembe. A Trump-paktum nagymértékben segítette Mileit a legutóbbi választásokon aratott győzelmében. Az Egyesült Államok imperializmusának támogatása alapvető volt. Mára azonban elterjedt az a vélemény, hogy Trump-nak nagyon rosszul sülhetnek el a novemberi félidős választások, amikor a Képviselőház teljes összetételét és a Szenátus egy részét újraválasztják. Ezen a szombaton visszatértek a No Kings tiltakozások, kifejezve a háború elsöprő arányú elutasítását. Ez tovább növeli a meglévő támogatottság erózióját és a belpolitikai vereséget, amelyet az ICE Minneapolisból való tényleges kiutasítása okozott, és új, a kontinens tömegei számára kedvező helyzetet nyithat. Egy közmondásos szólással élve: ha a ceremóniamester meggyengül, a bohócok még sebezhetőbbek lesznek.
forrás: Leftvoice
* Az idézet feltehetően Trockij 1905 című művére utal. A 16. fejezet első bekezdése szerint: „Ebben a harcban a proletariátus egyedül állt. Senki sem akarta, vagy nem volt képes segíteni rajta. Ezúttal nem a sajtószabadságról volt szó, sem az egyenruhás csőcselék önkényeskedéséről, de még csak nem is az általános választójogról. A munkás azt követelte, hogy biztosítsák izmainak, idegeinek, agyának védelmét. Elhatározta, hogy visszaszerez magának egy részt a saját életéből. Nem várhatott tovább – és nem is akart. A forradalom eseményei során érezte meg először a saját erejét, és ugyanezen események által pillantotta meg először egy más, magasabb rendű életformát. Mintha újjászületett volna a szellemi élet számára. Minden érzékszerve úgy megfeszült, mint egy hangszer húrjai. Új, mérhetetlen, ragyogó világok tárultak fel előtte… Vajon hamarosan megszületik-e a nagy költő, aki újra megörökíti számunkra a dolgozó tömegek forradalmi feltámadását?”
Thiago Ávila brazil aktivistától, aki alig egy héttel ezelőtt több mint 90 órát utazott hajóval a Nuestra América Konvoj részeként, amely humanitárius segélyt szállított Kubába Mexikóból, az argentin hatóságok megtagadták az országba való belépést.
Ávila a Global Sumud Flotilla (GSF) nemzetközi koordinátoraként dolgozik; ez a nemzetközi kezdeményezés több flottillát is indított már, hogy humanitárius segélyt juttasson Gázába, a térség ellen folytatott izraeli népirtó ostroma idején. Minden egyes, Gáza partjainak elérésére tett kísérletet azonban meghiúsítottak az izraeli katonai erők, és az elmúlt években ezen erőfeszítések több száz résztvevőjét letartóztatták, bebörtönözték, majd később kiutasították.
A beléptetés megtagadásával kapcsolatban a bevándorlási hatóságok közölték, hogy amikor Ávila be akart lépni, „figyelmeztetés (alert) jelent meg”. A GSF által kiadott közlemény szerint a döntést „a kormány legfelsőbb szintjei hozták”.
Március 30-án Ávila egy uruguayi rendezvényen vett részt, amelyet egy szakszervezet szervezett, ahol előadást tartott, és bejelentette a humanitárius flottilla egyik montevideói szervezetének létrehozását. Ezt követően megpróbált Argentínába utazni, hogy ugyanezt tegye.
Ávila beszámolója szerint: „Bevittek egy szobába… ahol állandóan azt kérdezték tőlem, mit fogok mondani a sajtótájékoztatón. Arról akartam beszélni, hogy milyen szerepet játszik a Milei-kormány a népirtásban, valamint azokról a megállapodásokról is, amelyeket Argentína az emberi jogok védelme érdekében aláírt (Genfi Egyezmény, Római Statútum), és hogy a kormány kötelessége betartani ezeket a megállapodásokat.”
„Ez nagyon felbosszantotta őket [a bevándorlási rendőröket], és azt mondták nekem, hogy a kormány legfelsőbb szintjeiről érkezett utasítás tiltja a belépésemet [Argentínába], hogy nem vagyok szívesen látott Argentínában, és nem engedik, hogy felszólaljak Argentínában” – tette hozzá Ávila. Míg a kihallgatás zajlott, elmondása szerint sokan gyűltek össze a repülőtér épületén kívül, követelve, hogy engedjék be, köztük több argentin törvényhozó is.
Argentin törvényhozók elítélik a demokráciaellenes intézkedéseket
Myriam Bregman argentin képviselő kijelentette: „A hatóságok maguk is elismerik, hogy semmiféle adminisztratív akadály nincs: ez politikai döntés. Ez a helyzet sérti az összes hatályos jogszabályt, és olyan alapvető alkotmányos garanciákba ütközik, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a mozgás szabadsága és a gyülekezési szabadság.” Továbbá Bregman kijelentette, hogy a döntés, amelyet láthatóan Javier Milei szélsőjobboldali kormányának (az Egyesült Államok és Izrael kulcsfontosságú szövetségese) magas rangú tisztviselői hoztak, számos nemzetközi és nemzeti megállapodást sért.
„Ellentmond azoknak a nemzeti és nemzetközi előírásoknak, amelyek tiltják a politikai alapon történő megkülönböztetést. Súlyos üldöztetéssel és cenzúrával, valamint egy demokráciaellenes precedenssel állunk szemben: a bevándorlási ellenőrzések felhasználásával aktivisták üldözésére és a politikai szerveződés akadályozására. Követeljük azonnali belépését, jogai teljes tiszteletben tartását és e felháborodás megszüntetését” – jelentette ki a Baloldali Front argentin kongresszusi képviselője.
Celeste Fierro képviselő asszony, aki maga is részt vett a Gázába tartó Flottillán 2025 szeptemberében, a maga részéről így fogalmazott: „Az argentin kormány szerint Thiago nem szívesen látott Argentínában. Nem engedik be az országba, pusztán azért, mert védi a palesztin ügyet… Innentől kezdve azt mondjuk: »Nem a nevünkben«. Sokan vagyunk, akik magasra tartjuk a palesztin ügy zászlaját, és ezt továbbra is így lesz.”
A Global Sumud Flotilla egy sajtóközleményben kijelentette: „Ez az incidens, amelyre Argentínában nem volt példa, nemcsak súlyos cenzúraesetet képez, és sérti a legalapvetőbb politikai jogokat és garanciákat, hanem megerősíti a liberális-libertariánus kormány nemzetellenes jellegét és az Egyesült Államok és Izrael állam geopolitikai érdekeinek való behódolását.”
Megfigyelés vagy zaklatás?
Nem ez az első alkalom, hogy „figyelmeztetés” (alert) jelenik meg, amikor Ávila utazik. Március 25-én, miután sikeresen 14 tonna humanitárius segélyt szállított Kubába, a humanitárius aktivistát Panamában letartóztatták, ahová átszállással érkezett utazási útvonalának részeként.
Akkor az aktivista kommunikációs csapata az Instagramon posztolt: „Jelenleg több mint két órája tartják fogva. Utolsó üzenetében Thiago arról számolt be, hogy a kihallgatáson kívül biometriai eljárásoknak is alávetették angolul beszélő, ellenséges rendőrtisztek. Nem sokkal később megszakadt a kapcsolat.”
A Global Sumud Flotilla nyilvánosan bejelentett egy megfélemlítési kampányt, amely Ávila és a szervezet más vezetői ellen irányult egy Gázát elérni kívánó második út előestéjén: „A Global Sumud Flotilla nem riad vissza ettől vagy bármely más cenzúra- vagy megfélemlítési aktustól, és megerősíti elkötelezettségét amellett, hogy április 12-én ismét útra kel több mint 100 hajóval, amelyek a Földközi-tenger térségéből indulnak, és humanitárius segélyt, egészségügyi személyzetet, oktatókat, ökoépítőket és aktivistákat szállítanak, azzal a megingathatatlan eltökéltséggel, hogy áttörjék Gáza hírhedt és illegális blokádját, és támogassák a palesztin civil lakosság által autonóm módon vezetett újjáépítési erőfeszítéseket.”
2025 decembere óta Kuba nem kapott olajszállítmányokat, ami súlyosan veszélyeztette az energiaellátó rendszerét. Az orosz olajszállító tartályhajó érkezésétől azt várják, hogy enyhíti a szigetországot sújtó súlyos helyzetet.
A Kreml néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy az Anatolij Kolodnyik olajszállító tartályhajó nemzetközi vizeken hajózik, hogy 100 ezer hordó olajat szállítson Kubának, amely súlyos energiaválsággal néz szembe az Egyesült Államok megszigorított embargója miatt. Oroszország szerint az olajszállító március 30-án érkezett meg.
Dmitrij Peszkov, az orosz elnök szóvivője egy sajtónyilatkozatban kijelentette: „Oroszország kötelességének érzi, hogy ne maradjon tétlen, hanem megadja a szükséges segítséget kubai barátainknak. Folytatni fogjuk a munkánkat. Még egyszer hangsúlyozom: a kubai nép jelenlegi kétségbeejtő helyzete természetesen nem hagyhat minket közömbösen, ezért tovább fogunk dolgozni ezen a kérdésen.”
Viktor Koronelli, Oroszország kubai nagykövete elmondta, hogy az Anatolij Kolodnyik 100 ezer tonna olajjal érkezett Kubába, „humanitárius segélyként kubai barátaink számára”, bizonyítva Oroszország „készségét, hogy minden lehetséges támogatást megadjon Kubának” válaszul az „Egyesült Államok részéről érkező példa nélküli nyomásra és fenyegetésekre”.
Az orosz hatóságok szerint az olajszállító érkezését diplomáciai úton tették lehetővé. Állítólag több megbeszélés is zajlott magas rangú tisztségviselők között Washingtonban és Moszkvában, hogy engedélyezzék az Anatolij Kolodnyik kikötését Matanzas kubai partjainál, és így üzemanyaggal lássák el a szigetet.
Donald Trump részéről lekicsinyelte mind az orosz hajó érkezésének hatását, mind a saját erőfeszítéseit, amelyekkel meg akarta akadályozni, hogy üzemanyag jusson Kubába. Kijelentette: „Nem bánjuk, ha valaki egy hajórakományt küld, mert szükségük van rá… túl kell élniük… Nem érdekel minket, ha kapnak egy szállítmányt.” Továbbá Trump kijelentette, hogy mivel a havannai kormány „véget ért”, igazából nem számít, ha más országok segítenek Kubának: „Ha egy ország most egy kis olajat akar küldeni Kubának, nekem azzal nincs problémám, akár Oroszországról van szó, akár nem.”
A kubai hatóságok eddig nem adtak ki hivatalos közleményt az orosz olajszállító érkezésével kapcsolatban, bár a szigetország médiái megerősítették, hogy az már megérkezett.
A mainstream médiában megszólaló, névtelen szakértők szerint az olaj körülbelül két hétig segíthet áramot termelni, ami azt jelenti, hogy Havannának ismét meg kell találnia a módját, hogy kijátssza Washington nyomását, amely nem mutatja a visszavonulás jeleit.
Egy Washington által előidézett válság
Az olaj Kuba közelmúltbeli történelmének kritikus pillanatában érkezik. Az Egyesült Államok által egyoldalúan bevezetett, hat évtizedes kereskedelmi és gazdasági embargó mellett Kubát most egy olajembargó is sújtja, amelyet Donald Trump kormányzata szorgalmaz, hogy ismételten megkísérelje megsemmisíteni az 1959-ben Fidel Castro által elindított forradalmi folyamatot.
Washington egyoldalú szankciói miatt – amelyeket az ENSZ Közgyűlése számos alkalommal elítélt – Kuba nem fér hozzá a globális olajpiacokhoz, és nem vásárolhat nyersolajat úgy, mint bármely más ország a világon.
Ez a helyzet 2026-ban tovább romlott. Az Egyesült Államok január 3-i, Venezuelát ért támadását követően, amelynek során Nicolás Maduro elnököt és feleségét, Cilia Florest fogságba ejtették, Kuba elveszítette egyik fő olajbeszállítóját, amelyet villamosenergia-, termelési és élelmiszerelosztó rendszerei működtetésére használt. Január 31-én Donald Trump amerikai elnök egy végrehajtási rendelettel kijelentette, hogy a szigetország „szokatlan és rendkívüli fenyegetést” jelent az amerikai nemzetbiztonságra nézve, és 20%-os szankciókkal fenyegetett meg minden olyan nemzetet, amely üzemanyagot ad el neki.
Kuba egy olyan ország, amely nem rendelkezik jelentős olajkészletekkel vagy vízenergia-forrásokkal, mivel édesvízkészletei korlátozottak. Következésképpen, miután Washington fokozta az ellenségeskedést Kubával szemben, a szigetország történelmi méretű áramszüneteket, műtétek és iskolai órák lemondását, közlekedési rendszerének fokozatos leépítését, valamint nehézségeket tapasztalt az ivóvíz polgári lakosság körében történő elosztásában, más nehézségek mellett. Ez ahhoz vezetett, amit egyes szakértők „kívülről előidézett humanitárius válságnak” neveznek.
Mexikó, Kuba másik fő üzemanyag-beszállítója tett néhány közeledő lépést azzal kapcsolatban, hogy hajlandó lenne újraindítani az olajszállítmányokat a szigetre, de még nem konkretizálta, hogy ez mikor és hogyan történne meg.
A The New York Times (NYT) nemrég megjelent riportja egy amerikai támogatású ecuadori katonai műveletet von kérdőre, amelynek során az Egyesült Államok az USS Nimitz repülőgép-hordozót állomásoztatta ecuadori vizeken. Noboa pedig egy vitatott kereskedelmi megállapodást írt alá Washingtonnal, ami látszólag számos üzleti vezető támogatásába került neki.
Néhány héttel ezelőtt Ecuador Védelmi Minisztériuma állítólagos illegális bányászati táborok elleni bombázásokról számolt be. A kormány több mint 100 műveletet vállalt magára a szervezett bűnözés elleni offenzívája részeként. Ehhez hozzájárul egy, az ország legveszélyesebb tartományaiban már napok óta érvényben lévő kijárási tilalom. Washington megerősítette, hogy együttműködik az ecuadori katonai műveletekben.
Egy közelmúltbeli New York Times-riport azonban megkérdőjelezte, hogy az USA és Ecuador által lebombázott egyik tábor valóban egy drogcsempész tábor volt-e, ahogyan azt állították. A videót az amerikai hatóságok még a miami találkozó előtt hozták nyilvánosságra, ahol az Amerika Pajzsa elnevezésű kezdeményezést aláírták. A riport szerint inkább úgy tűnik, hogy egy tejgazdaságról volt szó.
„A katonai rajtaütés – a gazdaság tulajdonosával, négy munkásával, emberi jogi ügyvédekkel, valamint San Martín – az észak-ecuadori távoli mezőgazdasági város, ahol a rajtaütés történt – lakosaival és vezetőivel készült interjúk szerint – úgy tűnik, hogy egy szarvasmarha- és tejgazdaságot semmisített meg, nem pedig egy drogkereskedő helyszínt” – áll a jelentésben.
Továbbá a riport megerősíti, hogy a megkérdezettek közül többen azt állították: az ecuadori hadsereg kínozta őket. „A farm munkásai elmondták a Timesnak, hogy az ecuadori katonák március 3-án helikopterrel érkeztek, több menedékhelyet és istállókat leöntöttek benzinnel, és felgyújtották őket, miután kihallgatták a munkásokat, és négyüket puskatusokkal megvertek. A munkások közül hárman, akik a kormány megtorlásától tartva névtelenséget kértek, elmondták, hogy a katonák ezután fojtogatták és áramot vezettek beléjük, mielőtt elengedték volna őket.”
A New York Times cikkére válaszul, amely széles körű kritikát váltott ki Daniel Noboa ecuadori jobboldali elnök kormányzatával szemben, a Védelmi Minisztérium és az ecuadori fegyveres erők tagadták az amerikai újság állításait. „A Nemzetvédelmi Minisztérium elutasít minden olyan állítást, amely elferdíti a tényeket. A fegyveres erők továbbra is határozottan fognak fellépni a transznacionális szervezett bűnözéssel szemben…” – közölte a kormány egy hivatalos közleményben.
Ez a riport újabb kérdéseket vet fel Noboa kormányának biztonságpolitikájával kapcsolatban, amely azt állítja, hogy intézkedései valóban működnek és csökkentik a bűnözést az országban. Számos kormánykritikus szerint azonban a közelmúbeli akcióknak nincs meg a kívánt hatásuk, és ehelyett a katonai és rendőri visszaélések számának növekedéséhez vezetnek a polgári lakosság azon szegmensével szemben, akiknek semmi közük a bűnözői csoportokhoz.
De az igazság az, hogy Noboának sürgősen szüksége van népszerűség- és támogatottság-növelésre. Miután 2025 novemberében választási vereséget szenvedett – amikor minden, az ecuadori néppel közös ügyben alulmaradt –, és tekintettel a közvélemény-kutatások által is bizonyított népszerűségének meredek csökkenésére, a kormány reméli, hogy a közelmúltbeli biztonsági intézkedések növelni fogják a végrehajtó hatalom presztízsét.
Ennek érdekében Noboa úgy döntött, hogy ismét a súlyos biztonsági válságra játszik rá, hogy legitimitást szerezzen az általa javasolt bel- és külpolitikai megállapodásokhoz.
Ecuador közeledése az USA-hoz az Amerika Pajzsa kezdeményezés keretében
Március 25-én Noboa elnök a legmagasabb nemzeti kitüntetést adományozta Kristi Noemnek, az amerikai kormány Amerika Pajzsa kezdeményezésének különmegbízottjának. Ez egy új, Donald Trump által szorgalmazott és Latin-Amerika jobboldali elnökei által támogatott féltekényi katonai megállapodás; a kontinentális egyezség célja az amerikai katonai fölény biztosítása a féltekén, valamint a latin-amerikai országok fegyveres erőinek összehangolása Washington geopolitikai érdekeivel.
Mielőtt ezt a posztot betöltötte volna, Noem az Egyesült Államok belbiztonsági minisztereként szolgált. Ebben a minőségében a bevándorlásellenesség egyik legmarkánsabb hangja lett, támogatva a vitatott, az Egyesült Államokban nemrég végrehajtott kitoloncolásokat. Ez erős reakciót váltott ki az ecuadori ellenzékből, amely azzal vádolja Noboa elnököt, hogy az ország legmagasabb kitüntetését annak adományozta, aki állítólag felelős volt több tízezer ecuadori kemény és vitatott módon történő felkutatásáért, elfogásáért, fogva tartásáért és deportálásáért.
Noboát azonban nem tántorítják el az ellenzék kritikái és azok a vádak, melyek szerint kormányzatának az USA-val szemben hazafiatlan és szolgalelkű magatartása lenne. Noem és Noboa szoros kapcsolatot mutatott a volt biztonsági miniszter egy korábbi látogatása során, amelynek során biztonsági projektekben állapodtak meg – olyan projektekben, amelyek – mint most sejthető – összefüggésben állhattak Ecuador Amerika Pajzsa kezdeményezésbe való bekapcsolódásával.
Noem azonban nem érkezett egyedül. Március 24-én bejelentették, hogy az erős nukleáris meghajtású repülőgép-hordozó, az USS Nimitz ecuadori vizekre érkezett, hogy katonai gyakorlatokat tartson a Washington vezette új féltekényi biztonsági stratégia részeként.
Ehhez járul az FBI nemrég megnyitott ecuadori irodája, valamint a két ország közötti biztonsági, katonai hírszerzési és diplomáciai együttműködés elmélyítése, miközben számos ellenzéki vezető Noboa kormányának az amerikai érdekeknek való teljes alávetettségéről beszél.
A Noboa-kormányzat részéről azt állítják, hogy az Egyesült Államokkal kötött megállapodások célja a kábítószer-kereskedelemhez és az illegális bányászathoz köthető bűnözői csoportok legyőzése. A „Fénix-terv” (egy biztonsági kezdeményezés, amelyet Noboa választási kampányai során hirdetett meg) ellenére Ecuador végrehajtó hatalma nem tudta megoldani a bűnözést, amelynek felszámolását megígérte.
Valójában 2025 volt Ecuador történetének legerőszakosabb éve, az ország a világ egyik legmagasabb emberölési arányát regisztrálta (közel 50 haláleset 100 000 lakosra vetítve).
Az USA nyitottnak mutatkozott az ecuadori hatóságokkal való együttműködésre a bűnözés elleni állítólagos küzdelemben, de ez a segítség nem tűnik „ingyenesnek”.
„Egyenlőtlen kereskedelmi megállapodás Ecuador számára”
Az utóbbi napokban kereskedelmi megállapodást írt alá az Egyesült Államok és Ecuador, amelyet Quito kormánya nagy ünnepléssel üdvözölt. Az ország különböző gazdasági és politikai szektorai – amelyek közül sokan korábban Noboa szövetségesei voltak – azonban élesen bírálták a megállapodást, mivel az ország gazdaságpolitikáját Washington geopolitikai céljainak rendeli alá.
A 2026-ban hatályba lépő megállapodás értelmében, ha az USA úgy dönt, hogy szankciókat vet ki egy harmadik országra, Ecuadornak is ugyanezt kell tennie (ami hatalmas kereskedelmi problémákat okozhat Ecuador szerény gazdaságának, amely nem tudna ellenállni egy kereskedelmi háborúnak jelenlegi kereskedelmi partnereivel). Hasonlóképpen, a dél-amerikai ország az Egyesült Államok által támogatott termékeket kapna, ami tisztességtelen versenyt jelentene, ahol egyes jobboldali közgazdászok szerint az amerikai termékek csődöket okozhatnak Ecuadorban.
Valójában ez nem egy szabadkereskedelmi megállapodás, hanem egy olyan egyezség, amelyben Noboa azt állítja, hogy rövid távú előnyei vannak Ecuador számára (egyes vámok megszüntetése), de hosszú távon – az ecuadori üzleti közösség jelentős része szerint – tönkreteheti a fiatal helyi ipart és mezőgazdasági vállalkozásokat.
Ezt így magyarázza Alberto Acosta Burneo jobboldali közgazdász, aki korábban nyíltan védte Noboa kormányzatát: „Ez egy nagyon aszimmetrikus megállapodás… Az amerikai piac zártabb lesz, mint 2025 áprilisa előtt volt. Eközben az ecuadori piac megnyílik, beleértve más kötelezettségvállalások elfogadását is, összhangban az amerikai célkitűzésekkel.”
Ennek következtében Noboa most nyílt kritikával néz szembe a jobboldal azon szegmensének részéről, amely korábban támogatta őt, emellett a Correísmo-mozgalom (amelynek legfelsőbb vezetői ellen folyamatos vizsgálatok vagy perek folynak, amelyek közül sok a jelenlegi kormányzat alatt zajlott) és a baloldali csoportok ellenállásával is szembe kell néznie, amelyek jelenleg egy Noboa elleni visszahívási népszavazást szorgalmaznak.
Ráadásul közelednek a helyi választások. Ezeken a választásokon országszerte tanácstagokat, polgármestereket és prefektusokat választanak. Noboa veresége végleg megmutathatná, hogy politikai projektje már nem vonzó az ecuadoriak számára. Ez gyorsan kételyeket ébreszthet belföldi és külföldi szövetségesei körében. Noboának annyira szüksége van egy győzelemre, mint egy sivatagban eltévedt embernek a vízre, és ennek eléréséhez úgy tűnik, bárki mellé beáll, ha kell – bár kérdéses, hogy ez a kockáztatás kifizetődik-e számára.
A chilei elnök a megválasztása utáni első héten adócsökkentést is elrendelt, és tárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Államokkal a ritkaföldfémek kitermelésének lehetőségéről.
A Kast-kabinet első hete nem maradt észrevétlen. Az új szélsőjobboldali elnök különféle javaslataival, változtatásaival és építkezéseivel felkavarta a közvéleményt, amelyekről sokan azt gondolták, hogy hosszabb időbe telik majd megvalósítani őket.
Az úgynevezett „Vészhelyzeti Kormány” (ez volt José Antonio Kast választási kampányának szlogenje) a vitatott építkezéssel indította meg működését: árkokat és falakat építenek az északi határon. „Ma kezdjük kezelni az illegális migrációt” – jelentette ki Kast.
Fal a bevándorlás megfékezésére
Az úgynevezett „Határpajzs terv” több ezer kilométernyi árok ásását és falak építését írja elő az Arica régióban, a perui határon. A tervek szerint a projektet az Antofagasta és Tarapacá régiókban is megvalósítják majd, a bolíviai határon.
Az új kormány szerint a „Határpajzs” egy „áthatolhatatlan fizikai és technológiai elrettentő rendszer, amely 5 méter magas biztonsági falakat/kerítéseket kombinál mozgásérzékelőkkel és drónos megfigyeléssel felszerelve a hivatalos határátkelőhelyek vagy a felszámolt illegális átkelőhelyek környékén”.
A teljes határszakasz több mint 800 kilométeren húzódik, bár nem lehet pontosan tudni, hogy Kast milyen hosszú falat szándékozik építtetni. A projekt hatalmas gazdasági és tervezési kihívás elé állítja az újonnan megválasztott kormányt, amely csökkenteni ígérte a kormányzati kiadásokat.
Peru aggodalmát fejezi ki
José María Balcázar perui elnök kijelentette, bár tiszteletben tartja chilei kollégája döntéseit, a projekt bizonyos kockázatokat jelenthet Peru számára: „Ez egy elnöki döntés, amelyet tiszteletben tartunk. Demokraták vagyunk, de óvatosságra kell intenünk attól, hogy visszatérjünk a berlini fal építésének idejéhez – egy olyan projekthez, amely végül kudarcba fulladt.”
Hozzátette: „Nem vagyok jós, de azt mondhatom, tiszteletben tartjuk, amit a chilei elnök mond vagy tesz, feltéve, hogy tisztel bennünket és a szuverenitásunkat.”
Kast egyéb neoliberális intézkedései
A vitatott fal építése mellett Kast tárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Államokkal a dél-amerikai ország birtokában lévő kritikus ásványok és ritkaföldfémek kiaknázásáról, amelyekre amerikai cégek áhítoznak. Chile a világ legnagyobb réztermelője, és a világ lítiumkészleteinek egyharmadával rendelkezik.
Eközben választási programjával összhangban Kast adócsökkentést rendelt el, valamint az összes minisztériumban 3%-os közkiadás-csökkentést. Átfogó auditot is kért a minisztériumokban, hogy feltárják a korábbi kormány által elkövetett esetleges szabálytalanságokat, amit egyes kritikusok szerint egy olyan jogi hadviselési (lawfare) folyamat kezdetét jelentheti, amelyet más jobboldali kormányok is elindítottak a térségben hivatalba lépésükkor.
„Azon dolgozunk, hogy Chile rendezetten és békésen visszatérhessen a növekedés útjára” – mondta Kast a sajtónak. Egyelőre azonban kérdéses, hogy a chilei jobboldal meddig hajlandó elmenni régóta dédelgetett projektjeinek megvalósításában. A kormányzó párt egyes törvényhozói már beszéltek az állami oktatási és egészségügyi beruházások csökkentéséről, ami újraélesztheti a diákmozgalmat, amely már korábban is megrendített több kormányt, és majdnem sikerült felforgatnia a Pinochet-korszakbeli, neoliberális alkotmányt, amelyet Chile gazdasági elitje oly nagyra becsül.
A szolidaritásnak ez a megnyilvánulása különböző társadalmi mozgalmaktól, politikai vezetőktől és politikai szervezetektől azokban a napokban érkezik, amikor Trump elnök azzal fenyegetőzik, hogy „átveszi Kubát”. A következő napokban további humanitárius konvojok várhatók.
Március 17-én, kedden este egy konvoj érkezett Havannába humanitárius segélyszállítmánnyal. A konvoj öt tonna gyógyszert és orvosi felszerelést szállított, hogy enyhítse a karibi szigetország kritikus helyzetét.
A Convoy Nuestra América (Nuestra América Konvoj) kezdeményezés részeként szállított segély az Atlanti-óceánon át érkezett Európából, és a havannai José Martí Nemzetközi Repülőtéren landolt. Egyes becslések szerint közel 700 ember járult hozzá a gyógyszerszállítmányhoz. A segély értéke hozzávetőlegesen 500 000 dollárnyi orvosi ellátmány.
A segéllyel együtt csaknem 100 ember érkezett Kubába, akik 13 különböző európai ország több mint 50 szolidaritási szervezetét, szakszervezetét, politikai csoportját és más szerveződését képviselték, valamint magánszemélyek Marokkóból és Algériából. Jelen volt négy európai parlamenti képviselő és számos európai baloldali politikai párt több képviselője is.
Rodrigo Zarza, a Kubai Barátság Intézet európai igazgatója hangsúlyozta, hogy a segély nem csupán anyagi adomány, hanem a szolidaritás kifejeződése is az egészségügy, oktatás, élelmezés és más területeken a kubai nép által elszenvedett nehéz helyzetben, amelyet Washington lépései okoznak. „Ez megmutatja, milyen hatalmas küzdelem folyik ma világszerte Kubáért, ami egyben küzdelem a példáért, amelyet képviselünk” – jelentette ki Zarza.
Hosszú távú agresszió a kubai forradalom elpusztítására
Több mint 60 éve Washington kereskedelmi és gazdasági embargóval sújtja a szigetországot, ami számtalan nehézséget és gazdasági veszteséget okozott. Minden egyes konkrét ürügy mögött az embargó történelmi és folyamatos szándéka az 1959-ben kezdődött kubai forradalom elpusztítása.
Bár a helyzet rendkívül nehéz volt, Kubának sikerült sikeresen fenntartania és fejlesztenie szociális, oktatási, sport- és egészségügyi programjait (amelyek közül több területen évtizedekig vezető szerepet töltött be a régióban) más országok és baráti kormányok, például Kína, Vietnám és – különösen a 21. században – Venezuela szolidaritásának köszönhetően, a 20. század végén induló chavista folyamat óta.
Az Egyesült Államok január 3-i venezuelai támadását követően azonban, amely Nicolás Maduro elnök és felesége, Cilia Flores elfogásával tetőzött, az Egyesült Államok megtiltotta a venezuelai olaj Kubába történő értékesítését, ami azt jelentette, hogy az ország elvesztette fő energiaforrását.
Emellett Trump azzal fenyegetőzött, hogy jelentős vámemelést vezet be bármely olyan országra, amely úgy dönt, hogy olajat ad el Kubának, ami elriasztott olyan országokat, mint Mexikó, amelyek készek voltak olajat küldeni a karibi nemzetnek.
2026 eleje óta egyetlen csepp üzemanyag sem érkezett Kubába, ami ahhoz a helyzethez vezetett, amelyet egyes humanitárius jogi szakértők „humanitárius válságként” írnak le, és amely hatással van az élelmiszertermelésre, a kórházak működésére, a várandós anyák ellátására, a közlekedésre, a vízellátásra és más területekre.
A súlyos válság és a Washington döntése által okozott szenvedés (valamint a legtöbb amerikai rosszallása) ellenére Trump hajthatatlan maradt a kubai kormánnyal szembeni álláspontjában. Egy nemrég tartott sajtótájékoztatón ezt mondta: „[A kubai kormánynak] nincs pénze. Nincs semmijük. Szép tájképük van… Nem hurrikánövezetben vannak, ami kellemes változatosság. Nem fognak pénzt kérni tőlünk a hurrikánok miatt minden héten… Hiszem, hogy meglesz a megtiszteltetésem, hogy átvegyem Kubát.”
További humanitárius segélykonvojokat jelentettek be
Trump állandó fenyegetései ellenére a Kubával való szolidaritás kitart. A március 17-én érkezett humanitárius konvoj nem volt az első, és úgy tűnik, nem is az utolsó. Több hajó indul március 19-én, hogy humanitárius segélyt szállítson Kubának a mexikói Yucatánból, több tonna élelmiszert, gyógyszert, higiéniai terméket és napelemet szállítva.
A hajók várhatóan március 21-én érkeznek Havannába. A flottát a neves Global Sumud Flotilla (Globális Sumud Flottilla) támogatja, amely az elmúlt hónapokban az izraeli agresszió idején megpróbált eljutni Gázába. „Nagyon büszkék vagyunk, hogy szolidaritást vállalhatunk Kubával, a világ leghűségesebb országával” – mondta Thiago Ávila, a Global Sumud Flotilla szóvivője.
Az Európai Baloldali Párt teljes szolidaritását fejezi ki a „Nuestra América” nemzetközi konvojjal, amely az ellenállás egy formájaként március 21-én szárazföldön, tengeren és levegőben juttat el létfontosságú segélyeket Kubába, áttörve az Egyesült Államok által fenntartott jogellenes és embertelen blokádot.
Több mint 60 éve az amerikai blokád gazdasági hadviselés eszközeként szolgál, amelynek célja Kuba megfojtása és népének megbüntetése azért, mert a szuverenitást és a szocializmust választotta. Ez a politika rendszerszerűen okozott hiányt gyógyszerekből, üzemanyagból, élelmiszerből és alapvető technológiákból. Nemcsak igazságtalan, hanem a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértése és az emberi méltóság közvetlen támadása is.
Az energiaellátást érintő szankciók közelmúltbeli szigorítása, amelyet a Donald Trump által január 29-én aláírt végrehajtási rendelet követett, veszélyes eszkalációját jelenti ennek az agressziónak. Kuba energiaszektorának célba vétele szándékosan zavarja meg az áramellátást, a közlekedést és az alapvető szolgáltatásokat, tovább súlyosbítva milliók nehézségeit.
A „Nuestra América” konvoj nem pusztán humanitárius kezdeményezés, hanem tudatos politikai ellenállási cselekedet. Az internacionalista szolidaritás gyakorlati megnyilvánulása: mozgalmakat, szervezeteket és egyéneket egyesít határokon átívelően, hogy szembeszálljanak az imperialista agresszióval, és határozottan kiálljanak a kubai nép mellett.
Latin-Amerika és a Karib-térség mozgalmainak, pártjainak és progresszív kormányainak megújított regionális szuverenitási és konkrét együttműködési programra van szükségük.
A csúcstalálkozó Miamiban
2026. március 7-én a miami Trump National Doral Golf Clubban Donald Trump megnyitotta az „Amerikák Pajzsa” csúcstalálkozót, amelyre összehívta Latin-Amerika és a Karib-térség „Dühös Hullámának” jobboldali vezetőit egy általa „kartellellenes koalíciónak” nevezett kezdeményezés köré. Washington receptjét egyértelműen megfogalmazták: „Az egyetlen módja, hogy legyőzzük ezeket az ellenségeket, ha szabadjára engedjük hadseregünk erejét.” A monroizmus offenzívába lendült, és a Dühös Hullám lett a pajzsa – nem a kartellek, hanem a nemzeti szuverenitás népi projektjei ellen.
A meghívott vezetők – Argentína részéről Milei, Bolívia részéről Paz, El Salvador részéről Bukele, Ecuador részéről Noboa, Honduras részéről Asfura, Paraguay részéről Peña, Costa Rica részéről Chaves, Panama részéről Mulino, a Dominikai Köztársaság részéről Abinader, Guyana részéről Ali, Trinidad és Tobago részéről Persad-Bissessar miniszterelnök, valamint Chile megválasztott elnöke, Kast – mind a politikai spektrum jobb oldalán helyezkednek el. Feltűnően hiányoztak Latin-Amerika legnagyobb gazdaságainak progresszív vezetői: Brazíliáé, Kolumbiáé és Mexikóé. Mexikóról Trump kijelentette: „A kartellek irányítják Mexikót. Ezt nem engedhetjük.”
A miami képek éles ellentétben álltak az elmúlt két évtized regionális összejöveteleivel, ahol Latin-Amerika vezetői egyenlő félként találkoztak, hogy a politikai koordináció és együttműködés kereteit kidolgozzák – mint például a Dél-amerikai Védelmi Tanács és a Dél-amerikai Egészségügyi Tanács az UNASUR keretein belül. Miamiban az összegyűlt elnökök egy reklámfogásban versengtek egymással, hogy ki állhat a legközelebb Trumpoz a fényképen, vagy ki tarthatja meg az emléktollat, amellyel a megállapodásokat aláírta.
A „Drog elleni háború” ötven éve: egy kudarcos politika
Aggasztó, hogy ez a koalíció elkötelezi magát a mélyebb együttműködés mellett az Egyesült Államokkal a kartellek elleni harcban, figyelembe véve az USA vezette kábítószer-ellenőrzés mérlegét. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet (Tricontinental Institute for Social Research) által a Lawfare Observatory-val, a CEPDIPO-val és a COCCAM-mal közösen készített Addicted to Imperialism (A imperializmus rabjai) tanulmánysorozat pusztító egyértelműséggel tárja fel a tényeket: több mint ötven évnyi „Drog elleni háború” után a DEA az USA Kongresszusa előtt elismerte, hogy a Sinaloa és Jalisco kartelleknek egyedül „az Egyesült Államok mind az 50 államában vannak társaik, segítőik és közvetítőik„. Ez az eredménye a történelem legdrágább és leginkább militarizált kábítószer-ellenőrzési erőfeszítésének fél évszázad után.
Az összesített adatok is megerősítik az ítéletet. 2023-ban 316 millió ember fogyasztott illegális drogokat világszerte – ez 22%-os növekedés az előző évtizedhez képest. Az USA kormánya 1999 óta több mint 10 milliárd dollárt fektetett be kábítószer-ellenes erőfeszítésekbe Kolumbiában, mégis a kokaintermelés több mint megháromszorozódott 2013 és 2017 között. A tanulmány kimutatja, hogy 2016 és 2022 között – az intenzív USA-Kolumbia együttműködés időszakában – a potenciális kokaintermelés Kolumbiában 1053 tonnáról 1738 tonnára nőtt, miközben a lefoglalások és a kényszerű felszámolások is egyidejűleg növekedtek. Több felszámolás, több termelés. Több együttműködés, több kokain.
Ecuador: egy drámai példa
Egyetlen kortárs eset sem szemlélteti ezt élesebben, mint Ecuador, amelynek elnöke, Noboa feltűnő helyen állt Trump miami eseményén. Ahogy az Addicted to Imperialism tanulmányok dokumentálják, Ecuadort legalább 2017 óta külföldi beavatkozási folyamatnak vetették alá – ami a jogállamiság jelentős romlásához és a közbiztonság fokozatos militarizálásához vezetett négy strukturális tengely mentén: külföldi beavatkozás, gazdasági liberalizáció és külső adósság, intézményi hanyatlás, valamint a társadalmi problémák biztonságiasítása.
Moreno alatt (2017–2021) Ecuador helyreállította a Correa által felfüggesztett USA-biztonsági kapcsolatokat, és újra csatlakozott a Déli Parancsnokság (Southern Command) hadgyakorlataihoz. Lasso alatt (2021–2023) egy egyetértési megállapodást írtak alá, amelyet kifejezetten a „Plan Colombia” mintájára modelleztek, hétéves időszakra tervezett 3,1 milliárd dolláros költségvetéssel – ezzel Ecuador a régió legnagyobb USA Külföldi Katonai Finanszírozási (Foreign Military Financing) kedvezményezettjévé vált, 2022 és 2023 között 310 millió dollárral, megelőzve Kolumbiát.
Noboa alatt, miután Fernando Villavicencio elnökjelöltet meggyilkolták a 2023-as kampány során, Laura Richardson tábornok, az USA Déli Parancsnokságának vezetője személyesen utazott Ecuadorba, hogy megállapodjanak egy „közös tervről”, beleértve az ecuadori igazságszolgáltatás alól teljes mentességet élvező amerikai katonai személyzet telepítését – ugyanazok a feltételek, amelyeket Kolumbiában alkalmaztak, és amelyet azonnal „Plan Ecuador”-nak neveztek el. A gyilkossági ráta 2023-ban elérte a 47-et 100 000 lakosonként. Noboa „Plan Fénix” elnevezésű terve fegyveres erőket vezényelt a városi utcákra, a Bukele-féle modell alapján épített óriásbörtönöket, és alkotmánymódosítást kezdeményezett külföldi katonai létesítmények – például a Galápagos-szigeteki bázis – engedélyezésére. A közbiztonság militarizálása nem oldotta meg a válságot. Elmélyítette azt, miközben Ecuador szuverenitását Washington hemiszférikus programjának rendeli alá.
Kétszáz év Panama után: az amfiktionikus* iránytű
A militarizált drogháborús keretrendszer nem védi meg a lakosságot a kábítószer-kereskedelemtől. A politikai eliteket védi meg az elszámoltathatóságtól, és normalizálja az autoritarizmust a biztonság zászlaja alatt. Az Addicted to Imperialism dokumentálja, hogy 2008-ban a kolumbiai szenátorok 35%-a és a képviselőház tagjainak 13%-a ellen nyomozás folyt amiatt, hogy kapcsolatban álltak olyan félkatonai csoportokkal, amelyek egyidejűleg kábítószer-kereskedelmi műveleteket is folytattak. A „Drog elleni háború” nem számolta fel ezeket a hálózatokat. Politikai fedezéket biztosított számukra.
Ez nem meglepő, ha felidézzük a keretrendszer eredetét. Nixon vezető belpolitikai tanácsadója évtizedekkel később bevallotta, hogy a drogok 1971-es „közellenség számú egy”-gyé nyilvánításának más célpontja volt:
„A Nixon-féle Fehér Háznak ezután két ellensége volt: a háborúellenes baloldal és a feketék… Tudtuk, hogy nem nyilváníthatjuk törvénytelenné sem a háború ellenzését, sem azt, hogy valaki fekete, de ha a közvéleményt rávezetjük, hogy a hippiket a marihuánával, a feketéket a heroinnal hozza összefüggésbe, majd mindkettőt erősen kriminalizáljuk, szétzilálhatjuk ezeket a közösségeket. Leterhelhetjük vezetőiket, razziázhatunk otthonaikban, szétverhetjük gyűléseiket, és estéről estére megbélyegezhetjük őket a hírekben. Tudtuk, hogy hazudunk a drogokról? Természetesen tudtuk.”
Regionális szinten, a „Plan Colombia”-tól az „Amerikák Pajzsáig”, az állítólagos kartellek elleni harc következetesen ürügyül szolgált katonai kiadásokra, intervencionizmusra és lakosságok területeikről való elűzésére. A legújabb illusztráció Venezuela: a hivatalban lévő elnök, Nicolás Maduro elrablását drogelhárító akcióként tüntették fel – de gyorsan kiderült, hogy ez egy mechanizmus Venezuela visszaintegrálására Washington olajgazdaságába.
1826-ban Simón Bolívar rendkívüli tisztánlátással hívta össze a panamai Amfiktionikus Kongresszust: a Latin-Amerikai köztársaságok kollektíven fellépő, függetlenségüket garantáló és a nagyhatalmakkal szuverén egyenlőség alapján tárgyaló konföderációjának víziójával. A Haragos Hullám ma ennek a szellemnek az ellentéte. Miamiban Trump kijelentette: „nem engedjük, hogy ellenséges külföldi befolyás megvegye a lábát ezen a féltekén – beleértve a Panama-csatornát is” – miközben Panama elnöke, Mulino a közönség soraiban ült és némán hallgatta. Ez a monroizmus a legkevésbé leplezett formájában.
Latin-Amerikának és a Karib-térségnek – mozgalmainak, pártjainak és progresszív kormányainak – megújított regionális szuverenitási és konkrét együttműködési programra van szüksége, beleértve azokat az intézményeket, amelyek képesek összehangolni a szuverén választ a kábítószer-gazdaságra. Egy kilogramm kokain ára a kolumbiai termelési helyen körülbelül 1500 dollárról 20 000 dollárra emelkedik az Egyesült Államokban. A termelők – a parasztgazdák – a globális kokainpiac értékének kevesebb mint 1%-át kaparintják meg. Eközben a mexikói kartellerőszakot tápláló fegyverek több mint 70%-át az Egyesült Államokban gyártják, és onnan áramoltatják be. A drogháború hiper-militarizált változata pontosan azoknak az egészségügyi problémáknak, korrupciónak és büntetlenségnek a strukturális keretét hozza létre, amelyek ellen állítólag harcol.
E század első negyede bizonyítja, hogy egy másfajta törekvés eredményeket hoz. Az Operación Milagro (Csoda Hadművelet) több mint 3 millió ember látását állította helyre. Az ALBA írástudatlanság felszámolási programjai felszámolták az írástudatlanságot Bolíviában, Venezuelában, Nicaraguában és Ecuadorban. A regionális egységet, amelynek valódi célja a szuverenitás megerősítése és a lakosság méltó életének garantálása, nem szabad feladni kudarcos politikák és reklámfogások kedvéért.
Carlos Ron a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet Nuestra Amerika irodájának társ-koordinátora. Korábban venezuelai diplomata.
Ez a cikk a Globetrotter számára készült.
A Monroizmus pajzsa: A Haragos Hullám és a neokoloniális rend Latin-Amerikában
Latin-Amerika és a Karib-térség mozgalmainak, pártjainak és progresszív kormányainak megújított regionális szuverenitási és konkrét együttműködési programra van szükségük.
A csúcstalálkozó Miamiban
2026. március 7-én a miami Trump National Doral Golf Clubban Donald Trump megnyitotta a „Amerikák Pajzsa” csúcstalálkozót, amelyre összehívta Latin-Amerika és a Karib-térség „Haragos Hullámának” jobboldali vezetőit egy általa „kartellellenes koalíciónak” nevezett kezdeményezés köré. Washington receptjét egyértelműen megfogalmazták: „Az egyetlen módja, hogy legyőzzük ezeket az ellenségeket, ha szabadjára engedjük hadseregünk erejét.” A monroizmus offenzívába lendült, és a Haragos Hullám lett a pajzsa – nem a kartellek, hanem a nemzeti szuverenitás népi projektjei ellen.
A meghívott vezetők – Argentína részéről Milei, Bolívia részéről Paz, El Salvador részéről Bukele, Ecuador részéről Noboa, Honduras részéről Asfura, Paraguay részéről Peña, Costa Rica részéről Chaves, Panama részéről Mulino, a Dominikai Köztársaság részéről Abinader, Guyana részéről Ali, Trinidad és Tobago részéről Persad-Bissessar miniszterelnök, valamint Chile megválasztott elnöke, Kast – mind a politikai spektrum jobb oldalán helyezkednek el. Feltűnően hiányoztak Latin-Amerika legnagyobb gazdaságainak progresszív vezetői: Brazíliáé, Kolumbiáé és Mexikóé. Mexikóról Trump kijelentette: „A kartellek irányítják Mexikót. Ezt nem engedhetjük.”
A miami képek éles ellentétben álltak az elmúlt két évtized regionális összejöveteleivel, ahol Latin-Amerika vezetői egyenlő félként találkoztak, hogy a politikai koordináció és együttműködés kereteit kidolgozzák – mint például a Dél-amerikai Védelmi Tanács és a Dél-amerikai Egészségügyi Tanács az UNASUR keretein belül. Miamiban az összegyűlt elnökök egy reklámfogásban versengtek egymással, hogy ki állhat a legközelebb Trumpoz a fényképen, vagy ki tarthatja meg az emléktollat, amellyel a megállapodásokat aláírta.
A „Drog elleni háború” ötven éve: egy kudarcos politika
Aggasztó, hogy ez a koalíció elkötelezi magát a mélyebb együttműldés mellett az Egyesült Államokkal a kartellek elleni harcban, figyelembe véve az USA vezette kábítószer-ellenőrzés mérlegét. A Tricontinentális Társadalomkutató Intézet (Tricontinental Institute for Social Research) által a Lawfare Observatory-val, a CEPDIPO-val és a COCCAM-mal közösen készített Addicted to Imperialism (A imperializmus rabjai) tanulmánysorozat pusztító egyértelműséggel tárja fel a tényeket: több mint ötven évnyi „Drog elleni háború” után a DEA az USA Kongresszusa előtt elismerte, hogy a Sinaloa és Jalisco kartelleknek egyedül „az Egyesült Államok mind az 50 államában vannak társaik, segítőik és közvetítőik”. Ez az eredménye a történelem legdrágább és leginkább militarizált kábítószer-ellenőrzési erőfeszítésének fél évszázada után.
Az összesített adatok is megerősítik az ítéletet. 2023-ban 316 millió ember fogyasztott illegális drogokat világszerte – ez 22%-os növekedés az előző évtizedhez képest. Az USA kormánya 1999 óta több mint 10 milliárd dollárt fektetett be kábítószer-ellenes erőfeszítésekbe Kolumbiában, mégis a kokaintermelés több mint megháromszorozódott 2013 és 2017 között. A tanulmány kimutatja, hogy 2016 és 2022 között – az intenzív USA-Kolumbia együttműködés időszakában – a potenciális kokaintermelés Kolumbiában 1053 tonnáról 1738 tonnára nőtt, miközben a lefoglalások és a kényszerű felszámolások is egyidejűleg növekedtek. Több felszámolás, több termelés. Több együttműködés, több kokain.
Ecuador: egy drámai példa
Egyetlen kortárs eset sem szemlélteti ezt élesebben, mint Ecuador, amelynek elnöke, Noboa feltűnő helyen állt Trump miami eseményén. Ahogy az Addicted to Imperialism tanulmányok dokumentálják, Ecuadort legalább 2017 óta külföldi beavatkozási folyamatnak vetették alá – ami a jogállamiság jelentős romlásához és a közbiztonság fokozatos militarizálásához vezetett négy strukturális tengely mentén: külföldi beavatkozás, gazdasági liberalizáció és külső adósság, intézményi hanyatlás, valamint a társadalmi problémák biztonságiasítása.
Moreno alatt (2017–2021) Ecuador helyreállította a Correa által felfüggesztett USA-biztonsági kapcsolatokat, és újra csatlakozott a Déli Parancsnokság (Southern Command) gyakorlataihoz. Lasso alatt (2021–2023) egy egyetértési megállapodást írtak alá, amelyet kifejezetten a „Plan Colombia” mintájára modelleztek, hétéves időszakra tervezett 3,1 milliárd dolláros költségvetéssel – ezzel Ecuador a régió legnagyobb USA Külföldi Katonai Finanszírozási (Foreign Military Financing) kedvezményezettjévé vált, 2022 és 2023 között 310 millió dollárral, megelőzve Kolumbiát.
Noboa alatt, miután Fernando Villavicencio elnökjelöltet meggyilkolták a 2023-as kampány során, Laura Richardson tábornok, az USA Déli Parancsnokságának vezetője személyesen utazott Ecuadorba, hogy megállapodjanak egy „közös tervről”, beleértve az ecuadori igazságszolgáltatás alól teljes mentességet élvező amerikai katonai személyzet telepítését – ugyanazok a feltételek, amelyeket Kolumbiában alkalmaztak, és amelyet azonnal „Plan Ecuador”-nak neveztek el. A gyilkossági ráta 2023-ban elérte a 47-et 100 000 lakosonként. Noboa „Plan Fénix” elnevezésű terve fegyveres erőket vezényelt a városi utcákra, a Bukele-féle modell alapján épített óriásbörtönöket, és alkotmánymódosítást kezdeményezett külföldi katonai létesítmények – például a Galápagos-szigeteki bázis – engedélyezésére. A közbiztonság militarizálása nem oldotta meg a válságot. Elmélyítette azt, miközben Ecuador szuverenitását Washington hemiszférikus programjának rendeli alá.
Kétszáz év Panama után: az amfiktionikus* iránytű
A militarizált drogháborús keretrendszer nem védi meg a lakosságot a kábítószer-kereskedelemtől. A politikai eliteket védi meg az elszámoltathatóságtól, és normalizálja a tekintélyuralmat a biztonság zászlaja alatt. Az Addicted to Imperialism dokumentálja, hogy 2008-ban a kolumbiai szenátorok 35%-a és a képviselőház tagjainak 13%-a ellen folyt nyomozás amiatt, hogy kapcsolatban álltak olyan félkatonai csoportokkal, amelyek egyidejűleg kábítószer-kereskedelmi műveleteket is folytattak. A „Drog elleni háború” nem számolta fel ezeket a hálózatokat. Politikai fedezéket biztosított számukra.
Ez nem meglepő, ha felidézzük a keretrendszer eredetét. Nixon vezető belpolitikai tanácsadója évtizedekkel később bevallotta, hogy a drogok 1971-es „elsőszámú közellenség”-gé nyilvánításának más célpontja volt:
„A Nixon-féle Fehér Háznak ezután két ellensége volt: a háborúellenes baloldal és a feketék… Tudtuk, hogy nem nyilváníthatjuk törvénytelenné sem a háború ellenzését, sem azt, hogy valaki fekete, de ha a közvéleményt rávezetjük, hogy a hippiket a marihuánával, a feketéket a heroinnal hozza összefüggésbe, majd mindkettőt erősen kriminalizáljuk, szétzilálhatjuk ezeket a közösségeket. Leterhelhetjük vezetőiket, razziázhatunk otthonaikban, szétverhetjük gyűléseiket, és estéről estére megbélyegezhetjük őket a hírekben. Tudtuk, hogy hazudunk a drogokról? Természetesen tudtuk.”
Regionális szinten, a „Plan Colombia”-tól az „Amerikák Pajzsáig”, az állítólagos kartellek elleni harc következetesen ürügyül szolgált katonai kiadásokra, intervencionizmusra és lakosságok területeikről való elűzésére. A legújabb illusztráció Venezuela: a hivatalban lévő elnök, Nicolás Maduro elrablását drogelhárító akcióként tüntették fel – de gyorsan kiderült, hogy ez egy mechanizmus Venezuela visszaintegrálására Washington olajgazdaságába.
1826-ban Simón Bolívar rendkívüli tisztánlátással hívta össze a panamai Amfiktionikus Kongresszust: a latin-amerikai köztársaságok kollektíven fellépő, függetlenségüket garantáló és a nagyhatalmakkal szuverén egyenlőség alapján tárgyaló konföderációjának víziójával. A Dühös Hullám ma ennek a szellemnek az ellentéte. Miamiban Trump kijelentette: „nem engedjük, hogy ellenséges külföldi befolyás megvesse a lábát ezen a féltekén – beleértve a Panama-csatornát is” – miközben Panama elnöke, Mulino a közönség soraiban ült és némán hallgatta. Ez a monroizmus a legkevésbé leplezett formájában.
Latin-Amerikának és a Karib-térségnek – mozgalmainak, pártjainak és progresszív kormányainak – megújított regionális szuverenitási és konkrét együttműködési programra van szüksége, beleértve azokat az intézményeket, amelyek képesek összehangolni a szuverén választ a kábítószer-gazdaságra. Egy kilogramm kokain ára a kolumbiai termelési helyen körülbelül 1500 dollárról 20 000 dollárra emelkedik az Egyesült Államokban. A termelők – a parasztgazdák – a globális kokainpiac értékének kevesebb mint 1%-át kaparintják meg. Eközben a mexikói kartellerőszakot tápláló fegyverek több mint 70%-át az Egyesült Államokban gyártják, és onnan áramoltatják be. A drogháború hiper-militarizált változata pontosan azoknak az egészségügyi problémáknak, korrupciónak és büntetlenségnek a strukturális keretét hozza létre, amelyek ellen állítólag harcol.
E század első negyede bizonyítja, hogy egy másfajta törekvés eredményeket hoz. Az Operación Milagro (Csoda Művelet) több mint 3 millió ember látását állította helyre. Az ALBA írástudatlanság felszámolási programjai felszámolták az írástudatlanságot Bolíviában, Venezuelában, Nicaraguában és Ecuadorban. A regionális egységet, amelynek valódi célja a szuverenitás megerősítése és a lakosság méltó életének garantálása, nem szabad feladni kudarcos politikák és reklámfogások kedvéért.
Írta: Carlos Ron, a Tricontinental Társadalomkutató Intézet Nuestra Amerika irodájának társ-koordinátora. Korábban venezuelai diplomata.
forrás: Globetrotter
*amfiktionikus = szomszédos törzsek vagy államok szövetségéhez kapcsolódó, különösen az ókori Görögországban, vallási célból egyesülve
Noboa szélsőjobboldali kormánya rendeletet adott ki, amely a munkanap óraszámának növelését írta elő. Az utcán elsöprő erejű elutasításba ütközött, sokan további akciókra szövetkeztek.
Daniel Noboa trumpista elnök kormánya továbbra is a neoliberális politikai és gazdasági programját viszi előre. Az elmúlt hetekben Harold Burbano munkaügyi miniszter bejelentette, hogy jóváhagyták az MDT.2026-059 számú miniszteri rendeletet, amely lehetővé teszi a munkanap meghosszabbítását a munkaügyi feltételeket rugalmasabbá tevő megállapodások révén Ecuadorban.
Az ecuadori munkásmozgalom több évtizedes jelentős küzdelmeit követően a maximális munkaidőt 8 órában határozták meg. A munkáltatók azonban fáradhatatlanul arra törekedtek, hogy aláássák ezt a szakszervezeti győzelmet. Noboa – aki az ország leggazdagabb családjából származik – így most elrendelte, hogy akár 10 órás munkanapok is bevezethetők legyenek.
A kormány azzal védekezik, hogy a piac radikális változásokon ment keresztül, és hogy az intézkedés nem növeli a heti munkaidőt (ami Burbano miniszter szerint továbbra is 40 óra marad hetente), csupán a napi munkaidőt, és ez rugalmasabban elosztható. „Ez nem a szélsőjobb vagy a szélsőbal javaslata, hanem pragmatikus megoldás az emberek szükségleteire” – mondta Burbano egy rádióinterjúban.
A kormány egyes kritikusai azonban azzal érvelnek, hogy az intézkedés előkészíti a terepet a jövőbeli heti munkaidő-növelésekhez, amelyeket így komolyabb bonyodalmak nélkül lehet majd bevezetni. Továbbá rámutattak, hogy az intézkedés megkönnyíti a munkáltatók számára a túlóra kifizetésének elkerülését, ami a dolgozók jövedelmének akár 30%-át is kiteheti.
Tiltakozások a munka „rugalmasítása” ellen
Az intézkedés, amelyet az ország nagy szakszervezeteinek közlése szerint nem egyeztettek a munkavállalókkal, széleskörű elégedetlenséget váltott ki a munkavállalói szervezetek körében. Március 13-án hatalmas menetelésre került sor Quitóban, Ecuador fővárosában, követelve a miniszteri rendelet visszavonását, amely a szakszervezeti vezetők szerint bizonytalanabbá teszi a munkavállalók helyzetét és közvetlenül aláássa jogaikat.
Munkástüntetések voltak Guayaquilban, az ország legnépesebb városában is, ahol a demonstrálók a Nueve de Octubre sugárúton vonultak fel, hogy hangot adjanak a Noboa kormányával szembeni ellenérzésüknek. Az Amazonas régióban is tiltakozások voltak a végrehajtó hatalom ellen, ahol a tüntetők a szükséges gyógyszerek és orvosi ellátmányok biztosítását követelték – ez a kérdés éles kritikák célpontjává tette a kormányt, amiért nem kezeli a súlyos közegészségügyi válságot.
A tüntetésekre felszólító szervezetek között volt az Egyesült Munkásfront (FUT), az Oktatók Országos Szakszervezete (UNE) és a Népi Front (FP) is. Több ezer tiltakozó – köztük munkások, diákok, környezetvédők és mások – vonult végig Quito belvárosának utcáin, olyan jelszavakat skandálva, mint „Le a munkaügyi reformmal” és „Noboa takarodj!”.
Valójában a demonstráció nemcsak a miniszteri rendelet visszavonását követelő munkásokat hozta össze, hanem különböző csoportokat és társadalmi mozgalmakat is, amelyek ellenzik a Noboa-kormány által bevezetett vitatott intézkedések sorát, mint például a Bányászati és Energiaügyi Törvényt, amely lehetővé tenné az ásványi anyagok kitermelését a Galápagos-szigeteken (egy ökológiai rezervátumban), és nagyobb védelmet biztosítana a bányavállalatoknak a helyi közösségek érdekeinek rovására; valamint azon polgárok százai is összegyűltek, akik egy olyan törvény ellen tiltakoznak, amely előírná az önkormányzatok számára, hogy forrásaik 70%-át közmunkákra fordítsák, ami tönkretenné az önkormányzatok által végzett szociális, oktatási és egészségügyi projektek nagy részét, és tömeges elbocsátásokhoz vezetne.
A heti munkaidő növelésével kapcsolatban Edwin Bedoya, az FUT elnöke azt nyilatkozta, hogy Noboa döntése a munkáltatókat kívánja előnyhöz juttatni a dolgozók jogainak rovására. Hangsúlyozta azt is, hogy „az egyik cél a munkaerőköltségek csökkentése az üzleti szektor számára, hogy teljesíteni tudják a Nemzetközi Valutaalap előírásait”.
Az ország legnagyobb tanárszakszervezetének vezetője, Andrés Quishpe pedig elmondta, hogy a Noboa-kormány megmutatta, semmi érdeke fűződik a nép akaratának követéséhez, miután az ecuadoriak többsége az urnáknál elutasította Noboa és gazdasági csoportja kísérleteit a munkaügyi törvények rugalmasabbá tételére. Quishpe ezért hangsúlyozta: „Nincs más kiút, csak szembeszállni Noboával az utcán.”
A munkavállalói szervezetek bejelentették, hogy folytatják az utcai fellépést a kivívott jogaik védelmében.
Elnyomás a munkásokkal szemben
Miután a demonstráció elérte a quitoi Santo Domingo teret, egy erősen felfegyverzett rendőri egység könnygázt és hanggránátokat vetett be azon tüntetők ellen, akik nem voltak hajlandóak feloszlatni a gyűlést. A tüntetők kövekkel válaszoltak, és ledöntötték azokat a sorompókat, amelyeket a rendőrség több utcán állított fel a mozgásuk korlátozására.
A rendőrség fellépésének erőszakosságát több, a tüntetést tudósító médium is elítélte. Köztük Elena Rodríguez a TeleSur-tól egy videót posztolt X-fiókján, amelyen látható, ahogy a lovasrendőrök elgázolnak egy munkást, és megvernek egy másikat: „Egy férfit elgázoltak a rendőrmotorosok; ez nem tűnik balesetnek, inkább szándékos cselekedetnek. Ugyanakkor egy másik polgárt éppen gumibotokkal vertek a rendőrök. Milyen protokoll alapján cselekszenek így a tüntetőkkel szemben?”
Miután Noboa vereséget szenvedett a 2025 novemberi választásokon – ami elzárta az utat a régóta vágyott Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt, amelynek célja a 2008-as alkotmány (amely védi a polgári szabadságjogokat, fenntartja a szuverenitást és védi az állam fontosságát a közéletben) hatályon kívül helyezése lett volna –, Noboa az általa ellenőrzött Parlamenten keresztül az önkormányzati, környezetvédelmi, bányászati, energiaügyi és munkaügyi törvények, valamint más jogszabályok „megreformálására” összpontosított. Ez a parlament egyelőre hű maradt az elnök programjához.
A népszerűség zuhanása
Az alig vagy egyáltalán nem folytatott párbeszéd mellett bevezetett döntések – más körülmények, például a közegészségügyi válság, Ecuador történetének legsúlyosabb biztonsági válsága és ellenzéki vezetők, mint Guayaquil polgármestere, Aquiles Álvarez bebörtönzése mellett – úgy tűnik, egy olyan nyugtalanságot keltenek, amely az idő múlásával lassan növekszik.
2025 októberében egyes felmérések szerint a lakosság közel 60%-a helyeselte Noboa elnök teljesítményét. 2026 februárjára ez a támogatottság 38%-ra zuhant, ami a CIEES közvélemény-kutató cég szerint azt az ecuadoriak körében meglévő érzést tükrözi, hogy a kormány túl sok hibát követett el, és az emberek nem tudnak azonosítani egyetlen jelentős eredményt sem Noboa jobboldali kormányától. A CIEES tanulmánya továbbá jelzi, hogy széles körű pesszimizmus uralkodik a lakosság körében, körülbelül 72%-os prevalenciaaránnyal, ami az egyik legmagasabb szint az elmúlt években ebben a dél-amerikai országban.
Mi az USA történelmi érdeke Kuba forradalmi folyamatának lerombolásában a Trump-kabinet által erőltetett geopolitikai változások nyomán?
Donald Trump amerikai elnök kormánya az elmúlt hónapokban katonai és politikai offenzívák sorozatát indította el a világ különböző pontjain. Washington különféle katonai és diplomáciai akcióinak céljai heves vita tárgyát képezik. Vajon egy fenyegetett hegemónia helyreállítására irányulnak? Egy olyan egypólusú pozíció biztosítására törekszenek, amely valójában soha nem is volt veszélyben? Vagy egy hanyatló birodalom haldokló (és leginkább erőszakos) leheletéről van szó?
Ami bizonyos, hogy ezek az akciók jelentős hatással voltak Latin-Amerika és a Karib-térség népeire, mivel az amerikai kormányzat láthatóan igyekszik kulcsfontosságú területeket megszerezni és/vagy olyan természeti erőforrásokat meghódítani, amelyek elengedhetetlenek az általa előrevetített geopolitikai és katonai konfliktusokhoz.
A Monroe-elv most az úgynevezett Donroe-elv alatt éledt újjá. Washington bebizonyította, hogy mindenáron biztosítani fogja a hegemóniát a féltekén, akár új vámok kivetésével (mint Brazília esetében), egy elnökjelölt közvetlen támogatásával (mint történt Nasry Asfura esetében Hondurason), vagy 20 milliárd dollár folyósításával egy szövetséges megmentésére (mint Javier Milei szélsőjobboldali libertariánus kormánya esetében Argentínában).
Így látja ezt a jelenlegi pillanatot Miguel Ruiz, a Quitói Központi Egyetem professzora, az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti nemzetközi kapcsolatok kutatója. Ruiz a Peoples Dispatch-nek nyilatkozva fejtette ki véleményét a jelenségről:
„A világ egy mélyreható geopolitikai átmeneten megy keresztül, amelynek – mint egy hagymának – több rétege van, némelyik láthatóbb, mint mások. A felszínen olyan aspektusokat láthatunk, mint Trump vám-offenzívája; radikális jobbratolódás a világ különböző részein, magán az Egyesült Államokon kívül is, például néhány európai és latin-amerikai országban; az USA harciasságának növekedése Latin-Amerikában (Venezuela, Kuba); Izrael és az USA agressziója Iránnal szemben stb. Ezek a láthatóbb aspektusok mind csupán tünetei mélyebb folyamatoknak, amelyek közül kettőt alapvetőként emelnék ki:
a) a világban zajló úgynevezett ‘negyedik ipari forradalom’ (MI, robotika, Ipar 4.0) újradefiniálja a globális gazdaság stratégiai ágazatait és kiemelt földrajzi területeit; b) a termelőerők változásaival párhuzamosan egy másik, nem kevésbé fontos tendencia is megfigyelhető: új felhalmozási központok megjelenése és megerősödése globális szinten, mint amilyen Kína és India.”
Ami e tényezők következményeit illeti, Ruiz kijelenti, hogy ezek alapvető gazdasági átalakulásokat okoznak:
„Mindkét tényező kombinációja – amelyhez hozzá kell adnunk az amerikai gazdaság versenyképességének relatív hanyatlását – vezérli a leglátványosabb változásokat a globális geopolitikában, mint például új nyersanyag-határok megnyitása, a kritikus ásványkincsek ellenőrzéséért folytatott küzdelem, a hanyatló hatalom kísérletei hanyatlásának késleltetésére, és – kontinensünk esetében különösen – a Monroe-elv frissítése a Trump-kiegészítéssel, amely a ‘Mi Amerikánk’ feletti ellenőrzés megerősítésére törekszik, miközben aláássa a jó gazdasági és diplomáciai kapcsolatainkat Kínával és a kialakuló multipoláris világ más vezető országaival.”
Kuba Trump stratégiájában
Mint közismert, Trump projektje Latin-Amerikában túlmutat az egyszerű diplomácián és gazdasági nyomásgyakorláson. Katonai akciók kezdődtek a Karib-tengerben 2025 szeptemberében több tucat kishajó ellen, amelyek során bírósági eljáráson kívül végeztek ki több mint 140 venezuelait, kolumbiait és trinidadit. Az akciót később „Operation Southern Spear”-nek (Déli Lándzsa hadművelet) nevezték el, és 2026. január 3-án egy Venezuelát ért katonai támadásban csúcsosodott ki, „Operation Absolute Resolve” (Abszolút Elszántság Hadművelet) néven. A január 3-i hadművelet során az USA légicsapásokat hajtott végre Venezuela több területén, megölve 100 embert, és elrabolta Nicolás Maduro venezuelai elnököt és Cilia Flores First Ladyt, akik jelenleg egy New York-i börtönben ülnek. Most, ágyúnaszád-diplomáciával az USA hallgatólagosan ellenőrzi Venezuela olajkészleteit.
E hadművelet nyomán Trump diadalmasan kijelentette, hogy Kuba következik. Ennek érdekében a szigetet a venezuelai olajtól – Kuba életmentő kötelékétől a 21. században – való megfosztáson felül azzal fenyegetőzött, hogy megemeli a vámokat minden olyan országra, amely szénhidrogéneket küld Kubának. Ez súlyos humanitárius válságot idézett elő Kubában, amelynek energetikai hálózata működéséhez nagymértékben függ az üzemanyagtól.
Ruiz ezért állítja, hogy a háború Kuba ellen összekötő kapocsnak tűnik az USA regionális érdekei szempontjából: „Kuba kényelmetlen volt az amerikai hatalmi elit szempontjából, de nem azért, mert fenyegetést jelentene az USA biztonságára – korántsem, ahogyan ugyanezek az érdekek gyakran érvelnek. Azért kényelmetlen, mert az 1959-es forradalom győzelme óta Kuba jelzőfénnyé vált annak, amit az Egyesült Államok 200 éve bojkottál Latin-Amerikában: a szuverenitás (politikai, gazdasági, kulturális) visszaszerzésére irányuló elkötelezettségnek, amelyet mindig is fenyegetett a gyarmatosítás és a neokolonializmus, valamint annak az állandó erőfeszítésnek, amely a birodalom érdekeinek alá nem rendelt latin-amerikai integráció kiépítésére irányul.”
„Bár a kubai nép megfojtásának ürügye (az volt és maradt) a szocializmus elleni harc” – jegyzi meg Ruiz –, „ami valójában a kezdetektől fogva megrémisztette az amerikai eliteket a forradalomban, az az volt, hogy képes volt a térség többi részét felszabadító, szuverén és imperialistaellenes utak követésére hívni.”
Arra a kérdésre, hogy mit remél az Egyesült Államok elérni Kuba forradalmi kormányának bukásával, a Központi Egyetem professzora kifejtette: „Általánosabb értelemben az első cél az lenne, hogy egyszer s mindenkorra eltemessék ezt az ellenpéldát egy olyan régióban – mint Latin-Amerika –, amely továbbra is kiemelten fontos az ellenőrzés szempontjából, és amelyet mindenáron el akarnak kerülni.”
Egy másik fő cél Ruiz vázlata szerint, hogy az amerikai kormány arról álmodik, hogy Kuba politikai struktúráit valahogyan egy USA által ellenőrzött struktúrával váltsa fel. Ez lehetővé tenné számukra, hogy „visszaszerezzék az ellenőrzést a sziget felett, amely biztosítja és kiterjeszti az USA-t jelenleg irányító hatalmi frakciók gazdasági és geopolitikai érdekeit. Ezeknek a frakcióknak érdekeik fűződnek a felhalmozás bizonyos ágazataihoz (legálisakhoz és illegálisakhoz egyaránt), amelyekhez Kuba hasznos lehetne: ingatlan, turizmus, kaszinók, sőt akár a kábítószer-kereskedelem. Más szavakkal, arra törekednének, hogy Kubát visszaalakítsák valódi rendeltetésévé, amit egykor az amerikai gazdaság számára jelentett, de a 21. század új feltételei közepette.”
Lehet-e fellépni az imperializmussal szemben?
E valóság ismeretében lehetetlennek tűnhet, hogy a progresszív és baloldali társadalmi és politikai mozgalmak bármiféle ellenállást tanúsítsanak az amerikai hatalommal szemben Kubával kapcsolatban. Ruiz azonban úgy véli, hogy bár rendkívül összetett kihívásról van szó, nem lehetetlen: „Az akció első vonala magában foglalja a folyamatban lévő agressziók alapos, megalapozott elítélését. Ezt az elítélést szervezésnek és mozgósításnak kell kísérnie minden lehetséges színtéren, beleértve az utcát, a médiát, az intézményi tereket és a parlamenteket. Alapvető fontosságú elismerni, hogy jelenleg egy olyan pillanatban vagyunk, amikor a legtöbb latin-amerikai országban a progresszív mozgalmak védekezésre szorulnak. Tehát az oligarchikus és birodalmi támadásokkal szembeni védekezés folytatása az első számú prioritás.”
Ruiz azonban azt is kifejti, hogy a progresszív és baloldali mozgalmaknak nemcsak ellenállniuk, hanem proaktívan cselekedniük is kell: „Arra is törekednünk kellene, hogy megváltoztassuk az erőviszonyokat, hogy ahol lehetséges, visszaszerezzük a hatalom fontos területeit, amelyekkel a nem is olyan távoli múltban rendelkeztünk, mint például az állami hatalom. A kihívás most az, hogy ezt a korábbinál szélesebb koalíciókban tegyük, beleértve a társadalmi szereplők sokaságát, akik nem feltétlenül értenek egyet egy teljes program egészével, de konvergálnak annak lényegi elemeiben: a nemzeti és regionális szuverenitás védelmében, hogy felépítsünk egy olyan horizontot, amely lehetővé teszi, hogy ‘Mi Amerikánk’ a saját lábára álljon. Ugyancsak elengedhetetlen a nem alárendelt integráció projektjének újraindítása, valamint a szolidaritási intézkedések fenntartása azon országokkal szemben, amelyek a leginkább szenvednek a birodalmi agressziótól, mint jelenleg Kuba.”
Kast összetett kihívás előtt áll: megígérte, hogy kormányát a Trump-kabinethez igazítja, ugyanakkor Kína Chile fő kereskedelmi partnere. Továbbá nincs biztos parlamenti többsége, így kormányának a kompromisszumok kormányának kell lennie.
José Antonio Kast és kabinetje
José Antonio Kast azután nyerte el az elnökséget, hogy a második fordulóban legyőzte a közép-baloldali Unidad Por Chile koalíció jelöltjét, Jeannette Jarát. Az első fordulóban Jara a szavazatok 26,85%-át szerezte meg, míg Kast 23,93%-ot kapott; harmadik helyen a jobbközép Franco Parisi végzett 19,71%-kal.
Jara, a hivatalban lévő Boric elnök által támogatott jelölt azonban nem tudta megszerezni a szükséges számú szavazatot ahhoz, hogy legyőzzön egy olyan jobboldalt, amely az első fordulóban megosztott volt, de a második fordulóra szinte egyhangúlag Kast mögé sorakozott fel, aki 58,17% – 41,83%-os arányban elsöprő győzelmet aratott Jara felett.
A beiktatáson jelen volt Ecuador (Daniel Noboa), Argentína (Javier Milei), Paraguay (Santiago Peña), Uruguay (Yamandú Orsi), Bolívia (Rodrigo Paz), Panama (José Raúl Mulino), Honduras (Nasry Asfura) és Costa Rica (Rodrigo Chaves) elnöke. Jelen volt VI. Fülöp spanyol király is. Orsi kivételével az összes többi latin-amerikai elnök, köztük Kast is, a Trump-kormányzat által kezdeményezett és vezetett új katonai szövetséghez, az Amerika Pajzsa néven ismert szervezethez tartozik.
Beiktatási beszédében Kast megismételte azt a két elemet, amelyekkel megnyerte az elnökséget: a biztonságot és a gazdasági fellendülést. Chile új, szélsőjobboldali elnöke ezen premissza alapján „vészhelyzeti kormányzásra” szólított fel.
Választási kampánya során Kast megígérte, hogy megerősíti a határokat és kiutasítja az összes illegális bevándorlót Chiléből. Gazdasági téren a chilei gazdaság nagyobb liberalizációját ígérte, a külföldi befektetések további ösztönzését, a magánszektor támogatását és védelmét, valamint az állam méretének csökkentését.
Retorikaváltás az elnökség elnyeréséért
Kast, aki végzettségét tekintve jogász és korábbi törvényhozó, valójában a támogatás megszerzése érdekében elkerülte azt a hibát, amelyet már elkövetett a Boric-csal vívott választási küzdelemben, akitől 2021-ben alulmaradt a második fordulóban: kerülte a vitatott témákat, mint az abortusz, a feminizmus, a globális felmelegedés és Pinochet véres katonai diktatúrája (1973-1990). Ehelyett a biztonság és a gazdasági fellendülés kérdéseire összpontosított, egy olyan ideológiai diskurzusra támaszkodva, amely közelebb áll Milei gazdasági ultraliberalizmusának és Trump bevándorlásellenes projektjének keverékéhez.
Korábbi választási folyamatokban Kast egy radikalizált jobboldali választótestülethez fordult, amely nagymértékben lehetővé tette számára egyfajta ideológiai lojalitás biztosítását. Kast kijelentette, hogy teljes mértékben ellenzi az abortuszt, gyökereiben katolikus, és kedvező véleményt nyilvánított Augusto Pinochet tábornok-diktátorról, aki a szocialista Salvador Allende elnök elleni puccsot követően a Chicago Boys segítségével a neoliberalizmus útjára terelte Chilét.
Pinochet diktatúrája a régió egyik legvéresebbje: csaknem 3000 halott és több tízezer embert kínoztak meg és börtönöztek be politikai okokból. Ennek következtében Chile közvéleménye megosztott azok között, akik támogatják a tábornok (aki az Egyesült Államok támogatásával került hatalomra) tetteit, és azok között, akik utálják őt bizonyított emberi jogi jogsértései miatt.
Ebben a tekintetben Kast megpróbálta megszerezni más chilei jobboldaliak támogatását, akik úgy vélik, hogy Boric kormánya lassította a gazdasági növekedést, és a korábbi kormányokkal együtt fellazította Chile bevándorlási politikáját. Emellett Kast támaszkodott a távozó kormány nyilvánvaló eróziójára, amelynek Jara akaratlanul is fő védelmezőjévé vált. Nem szabad elfelejteni, hogy a Boric-kormány elveszítette a pinochetista alkotmány átalakításáról szóló népszavazást.
Emellett támaszkodott arra a lendületre, amelyet az új jobboldali pártok hoztak a regionális politikába, és amelyet Trump győzelme is támogat, ami bizonyos értelemben összekovácsoló elem közöttük.
Kast rövid távon hatékony stratégiája azonban bizonyos gazdasági és politikai problémákat hozhat a jövőben, mint például annak szükségessége, hogy a jövő egy meghatározatlan pontján szélesebb szövetségeket kelljen kötnie a Concertación centrista szektoraival, például a Kereszténydemokratákkal.
Az igazság az, hogy Kast egyelőre bizonyos mértékig függetlenekre támaszkodott kormánya megalakításában. Csak négy miniszter tartozik politikai párthoz. De ideológiai szempontból is egységes az összetétel. Jorge Quiroz, ultraliberális közgazdász lesz a pénzügyminiszter, míg Trinidad Steinert veszi át a közbiztonságot, Claudio Alvarado pedig a belügyminiszter. A nőügyi miniszter Judith Marin lesz, aki nyíltan abortuszellenes. Hasonlóképpen kabinetjében két olyan ügyvéd is helyet kapott, akik Pinochetet védték.
Így tehát, miközben Kast retorikája mintha egységre és együttműködésre szólítana fel különböző politikai szektorok között, és kerül bizonyos vitatott kérdéseket, egyértelműen ultrakonzervatív és ultraliberális napirendet folytat, ami megnehezítheti kormánya kilátásait, ha nem sikerül bizonyos minimum megállapodásokat elérnie más hazai és nemzetközi politikai erőkkel.
Kast és a geopolitikai dilemma
60 évesen Kast lesz Chile első elnöke, aki nem része sem a közép-baloldalnak, sem a közép-jobboldalnak, ami jelentős kihívást jelent, figyelembe véve a törvényhozás összetételét, amely nem teszi lehetővé számára, hogy konszenzus nélkül kormányozzon.
Kast azonban élvezi Washington és több olyan regionális ország támogatását, amelyek kormányai azonosulnak Trump félteke biztonsági politikájával (Kastot még hivatalba lépése előtt meghívták a Miami-i Amerika Pajzsa csúcstalálkozóra), mint Argentína, Bolívia, Paraguay, Ecuador, Panama, Honduras és El Salvador.
Másrészt ez még nagyobb kihívást jelent majd Kast adminisztrációja számára. Az Egyesült Államok követeli a kínai jelenlét és tőke kivonását Latin-Amerikából, mivel Latin-Amerikát a saját befolyási övezetének tekinti (Monroe-doktrína). Chile számára ez komoly problémát jelent. Kína Chile fő kereskedelmi partnere (külkereskedelmi mérlegének 32,7%-át az ázsiai ország teszi ki), és számos chilei üzleti vezető követeli, hogy a jó kapcsolatokat Pekinggel fenn kell tartani.
Chile az egyik kevés latin-amerikai ország, Peru és Costa Rica mellett, amelynek szabadkereskedelmi megállapodása van mind Kínával, mind az Egyesült Államokkal, a dél-amerikai ország második legnagyobb kereskedelmi partnerével (a kereskedelem 17%-a).
Kast azonban bagatellizálta az aggodalmakat, és legutóbbi miami tartózkodása során, ahol az Amerika Pajzsa megállapodást aláírták, kijelentette: „Nem összeegyeztethetetlen, hogy a legjobb kapcsolataink legyenek Kínával és az Egyesült Államokkal… Nem értem, mi az aggodalom tárgya… Meg fogunk tenni minden megfelelő intézkedést szuverenitásunk, biztonságunk és kereskedelmi kapcsolataink megóvása érdekében.”
A legtöbb szakértő azonban egyetért abban, hogy Chile gazdasági helyzete, valamint Kast ideológiai és geopolitikai igazodása Trump politikájához feszültségeket okozhat, amelyeket a chilei kormány súlyosbíthat, ha nem alkalmaz megfelelő stratégiát.
Ezt fejezte ki a BBC-nek Francisco Urdinez, a Chilei Katolikus Egyetem professzora: „A globalizált világ, amely tiszta szabályokon alapult, már nem létezik… Véleményem szerint Kast számára már világos, hogy mi az, ami nem alku tárgya, ez pedig leegyszerűsítve a chilei üzleti élet és kereskedelem érdeke, de minden más elmarad majd. Miért marad el? Mert ezek a projektek vagy kezdeményezések mindegyike nagyon kényes helyzetbe hozza az országot az Egyesült Államokkal szemben… A helyzet a legnehezebb egy chilei elnök számára a demokrácia visszatérése óta.”
