Luis Brunetto, az argentínai Munkáspárt (PO) tagja a Socialist Workernek nyilatkozott egy jelentős gyárfoglalásról, amely szembeszegül a szélsőjobboldali Milei-kormánnyal.
Milyen a politikai klíma most Argentínában?
A helyzetet nagyfokú politikai és társadalmi feszültség jellemzi. Javier Milei szélsőjobboldali kormánya győzelmet aratott a tavaly októberi félidős választásokon. Ez annak ellenére sikerült neki, hogy a 2023-as hatalomra kerülésekor elért eredményeihez képest a szavazatok egyharmadát elveszítette. A győzelem lehetővé tette számára, hogy bővítse parlamenti frakcióját.
Ennek köszönhetően a szélsőjobboldalnak sikerült fegyelmeznie a polgári ellenzéket. Az ellenzéki pártok éppen most szavazták meg Milei katasztrofális törvénycsomagját. A parlamentben lévő peronisták – akik Argentína 1940-es évekbeli vezetője, Juan Peron reformista ideológiájának követői – egy nagy része a kormánnyal szavazott.
Az ország ipari válságon megy keresztül, több ezer elbocsátással és gyárbezárással, beleértve a Fate vállalatot is.
A Buenos Aires fővárosában található gumiabroncsgyár bezárt, 920 munkást hagyva munka nélkül. A dolgozók február 18. óta megszállva tartják az üzemet. Ahogy az Argentin Gumiabroncsgyári Dolgozók Szakszervezetének (Sutna) elvtársai mondják, a Fate csak a jéghegy csúcsa.
Mik ezek az új, szakszervezet-ellenes törvények részletei?
Ezek nem csupán szakszervezet-ellenesek, hanem a dolgozói jogokat is támadják. Megszüntetik a túlórapótlékot, lehetővé teszik a 12 órás munkanapokat, és teljesítményalapú béreket vezetnek be. A rabszolgaság jegyeit viselik magukon.
A szakszervezeti szervezkedés szempontjából gyakorlatilag betiltják a munkahelyi gyűlések szervezését. Támadják a sztrájkjogot azáltal, hogy számos ágazatot létfontosságúnak nyilvánítanak, beleértve a kórházakat, a hulladékgyűjtést, az oktatást, a légiközlekedést és a kikötői dolgozókat.
Előírják a szakszervezetek számára, hogy a létfontosságú tevékenységekben 75 százalékos munkavégzést garantáljanak. Ez a gyakorlatban elfojtja a sztrájkjogot, a munkásosztály alapvető jogát.
Mit tesznek a szakszervezetek válaszul ezekre a szakszervezet-ellenes törvényekre?
Gyakorlatilag semmit, kivéve, hogy védelmezik a szakszervezeti kasszákat. Sem a CGT, sem a CTA nagy szakszervezeti szövetségek nem szerveztek komoly harcot a munkaügyi reformok ellen.
A szakszervezeti bürokrácia profitál a reformokból. Fenntartja kiváltságait, miközben gyengíti az egyszerű szakszervezeti tagok cselekvőképességét. Az alapszervezeti tagok nyomást gyakorolnak vezetőikre, például gyűléseken keresztül, amelyek megtartása mostantól sokkal nehezebb lesz.
Csak a harcos szakszervezetek, mint a Sutna, szerveztek ellenállást. A Fate megszállása éles ellentétben áll a szakszervezeti bürokrácia megadásával és árulásával. Ezért lett a küzdelmük – ahogy Alejandro Crespo főtitkár mondja – nemzeti munkásüggyé.
Miért sztrájkolnak és foglalják el a gyárat a Fate dolgozói?
A Fate Argentína egyik fő gumiabroncsgyára. Tulajdonosa Javier Madanes Quintanilla, aki egyik napról a másikra, minden magyarázat nélkül bezárta az üzemet.
Ezzel megsértette a Sutnával kötött megállapodást, amelyben vállalta, hogy júniusig nem hajt végre elbocsátásokat, és 920 munkást hagyott munka nélkül.
A Sutna egy harcos munkásosztálybeli szakszervezet. Azonnal megkezdte az üzem megszállását, követelve annak újranyitását és a dolgozók visszahelyezését.
Harcuk ereje azon a közös felismerésen alapul, hogy az elbocsátás – még végkielégítéssel is – az argentin munkásokat a társadalomból való kirekesztettségre ítéli.
Milei alatt 23 000 vállalkozás zárt be, néhány nagyon nagy is. Becslések szerint 300 000 munkahely szűnt meg.
Mégis, a Morvillo nyomdát – amelyet több mint egy éve foglaltak el – és a Fate-et leszámítva, a szakszervezetek nem szerveztek komoly harcot a munkahelyekért.
Milei és Madanes Quintanilla egymás torkának esnek. Milei-nek a törvényhozási ülésszak megnyitóján kellett foglalkoznia a kérdéssel. Hosszan beszélt a Fate-ügyről ismét múlt vasárnap, egy kormánypárti újságírónak adott interjújában egy nagy televíziós csatornán.
A szakszervezet azt követeli, hogy a nemzeti kormány, valamint Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány peronista kormányzója vállaljanak felelősséget a cég termelésének fenntartásáért a Madanes család távozását követően.
Mit lehet tenni a gyárfoglalás támogatására?
A Sutna számos akciót szervezett. A múlt héten egy nagy Buenos Aires szívében tartott tüntetést erőszakkal vertek szét. De a sztrájkolók támogatói más eseményeket is szerveznek, például hatalmas fesztiválokat.
Diákszervezetek és munkanélküli munkások szervezetei, mint a Polo Obrero, gyűjtéseket szerveznek munkásnegyedekben és adományokat a sztrájkalapba.
Jelenleg aláírások és adományok gyűjtését szervezik nemzetközi támogatóktól.
A gumiabroncsgyári munkások győzelme vereséget jelentene Milei-nek, Donald Trump fő latin-amerikai szövetségesének és a globális szélsőjobb egyik vezető alakjának. Ezért a világ munkásai számára is győzelem lenne.
Az elmúlt években a latin-amerikai szélsőjobboldal keresztes háborút indított a nők és a szexuális disszidensek jogai ellen, remélve, hogy szétzúzza a régió egyik legaktívabb neoliberális ellenzékét.
Latin-Amerika-szerte különös háborút hirdettek. Ezt nem csak a parlamentekben és bíróságokon vívják, hanem az osztálytermekben, konyhákban, templomokban és az internet nyugtalan tereiben is. Célpontjai a nők, a queer- és transzneműek, valamint azok a mozgalmak, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy az élet másképp is élhető. A mai szélsőjobboldal egy speciális típusa azt állítja, hogy a patriarchális családot, az erkölcsöt és a hagyományokat védi. De e szavak mögött egy másik projekt húzódik meg: a régi hierarchiák helyreállítása abban a pillanatban, amikor az azokat fenntartó világ megrendülőben van.
Évtizedek óta a feminista mozgalmak rendítik meg a hatalom alapjait Latin-Amerikában. Az 1970-es és 1980-as évek diktatúrái elleni küzdelmektől a nőgyilkosságok elleni és a reprodukciós jogokért vívott huszonegyedik századi hatalmas tüntetésekig a nők és a szexuális disszidensek kitágították a lehetséges horizontját. Megnevezték azt, ami korábban láthatatlan volt. Beszéltek a társadalmat fenntartó fizetetlen munka hosszú óráiról. Leleplezték az otthonokban rejtőzködő erőszakot. Ragaszkodtak hozzá, hogy a testeket, vágyakat és identitásokat nem fegyelmezheti sem az állam, sem az egyház. És mindezt együtt tették – az utcákon.
Ezek az előrelépések azonban a neoliberalizmus hosszú, szűkmarkú árnyékában bontakoztak ki. Latin-Amerika-szerte – és valóban a világ többi részén is – a gondozás terhe továbbra is súlyosan a nők vállán nyugszik, a nők hosszabb órákat dolgoznak kevesebb bérért, miközben milliók maradnak független jövedelem nélkül. Ezt a valóságot ismerték el 2025 augusztusában a Mexikóvárosban tartott XVI. Latin-amerikai és Karibi Nőügyi Regionális Konferencián. Ott a régió országai jóváhagyták a Tlatelolcói Kötelezettségvállalást, amely létrehozta a Cselekvés Évtizedét (2025–2035) az érdemi nemi egyenlőség elérése és egy, a konferencia által „gondoskodó társadalomnak” nevezett modell felépítése érdekében – olyat, ahol az élet fenntartásának munkáját kollektív felelősségként kezelik, nem pedig a nőkre hárított magán-teherként. Ahogy Citlalli Hernández Mora, mexikói nőügyi miniszter záróbeszédében mondta, a kötelezettségvállalás egy „útiterv” az elkövetkező évekre. A régió országai, folytatta Hernández Mora, „nem fogadnak el visszalépéseket. Nem tűrjük a büntetlenséget, és aktivizmusunkkal és szövetségeinkkel felépítjük a gondoskodó társadalmat, mint a béke, igazságosság, méltányosság és a jövő alapját”. A konferencia résztvevői felismerték a feminista mozgalmak által régóta hangoztatott igazságot: hogy a jelenlegi rendszer – a kapitalista rendszer – a munka nemi alapú megosztásán keresztül marad fenn, amelyben a Latin-Amerikában és a Karib-térségben a GDP 15,9–25,3%-át kitevő, túlnyomórészt nők által végzett fizetetlen háztartási és gondozási munka tartja fenn a háztartásokat, termeli újjá a munkaerőt és működteti tovább a társadalmat.
1975-ben, szintén Mexikóvárosban, az Egyesült Nemzetek Szervezete összehívta a Nemzetközi Nőév Világkonferenciáját. A következő évben elindította a Nők Évtizedét (1976–1985), amely a nőkről szóló világkonferencián csúcsosodott ki Nairobi-ban, Kenyában, 1985-ben. A 2025 augusztusában elhangzott aggodalmak közül sok visszhangozta a negyven évvel korábban Nairobiban elhangzottakat. Ahelyett, hogy egyértelmű előrelépést jeleztek volna, a 2025-ös konferenciát a visszafordulás érzése árnyékolta be – ami nemcsak az állami politikában, hanem a női egyenlőségről szóló diskurzusban is látható volt.
Válság idején a tulajdonnal rendelkező osztályok, amelyek meglehetősen elégedettek a status quo-val, ellenségeket keresnek, hogy megzavarják a fejlődés útját. Az elmúlt évtizedekben a szélsőjobboldal egy speciális típusa az általa „genderideológiának” nevezett dolgot tette meg az egyik fő ellenségévé – egy olyan kifejezést, amelyet vég nélkül ismételnek a beszédekben és prédikációkban, a méltóság egyszerű követelését kozmikus fenyegetéssé változtatva. E történet szerint a feminizmus nem igazságossági mozgalom, hanem összeesküvés az emberiség ellen; a sokszínűség nem emberi valóság, hanem veszély magára a civilizációra nézve. A félelem e színházában a „család”, amelyet csak anyaként, apaként és gyermekekként határoznak meg, ostromlott erődként jelenik meg. A szenvedés okait – megszorításokat, kizsákmányolást, szegénységet – gondosan elrejtik, és e szenvedésért a bűnbakot azokra a mozgalmakra irányítják, amelyek éppen a társadalom jobbá tételére törekednek. Így a neheztelést átirányítják, a haragot újracsomagolják, és a reményt gyanakvás váltja fel.
E reakció egyik leglátványosabb megnyilvánulása a Con Mis Hijos No Te Metas („Ne nyúlj a gyerekeimhez”) kampány. A szlogen először 2016-ban Kolumbiában bukkant fel a szexuális oktatási programok elleni tiltakozások során, és gyorsan elterjedt Latin-Amerikában, evangélikus egyházak, konzervatív NGO-k és jobboldali politikusok terjesztették. Ezen egyszerű szavak mögött a szervezetek összetett hálózata áll, amelyek tiltakozásokat szerveznek, törvényhozást formálnak, és riasztó narratívákkal árasztják el a közösségi médiát a nemi egyenlőség állítólagos veszélyeiről – mindezt a „gyermeki ártatlanság” védelmére hivatkozva. Amit azonban ezek az erők a szőnyeg alá söpörnek, az a nők életét ténylegesen strukturáló erőszak. Az egész Latin-Amerikára kiterjedő nemzeti felmérések szerint a nők 63-76%-a élt már meg élete valamely szférájában valamilyen típusú, nemmel összefüggő erőszakot, és a régióban minden negyedik nő tapasztalt már élete során legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszakot intim partnerétől. Feltűnő, hogy 2023-ban a 18 olyan latin-amerikai ország közül, amelyek jelentettek nőgyilkossági vagy feminicídium-adatokat, 11-ben az arány meghaladta az 1 áldozatot 100 000 nőre vetítve – ez a tendencia továbbra is emelkedik. Ahelyett, hogy szembenéznének ezekkel a problémákkal, a „genderideológiától” való félelmet használja fel a szélsőjobboldal egy speciális típusa arra, hogy aláássa azt a tudást, amely a fiatalokat arról tanítja, hogy a világ lehetne egy ragyogóbb hely is.
Legújabb dokumentumunk, A latin-amerikai szélsőjobboldal feministaellenes agendája (2026. március) vizsgálja a szélsőjobboldal gender-ellenes keresztes hadjáratát. Megmutatjuk, hogy ez a mozgalom nem elszigetelten működik, hanem a konzervatív erkölcsi erők transznacionális konstellációjának részét képezi, amely Washington-tól Budapesten át Brazíliavárosig húzódik. Olyan összejöveteleken, mint a Konzervatív Politikai Akció Konferencia (CPAC), szélsőjobboldali politikusok, evangélikus vezetők és gazdag pénzemberek találkoznak, hogy összehangolják kampányaikat. Ezekben a terekben a feminizmus közös ellenséggé válik, és a „szabadság” nyelvét kiforgatják, hogy a privatizációt, a kirekesztést és a hierarchiát védelmezzék. Pénz áramlik át a határokon, stratégiák keringenek, üzeneteket csiszolnak és ismételnek. És a felháborodás jutalmazására tervezett digitális platformokon keresztül a félelem és a félretájékoztatás gyorsabban terjed, mint az igazság.
Ahogy a gender-ellenes offenzíva terjedt Latin-Amerikában, összeütközött a régió egyik legerősebb feminista ciklusával (2015–2019). Nők töltötték meg az utcákat zöld kendőkkel, követelve az abortuszhoz való jogot. Közösségek szerveződtek a nemi alapú erőszak ellen. Nemzetközi feminista sztrájkok kapcsolták össze a munka kizsákmányolását a patriarchátus, a rasszizmus és az extraktivizmus erőszakosságával. Ezzel valami alapvető dolgot lepleztek le: a nemért folytatott küzdelem nem csupán identitásról vagy kultúráról szól, hanem magának a társadalomnak a szerveződéséről. A szélsőjobboldal egy individualista és privatizált rendet akar, amelyet tekintély, hierarchia és engedelmesség strukturál – egy olyan világot, ahol a patriarchális család elnyeli a gazdasági válság sokkjait azáltal, hogy a nőket még több órányi fizetetlen és el nem ismert gondozási munkára kényszeríti, feláldozva szabadságukat és életlehetőségeiket, miközben az egyenlőtlenség természetesnek tűnik. A feminista mozgalmak mást képzelnek el. Egy olyan társadalmat képzelnek el, amely a profit helyett a gondoskodás, a verseny helyett a szolidaritás, a felhalmozás helyett az élet köré szerveződik. E két vízió között húzódik korunk küzdelme: a kapitalista barbárság, vagy az élet és méltóság. Latin-Amerika-szerte, a városok utcáitól a munkásnegyedekig és a közösségi konyhákig, milliók folytatják, hogy ragaszkodjanak egy ragyogóbb világ építéséhez, amely nem a félelmen és hierarchián alapul.
A minap, Izrael Irán és Libanon elleni bombázását követően, a mexikói feminista költő, Rosario Castellanos rövid életrajzát olvastam, aki 1971-től 1974-ben bekövetkezett haláláig Mexikó izraeli nagykövete volt. Véletlen áramütés következtében halt meg Tel-Avivban negyvenkilenc évesen – különböző beszámolók szerint miután otthon megérintett egy lámpát, fürdés után a villanyért nyúlt, vagy bedugott egy lámpát. El tudom képzelni, hogy ez az érzékeny nő mélyen meg volt hatva a palesztinok megszállásától és az 1973-as jom kippuri háborútól. Bár nagykövetként kevés nyilvános nyilatkozatot tett a palesztinok helyzetéről, egy érdekes lenyomat megmaradt. 1972-ben a mexikói Excélsior újságban megjelenő rendszeres rovatában publikált egy verset „Pasaporte” (Útlevél) címmel, amely Mahmúd Darvís 1964-es „Jawaz al-Safar” (Útlevél) című versének visszhangja. Mindkét versben az iratok nem semlegesek. Fegyelmezik az életet, rögzítik az identitást, és eldöntik, hogy kinek az embersége számít:
Egy gondolatokkal bíró nő? Nem, sosem volt egy sem. Sosem ismételtem másokét sem (szerénységből vagy emlékezetkihagyásból). Egy cselekvő nő? Nem, az sem. Elég csak a lábam és a kezem méretére nézni.
Egy szavakkal bíró nő, akkor. Nem, nem a szavamat adó nő. Hanem szavaké – soké, sajnos, egymásnak ellentmondó, jelentéktelen, puszta hang, arabeszkek üres rostálása, szalonjáték, pletyka, tajték, feledés.
De ha kell a meghatározás a személyi igazolványba, írják, hogy jó szándékú nő vagyok, és hogy egyengettem a pokolba vezető egyenes és könnyű utat.
Az ecuadori helyzet Daniel Noboa kormánya alatt: az autoritarizmus előretörése, amely egyszerre több fronton halad előre a neoliberalizmus megszilárdítása és az USA nemzetközi agenda-jának való teljes behódolás érdekében. Ezek nem elszigetelt intézkedések, hanem egy összehangolt stratégia részei, amely ötvözi a munkahelyi bizonytalanságot, a jóléti állam lebontását, a korlátlan bányászati hozzáférést, az olajkitermelés folytatását környezetvédelmi szempontok figyelembevétele nélkül, a hatalom központosítását a helyi önkormányzatok pénzügyi megfojtásán keresztül, valamint az ellenzék és a népi szerveződés minden formájának szisztematikus kriminalizálását.
Biztonsági válság és az állami szféra elhagyása
Noboa elvesztette mind a négy kérdést a 2025 novemberi népszavazáson: nem lesz Alkotmányozó Nemzetgyűlés, nem telepítenek külföldi katonai támaszpontokat (legalábbis hivatalosan, bár a gyakorlatban számos titkos megállapodás az Egyesült Államokkal lehetővé teszi amerikai biztonsági személyzet jelenlétét ecuadori földön), a politikai pártok továbbra is kapnak közpénzeket, és a parlamenti képviselők száma sem csökken. A demokratikus látszat szertefoszlásával a kormány más eszközökkel próbálja érvényesíteni a szavazáson elvesztett agendáját: közkiadások csökkentése, jogi reformok, rendeletek és miniszteri megállapodások, de a militarizáció is.
Noboa 2023-as hatalomra kerülése óta folyamatosan csökkenti az állami kiadásokat. Két példa a jelenlegi hatásokra: betegek halnak meg az állami kórházakban, mert nem tudnak dialízist kapni, mivel ezek a kórházak a szükséges orvosi eszközöknek csak 30%-ával rendelkeznek, és az egyetemek költségvetését 128 millió dollárral, azaz 12,7%-kal csökkentették. Az állami egészségügyet és oktatást, amelyek egy minimálisan demokratikus társadalom alapvető elemei, szisztematikusan lebontják.
2025 volt a legerőszakosabb év a statisztikák vezetése óta: 51 gyilkosság 100 000 lakosonként, hat tengerparti város a világ 10 legveszélyesebbje között, és 183 ember meggyilkolva a börtönökben, összesen 500 fő 2021 óta. Ecuador, amely 2017-ig a térség egyik legbiztonságosabb országa volt, ma már nemcsak Latin-Amerikában, hanem a világon is az egyik legveszélyesebb. A járvány óta húzódó gazdasági válság, a közkiadások csökkentése és a kábítószer-kereskedelemmel való összejátszás magyarázza ezeket a számokat.
Munkahelyi bizonytalanság
2026. február 19-én a Munkaügyi Minisztérium miniszteri rendeletet adott ki, amely 12 órás munkanapokat vezet be. Ez az intézkedés történelmi visszalépést jelent a munkavállalói jogok terén, és folytatja az IMF-fel kötött megállapodásokban meghatározott, a munkahelyi bizonytalanság növelésére irányuló intézkedéssorozatot, előnyben részesítve a tőke érdekeit a munkavállalók jólétével szemben.
A helyi önkormányzatok finanszírozásának megvonása
A decentralizált autonóm kormányzatokat (GAD), amelyek egyes esetekben a népesség, nem pedig a tőke érdekeit szolgáló közpolitikák utolsó bástyái, sújtani fogja egy nemrég elfogadott törvény, amely előírja számukra, hogy költségvetésük minimum 70%-át infrastruktúrára fordítsák. Jól hangzik, de csapda: arra kényszeríti őket, hogy hagyjanak fel az oktatásba, kultúrába és más szociális programokba való befektetéssel, és bocsássák el a személyzetet. A törvényjavaslat a központi kormányzat ellenőrzését kényszeríti a GAD-okra, aláásva autonómiájukat és ellentmondva a decentralizáció elvének. Aki nem tesz eleget, büntetésként a központi transzferek az alkotmányos minimumra csökkennek, ami megbénítaná működésüket. Ezen a területen kirívó cinizmus is tapasztalható: az ecuadori Önkormányzatok Szövetsége jelentette, hogy a központi kormányzat maga 543 millió dollárral tartozik a GAD-oknak, ezzel is megfojtva pénzügyeiket.
Extrakcionizmus környezetvédelmi kontroll nélkül
Noboának sikerült sürgősségi gazdasági intézkedésként elfogadtatnia a stratégiai bányászati és energiaágazatok megerősítéséről szóló törvényt. Legveszélyesebb rendelkezései között: a környezetvédelmi engedélyt egy egyszerű „környezetvédelmi jóváhagyás” váltja fel, legalizálják a magán katonai védelem alkalmazását bányaprojektekben, megszüntetik az őslakos népekkel való előzetes konzultációt, és lehetővé teszik a bányászati koncessziók feldarabolását, valamint bányászatot a Galápagos-szigeteken, amely egy állítólagosan védett természetvédelmi terület. A 2025 decemberi 273. számú végrehajtási rendelettel kiegészítve ez a törvény megnyitja az utat a Bányászati Nyilvántartás újranyitása és a koncessziók tömeges kiterjesztése előtt, környezetvédelmi szabályozás vagy az érintett lakosság jogainak tiszteletben tartása nélkül. Noboának és családjának kapcsolatai vannak olyan bányavállalatokkal, amelyek már kaptak engedélyt, vagy éppen az engedélyezési folyamatban vannak.
A politika és a népi szerveződés kriminalizálása
Az igazságszolgáltatási eszközökkel való üldözés a rezsim szisztematikus eszköze. A 2023-as népszavazáson a polgárok a yasuni ITT olajkitermelésének leállítására szavaztak, de a kormány semmit sem tett e mandátum teljesítéséért; a környezetvédők követeléseire adott válasz az elnyomás és a jogi hadviselés (lawfare) volt. A 2018-ban kezdődött támadások a Polgári Forradalom (Correísmo) ellen változatlan erővel folytatódnak. 2026. február 4-én a mozgalom négy vezetőjének otthonában házkutatást tartottak egy állítólagos korrupciós ügy miatt. Megpróbálták visszahívni Quito polgármesterét, Pabel Muñozt, akivel szemben egy hamis korrupciós ügyet gyártottak, és börtönbe juttatták Guayaquil polgármesterét, Aquiles Hervast, szintén a Polgári Forradalom tagját, egy másik koholt ügy alapján.
Az elnyomás az őslakos mozgalmat is érinti. Leonidas Izát, az ecuadori Őslakos Nemzetiségek Konföderációja (CONAIE) volt elnökét, a jelenlegi Ecuarunari (a hegyvidéki őslakos népek szervezete) elnökét több nyomozás és a rendőrségi megfigyelésről szóló jelentések is sújtják. Nayra Chalán, az Ecuarunari volt alelnöke és a Kitu Kara nép is bejelentették bankszámláik zárolását. A 2025-ös országos sztrájk idején 21 társadalmi szervezet számláját fagyasztották be bírósági végzés nélkül. Alaptalan eljárásokat indítottak ellenük terrorizmus finanszírozása és jogtalan vagyonszerzés miatt, a kábítószer-terrorizmus narratíváját használva, ami hasonló Trumpéhoz, aki minden bizonyíték nélkül, bírósági eljárás nélkül végeztetett ki több mint 80 embert hajókon a Karib-térségben.
Korrupció az elnöki környezetben
Miközben kriminalizálják az ellenzéket, Noboa környezetét botrányok övezik. Hat ember ellen folyik eljárás, miután 2,6 tonna kokaint találtak egy Blasti S.A.-hoz, az elnöki körhöz köthető céghez tartozó konténerben. Ez az eset, amely több közül az egyik, rávilágít egy olyan kormány stratégiájára, amely szociális vezetőket és politikai ellenfeleket üldöz, miközben belső körében együtt él a kábítószer-kereskedelmi hálózatokkal és számos más korrupciós üggyel.
Behódolás az amerikai imperializmusnak
A cikk írásának pillanatában Noboa kormánya éppen kiutasította a kubai nagykövetet és az összes kubai diplomatát Ecuadorból, nemkívánatos személyekké nyilvánítva és 48 órát adva nekik az ország elhagyására. Az ok? Nem más, mint engedelmesség a Trump-adminisztráció utasításainak és az ellene folytatott illegális hibrid háborúnak. Ugyanakkor az amerikai Déli Parancsnokság (SOUTHCOM) az X-en közölte, hogy ecuadori és amerikai katonai erők „hadműveleteket indítottak a terrorszervezeteknek minősített csoportok ellen„, példát mutatva a térség számára a kábítószer-terrorizmus elleni küzdelemben. Ez a koncepció ugyanaz a címke, amelyet Noboa minden politikáját ellenző társadalmi mozgalomra használ.
Az analógia trumpizmussal nem pusztán retorikai: amerikai kollégájához hasonlóan Noboa is a tőke számára kormányoz, igyekszik lerombolni a közszférát és az államot minimálisra csökkenteni, eszközként használva a militarizációt és a politikai erőszakot, és teljes mértékben alávetve magát az USA diktátumainak. A különbség a kontextus: Ecuadorban ezt a modellt egy olyan társadalomra alkalmazzák, amelyet már amúgy is sújt az erőszak, a szegénység, a kiszolgáltatottság és az alapvető szolgáltatások hiánya, ami megsokszorozza annak károkozó képességét. E támadások megállítása elengedhetetlen feltétele Ecuador demokráciaként való fennmaradásának.
Írta: Pilar Troya Fernández ecuadori antropológus, mesterfokozattal rendelkezik gender-tudományokból, és a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet kutatója. Korábban a Nemzeti Tervezési Titkárság tanácsadója, a Felsőoktatási, Tudományos, Technológiai és Innovációs Nemzeti Titkárság tanácsadója, valamint Ecuador felsőoktatási főtitkár-helyettese volt. Jelenleg Brazíliában él.
Kuba nagy részén csütörtökön is szünetelt az áramszolgáltatás, csaknem egy nappal azután, hogy hatalmas áramszünet sújtotta a sziget nyugati részét; ez a legújabb kiesés, amelyet az Egyesült Államok karibi sziget elleni illegális blokádjának szigorítása okozott.
A munkacsapatok egész éjjel dolgoztak, hogy megjavítsanak egy meghibásodott kazánt Kuba egyik legnagyobb hőerőművében, de a tisztviselők figyelmeztettek: akár három-négy napba is telhet, mire teljesen helyreáll az áramszolgáltatás.
A helyi média jelentése szerint Havanna lakosainak mintegy 77 százalékánál már visszatért az áram, csakúgy, mint 43 kórházban és 10 vízellátó állomáson.
A tisztviselők azonban alacsony áramtermelésre figyelmeztettek, és közölték, hogy néhány olyan áramkört, amelyet a munkacsapatok visszakapcsoltak a hálózatba, ismét lekapcsoltak.
Kuba Energia- és Bányászati Minisztériuma az X-en azt írta, hogy a villamosenergia-rendszer „korlátozott kapacitással működik, előnyben részesítve az alapvető szolgáltatásokat, elsősorban az egészségügyet és a vízellátást.”
A helyi média jelentése szerint két erőmű nem üzemel kőolaj hiánya miatt.
A legfontosabb venezuelai olajszállítások leálltak, miután az USA január elején megtámadta a dél-amerikai országot.
Majd még abban a hónapban Donald Trump amerikai elnök azzal fenyegetőzött, hogy vámokat vet ki minden olyan országra, amely olajat ad el vagy szállít Kubának.
Eközben Jamaica külügyminisztériuma csütörtökön közölte, hogy megszüntet egy évtizedek óta fennálló megállapodást Kubával, amely az ország orvosi misszióit érintette.
A váratlan lépést, amelyet Kamina Johnson Smith jamaicai külügyminiszter jelentett be, azután történt, hogy az USA szorgalmazza az ilyen missziók befejezését, Marco Rubio amerikai külügyminiszter pedig „kényszermunkának” és „az emberkereskedelem egy formájának” nevezteazokat, ami az amerikai propaganda egyik jól ismert mantrája.
Csütörtök este Carlos Fernandez de Cossio kubai külügyminiszter-helyettes élesen bírálta az USA folyamatos nyomásgyakorlását a sziget orvosi misszióival kapcsolatban.
„Valami nagyon fonák dolog motiválhatja (az amerikai kormányt), amikor a kubai nép elleni kollektív büntetés jegyében szuverén kormányokra gyakorol nyomást azért, hogy megfosszák saját lakosságukat a minőségi egészségügyi szolgáltatásoktól” – írta a közösségi médiában.
Mao személyével, politikájával most nem foglalkozunk, sem a fura fordítással a címben szereplő mondat kapcsán, amely ikonikusan így maradt fenn.
„Látszatra félelmetesek, de valójában korántsem olyan erősek. Hosszú távlatból nézve az igazán hatalmas erő nem a reakciósoké, hanem a népé” – nyilatkozta Mao 1946-ban Anna Louise Strong amerikai tudósítónak.
Azóta számos esetben beigazolódott, hogy az amerikai imperializmus is csak papírtigris. Nem tudták megszállni Koreát, agyonverték őket Vietnámban. A XXI. században sikerült már eljutniuk Irak és Afganisztán megszállásáig, amelyet több tízezer amerikai hulla árán sem tudtak stabilizálni és megtartani. Afganisztánból csúfosan kivonultak, Irak helyén pedig felütötte a fejét – meglepetés! – a Szaddamnál sokkal súlyosabb iszlamofasizmus az Iszlám Állam képében, amit a nemzetközi baloldal a kurdok segítségével tudott csak szárazföldön semlegesíteni, az Egyesült Államok itt sem volt másra képes, csak légicsapásokra.
Ukrajnában szintén proxyháborúra futotta egy vállalhatatlan fasisztoid rezsim kiépítése után, ami már négy éve kvázi állóháború, minden komoly előernyomulás nélkül. Itt a putyini imperializmusról is kiderült, hogy papírtigris. A háromnapos háborúból most négy év lett.
Az Egyesült Államok Grönland ásványkincseit sem tudta végül lerabolni a nemzetközi tiltakozás ellenére. Kubában emberiség ellenes bűncselekménynek számító blokádot tart fenn, amit újabb bűncselekménnyel felérő szankciókkal spékelt meg. Elvégre egy szocialista sziget több százmilliárd dollárokat okozó blokád ellenében jobb csecsemőhalandóságot produkál és jobb egészségügyi rendszerrel rendelkezik, mint az amerikai kapitalizmus, amely csak úgy képes alapvetően szarul működni, hogy ezen országok olaját és ásványkincseit lerabolja.
Aztán jöttek a további országok, amiknél szintén csak légi csapásokra futotta: Venezuela, Jemen és most Irán. Nincs már szárazföldi megszállás sehol. Még Magyarországot is képtelenek lennének rendesen megszállni, nemhogy a 90 milliós Iránt, akik tömegesen küldenék haza hullazsákban a megszálló erők katonáit, pont mint Irakban és Afganisztánban. Ezt pedig még az amerikai elmebeteg demens tömeggyilkosok sem vállalnák be, mert drága szavazatokba kerül.
„Hosszú távon az igazán hatalmas erő nem a reakciósoké, hanem a népé.”
Több ország is keresi a lehetőségét, hogy olajat adjon el Kubának annak ellenére, hogy az Egyesült Államok blokádot tart fenn, és büntetővámokkal fenyegetőzik. Eközben Washington megnyitja a lehetőséget, hogy a saját feltételei szerint küldjön olajat és gázt.
Az Egyesült Államok január 3-i fegyveres támadását követően Venezuelában – amelyben több mint 100 ember vesztette életét, és Nicolás Maduro elnököt fogságba ejtették (később pedig New Yorkba szállították) – Venezuela olajszállítása Kubába felfüggesztésre került. A Karib-térségbeli szigetország több mint 60 éve áll az USA által bevezetett gazdasági és kereskedelmi blokád alatt.
De a Trump-kabinetovább ment. Kubát még jobban megfojtandó, Washington figyelmeztette, hogy bármely országot, amely olajat küld Kubába, 10%-os vámemeléssel sújtják az országból az Egyesült Államokba belépő termékekre, ami eltántorított olyan országokat, mint Mexikó, amely szintén szállított korábban olajat Kubának.
Ezzel a realitással szembesülve Kuba súlyos gazdasági nehézségekbe ütközött. Venezuela volt a szigetország fő szénhidrogén-beszállítója 25 éven át, így Washington hallgatólagos ellenőrzése a venezuelai olaj felett olyan nehézségeket okozott, amelyek különösen a polgári lakosságot érintették. Kuba egyik fő bevételi forrása, a turizmus jelentősen visszaesett az üzemanyaghiány miatt, beleértve a szigetre érkező repülőgépek tankolásához szükséges üzemanyagot is.
Hasonlóképpen, Kuba energiarendszere, amely működésében nagymértékben függ az olajtól, rendkívüli áramkimaradásokat eredményezett országszerte. Ez nemcsak az alapvető javak termelését és elosztását veszélyezteti, hanem a kórházak és iskolák alapvető szolgáltatásainak működését is.
Szolidaritás a kubai néppel
Számos ország vezetői élesen bírálták az intézkedést, a kubaiak emberi jogainak megsértésének, valamint életük és méltóságuk fenyegetésének tartva azt. Ezt fejezte ki Claudia Sheinbaum mexikói elnök is, aki arra kérte az Egyesült Államokat, hogy fontolja meg újra döntését a kubai nép javára. Ezenkívül a mexikói kormány tonnányi élelmiszert, személyes higiéniai terméket és más alapvető létfenntartási cikket küldött Kubába a Havannával szembeni gazdasági és kereskedelmi blokádintézkedések szigorítása után.
Latin-Amerikában mozgalmak is igyekeztek kezelni az üzemanyagválságot azáltal, hogy nyomást gyakoroltak kormányaikra. Brazíliában olajmunkások segítették elindítani az „Olajat Kubának!” kezdeményezést, hogy felszólítsák Brazíliát: azonnal küldjön üzemanyagot a Karib-térségbeli szigetországba, és törje meg az Egyesült Államok által ténylegesen bevezetett energia-blokádot.
A Brazil Olajmunkások Egységes Szövetsége (FUP), amely levelet küldött az állami tulajdonú Petrobras olajvállalatnak, kijelentette: „Tekintettel a kereskedelmi és energiaügyi korlátozások közelmúltbeli szigorítására, amelyek közvetlenül érintik a [Kubába] irányuló szállításokat, humanitárius kockázatokat teremtve és alapvető szolgáltatásokat veszélyeztetve, úgy véljük, hogy az intézményi párbeszéd elengedhetetlen a megvalósítható alternatívák, szabályozási és működési szempontok, valamint a lehetséges együttműködési utak megvitatásához, amelyek a szolidaritás, a szuverenitás és a társadalmi felelősségvállalás elveire építhetők.”
Az Egyesült Államok bejelenti az olaj részleges értékesítését Kubának
A maga részéről Washington éppen bejelentette, hogy engedélyezni fogja az olaj értékesítését Kubának az Egyesült Államok által ellenőrzött feltételek mellett. A Pénzügyminisztérium szerint az Egyesült Államok lehetővé teszi az olaj Kubába történő belépését, amennyiben az üzemanyagot a szigeten magánszemélyek és magáncégek kezelik, ezzel megkísérelve kicsavarni az állam kezéből nemcsak az ország energiabiztonságának irányítását, hanem a magánszektor megerősítését is.
Emellett Washington tisztázta: „Az engedélyezéshez az exportnak a kubai magánszektor és a magán-gazdasági szektor tevékenységeinek céljára kell szolgálnia, beleértve a humanitárius szükségleteket is.” A megállapodás előírja, hogy a Kubába küldött olajnak és gáznak szükségszerűen az Egyesült Államokból kell indulnia, még akkor is, ha származása Venezuela vagy más ország volt.
Ez nem jelenti azt, hogy Washington kizárná a vámok emelésének lehetőségét azon országokkal szemben, amelyek olajat adnak el Kubának, hanem azt, hogy az Egyesült Államok mostantól teljes ellenőrzést kíván biztosítani a szigetország üzemanyagimportja felett, ami a Trump-kormány azon kísérletének tekinthető, hogy irányítsa Kuba energetikai jövőjét.
Néhány héttel ezelőtt Miguel Díaz-Canel kubai elnök bejelentette, hogy Kuba mindig is hajlandó volt párbeszédet folytatni az egyenlőség feltételei mellett és fenyegetések nélkül. Egyelőre kiderül, hogy Kuba elfogadja-e ezt a javaslatot az Egyesült Államoktól.
Kuba üdvözölte két mexikói hajó érkezését a hétvégén, amelyek élelmiszersegélyt szállítottak.
A mexikói haditengerészet Papaloapan és Huasteco nevű hajói több mint 1000 tonna babot és tejport hoztak, hogy enyhítsék az egyre szorítóbb, illegális amerikai blokád által okozott hiányt.
Josefina Vidal kubai külügyminiszter-helyettes megköszönte a segítséget a „testvéri mexikói népnek”. Mexikó élelmiszersegélyt szállít és segít a Kubába tartó repülőgépek üzemanyaggal való feltöltésében, mióta a szigetország kifogyott a repülőgép-üzemanyagból, miután Donald Trump amerikai elnök vámokkal fenyegetett meg minden olyan országot, amely olajat szállít neki.
Mexikó és Venezuela leállította az olajszállításokat a vámfenyegetést követően; egy orosz tartályhajó, a Sea Horse állítólag olajat próbál Kubába juttatni, de egyes jelentések szerint már el is tért a sziget felől.
Azok az olvasók, akik szeretnének segíteni az amerikai blokád áttörésében, adományozhatnak a Cuba Vivének, amely orvosi segélyt és élelmiszert vásárol, hogy a szigetre szállítsa.
Négy embert lőttek le kubai határőrök egy amerikai felségjelzésű motorcsónakban, akik az Egyesült Államokban élő kubai állampolgárok voltak – közölte a kubai kormány.
A kubai belügyminisztérium által az interneten közzétett közlemény szerint a motorcsónak utasai – a négy halálos áldozat és hat másik, szintén kubai állampolgárságú sebesült – tüzet nyitottak a parti őrség hajójára, amely szerdán a kubai északi partvidék közelében lévő szigetnél közelítette meg őket.
A közlemény szerint a tíz személy, akik közül néhányan korábban bűncselekményt követtek el, felfegyverkezve „terrorista célú beszivárgást” akartak végrehajtani.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter közölte, hogy az USA is vizsgálja a „rendkívül szokatlan” incidenst.
Az incidens az USA és Kuba közötti feszültség fokozódása közepette történt. Kubában egyre súlyosbodó üzemanyagválság van, amelyet az USA által Venezuelából érkező olajszállítmányok blokkolása tovább súlyosbított.
A kubai hatóságok szerint a motorcsónak belépett a felségvizeikre. A szigetország belügyminisztériuma azonosította a hat túlélő utast, akiket azóta őrizetbe vettek, valamint egy további utast, aki meghalt.
Hozzátették, hogy a többségüknek „korábban volt bűnügyi és erőszakos cselekmények miatt büntetett az előélete”.
A közlemény szerint a motorcsónakon kézifegyvereket, gépkarabélyokat és improvizált robbanószerkezeteket találtak, valamint egyéb taktikai felszereléseket.
A belügyminisztérium egy tizenegyedik személyt is azonosított, akiről azt mondták, hogy letartóztattak, és bevallotta, hogy része volt az állítólagos összeesküvésnek.
A minisztérium egy korábbi, X-en közzétett közleményében azt írta, hogy a floridai lajstromjelű – FL7726SH lajstromszámú – vízijárművet szerda reggel észlelték Cayo Falcones közelében, az ország középső részén fekvő Villa Clara tartományban. Amikor egy kubai hajó, amelyen a minisztérium határőrségének öt tagja tartózkodott, az azonosítás céljából a vízijárműhöz közeledett, „a szabálysértő motorcsónak legénysége tüzet nyitott” és megsebesítette a kubai parancsnokot – áll a közleményben.
„Az összetűzés következtében jelen jelentés elkészítéséig a külföldi vízijárművön tartózkodó négy támadó meghalt, hat pedig megsebesült” – tették hozzá.
A sebesülteket kimenekítették és orvosi ellátásban részesítették – tették hozzá a közleményben.
Mielőtt a kubai kormány nyilvánosságra hozta volna az utasok közül néhányak személyazonosságát, Rubio megerősítette, hogy a hajón nem tartózkodtak amerikai kormányzati alkalmazottak, és hogy vizsgálat folyik az esemény „tisztázása” és annak kiderítése érdekében, hogy az utasok mit csináltak a térségben.
Rubio Saint Kitts és Nevis szigetén beszélt, ahová azért utazott, hogy karibi vezetőkkel találkozzon, miközben a Trump-kormányzat fokozza a nyomást a kubai kormányra, valamint más regionális kérdésekről is tárgyaljon.
„Pontosan ki fogjuk deríteni, mi történt, ki volt érintett, és a kiderített tények alapján hozzuk meg döntésünket” – mondta újságíróknak.
Megígérte, hogy az amerikai nyomozók „gyorsan” összegyűjtik a legfontosabb tényeket, és hogy az amerikai parti őrség a támadás „környékére” utazott.
Hozzátette azonban, hogy az USA nem támaszkodik a kubai kormány által szolgáltatott információkra, és Washington függetlenül fogja ellenőrizni az ügy tényeit.
„Rendkívül szokatlan ilyen lövöldözést látni a nyílt tengeren. Ez nem mindennapos esemény” – mondta Rubio.
Az amerikai–kubai kapcsolatok egyre feszültebbé váltak, miután az amerikai erők január 3-án elfogták Nicolás Maduro venezuelai vezetőt.
Venezuela Kuba régóta szövetségese, de az USA az elmúlt hetekben gyakorlatilag megakadályozta, hogy olajat szállítson a karibi országba, és más nemzeteket is vámokkal fenyegetett meg, ha ezt teszik.
Trump megzsarolta Kubát, hogy „kössenek megállapodást”, ellenkező esetben meg nem határozott következményekkel kell szembenézniük.
Az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata 250. évfordulójának közeledtével Donald Trump egy olyan évértékelő beszédet tartott, amely a fehér felsőbbrendűséget és a telepes gyarmatosítást ünnepli.
Ilhan Omar, Minnesota állam képviselőnője kifütyülte Trumpot a beszéd alatt, hazugnak és gyilkosnak nevezve őt, amiért amerikai állampolgárokat ölt meg Minneapolisban. Mások Jeffrey Epstein áldozatait hívták meg, hogy kedden együtt nézzék a beszédet.
Trump azt mondta: „Az amerikaiak ezt a nemzetet 13 szerény gyarmatból építették fel az emberi civilizáció és az emberi szabadság csúcsává. A történelem legerősebb, leggazdagabb, leghatalmasabb, legsikeresebb nemzetévé.
„Az amerikaiak kimerészkedtek a félelmetes és veszélyes kontinensre, benépesítettek egy határtalan vadont, és megszelídítették a gyönyörű, de nagyon-nagyon veszélyes vadnyugatot.”
Ez egy olyan beszéd volt, amely méltatta Charlie Kirk szélsőjobboldali vezéralakot, és több elnyomást ígért a transznemű fiatalokkal, a bevándorlókkal és a fekete bőrűekkel szemben.
Trump „határinvázióról” beszélt az „illegális” migránsok kapcsán.
„A szomáliai kalózok, akik feldúlták Minnesotát, emlékeztetnek minket arra, hogy a világ nagy részein a megvesztegetés, a korrupció és a törvénytelenség a norma, nem a kivétel.
„E kultúrák behozatala korlátlan bevándorlással és nyitott határokkal problémákat hoz ide, az USA-ba.”
Arról beszélt, hogy véget akar vetni a politikai erőszaknak. De aztán azzal dicsekedett, hogy szövetségi erőket vetett be az erőszak fokozására hétköznapi emberekkel szemben Minnesota-ban, Los Angeles-ben és Washington DC-ben.
Azt állította, hogy véget vetett nyolc háborúnak. Ezt azonban azzal folytatta, hogy ünnepelte Irán tavalyi bombázását, és jelentős katonai kiadásnövekedést ígért az Egyesült Államoktól és NATO-szövetségeseitől.
Azt mondta: „Egyetlen nemzetnek sem szabadna soha kétségbe vonnia Amerika eltökéltségét. Nekünk van a legerősebb hadsereg a Földön. Az első ciklusom alatt újjáépítettem a hadsereget.”
Megemlítette, hogy a tavalyi villámárvizek „átszakítottak egy lánytábort Texas középső részén”. Ennek ellenére megduplázta a klímát romboló politikáját, ami több ilyen katasztrófát fog jelenteni.
„Az amerikai földgáztermelés minden idők legmagasabb szintjén van. Mert betartottam az ígéretemet: fúrni, bébi, fúrni.”
Trump megígérte, hogy véget vet azoknak a politikáknak, amelyek lehetővé teszik a transznemű fiatalok számára a társadalmi átmenetet – például egy másik név vagy névmás használatát – az iskolában.
Azt állította, hogy az iskoláknak „megengedik, hogy kitépjék a gyerekeket szüleik karjaiból, és átállítsák őket egy másik nembe a szülők akarata ellenére”. Az iskolák kötelezése a szülők tájékoztatására veszélyeztetné a transzfób szülőkkel rendelkező fiatalokat.
Az amerikai elnök azt is követelte, hogy „a választóknak személyazonosító okmányt kell felmutatniuk. Minden választónak fel kell mutatnia az állampolgárság igazolását a szavazáshoz.”
Ez a politika aligha fogja kezelni a csalások hatalmas mértékét, amelyekről Trump úgy gondolja, hogy sújtják az amerikai választásokat. A választási csalás valójában nagyon alacsony.
De a szavazói személyazonosító okmányok politikája károsítani fogja a legszegényebb embereket, és felidézi a Jim Crow-korszakhoz való visszatérés rémét, amikor a fekete bőrűeket szisztematikusan megakadályozták a szavazásban.
A Női Választók Ligája szerint a 65 év feletti polgárok 18 százaléka, a latin szavazók 16 százaléka, a fekete bőrű szavazók 25 százaléka és az alacsony jövedelmű amerikaiak 15 százaléka nem rendelkezik a szükséges típusú személyazonosító okmánnyal.
A beszéd azonban azt is megmutatta, hogy Trump nem fog mindent a saját akarata szerint csinálni. Azt mondta: „Több amerikai dolgozik ma, mint valaha országunk történetében. Gondoljanak bele. Valaha országunk történetében.
„Ma több ember dolgozik, és a kormányzásom alatt létrejött összes munkahely 100 százaléka a magánszektorban van.”
Ez a beszéd számos félrevezető vagy egyszerűen hamis állításának egyike. Valóban többen dolgoznak – de csak azért, mert a népesség nőtt. A munkanélküliségi ráta valójában emelkedett.
Azt mondta: „Az országok, amelyek évtizedekig nyúztak minket, most több száz milliárd dollárt fizetnek nekünk. Olyan nagyon nyúztak minket.”
De az országok nem fizetnek dollármilliárdokat az USA-nak a vámok miatt. A vámok az importra kivetett adók, amelyeket az USA-ban működő cégek fizetnek. És amit Trump „az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának szerencsétlen döntésének” nevez, az megállapította, hogy az elnök jogellenesen használta fel hatásköreit a vámok kivetésére.
Trumpot 2024-ben azzal az ígérettel választották meg, hogy visszatér az amerikai álom – a teljes foglalkoztatottság, a gazdasági növekedés és az emelkedő életszínvonal. De ebből semmit sem tudott teljesíteni.
Minden, amihez nyúlhat, az a háború, a népirtás, az elnyomás, az előítélet és a rasszizmus – és a támogatottsága zuhan.
Ricardo Trevilla mexikói védelmi miniszter súlyos vádat fogalmaztott meg az Egyesült Államok ellen.
Az utóbbi napok rajtaütései kapcsán megjegyezte, hogy Claudia Sheinbaum kormányának beiktatása óta 23 ezer fegyvert foglaltak le mexikói drogkartellektől.
Majd megjegyezte, hogy ezen fegyverek 80%-a „észak-amerikai”, és nyilván nem Kanadára gondolt.
A sajtótájékoztatót Claudia Sheinbaum folytatta, ahol kijelentette, hogy nem lehet visszatérni a „narkó elleni háborúhoz”, mert az a törvényen kívül zajlik.
A drogok elleni háború során ugyanis „embereket gyilkolnak meg bírósági tárgyalás nélkül.”. Ez az erőszak pedig még több erőszakot szül, ami „fasizmushoz vezet.”
Sheinbaum jól vette észre a József Attila által megírt „szabadság általi rend” és a jobboldal erőszak által szült rendje közti különbséget.
Magyarországon a Fidesz-rezsim kezdett drogok elleni háborúba, annak ellenére, hogy közel sem olyan súlyos társadalmi probléma, mint az ezer fagyhalál telente, vagy az egészségügyben évente feleslegesen meghaló 30 ezer ember.
Ez a politika nyilvánvalóan demagóg populizmus: a célpont könnyű: a kábítószereseket és az azzal kereskedőket a társadalmi többség gyűlöli; aztán egyszerű eredményeket produkálni: elég csak szórakozóhelyeken razziázni. Ez egyszerűen csak a Fidesz-rezsim szavazatszerzési akciója.
Ezzel szemben Mexikóban forró a helyzet. Tervilla védelmi miniszter könnyek között jelentette, hogy a nemzeti gárda 25 tagját gyilkolták meg bosszúból, miután megölték az Új Generációs Jalisco Kartell vezetőjét és hat emberét.
Ahogy a mexikói eset is mutatja: a bűnözés megszüntetése lehetetlen hatósági erőszakkal és bűnvadászattal.
Sztrájk bénította meg csütörtökön országszerte a tömegközlekedést, a kórházakat, a kikötőket és az iskolákat Argentínában, tiltakozásul Javier Milei szélsőjobboldali elnök munkaügyi törvényeket érintő támadása ellen.
A Képviselőház a mai napon, 135 igen és 115 nem szavazattal, jóváhagyta a törvényjavaslatot, amely nagyobb rugalmasságot biztosít a munkáltatóknak a felvétel, az elbocsátás, a végkielégítés és a kollektív szerződések terén.
A jogszabály a múlt héten már elnyerte a Szenátus kezdeti támogatását, de a törvényerőre emelkedés előtt vissza kell küldeni a szenátorokhoz a végső szavazásra.
Ennek oka, hogy a kormány kénytelen volt eltávolítani egy olyan záradékot, amely felére csökkentette volna a nem munkával összefüggő sérülés vagy betegség miatt távol lévő dolgozók bérét, miután azt az ellenzéki törvényhozók felháborodása övezte.
Miközben a törvényhozók a reformról vitáztak, leálltak a buszjáratok és a metrók. A gyárak szüneteltették a termelést, a bankok bezártak, a légitársaságok több száz járatot töröltek, az állami kórházak pedig a sürgősségi beavatkozások kivételével minden műtétet elhalasztottak.
A radikális baloldali szakszervezetek Kongresszushoz tartó menetét a rendőrség vízágyúkkal támadta meg.
Milei elnök szerint az argentin munka törvénykönyvének módosításai kulcsfontosságúak a külföldi befektetések vonzására, a termelékenység növelésére és a munkahelyteremtés fellendítésére irányuló erőfeszítései szempontjából egy olyan országban, ahol a munkavállalók mintegy kétötöde bejelentés nélkül dolgozik.
A szakszervezetek azzal érvelnek, hogy a törvény gyengíteni fogja a munkavállalók védelmét.
A törvényjavaslat korlátozza a sztrájkjogot, csökkenti a szakszervezetek alkupozícióját, és megkönnyíti a vállalatok számára a munkavállalók elbocsátását a próbaidők meghosszabbításával és annak korlátozásával, hogy a munkavállalók pert indíthassanak munkáltatójuk ellen elbocsátásuk esetén.
A jogszabály csökkenti továbbá az argentin végkielégítések mértékét, és felhatalmazza a munkáltatókat 12 órás munkanapok elrendelésére, szemben a jelenlegi 8 órával.
„Tisztelt parlamenti képviselők, hallják meg ezt az üzenetet: A dolgozó emberek elleni szavazásnak következményei vannak” – írta a legnagyobb argentin szakszervezeti tömörülés, a Munkások Általános Szövetsége a közösségi médiában olyan fotók mellett, amelyek a sztrájk miatt elnéptelenedett argentin fővárost, Buenos Airest ábrázolták.
„A munkahelyek nem alku tárgyai; a kivívott jogok nem tombolanyeremények.”
MARCO RUBIO kijelölte a frontvonalakat, és itt az ideje, hogy a bolygó minden szocialistája és rasszizmusellenes harcosa felismerje az Egyesült Államok által a világra jelentett veszélyt.
A Donald Trump-rezsim a leplezetlen imperializmus: mentes a szokásos badarságtól, amely a katonai agressziót védekező vagy humanitárius okokkal magyarázza.
Rubió-nak a müncheni biztonsági konferencián elmondott beszéde kristálytisztán fogalmazza meg a világ imperialista uralmának misszióját. Ha Harold Macmillan híres „változások szele” beszédét a gyarmati korszak végének elismeréseként értelmezték, Rubio most ennek a felszabadulási folyamatnak a visszafordítását követeli.
Ott van feketén-fehéren (és az Európáról mint a világ urainak szánt „nagy és nemes civilizációról” zengő ódája rasszista). Miután JD Vance egy évvel ezelőtt leckéztette meg az európai hatalmakat, a nyugati politikusok most mohón nyalják Rubio dicséretét: de ez a dicséret az imperializmus és az etnikai tisztogatás védelme.
Visszautal arra az aranykorra, amikor „a második világháború vége előtti öt évszázadban a Nyugat terjeszkedett”, hogy „új kontinenseket népesítsen be, hatalmas birodalmakat építsen, amelyek az egész földkerekségre kiterjedtek.”
Ezt követi a merész európai telepesek romantikus víziója, amint benépesítik Amerika „üres síkságait”. Az ott élő népek kisajátítása és lemészárlása nem szerepel a történetben.
Az imperializmus szégyentelen védelme feltűnő, de azt is észre kell vennünk, hogy mikor és miért mondja, hogy ennek vége szakadt.
A nácik egykor arra esküdtek, hogy „kitörlik 1789-et a történelemből”, azt állítva, hogy a demokratikus forradalom Európa nagyságának végét jelentette be. Rubio számára a második világháború vége nem a demokrácia győzelme: vereség, a kezdete a végnek azoknak a „hatalmas birodalmaknak„, mivel az azokat alátámasztó rasszista ideológiák a náci Németországban érték el szörnyű csúcspontjukat, és az európai, fehér felsőbbrendűség logikája az egész világ felett a Vörös Hadsereg kezétől kapott halálos csapást.
Őszinte ezzel kapcsolatban: a „nagy nyugati birodalmak végső hanyatlásnak indultak, amelyet felgyorsítottak az istentelen kommunista forradalmak és a gyarmatellenes felkelések, amelyek átalakították a világot, és a vörös kalapácsot és sarlót ráterítették a térkép hatalmas területeire…”
Ez igaz, és nem ismerik el olyan széles körben, ahogyan kellene. A 20. századi gyarmatellenes küzdelmek elválaszthatatlanul összekapcsolódtak a nemzetközi kommunista mozgalommal.
Lenin azon kulcsfontosságú felismerése, hogy a munkás-paraszt szövetség, amelyet a mai napig a kalapács és sarló szimbolizál, megszakíthatja a „leggyengébb láncszemet” az imperialista láncban és felszabadíthatja a világot, nemzetközi megfelelőjét az iparosodott nemzetek munkásosztályának a harmadik világ kisajátított tömegeivel, Fanon „a Föld rabjaival” való szövetségében találta meg.
A kommunisták álltak a szívén azoknak a felszabadító mozgalmaknak, amelyek felszabadították Ázsia és Afrika gyarmatosított népeit. A Szovjetunió felfegyverezte, kiképezte és finanszírozta az Afrikai Nemzeti Kongresszus apartheid-ellenes harcosait, és nyugati szövetségeseik is főként kommunisták voltak, ahogy azt a London Recruits című jelentős film is ábrázolja.
A gyarmatellenesség és a kommunizmus közötti kapcsolatokat a liberálisok, akik hitelteleníteni akarják az utóbbit, kitörölték a történelemből; Rubio most azért emlékeztet minket rájuk, mert magát a birodalmat akarja feltámasztani.
Az USA felfedte a lapjait. A globális Dél felemelkedése, amelyet mindenekelőtt Kína és a BRICS-országok hajtanak, egy olyan folyamat, amelyet eltökélt szándéka visszafordítani. A világ népeit meg kell fékezni, rá kell kényszeríteni, hogy behódoljanak annak, amit ő „az emberi történelem legnagyobb civilizációjának” nevez.
Ebben az összefüggésben nincs helye a „sem Washingtont, sem Pekinget” nem tartalmazó badarságnak. Az Egyesült Államok a szabadság, a szuverenitás és a néphatalom ellensége világszerte. Vissza akarja fordítani az 1945-ös ítéletet.
Ő az első számú közellenség, és a brit politikai életre gyakorolt szorítását meg kell törni.
Vijay Prashad indiai tudós szerint a Kubai Forradalom most az amerikai imperializmus elleni harc frontvonalában áll.
2026 januárjában Donald Trump amerikai elnök Kubát „szokatlan és rendkívüli fenyegetésnek” nyilvánította az USA biztonságára nézve. Ez egy olyan minősítés, amely lehetővé teszi az amerikai kormány számára, hogy széleskörű gazdasági korlátozásokat alkalmazzon, amelyeket hagyományosan nemzetbiztonsági ellenfelekkel szemben vetnek be. Az USA Kubával szembeni blokádja az 1960-as években, közvetlenül az 1959-es Kubai Forradalom után kezdődött, de az évek során szigorodott. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül (amely szigorú feltételek mellett engedélyezi a szankciókat) az Egyesült Államok egy illegális, egyoldalú blokádot működtet, amely megpróbálja rákényszeríteni a világ országait, hogy hagyjanak fel az alapvető kubai kereskedelemmel. Az új korlátozások az olajra összpontosítanak. Az amerikai kormány vámtarifákkal és szankciókkal fenyeget meg minden olyan országot, amely olajat ad el vagy szállít Kubának.
Január 3-án az Egyesült Államok megtámadta Venezuelát és elrabolta Nicolás Maduro Moros elnököt és Cilia Florest, a Nemzetgyűlés alelnökét. Miközben 150 amerikai katonai repülőgép lebegett Caracas felett, az Egyesült Államok tudatta a venezuelai kormánnyal: ha nem fogadják el a követeléslistát, az USA lényegében Gázává változtatja Caracas belvárosát. A kormány maradék részének, amelynek nem volt semmilyen befolyása a tárgyalásban, gyakorlatilag taktikai kompromisszumot kellett kötnie és elfogadnia az USA követeléseit. Az egyik követelés az volt, hogy Venezuela hagyjon fel az olajexporttal Kuba felé. 2025-ben Venezuela fedezte Kuba teljes olajigényének mintegy 34%-át. A venezuelai olaj rövidtávú kiesésével Kuba már előre súlyos problémára számított.
De ez még nem volt minden. Mexikó szállította Kuba import nyersolajának 44%-át 2025-ben. Washington ezt követően nyomást gyakorolt Mexikóvárosra, hogy hagyjon fel a kubai olajexporttal, ami azt jelentené, hogy Kuba olajimportjánek csaknem 80%-a megszűnne. Claudia Sheinbaum mexikói elnök és Trump telefonbeszélgetésében Trump azt állította, hogy utasította Sheinbaumot a kubai olajszállítások leállítására, de Sheinbaum ezt tagadta, mondván, a két elnök csak általánosságban beszélt a mexikói-amerikai kapcsolatokról. Bárhogy is történt, a Mexikóra nehezedő nyomás az olajszállítások leállítására jelentős. Sheinbaum hangsúlyozta, hogy Mexikónak meg kell engedni, hogy szuverén döntéseket hozzon, és hogy a mexikói nép nem fog meghajolni az amerikai nyomás előtt. Az üzemanyag Kubába irányuló elvágása humanitárius válságot okozna – mondta Sheinbaum.
Trump kegyetlen politikája gyakorlatilag elvágta Kuba olajimportjának nagy részét, ami jelentős energiaválságot teremtett a tizenegy milliós szigeten. Áramszünetek, üzemanyaghiány a kórházakban, vízellátó rendszerekben és közlekedésben, valamint áramkorlátozások vannak. A repülőgép-üzemanyag hiánya miatt több kereskedelmi légitársaság (például az Air Canada) leállította járatait Havannába.
Az ENSZ figyelmeztetett, hogy az USA nyomásgyakorló kampánya (különösen az üzemanyag megcélzásának politikája) veszélyezteti Kuba élelmiszer- és vízellátását, kórházait, iskoláit és alapvető szolgáltatásait. ENSZ-tisztségviselők, köztük a kubai emberi jogi helyzettel foglalkozó különleges ENSZ-előadó elítélték a blokád szigorítását, mint olyan intézkedést, amely közvetlenül károsítja a hétköznapi polgárokat. Rámutattak, hogy a korlátozások megnehezítik a kórházak számára az alapvető gyógyszerek beszerzését, a dialízisklinikák működését, és az orvosi berendezések eljuttatását a betegekhez, súlyosbítva az egészségügyi válságot a szigeten. A különleges előadó a politikát „büntető jellegűnek és aránytalannak” nevezte, hangsúlyozva, hogy sérti a nemzetközi jogot és elmélyíti a szociális-gazdasági nehézségeket. Az ENSZ felszólította az Egyesült Államokat a szankciók feloldására és a humanitárius kivételek előtérbe helyezésére, hangsúlyozva, hogy párbeszédre és együttműködésre (nem kényszerítő intézkedésekre) van szükség a kubai életek és emberi jogok védelme érdekében.
Az ENSZ emberi jogi szakértőinek egy csoportja elítélte Trump rendeletét, mint „a nemzetközi jog súlyos megsértését” és „súlyos fenyegetést a demokratikus és méltányos nemzetközi rendre”. Azzal érveltek, hogy Trump rendelete Kubát és harmadik államokat kíván kényszeríteni kereskedelmi szankciókkal való fenyegetéssel, és hogy az ilyen extraterritoriális gazdasági intézkedések súlyos humanitárius következményeket kockáztatnak. Nyilatkozatuk egyértelművé tette, hogy a nemzetközi jog alapján semmilyen jog nem engedi meg egy államnak, hogy gazdasági büntetéseket szabjon ki harmadik államokra jogszerű kereskedelmi kapcsolataik miatt, és felszólították a Trump-adminisztrációt az illegális rendelet visszavonására. Az ENSZ Közgyűlése 1992 óta minden évben elsöprő többséggel szavazott a blokád ellen, gyakran csak az USA és Izrael ellenezte.
Az USA blokádja súlyos hatással volt Kuba fejlődési modelljére. A blokád több mint hatvan évvel ezelőtti kezdete óta az USA 171 milliárd USD kárt okozott Kubának, vagy ha az arany árához igazítjuk, 2,10 billió USD-t. 2024 márciusa és 2025 februárja között a kubai kormány becslése szerint a blokád körülbelül 7,5 milliárd USD kárt okozott, ami 49%-os növekedés az előző időszakhoz képest. Ha a 171 milliárd USD-s számot vesszük alapul, a kubai nép naponta 20,7 millió USD-t, óránként 862 568 USD-t veszít. Ezek a veszteségek súlyosak egy olyan kis ország számára, amely egy szocialista értékekre épülő észszerű társadalmat próbál felépíteni.
Válasz Havannából
Miguel Díaz-Canel kubai elnök élesen elítélte a szigorított amerikai intézkedéseket, mint „gazdasági háborút”, és azzal érvelt, hogy az USA politikája Kuba szuverenitásának gyengítésére irányul. A kormány „energia-blokádnak” nevezi ezt, és hangsúlyozza, hogy a szigeten tapasztalható hiány az USA kényszerítő politikájának közvetlen következménye. Válaszul a Kubai Forradalom szükségterveket hajtott végre, beleértve az üzemanyag-adagolást az alapvető szolgáltatások, mint a kórházak, vízrendszerek és tömegközlekedés prioritásként való kezelésére. Kuba állami irányelveket is bejelentett a csökkentett energiaellátás kezelésére, beleértve az alternatív és megújuló energiaforrások felé történő elmozdulást, ahol lehetséges. A kínai kormány berendezéseket adományozott nagyszabású napelemparkok építéséhez Artemisa, Granma, Guantánamo, Holguín, Las Tunas és Pinar del Río tartományokban. Hosszú távon Kína segíteni fog Kubának 92 naperőmű megépítésében, ami 2000 megawatt napelemes kapacitást jelent. A távoli területeken élő háztartások megsegítésére a kínai kormány 5000 háztetőkön elhelyezhető napelemkészletet küldött. Üzemanyag Mexikóból, Oroszországból és más országokból már úton van Kuba felé. Trump elszigetelési politikája nem járt teljes sikerrel.
A kubai kormány közölte, hogy kapcsolatban áll Washingtonnal, de még nem folytat közvetlen magas szintű tárgyalásokat. Díaz-Canel elnök kijelentette, hogy kormánya hajlandó tárgyalni az Egyesült Államokkal, de csak három fontos feltétellel. Először is, a párbeszédnek tiszteletteljesnek, komolynak, nyomásgyakorlástól és előfeltételektől mentesnek kell lennie. Másodszor, a párbeszédnek tiszteletben kell tartania Kuba szuverenitását, függetlenségét és politikai rendszerét. Végül pedig a kubai kormány nem hajlandó tárgyalni a Kubai Alkotmányról (amelyet nemrég, 2019-ben módosítottak) vagy Kuba szocializmus iránti elkötelezettségéről. Ha az Egyesült Államok ragaszkodik a három kérdés bármelyikének megvitatásához, nem lesz párbeszéd. A Kubai Forradalom kiállása ezekben a kérdésekben a történelmében gyökerezik – hiszen maga a Forradalom is az USA nyugati félteke feletti, az 1823-as Monroe-doktrínán (amelyet Trump 2025-ben a maga Korolláriumával megújított) alapuló ellenőrzési igénye elleni fellépés volt. Ez a kiállás ragályosnak bizonyult, és az 1960-as évektől napjainkig (beleértve a venezuelai Bolivári Folyamat szívét is) kiépítette az amerikai imperializmussal szembeni latin-amerikai ellenállást.
A Dühöngő Áradat
Latin-Amerika gyors és veszélyes átalakuláson megy keresztül. Egymás után választják hatalomba az országok (Argentínától Salvadorig) a Különleges Típusú Szélsőjobboldal politikai formációit. Ezek azok a vezetők, akik elkötelezték magukat az erős konzervatív társadalmi értékek (az Amerikákban terjedő reakciós evangéliumi kereszténység növekedésében gyökerezve), a szegények elleni kíméletlen támadás mellett a bűnözés elleni háborún keresztül (amelyet egy olyan elmélet formált, amely a potenciális bűnözők letartóztatását és bebörtönzését szorgalmazza, Salvador Nayib Bukele által úttörőként bevezetett politika), valamint a Nyugati Civilizáció felé tett éles fordulat mellett, amely magában foglalja az Egyesült Államokhoz való igazodást és Kína ellen irányul (ez a hangulat a nyugati kultúra ünneplésétől a kommunizmus gyűlöletéig terjed). Úgy tűnik, a Különleges Típusú Szélsőjobboldal megjelenése egy generációnyi időre átveheti az irányítást, ha sikerül eltávolítania a baloldalt a hatalomból Kolumbiában, Kubában, Mexikóban, Nicaraguában és Venezuelában (Brazíliában ez a Jobboldal már átvette az irányítást a törvényhozásban).
A Venezuela és Kuba elleni párhuzamos támadások részei az Egyesült Államok hozzájárulásának a Dühöngő Áradat felemelkedéséhez az Amerikákban. Trump és csatlósai szeretnék a saját fajta vezetőiket (mint Javier Milei) pozícióba juttatni az Amerikákban, a Monroe-doktrínához fűzött Trump-féle Korollárium részeként. Ez az, ami feléleszti a szuverenitás eszméjét az Amerikákban. Amikor Bad Bunny, a Puerto Ricó-i művész befejezte előadását az amerikai Super Bowl döntőjén az összes amerikai ország ünneplésével, és amikor felsorolta mindegyiket, ez a gesztus maga is része volt a szuverenitás eszméjéért vívott harcnak.
A Kubai Forradalom ellenáll az amerikai imperializmusnak, de hatalmas nyomás alatt. A Kubával való szolidaritás a kubai népről, a Kubai Forradalomról, a szuverenitás valóságáról az Amerikákban, és a szocializmus eszméjéről szól a világban. Ez most az imperializmus elleni harc frontvonala.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró, a Tricontinental Intézet igazgatója forrás: Globetrotter
1453-ban az oszmán csapatok sikeresen blokád alá vették Bizánc ősi fővárosát szárazföldön és tengeren egyaránt. Konstantinápoly számtalan támadást kiállt már török riválisai részéről, de az utánpótlás sikeres elzárása megadta magát a keleti római birodalom addig bevehetetlen falainak.
Az oszmánok ezzel nem találtak fel semmi újat. Már i. e. 332-ben, amikor Türosz lakói hagyományos katonai módszerekkel legyőzhetetlennek bizonyultak, Nagy Sándor, makedón uralkodó blokád alá vette az ősi várost. A sziget hét hónapig tartotta magát, mígnem a dühöngő Sándor, aki nem tűrhette az ellenállók szemtelenségét, rést nem ütött a falakon, s egyes ókori történetírók szerint lerombolta a város felét és lemészárolta lakosainak nagy részét.
Egy város vagy ország blokádja valójában az egyik legvitatottabb intézkedés, amihez háborúban folyamodni lehet. A hadvezérek és királyok elképzelése szerint a blokád reményei szerint kétségbeesésbe taszítja a városon belüli népet, megtöri erkölcsi tartásukat, és végső soron belső lázadást vált ki az éhező emberek körében, miközben aláássa az egészségügyi ellátást és megadásra készteti az ellenállókat.
De nem minden blokád vált be. A közelmúlt történelmének talán leghíresebb sikertelen blokádja Leningrádé, a mai Szentpéterváré, amely 1941-től 1944-ig (összesen 872 napig) ellenállt a náci hadigépezet ostromának. A leningrádi blokád több mint egymillió ember halálát okozta az éhínség és hideg miatt, akik Hitler csapatainak kegyetlensége ellenére sem adták fel a várost egészen addig, amíg a Szovjetuniónak nem sikerült ellentámadásba átmennie és legyőznie a Harmadik Birodalmat.
Kétségtelen, hogy Kuba új fejezetet írt a blokád elleni ellenállás történetében. Több mint 60 éve, hogy Kubának sikerül ellenállnia egy olyan blokádnak, amely egyértelműen a 20. század Amerika egyik legemblematikusabb forradalmi folyamatának elpusztítására törekszik. Egy olyan folyamatnak, amely szocialistának vallja magát, amelyet egy tömegpárt (a Kubai Kommunista Párt) vezet, és ami talán a legfontosabb: amely a történelem leghatalmasabb kapitalista országának déli határán zajlik, egy olyan országéban, amely Amerika szocialista folyamatainak legelszántabb riválisának kiáltotta ki magát.
A Kuba elleni blokád valóban nem volt teljes körű. Évtizedeken át a Szovjetunió, Kína, Vietnám és más szocialista országok szolidaritása segített fenntartani egy olyan folyamatot, amelyet a sziget lakóinak túlnyomó többsége támogatott. A Szovjetunió bukása után azonban Kubának látszólag katasztrofális forgatókönyvvel kellett szembenéznie. Washington azt hitte, ez lesz a forradalmi kormány vége, és a Clinton-adminisztráció idején megpróbálta megadni a kegyelemdöfést azáltal, hogy új szankciókat és nehézségeket teremtett harmadik országok számára a Kubával való kereskedéshez.
De Kuba ismét ellenállt. Fidel Castro az 1990-es években meghirdette az úgynevezett „Különleges Időszakot”, amelynek során az ország gazdaságát átalakították, hogy ellenálljon fő kereskedelmi partnere elvesztésének. És Kuba ellenállt.
A 21. század elején a venezuelai chavista folyamat kezdete némi nyugalmat hozott Kubának, de az ország továbbra is különleges intézkedéseket alkalmazott. A venezuelai olaj segített áthidalni a jelentős energia- és termelési problémákat.
2015 decembere óta azonban, amikor az USA olajembargót rendelt el Venezuela ellen, és 2026. január 3-a, az Egyesült Államok története során először intézett közvetlen támadást Venezuela ellen, Kuba olyan fullasztó nyomást szenved el, amely példátlan szenvedést okozhat a kubai népnek.
Az Egyesült Államok nemcsak a venezuelai olaj Kubának történő eladásának felfüggesztését rendelte el, hanem azzal is fenyegetőzik, hogy különleges szankciókat vezet be bármely országgal szemben, amely olajat ad el a szigetnek. Ez közvetlenül veszélyezteti a kubaiak életét, akiknek nyersolajra van szükségük nemcsak személygépjárműveikhez, hanem élelmiszer szállításához, kórházaik működtetéséhez, mezőgazdasági termékek előállításához, iparágak energiaellátásához stb. Ez egy olyan intézkedés, amely Kuba elpusztítására irányul.
Valójában saját kijelentései szerint Trump kész Kubát a kétségbeesésbe kergetni, hogy megdöntse a kubai kormányt, remélve, hogy ezzel valóra váltja Washington egyik legkedvesebb álmát, nevezetesen Amerika egyetlen, az Egyesült Államokkal szemben figyelemre méltó sikerrel szembeszállni tudó szocialista kormányának összeomlását.
Pedig Kuba nem jelent olyan katonai kihívást, amely veszélyeztetné az USA biztonságát (ahogyan Washington állítja). Bár érdemes megjegyezni, hogy Fidel csapatainak az 1960-as években sikerült legyőzniük több, a megdöntésére irányuló katonai kísérletet, beleértve a híres Playa Girón-i (Disznó-öböl) inváziót is, ahol az USA által támogatott több ezer katonát a Kubai Forradalmi Hadsereg katonailag legyőzte. Ennek ellenére Kuba soha semmilyen módon nem támadta meg az Egyesült Államokat.
Kuba kulturális, tudományos vagy sportbeli vívmányoktól sem fosztja meg népét, hiszen Kuba volt az első ország a kontinensen, amely felszámolta az írástudatlanságot; a világ egyik első országa lett az egy főre jutó orvosok számát tekintve; várható élettartama jóval magasabb, mint a legtöbb más latin-amerikai országé; és a második ország a legtöbb olimpiai éremmel az egész kontinensen (csak az Egyesült Államok mögött, és messze megelőzve a többieket).
A valóságban az a „fenyegetés”, amelyet Kuba az USA kormányára nézve jelent, mindig is puszta létezése volt és marad. Annak méltósága, hogy egy nép a történelem leghatalmasabb katonai birodalmával szemben saját sorsáról dönthet – mint Fidel hangsúlyozta – olyan ár, amelyet az USA mindennap megfizettet Kubával, elnyomva annak lehetőségeit.
Az ember önkéntelenül is elgondolkodik azon, mivé lett volna Kuba, ha az Egyesült Államok, a sokat emlegetett szabad piac védelmezője nem fojtja meg gazdaságát és kereskedelmét az elmúlt hat évtizedben. Milyen egyéb eredményeket ért volna el Kuba? Mennyire lehetett volna gazdaságilag erős ahhoz a forradalom előtti szélsőséges szegénységi állapothoz képest, amelyre azok az országot kárhoztatták, akik kaszinóvá és bordélyházzá tették a floridai gazdagok számára, miközben az ország belsejében élő nép a legszégyenteljesebb anyagi nélkülözést szenvedte el?
A Trump-kabinet eltökéltnek tűnik, hogy ne tűrje tovább ezt a létbeli sérelmet. Geopolitikai projektje egy erős imperializmus helyreállítása, még ha megfélemlítés árán is; hipertechnológiai, bár XIX. századi eszmékkel; felélesztett, bár olyan gyakorlatokkal, amelyek elszigetelik a világ többi részétől; egyszóval egy erős imperializmus, amelynek továbbra is szimbolikusan ellenáll az a kis, közel 10 millió lakosú sziget (nagyjából Michigan állam népessége, és valamivel több, mint New York Cityé).
Kuba a Trump-kormányzat számára az, amit a nagy hódító birodalmaknak meg nem hódoló városok és országok jelentettek: az emberi méltósággal szembeni katonai és gazdasági hatalom korlátainak elviselhetetlen példája, amelyet nem lehet megvásárolni, csak ostromzáras és blokádos módszerekkel elpusztítani – olyan módszerekkel, amelyek alkalmazásától a történelem nagy hadvezérei közül töben még véres háborúk idején is visszariadtak a lakosságnak okozott szenvedés miatt.
Kuba egyelőre ellenáll. És ez mindig is így volt. És korábban is csak „egyelőre” volt. De ezen „egyelőrék” összeadódásából születnek a legendák, a történetek, amelyek egész nemzedékeket inspirálnak arra, hogy ne adják fel, még ha azok száz vagy ezer évvel ezelőtt történtek is; amelyek újradefiniálják a hősiesség fogalmát, nem katonai tettek, hanem a méltóság megőrzésére irányuló akarat révén a legapokaliptikusabb fenyegetéssel szemben. Kuba egy olyan legenda, amelyet az imperializmus már nem viselhet el, és úgy tűnik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy kitörölje a Föld színéről és az emlékezetből.
De minden történelemismerő tudja, hogy a népek méltósága halhatatlan, míg a birodalmak nem. Shelley emlékeztet minket erre Ozymandias című szonettjében, amely II. Ramszeszről, a maga kora valószínűleg leghatalmasabb fáraójáról szól, akinek emlékműve körül mára csak romok maradtak abból, ami egykor rombolhatatlannak tűnt: „S a talapzaton e szavak állnak: / ‘Ozymandias vagyok, a királyok királya: / Nézzétek műveimet, ti Hatalmasok, és essetek kétségbe!’ / Más nem maradt. A romhalmaz körül / E szörnyű roncsnak, végtelen és puszta / A magányos, sík homok terül el messze.”
Az utóbbi napokban a mainstream „ellenzék” ismét megmutatta foga fehérjét.
Először is a gödi akkumulátorgyár került képbe. Amit úgy hívtak, hogy…. gödi akkumulátorgyár. Történt ez azért, mert a gyár dél-koreai kezekben van.
Egyszer sem hangzott el, hogy a „dél-koreai akkumulátorgyár”. Most hirtelen csak „gödi” lett. Ha viszont ez az akkumulátorgyár kínai kézben lett volna, akkor mást sem hallanánk, csak azt, hogy „kínai”, „kínai”, „kínai”, „kínai”, „kínai”, …. meg egyesek elmennének addig is, hogy „sárga”, meg persze „komcsi”.
Aztán a miniszterelnöki pozíció közvélemény-kutatások szerinti leendő várományosa bejelenti, hogy szexuális kapcsolatot létesített azzal a nővel, aki zsarolja. Ezt „orosz” titkosszolgálati típusú zsarolási módszernek írja le. A russzofóbia persze kötelező, ha valaki nyugatról vár politikai és még ki tudja, milyen támogatásokat. Csak éppen nem elegáns és nem demokratához való.
A szexuális zsarolás ugyanis nem orosz titkosszolgálati módszer. Ez egy úgy nevezett titkosszolgálati módszer.
A CIA az Operation Midnight Climax fedőnevű művelete során, amely az illegális (!!) MKUltra Projekt része volt, amely során tudatkontrollt és kihallgatási technikákat fejlesztettek az 1950-es években, bizony előfordult, hogy női ügynökök férfiakat csábítottak el, lakásokba vitték őket, ahol aktus közben a CIA ügynökei egyirányú tükör mögül tanulmányozták az eseményeket. A reakciókat és a befolyásolhatóságot tesztelték. Ehhez hozzáadagoltak még némi kábítószert is, azaz LSD-t. Az ügynek halálos áldozata is volt, nevezetesen Frank Olson, a projektben részt vevő CIA ügynök, aki 1953-ban rejtélyes körülmények között kiugrott egy hotel 13. emeletének ablakán – ilyesmire szokta a kamuellenzék azt mondani, hogy „orosz mintára”. A család perelni akart, de a CIA inkább kifizetett 750 ezer dollárt, ami ma milliós nagyságrendű tételnek felel meg.
Az 1960-as években egy Marita Lorenz nevű hölgyet használt fel a CIA, hogy kerüljön közeli kapcsolatba Fidel Castro kubai forradalmi vezetővel és mérgezze meg. De nem csak a Comandantét célozták, számos kubai tisztviselőt próbáltak prostituáltakkal behálózni.
A CIA Latin-Amerikában hasonló módszerekkel hálózta be az Allende-vezetés katonatisztjeit a puccs előtt, Nicaraguában pedig a jobboldali kontrák illegális és botrányt kiváltó támogatása során (Irán-Konra affér) szintén személyes kompromittálhatósággal próbáltak befolyást szerezni. Hasonlóan zsaroltak mexikói politikusokat az 1960-as évektől a 80-as évekig (legalább). Történt ez a sok mocskos dolog úgy, hogy nem is volt annyira szükség rájuk, hiszen a latin-amerikai CIA műveletekben sokkal hatékonyabbak voltak a közvetlen puccsok, a gazdasági destabilizáció és a fasisztoid félkatonai egységek finanszírozása.
1963-ban Christine Keeler brit MI6 ügynök egyaránt csábította John Profumo brit hadügyminisztert, valamint Jevgenyij Ivanov szovjet diplomatát is.
Ma már kevesen emlékeznek rá, de az 1980-as években Izrael titokban atomprogramot folytatott – ez olyan dolog, amiért bármelyik muszlim országot rögtön megbombázzák. Az ország egyik atomtechnikusának, Mordechai Vanunu-nak azonban volt lelkiismerete. Baloldali volt, miután abbahagyta a munkáját, az Izraeli Kommunista Párt tagja lett. Aztán 1986 szeptemberében a világ elé tárta, hogy Izrael immár atomhatalommá vált. A kormány hét hétig hazudta, hogy semm ilyesmi nincsen. Közben Vanunut egy Cheryl Ben Tov nevű Moszad-ügynök elcsábította, Rómába csalta, ahonnan elrabolták és Izraelbe vitték.
De ugyanilyen módszereket alkalmazott még a DGSE francia titkosszoltálat közel-keleti célpontok ellen, amit Vincent Nouzille oknyomozó újságíró dokumentált; vagy a nyugat-német Bundesnachrichtendienst.
És persze a másik oldal sem volt tétlen. A Stasi, a kínai és szovjet titkosszolgálat is használta ezeket a módszereket. Mindazonáltal kijelenteni, hogy ami Magyar Péterrel történt, az „orosz” titkosszolgálati módszer, az sokkal súlyosabb kultúrrasszizmus, mint maga az aktus.
A Fidesz-kormány ugyanis rasszista és fasiszta. Ez ellen Wass Albert idézetekkel és hasonszőrű kultúrrasszizmussal operálni olyan, mint lángszóróval tüzet oltani. Különösképp, hogy rendkívül káros tendencia kamuellenzéki körökben a Fidesz és a Putyin-féle oligarcha-kapitalizmus összemosása, miközben sosem volt olyan jó dolga az amerikai tőkének Magyarországon, mint jelenleg – amire csak ráhúz, hogy a hasonszőrűen fasiszta Trump lett az elnök.
A valódi ellenzékiség ma elsősorban antikapitalista, antifasiszta és antirasszista, amiben nem fér bele a sem a sinofobia, sem a russzofóbia, akármit is gondolunk ezen országok poliitkájáról.
A drogellenes háború, távol attól, hogy felszámolná a kábítószer-kereskedelmet, birodalmi eszközzé vált az ellenszegülő kormányok fegyelmezésére és az ellenforradalmi programok előmozdítására. A parasztok és a munkásosztály fizetik meg az árát, miközben a tőke aratja le a hasznot.
A jelen dokumentumban szereplő képek a Popular Unity Process of Southwest Colombia (PUPSOC) Kommunikációs Bizottságának fényképeit és a Tricontinental: Institute for Social Research grafikai beavatkozásait ötvözik. A PUPSOC olyan szervezeteket tömörít, amelyek a délnyugat-kolumbiai közösségek földjét és jogait védik, egy olyan régióét, amelyet az USA vezette imperialista, a tőke szolgálatában folytatott ‘drogellenes háború’ sújt. Ez a politika militarizálja a régiót, kriminalizálja a parasztokat, és elmélyíti a kisajátítást, aláásva az élelmiszer-önrendelkezést és a vidéki autonómiát. Diagramok, térképek és számok segítségével a grafikai beavatkozások feltárják, hogyan írják elő az imperializmus és a tőke ezt az erőszakot, míg a fényképek tanúskodnak egy olyan népről, amely szervezett ellenállásban marad, megvédve az életet, a földet és a méltóságot.
Köszönetnyilvánítás
Ez a dokumentum részben az Addicted to Imperialism (Függőségben az imperializmussal) projektünkön alapul, amelyhez számos szöveget publikáltunk spanyol nyelven. [1]
Szeretnénk továbbá köszönetet mondani:
A Kokatermesztők, Mák- és Marihuánatermesztők Országos Koordinációjának (Coordinadora Nacional de Cultivadores y Cultivadoras de Coca, Amapola y Marihuana, COCCAM), amely küzdelmével és ellenállásának történetével továbbra is védi a parasztok jogait és alternatívákat épít a növények termesztőinek kriminalizálásával szemben Kolumbiában.
A Politikai Gondolkodás és Párbeszéd Központjának (Centro de Pensamiento y Diálogo Político), amely kutatásaink egy részét végezte az Addicted to Imperialism projekthez, és összegyűjtötte a területekről származó tanúságtételeket, amelyek tükrözik a kolumbiai parasztok mindennapi valóságát.
A Kolumbiai Délnyugati Népi Egység Folyamat (Proceso de Unidad Popular del Suroccidente Colombiano, PUPSOC) Kommunikációs Bizottságának a dokumentumot kísérő fényképanyagért. Munkájuk, amely a küzdelemben és a közösségekkel való szerveződésben gyökerezik, lehetővé tette számunkra, hogy képekkel illusztráljuk a paraszti élet és ellenállás mindennapi valóságát területeiken.
A Transznacionális Intézetnek (Transnational Institute) a kábítószer-kereskedelem kutatásában és elemzésében az 1990-es évek óta végzett hosszú távú projektjéért, mint például az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kokainról szóló elhallgatott jelentésének napvilágra hozataláért (Transnational Institute, The WHO Cocaine Project, Amszterdam: TNI, 1995). További jelentések: Transnational Institute, 10 Years Review: TNI Drugs and Democracy Programme, 1998-2008, Amszterdam: TNI, 2008; Transnational Institute, Global Commission on Drug Policy Report, Amszterdam: TNI, 2011; és Ernestien Jensema, Martin Jelsma, és Tom Blickman, Bouncing Back: Relapse in the Golden Triangle, Amszterdam: TNI, 2014.
Évszázadokkal ezelőtt a korai kapitalizmus banditái azt állították, hogy azért jöttek a ‘vad’ földekre, hogy ‘civilizációt’ hozzanak. De valójában fosztogatni jöttek: földet elvenni, munkaerőt kizsákmányolni, nemesfémeket kivonni Afrika, Ázsia és Amerika minden tájáról. Nemzedékeken át ez a banditizmus strukturálissá vált, beépült az ültetvényekbe, bányákba és kereskedelmi társaságokba, amelyek ezt a gazdagságot Európa ‘örök dicsőségébe’ szivattyúzták. Idővel a banditák leszármazottai vegytisztított öltönyökbe bújtak, és azt sugallták, hogy a múlt csúfsága nem az ő örökségük, hogy vagyonuk szorgalmas vállalkozókedvük terméke. De alattuk, a kereskedelmi tevékenység csatornáiban ott voltak az üzlet más szervezett ágai – a maffia, a drogterjesztők, a fegyverkereskedők, a csempészek, az emberkereskedők, a kiberbűnözők, az uzsorások, az orvvadászok, a szervkereskedők és azok, akik az átverő farmokat és a kiberbűnöző telepeket működtetik. [2] A felszínen lévő tőkéseket és a felszín alattiakat hatalmas, folyékony, piszkos készpénz áramlása köti össze. Ezek az illegális pénzek alulról felfelé áramlanak, hogy megtisztítsák őket a fent lévők, lemossák a szagot a pénzről, a bankjegyeket kivasalják és összehajtogatják, majd mozgásba hozzák – egy kis engedménnyel – a szükséges pénzmennyiségként, amely tiszta tőkévé válik a legális használatra.
Ez a dokumentum alá kívánja ásni az uralkodó narratívát, amely a ‘drogellenes háborút’ a kapitalista államok őszinte erkölcsi keresztes hadjárataként mutatja be az illegális kábítószerek forgalmának betiltására. Ez a narratíva azon az állításon alapul, hogy a drogkereskedelem valahogy elkülönül a ‘legitim’ kapitalizmustól. Mi ezzel szemben amellett érvelünk, hogy a drogellenes háború csupán egy kísérlet a kapitalista államok részéről annak biztosítására, hogy ezek a kábítószer-áramlási körök a föld alatt maradjanak, hogy az illegális kereskedelemből kiszivattyúzott pénz továbbra is fenntartsa azt a bankrendszert, amely nélküle nem működne. Továbbá, a bűnözői nyereségek tisztára mosásán és a parasztok elleni osztályháborún túl a drogellenes háború rugalmas birodalmi eszközzé vált az ellenszegülő kormányok fegyelmezésére, az ellenforradalmi programok előmozdítására és a területek megnyitására a tőke előtt. Bár a háború globális rendszer, ez a dokumentum Kolumbia koka-kokain gazdaságára összpontosít, mint lencsére, amelyen keresztül vizsgálhatjuk annak politikai gazdaságtanát.
Szövegünk a drogellenes háború elmúlt évtizedeire vonatkozó történelmi kutatásokra, kulcsfontosságú Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) dokumentumokra, valamint a kolumbiai paraszti szervezetekkel végzett saját munkánkra támaszkodik. Az árupiaci lánc alján elfoglalt helyzetükből kiindulva a parasztok világosan látják az illegális kereskedelmet fenntartó struktúrákat. Szervezeteik feltérképezték azt a párhuzamos kapitalizmust, amely kizsákmányolja a vidéki termelőket és családjaikat, valamint a gazdagabb nemzetek munkásosztálybeli közösségeit, ahol a strukturális munkanélküliség sokakat ebbe a gazdaságba taszít alacsony szintű eladóként vagy fogyasztóként.
Fénykép (PUPSOC): A Vida, Terület, Demokrácia és Béke Védelméért tartott Szociális és Közösségi Minga egyik résztvevője egy olyan fal mellett áll, amelyen az áll: ‘Nem az erőszakra; ember vagyok’. A minga (egy ősi, kollektív munkagyakorlat, amely a régióban a mozgósítás erőteljes eszközévé vált) részeként ezrek vonultak Caliból Bogotába, hatalmas felvonulásokat tartva a városokban az útvonal mentén. 2020. október. Beavatkozás: Tricontinental: Institute for Social Research
Nem hagyhatjuk el a téma ezen részét anélkül, hogy rámutatnánk a kereszténykedő és civilizációt hirdető Brit Kormány nyilvánvaló önellentmondására. Birodalmi minőségében úgy tesz, mintha teljesen idegen lenne az ópium csempészkereskedelmétől, sőt még szerződéseket is köt annak tiltására. Mégis, indiai minőségében rákényszeríti az ópiumtermesztést Bengálra, nagy kárt okozva ezzel az ország termelőerőinek; az indiai ryotok [paraszttermelők] egy részét kényszeríti a máktermesztésre; egy másik részt pénzelőlegekkel csábítja ugyanerre; [és] a káros drog nagykereskedelmi előállítását szigorú monopóliumként tartja fenn saját kezében… A láda, amely a Brit Kormánynak körülbelül 250 rúpiába kerül, a kalkuttai aukciós piacon 1210 és 1600 rúpia közötti áron kerül értékesítésre. De nem elégedve meg ezzel a tényleges bűnrészességgel, ugyanez a kormány mind a mai napig nyereség-veszteség elszámolásokat vezet azokkal a kereskedőkkel és hajótulajdonosokkal, akik belevágnak egy birodalom megmérgezésének kockázatos műveletébe.
A Brit Kormány indiai pénzügyei valójában nemcsak a Kínával folytatott ópiumkereskedelemtől tették függővé, hanem e kereskedelem csempész jellegétől is… Miközben nyíltan prédikálja a szabad kereskedelmet a méreggel, titokban védi annak előállítási monopóliumát. Valahányszor alaposan megvizsgáljuk a brit szabad kereskedelem természetét, monopóliumot találunk többnyire annak ‘szabadsága’ mélyén.
Karl Marx, ‘Szabad kereskedelem és monopólium’, 1858. szeptember 25. [3]
1. rész: Az illegális drogok politikai gazdaságtana
Az 1830-as évektől kezdve az Indiában termesztett ópiumot egyre nagyobb mennyiségben csempészték a Qing-dinasztia korabeli Kínába. A Brit Kelet-indiai Társaság indiai ópiummonopóliuma alatt előállítva és aukción magánkereskedőknek értékesítve, majd csempész hálózatokon keresztül jutott el a kínai partok mentén. A Nagy-Britannia és a Qing Birodalom között vívott két ópiumháború (1839–1842 és 1856–1860, a másodikban Franciaország is csatlakozott Nagy-Britanniához) után a kereskedelem megerősödött és hatóköre kiszélesedett, elárasztva a kínai piacot ópiummal. [4] Ez lehetővé tette Nagy-Britannia számára, hogy a Kínában ópiumeladásokból kapott ezüstöt használja teavásárlásai finanszírozására, megfordítva a nemesfém kiáramlását és nyereségessé téve a Kínával folytatott kereskedelmet. A széleskörű függőség – beleértve a tisztviselőket és a birodalmi csapatokat is – elmélyítette a korrupciót és meggyengítette a Qing államot. Az ópium Kínába való beáramlása mesés vagyonokat teremtett új gazdag családok számára, amelyek közül sokan ma a legitim kapitalizmus legendás nevei, mint például az Astor-ok, a Forbes-ok, a Delano-k (akiktől Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök is származik), a Jardine-ok, a Matheson-ok és a Sassoon-ok. [5] Ezek a vagyonok segítettek olyan hatalmas bankok létrehozásában is, mint az 1865-ben alapított Hongkong and Shanghai Banking Company (HSBC). Az ópiumprofit hozzájárult a birodalmi központok infrastruktúrájának kiépítéséhez felhalmozott tőkéhez, beleértve az Egyesült Államokban a 19. század közepén és végén épült vasutakat is, amelyek nagymértékben támaszkodtak kínai migráns munkaerőre. A Kínával folytatott kereskedelemben felhalmozott tőke olyan jelentős kínai kereskedők befektetésein keresztül is amerikai vállalkozásokba áramlott, mint Wu Bingjian (Houqua). [6]
A 19. század végére a rendkívül nyereséges és könnyen hozzáférhető ópium következményei már nem korlátozódtak Kínára. A drog eljutott a birodalmi központokba is, a függőségi arányok növekedtek az észak-atlanti államokban. A világ ezen részein a társadalmi reformerek fokozták kampányaikat az ópium bejutásának betiltására, de mindössze annyit értek el, hogy az egész ipart egyre erősebb bűnszervezetek karjaiba hajtották. Az amerikai alkoholtilalom időszaka 1920 és 1933 között mélyreható változást hozott a drogok politikai gazdaságtanában. Az alkoholtilalom – a kábítószerekre vonatkozó szigorítások mellett – táplálta az illegális gazdaság exponenciális növekedését, példátlan erőforrásokkal és befolyással ruházva fel a bűnszervezeteket. Helyi bandák országos szindikátusokká alakultak, kiterjesztve hatókörüket a politikai intézményekre. Amikor 1933-ban hatályon kívül helyezték az alkoholtilalmat, a heroin és más kábítószerek maradtak a virágzó bűnözői infrastruktúra fő jövedelemforrásai és a legális bankrendszer fontos likviditási forrásai. Az illegális vállalkozásokból származó, hatalmas nyereségek a készpénz állandó beáramlásának forrásává váltak a legális gazdaságba.
A fémpénz, a föld és a munkaerő gyarmati kifosztása, valamint a közösségi területek bekerítése Angliában 1750 és 1860 között képezte az alapját annak, amit Marx a Tőke I. kötetében ursprüngliche Akkumulation-nak, vagyis ‘eredeti’ tőkefelhalmozásnak nevezett. Nem volt aggodalom a törvényesség iránt. A felhalmozás egész folyamatát vér fürösztötte – hatalmas területek meghódítása, egész népek elfogása, és kereskedelem bármivel, amit meg lehetett venni és eladni, beleértve a leghalálosabb drogokat és emberi lényeket. A kapitalizmus kétségtelenül így született, de a kapitalizmus így is marad fenn. Az eredeti felhalmozás nem egy egyszeri előjáték, amely beindít egy örökmozgót. Felfogható időszakos jelenségként: az eredeti felhalmozás újra meg újra megkezdődik, valahányszor a tőke, likviditás híján, új források után kutat szükségleteinek kielégítésére – nagyjából úgy, ahogy a vámpír friss vért keres táplálékul.
Az illegális áruk gazdaságának – legyen szó drogok vagy emberek csempészetéről – sajátos logikája van, amely megkülönbözteti a legális áruk gazdaságától. Amint egy árut az állam illegálisnak minősít, kilép a szabályozás teljes apparátusából. Azok, akik az áru előállításán dolgoznak, a kezdeti szakasztól (például a kokalevelet termesztő parasztok) a végső szakaszig (a kokaint különböző formákban árusító dílerek), semmilyen jogi védelemben nem részesülnek, és ezért elképzelhetetlen mértékű szuperkizsákmányolásnak vannak kitéve. [7] Az alapanyagokat olyan áron árazzák be, amely messze elmarad utcai értéküktől, hogy hatalmas mennyiségű készpénzt termeljenek azok számára, akik a forrásnál történő vásárlástól az utcai értékesítésig irányítják a csővezetéket. A kokain termelési láncát az alábbiakban illusztráljuk: [8]
Kokalevél termesztése a, Folyamat: A kokalevelet főként az Andok régiójában termesztik (Bolívia, Kolumbia, Peru). A levelet évente többször szüretelik raspachines (bérelt kokalevél-szedők), és a ‘farm kapujában’ (közvetlenül a termelőtől, szállítás vagy feldolgozás előtt) adják el közvetítőknek. A kokalevél egy részét legálisan használják (hagyományos rágáshoz, vagy mambeo-hoz, valamint teához). A maradék illegális feldolgozásba kerül kokain előállításához. b, Árak: Kolumbiában, amely az utóbbi években a világ legnagyobb kokatermesztője, a kokalevél farmkapui ára sok régióban összeomlott. Egy friss jelentés szerint 2022 és 2023 között egy arroba (12,5 kilogrammos véka) ára 20 dollárról 7 dollárra esett Nariñóban, és 17 dollárról 9 dollárra Argelia (Cauca) településen. [9] c, Cél: A parasztok egy olyan lánc alján adnak el, amelyet nem ők irányítanak; az illegalitás megfosztja őket a védelemtől és vevői piacot teremt a farm kapujában.
Pasta básica (kokapaszta) feldolgozása a, Folyamat: Kisméretű, titkos laboratóriumokban a munkások kézzel pépesítik a kokalevelet, kőolajpárlatokat használva az alkaloidok kivonására a levélből. Ezt az anyagot aztán szárítják kokapaszta előállításához. b, Árak: A kokapaszta ára változó a régióban, de egy jelzésértékű adat, hogy Kolumbiában az elmúlt öt évben egy kilogramm kokapaszta 450 és 600 dollár között volt értékesíthető a labor kapujában. c, Cél: Közvetítők koncentrátummá alakítják a levelet, és a koncentrációval jön az első nagy árrés – olyan érték, amely nem jut vissza a gazdálkodókhoz.
Kokapaszta kokain-hidrokloriddá (kokainpor) alakítása a, Folyamat: Egyes eljárások ásványi savakat használnak a kivont alkaloidok kémiai formájának megváltoztatására. A munkások ezután lúgos anyagokat használnak az alkaloidok oldhatóságának megváltoztatására a feldolgozás során. További lépések oxidálószereket vagy oldószereket foglalhatnak magukban a termék tisztítására. Ezeket a vegyi anyagokat – amelyek gyakran könnyen hozzáférhetők mezőgazdasági és ipari felhasználásuk miatt – a munkások rendkívül veszélyes módszerekkel kezelik és keverik, beleértve a puszta kéz és botok használatát. b, Árak: A feldolgozóhely kapujában az ár kilogrammonként 1000 dollár fölé emelkedik, bár manapság elérheti a több ezer dollárt is a kokain-hidroklorid minőségétől függően. c, Cél: A finomítás szabványosítja a drogot a nagykereskedelmi piacok számára, nagy értékű árucikké alakítva, amely úgy mozoghat, mint a pénz.
Nagykereskedelmi és kiskereskedelmi csempészet a, Folyamat: A kokainport ezután fegyveres csoportok és bűnszervezetek szállítják az Andok országaiból a tranzitközpontokba – különösen Közép-Amerikába, a Karib-térségbe, Brazíliába és Nyugat-Afrikába. A nagy tisztaságú terméket a csempészszervezetek közötti nagykereskedelemben értékesítik. [10] A csempészek ezután a fogyasztó országokba (főként az USA-ba és Nyugat-Európába) szállítják a drogot, ahol a terméket felvágják, átcsomagolják és elosztják a kiskereskedőknek (főként bandáknak), mielőtt az a kiskereskedelmi dílereken keresztül az utcára kerül. b, Árak: Az Egyesült Nemzetek Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának (UNODC) az elmúlt évtized mexikói áraira vonatkozó friss adatai szerint a tranzitár körülbelül 12 000 dollár kilogrammonként. Panamában 30 000 dollárt jegyeztek fel kilogrammonként. A kiskereskedelmi ár Kenyában erősen változó, az egyik becslés szerint körülbelül 90 dollár grammonként, körülbelül 56%-os tisztaság mellett, a nagykereskedelmi ár pedig 44 580 dollár kilogrammonként, 40% és 50% közötti tisztaság mellett. [11] c, Cél: A nagykereskedelmi és kiskereskedelmi értékesítés termeli a nyereség zömét készpénzben, amelyet aztán tisztára mosnak és újra befektetnek, likviditást biztosítva a formális gazdaságnak. Összességében a fenti adatok azt mutatják, hogy az érték nagyságrendekkel nő a kolumbiai kokalevél farmkapui árától (ami kilogrammonként 0,56 és 0,72 dollár között mozog) egészen a nagykereskedelmi kokain áráig Kenyában, ami például 44 580 dollár kilogrammonként – ez körülbelül 62 000–80 000-szeres (kb. 6,2–8,0 millió százalékos) árnövekedés.
Az olyan illegális áruk természete, mint a kokain olyam, hogy a kereslet nagyrészt rugalmatlan az ár szempontjából (ami azt jelenti, hogy a fogyasztás alig változik, még ha az árak emelkednek is), különösen a függő felhasználók körében, mivel a függőség miatt a használók az ártól függetlenül visszatérnek. Bizonyos esetekben az áremelkedés a használókat kisebb lopások vagy más informális jövedelemszerzés felé tereli e költségek fedezésére. Az erőszak a drogfarmoktól az utcákig vezető útján, valamint a túladagolások erőszaka ritkán zavarja meg akár a termelést, akár a piacot, mivel a munkanélküliség és a bizonytalanság biztosítja a munkaerő-tartaléksereget, amelyet be lehet vonni a kereskedelembe, ha másokat megölnek, bebörtönöznek vagy kiszorítanak. Ily módon életeket lehet feláldozni anélkül, hogy megszakadna a tőkefelhalmozás folyamata a formális gazdaságban. A magas munkanélküliségi rátával rendelkező, elbocsátások sújtotta városok kényelmesen biztosítják a toborzottak és fogyasztók tartalékát egy olyan drog-gazdaság számára, amely egyaránt foglalkoztatja a lakosság egy részét, sokakat függővé tesz, majd lehetővé teszi az állami erők kényszerítő jellegű elnyomását a drogellenes háború nevében. [12] Az illegális áruk gazdasága tehát szuperkizsákmányolása a munkásoknak, hatalmas mennyiségű készpénzt termelve, amelyet tisztára mosnak a pénzügyi rendszerbe – és ezáltal megolajozzák azt –, valamint lehetővé teszi a marginalizált közösségek ellenőrzését társadalmi demoralizáció és rendőri beavatkozás révén.
A kábítószerek és a kapitalizmus közötti kapcsolat nem korlátozódik az alvilágra: ugyanazok a növények és molekulák, amelyek illegális körökben utaznak, tökéletesen legális iparágakat is ellátnak. Az ópiummákok fájdalomcsillapítókkal és nyugtatókkal látják el a globális gyógyszerpiacot. A kokaleveleket dekokainizált ízesítőkké és orvosi termékekké dolgozzák fel. A szintetikus opioidokat, mint a fentanilt, nagy gyógyszercégek engedéllyel gyártják. Minden esetben az államok olyan szabályozási és kereskedelmi rendszereket terveznek, amelyek védik a nagyvállalati nyereséget, miközben kriminalizálják a párhuzamos informális köröket. A ‘legális’ és ‘illegális’ drogok közötti határ tehát nem kémiai, hanem politikai, oly módon meghúzva, amely a tőkefelhalmozást segíti a birodalmi központokban, és kriminalizációnak és erőszaknak teszi ki a parasztokat és szegény fogyasztókat a perifériákon.
A bűnözői kartellek kezén átfolyó és bankokba mosott hatalmas mennyiségű likvid pénz óriási kísértést jelent a kormányok számára, hogy ezt a pénzt könyvelésen kívüli titkos műveletekre használják fel. A gyakorlatban ez gyakran titkos szövetségek formáját ölti proxy erőkkel – beleértve a védelmet, kiképzést, fegyvereket és logisztikát –, amelyek a kábítószer-gazdaságokban működnek, és magukat finanszírozzák a termesztés, feldolgozás és tranzit megadóztatásával. Ily módon az illegális bevétel támogathatja a proxy háborúkat, miközben megóvja a támogató kormányt a nyilvános ellenőrzéstől. Ilyen jellegű köröket használtak az Egyesült Államok a második világháborút követő évtizedekben a baloldali vagy kommunista mozgalmak elleni ellenforradalmi erők finanszírozására. Példák erre a Kuomintang (KMT) maradványai Burmában és Észak-Thaiföldön (1950-es évek eleje–1960-as évek), akiket a Kínai Népköztársaság és a kommunista erők ellen mozgósítottak Mianmar északi és Thaiföld határvidékén; a hmong Titkos Hadsereg Vang Pao tábornok vezetésével Laoszban (kb. 1960–1973), a Pathet Lao és az észak-vietnámi erők ellen mozgósítva; a Dél-vietnámi Fegyveres Erők (1955–1975), a Nemzeti Felszabadítási Front (Vietkong) és Észak-Vietnám ellen mozgósítva; az afgán mudzsahedinek (1970-es évek vége–1980-as évek), mozgósítva Afganisztán szovjet-támogatású PDPA kormánya ellen és a szovjet intervenció után a szovjet erők ellen; a nicaraguai Kontrák (1980-as évek), a sandinista kormány ellen mozgósítva; és a kolumbiai félkatonai szervezetek, különösen a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (Autodefensas Unidas de Colombia, AUC, 1997–2006), a FARC-EP [13] és a tágabb baloldal ellen mozgósítva.[14] Egy olyan biztonsági állam, amely az illegális drogok világát saját titkos műveleteinek bankjaként kezeli, kevéssé érdekelt e körök felszámolásában. Bőséges bizonyíték van arra, hogy a kartellek maguk is kapcsolataikat használják a biztonsági szolgálatokon belül riválisaik kiiktatására, hogy saját műveleteiket új területekre terjeszthessék. Az illegális bandák és az állam féllegális titkos ügynökségei közötti szimbiotikus kapcsolat jól dokumentált. [15]
A drogellenes háború paradigmája lehetővé tette az Egyesült Államok, e kampány fő építésze számára, hogy bármely ellenfelét drogdílerként tüntesse fel, és hatalmas katonai és pénzügyi erejét bevethesse ellenük. A Kolumbia-terv (amelyet 2000-ben indítottak el amerikai-kolumbiai kezdeményezésként) alapja az volt, hogy a kábítószer-ellenes finanszírozást a kolumbiai hadsereg felfegyverzésére használják, amelynek fő figyelme nem a drogdílerekre irányult (akik beszivárogtak az államba és a biztonsági apparátusba), sem a jobboldali félkatonai szervezetekre (amelyek szorosan együttműködtek a drogdílerekkel), hanem olyan forradalmi csoportokra, mint a FARC-EP és a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Ejército de Liberación Nacional, ELN). [16] A gyakorlatban a Kolumbia-terv kábítószer-ellenes struktúrája egyben felkelésellenes és terület-visszafoglalási projektként is működött, amely az állami ellenőrzés újbóli érvényesítését célozta a kokatermesztő régiókban (a FARC-EP maga is paraszti önvédelmi közösségekből nőtt ki, és társadalmi bázisának nagy részét a vidéki Kolumbiából merítette). Az utóbbi időben a drogellenes háború retorikáját használták fel a nyomás fokozására a régióbeli országokkal szemben, amelyek kormányai megtagadják, hogy behódoljanak az Egyesült Államoknak (főként Venezuela, Kolumbia és Mexikó). 2025 augusztusában Washington elkezdte fokozni ezt a keretezést Venezuelával szemben, az állítólagos Cartel de los Soles-t (Napok Kartellje) ‘transznacionális terrorista csoporttá’ nyilvánítva, amely állítólagos kapcsolatokkal rendelkezik Nicolás Maduro elnökhöz. Annak ellenére, hogy semmilyen bizonyítékot nem szolgáltattak a kapcsolatra (vagy akár e ‘kartell’ létezésére), az USA erőszakos kampányt folytat a Bolivári Forradalom ellen, amely magában foglalja a legutóbbi időkben kisebb hajók elleni, törvényen kívüli csapásokat a Karib-térségben (több mint száz ember halálát okozva 2025 végéig), a szankcionált venezuelai olajszállító tartályhajók tengeri blokádját, valamint 2026. január 3-án Caracas bombázását és Maduro elnök, valamint Cilia Flores nemzetgyűlési képviselő elrablását, akiket egy New York-i bíróságon állítanak bíróság elé alaptalan, a ‘drogterrorizmushoz’ kapcsolódó és azzal összefüggő vádak alapján. [17] (Érdemes megjegyezni, hogy néhány napon belül Maduro és Flores elrablását követően az Igazságügyi Minisztérium ejtette ‘azt az állítást, hogy Venezuela „Cartel de los Soles” egy valós csoport’, ahogy egy The New York Times cikk fogalmazott). [18]
Ez a narratíva túlzásokon, félrevezetésen és nyílt hazugságokon alapuló információs háborúra támaszkodik. Az USA saját Kábítószer-ellenes Hivatala (DEA) szerint Kolumbia marad a kokatermesztés fő helyszíne és az Egyesült Államokban lefoglalt kokain fő forrásországa. Továbbá az észak-amerikai piacra szánt kokain nagy része a Csendes-óceánon keresztül hagyja el Kolumbiát, és Közép-Amerikán és Mexikón keresztül halad, Venezuela pedig a Kolumbián átszállított drogok mindössze 5%-áért felelős. [19] Bár Venezuela elhanyagolható mértékben járul hozzá a globális drogkereskedelemhez, továbbra is az USA drogellenes háborújának egyik fő célpontja marad. Ez nemcsak a tények nyilvánvaló figyelmen kívül hagyása, hanem a nemzetközi jog megsértése és egy világos példa arra, hogyan használják a drogellenes háború narratíváját a baloldali erők fegyelmezésére a régióban és a gazdagság elszívására Délről Északra.
Fénykép (PUPSOC): Egy gyermek részt vesz egy 2020-as tisztelgésen Popayánban, Caucában, a 2019-es társadalmi felkelés során rendőri elnyomás által megsebesült és meggyilkolt tüntetők – sokan közülük véglegesen megvakultak – tiszteletére. Beavatkozás: Tricontinental: Institute for Social Research
Egy becslés szerint 2015-ben az áruk és szolgáltatások egyenlőtlen cseréje az Észak és a Dél között összesen 10,8–14,1 billió dollárt tett ki (ami 70-szer elegendő lenne a szélsőséges szegénység megszüntetésére). [20] Ez egy hatalmas szám, amelyet a politikaformálók nem igazán emésztettek meg. Azt jelenti, hogy évente több mint 10 billió dollárnyi gazdagság áramlik Délről Északra, többnyire legális úton. Az illegális tőkekiáramlás nem ilyen magas, bár az illegalitás öt fő területe még konzervatív becslések mellett is lenyűgöző: a kézifegyverek illegális kereskedelme (3,5 milliárd dollár), a drogkereskedelem (32 milliárd dollár), az illegális bányászat (48 milliárd dollár), az emberkereskedelem (150 milliárd dollár) és a hamisítás (467 milliárd dollár) együtt körülbelül 700,5 milliárd dollárt tesz ki évente. [21] Figyelemre méltó az illegális kereskedelemben, hogy hatalmas mennyiségű készpénzt termel. 2011-ben az UNODC kiadott egy fontos jelentést a drogpénzből származó illegális pénzügyi áramlásokról. [22] Érdemes elgondolkodni a legfontosabb megállapításokon, mivel nincs frissített globális adat ezekről a kérdésekről:
A transznacionális szervezett bűnözésből származó bevételek nagy része – akár 70%-a – becslések szerint (nagy bizonytalansággal) a pénzügyi rendszeren keresztül kerül tisztára mosásra.
A jelentés legjobb becslése szerint a tisztára mosható illegális bevételek összessége a globális GDP 2,7%-a, vagyis 2009-ben 1,6 billió dollár volt.
Becslések szerint az illegális drogkereskedelem a legnagyobb transznacionális szervezett bűnözési piac, amely a nemzetközi bűnözésből származó összes bevétel mintegy 20%-áért felelős.
Az elfogási arány feltűnően alacsony: a drogbevételeknek csak mintegy 1%-át (valószínűleg 0,2% körül) foglalják le vagy fagyasztják be.
Egy újabb, 2023-as UNODC-jelentés szerint számos országban a drogpénzhez kapcsolódó illegális pénzügyi áramlások (IFF) összemérhetők – és egyes esetekben nagyobbak is – a legális határon átnyúló áramlásoknál. [23] Kolumbiában például a jelentés (modellezés útján) úgy becsüli, hogy a kokaincsempészethez kapcsolódó éves befelé irányuló IFF 1,2 és 8,6 milliárd dollár között mozgott 2015 és 2019 között. Összehasonlításképpen, előzetes kormányzati jelentések szerint Kolumbia külföldi közvetlen tőkebefektetésének beáramlása 2024-ben körülbelül 14,2 milliárd dollár volt. [24] Mexikóban a heroin-, kokain- és metamfetamin-csempészethez kapcsolódó befelé irányuló IFF összesen 8 és 17 milliárd dollár között mozgott évente 2015 és 2018 között, ami nagyjából összemérhető az ugyanezen időszak alatti átlagos mezőgazdasági exportbevételeivel (12,6 milliárd dollár). Ezeket a számokat tájékoztató jellegűnek kell tekinteni, mivel a legtöbb ország nem gyűjt megbízható nemzeti statisztikákat az IFF-ről.
A pénzmosó hálózatok és pénzügyi közvetítők számos eszközt használnak a készpénz és érték mozgatására. Ezek közé tartoznak az informális készpénzátutalási rendszerek (mint a hawala és hundi) [25], a kriptoeszközök és digitális szolgáltatások, valamint a migrációs és pénzküldési csatornák kihasználása a készpénz állami szabályozó szem elől történő mozgatására. Bár az ENSZ új módszertant dolgozott ki az illegális pénzügyek mérésére, ez nem ellensúlyozza a feketepiac árnyékvilágát. [26] Emiatt a 2011-es UNODC-jelentés megjegyezte, hogy ‘a végső monetáris becsléseket óvatosan kell kezelni’. [27]
Alkalmanként botrány tör ki egy banknál a drogpénzek mosásában való részvétele miatt. A legkiemelkedőbb ilyen eset a HSBC-t érintette, amely az ópiumkereskedelemből nőtte ki magát a világ egyik legnagyobb bankjává, 2025-re több mint 3 billió dollár összes vagyonnal. [28] 2012-ben az amerikai Igazságügyi Minisztérium vizsgálata megállapította, hogy a HSBC körülbelül 881 millió dollárt mosott tisztára kolumbiai és mexikói drogkartellek számára nagyjából 1996 és 2006 között. A bank beleegyezett, hogy 1,9 milliárd dollár büntetést fizessen egy halasztott vádemelési megállapodás keretében, de nem zárták be, és a megegyezés részeként egyetlen HSBC-vezető ellen sem emeltek büntetőjogi vádat. [29] Mivel ezeknek a bűncselekményeknek csak kis részét fedezik fel valaha, feltételezhető, hogy a bírság csekély volt a nyereséghez képest.
Eközben kisebb bankokat bezártak, amikor hasonló vizsgálatokat (bármilyen ritkák is) végeztek. 2015 októberében a Hondurasi Banco Continental-t felszámolásra kényszerítették, miután az amerikai Külföldi Vagyonellenőrzési Hivatal ‘különlegesen kijelölt kábítószer-kereskedőnek‘ minősítette a bankot (az állítólagosan mosott összeget soha nem hozták nyilvánosságra). Az ilyen akciók látszólag koncepciós perek, amelyek a szabályozó testületek haragját hivatottak bemutatni, amelyek egyébként enyhék, ha a célpont egy amerikai vagy transznacionális bank. A rendszerhez nem lehet hozzányúlni, és nem lehet reformálni az egész rothadt bankrendszert (beleértve az illegális adóparadicsomokat, ahol billió dollárokat tartanak). A globális Pénzügyi Akció Munkacsoportot, amelyet 1989-ben hozott létre a G7, állítólag egy keretet kellene biztosítania a pénzmosás ellen. [30] De, ahogy egy friss tanulmány megjegyzi, ‘vitatahatatlan a kudarca abban, hogy csökkentse akár azokat az előzetes bűncselekményeket, amelyek nagy bűnözői bevételeket termelnek, akár a pénzmosás volumenét’. [31] Az ENSZ becslései szerint mind a mosott összegek, mind az azt generáló illegális tevékenység évről évre nő. [32]
Akár növényi alapú (kokain), akár szintetikus (metamfetamin) a kábítószer, termelését olyan vidéki és perifériális területekre szorítják, ahol az emberek szegénységben vagy szegénység közelében élnek. A drogot aztán kartellek szállítják hatalmas távolságokon át a fogyasztói piacokra, ahol elszegényedett fiatalok árulják olyan bérért, amely meghaladja azt, amit az uberizált, bizonytalan gazdaságban kereshetnének, de mégis szerény marad ahhoz az értékhez képest, amit mozgatnak. A kartellfőnökök eközben hatalmas vagyonokat vonnak ki a kereskedelemből, de életük gyakran rövid és erőszakos. A formális bankrendszer, amely hatalmas mennyiségű, az árupiaci láncból kiszivattyúzott készpénzt kap, végül szépen profitál, miközben nagyrészt mentesül a következmények alól. Hosszú távon a kockázatok – erőszak, bebörtönzés, kisajátítás – a parasztok és a városi szegények körében összpontosulnak, míg a többletet a ‘legitim’ kapitalizmus intézményein keresztül elnyelik és újra befektetik.
Fénykép (PUPSOC): Az Estrella Roja (Vörös Csillag) Ökofalu és a Humedal La Orquídea (Orchidea-mocsár) Környezetvédelmi Bizottság tagjai részt vesznek egy újraerdősítési projektben a Cauca folyó medencéjében. Beavatkozás: Tricontinental: Institute for Social Research
Az országom gyönyörű, mert itt van az Amazonas esőerdője, a Chocó esőerdője, a vizek, az Andok hegylánca és az óceánok. Ott, azokban az esőerdőkben bolygónk oxigénje termelődik, és a légköri CO2 elnyelődik. Az egyik ilyen növény, amely CO2-t nyel el, milliónyi faj között, a Föld egyik legüldözöttebbje. Ahol nő, ott keresik a pusztulását. Ez egy amazonasi növény. Ez a kokacserje, az inkák szent növénye.
Mintha egy paradox válaszútnál lennénk, az őserdőt, amelyet megpróbálunk megmenteni, ugyanakkor el is pusztítjuk.
Hogy elpusztítsuk a kokacserjét, mérgeket permeteztek, hatalmas mennyiségű glifozátot, ami átjárja a vizeket, [és] letartóztatják termesztőit és börtönbe vetik őket. Hogy elpusztítsák vagy birtokolják a kokalevelet, egymillió latin-amerikait gyilkolnak meg és kétmillió afroamerikait börtönöznek be Észak-Amerikában.
‘Pusztítsátok el a növényt, ami öl’ – kiáltjátok Északról; ‘pusztítsátok el’. De a növény csak egy növény a milliónyi faj közül, amelyek elpusztulnak, amikor tűzzel támadtok az esőerdőre.
‘Pusztítsátok el az Esőerdőt’, ‘[pusztítsátok el] az Amazonast’ – ezek lettek a szlogenek, amelyeket államok és üzletemberek követnek. Nem számít a tudósok kiáltása, akik az esőerdőt a nagy éghajlati pillérek egyikének keresztelik. A világ hatalmasságai számára az esőerdő és lakói a hibásak a csapásért, ami gyötri őket. A hatalmasságokat a pénz utáni vágy, az örökös hatalomban maradás, az olaj, a kokain és a legkeményebb drogok csapása gyötri, hogy még jobban elaltathassák magukat.
Semmi sem képmutatóbb, mint az esőerdő megmentéséről szóló beszéd. Az esőerdő ég, tisztelt küldöttek, miközben ti háborúztok és játszotok vele. Az esőerdő, a világ éghajlati pillére, eltűnik minden életével együtt. Az a hatalmas szivacs, amely elnyeli a bolygói CO2-t, elpárolog. Az esőerdőt – a mi megmentőnket – az én országomban úgy tekintik, mint legyőzendő ellenséget, mint irtandó gyomot.
A koka területe és az azt termesztő parasztok, mivel nincs más termesztési lehetőségük, démonizálva vannak. Az én országom nem érdekel titeket, csak hogy megtöltsétek esőerdőit méreggel, férfiait börtönbe vigyétek, asszonyait pedig kirekesztésbe taszítsátok.
Nem érdekel titeket a gyermekek oktatása, hanem inkább megölni az esőerdőt és kivonni belőle a szenet és az olajat. A szivacs, ami elnyeli a mérget, haszontalan; ti inkább több mérget terjesztetek a légkörbe.
Mi arra szolgálunk, hogy mentséget adjunk a ti saját társadalmatok ürességére és magányára, ami arra vezet titeket, hogy a drogok buborékában éljetek. Mi elrejtjük előletek a saját problémáitokat, amelyeket nem voltok hajlandók megreformálni. Ennél jobb háborút hirdetni az esőerdőre, annak növényeire, népére.
Gustavo Petro, Kolumbia elnöke, beszéd az ENSZ Közgyűlésében (Általános vita, 77. ülésszak), 2022. szeptember 20.33
2. rész: Hogyan látják a parasztok a ‘drogellenes háborút’
Petro vádbeszéde megnevezi azt, amit a fél évszázados drogpolitika megpróbált elhomályosítani: hogy ezt a ‘háborút‘ nem a kábítószerek, hanem az emberek és a természet ellen vívták. E ‘háború‘ modern struktúrája 1971. június 17-ig nyúlik vissza, amikor Richard Nixon amerikai elnök újságíróknak kijelentette, hogy ‘az Egyesült Államok első számú közellensége a kábítószer-visszaélés’. [34] ‘Ahhoz, hogy megküzdjünk és legyőzzük ezt az ellenséget’ – folytatta – ‘egy új, totális offenzívát kell indítanunk’. A bejelentés hatására az amerikai média megalkotta a ‘drogellenes háború’ kifejezést. Kezdetben Nixon azt mondta, hogy a háború célpontja a ‘díler‘, vagyis a drogdíler lesz. Keveset törődtek a ‘háború‘ nyelvezetével a vietnámi háború által generált kábítószer-függőség kezelésében – egy olyan háborúé, amely maga is hozzájárult a válsághoz, amelynek kezelésére a drogellenes háború hivatott volt. Ahelyett, hogy a függőségre és az iparágra összpontosítottak volna, amely a függőkből él, az Egyesült Államok hamarosan a drogellenes háborút használta fel, hogy ne csak saját határain belül a szegényeket, hanem Latin-Amerika és Ázsia elszegényedett parasztjait is üldözze, akiknek nem maradt más választásuk, mint drogokat termelni – olyan körülmények között, amelyeket maga az USA teremtett. Nem volt valódi háború a függőség vagy az azt termelő rendszer ellen – csak egy háború a parasztság és a körükben tevékenykedő forradalmi szervezetek ellen.
A jogi eszköz, amelyre Európának és az USA-nak szüksége volt e háború megvívásához, már rendelkezésre állt: az 1961-es ENSZ Kábítószer-egyezmény. [35] Nemzetközi közegészségügyi keretként bemutatva olyan növényeket, mint a koka, a kannabisz és a mák, nemzetközi ellenőrzés alá helyezték, és arra kötelezték az államokat, hogy termelésüket és felhasználásukat orvosi és tudományos célokra korlátozzák. Az egyezmény előírta a kokalevél rágásának megszüntetését egy ‘átmeneti‘ időszak után is, ami gyakorlatilag egy évezredes őslakos gyakorlatot kriminalizált a globális ‘rend‘ nevében. Ez nem volt semleges osztályozás: politikai döntés volt egy Észak által uralt nemzetközi rendszerben, amely bizonyos növényeket – és azokat az embereket, akiknek élete és kultúrája összefonódik velük – ellenőrzendő tárgyakká tett.
A kolumbiai eset paradigmatikus a régóta tartó drogellenes háború konkrét hatásainak megértéséhez, éppen azért, mert láthatóvá teszi a kapcsolatokat a növények, a vidéki elmaradottság és a fegyveres konfliktus között – egy olyan politikai keretrendszer között, amelyet ma ismét elővesznek és újrahasznosítanak. Ahogy az Addicted to Imperialism kutatási projektünk 1. számú füzetében tárgyaltuk, ‘a kokalevél-termelés Kolumbiában bizonyos egyedi jellemzőkkel bír, amelyek a növények, a vidékfejlesztés hiánya és a fegyveres konfliktus közötti kapcsolathoz kapcsolódnak’. [36] Messze attól, amit a média elhitetne velünk, és messze attól, hogy a nagy drogkartellek és a paraszti közösségek közötti ‘bűnözői összefonódás’ eredménye lenne, Kolumbia kokagazdasága az ország történelmi fejlődésében és fegyveres konfliktusának alakulásában gyökerezik. Ennek a konfliktusnak – amelyben állami erők, baloldali gerillák (beleértve a FARC-EP-t és az ELN-t) és jobboldali félkatonai szervezetek vesznek részt – mély gyökerei vannak a földegyenlőtlenségben és a politikai kirekesztésben, amelyben az Egyesült Államok nem meglepő módon vezető szerepet játszott.
Korai jelentősége ellenére, mint a gyarmati kereskedelem fő raktárhelye és a spanyol birodalom Új-Granadai alkirályságának székhelye, Kolumbia történelmének nagy részében túlnyomórészt vidéki ország maradt agrárgazdasággal. A 19. századtól a 20. század elejéig a dohány, cukornád, banán és kávé kivitele nyereségessé tette az országot, de az arany- és smaragdkivonás is. Bár a kereskedelmi mérleg megváltozott, Kolumbia továbbra is mezőgazdasági áruk (például kávé, avokádó, pálmaolaj, valamint koka és kokain) és energia (főként olaj és szén) exportőre. Ez az export-kitermelő rend a földkoncentráción és a kényszerítő erőn alapul, ami visszatérő vidéki konfliktusokat eredményez. Az intenzív osztályharc a vidéken nemzedékről nemzedékre megismétlődött, a Masacre de las bananeras-tól (Banánmészárlás), amikor a United Fruit Company zsoldosai tüzet nyitottak sztrájkoló munkásokra és támogatóikra Ciénagában 1928 decemberében (becslések szerint 1000 embert megölve), egészen az 1997-es mapiripáni mészárlásig Meta megyében, amikor AUC-félkatonai szervezetek mintegy 49 civilt gyilkoltak meg és ‘tüntettek el‘ egy felkelésellenes kampány során területek megszerzésére és kábítószer-csempész útvonalak biztosítására. [37]
Az utóbbi években az erőszak nagyrészt a tőkebefektetés és árukivonás új formáinak kialakulásáról szólt a vidéken. Félállami hadseregeket mozgósítanak nagy földterületek kisajátítására állattenyésztéshez, nagyüzemi monokultúrákhoz (cirok, szójabab, búza, pálma, gyapot, kukorica, rizs), valamint tisztán kitermelő bányászati és agrár-ipari projektekhez, amelyek hazai elitekhez és transznacionális tőkéhez kötődnek. A parasztság puszta léte problémát jelent ezeknek a műveleteknek. A parasztokat közvetlenül támadják az erőszakos kisajátítás folyamatán keresztül, de a rájuk kényszerített strukturális feltételek révén is: a kisüzemi növények árának csökkenése (a kereskedelem liberalizációja, a vevői erőfölény és az árgaranciák hiánya miatt) és a szociális jóléti rendszerek leépítése – mindkettő elmélyíti a szegénységet.[38] Ahol ez a kisajátítás sikeres, a parasztok a városi területek peremén gyűlnek össze, vagy a drogok és más illegális áruk hatalmas csempészhálózatainak táplálékává válnak, amelyeket pontosan azok a csoportok irányítanak, amelyek elűzik őket a földjükről. Ezek a bűnszervezetek új vidéki és városi területi ellenőrzési dinamikákat hoznak létre, miközben bizonytalan gazdasági lehetőségeket biztosítanak a vidéki munkásoknak. [39]
Fénykép (PUPSOC): Egy ‘kétéltű’ paraszt (campesino anfibio – ami azt jelenti, hogy szárazföldön, folyókon és tengeren dolgozik) halászik Santa Martában, Kolumbiában, az Atlanti-óceán partján. Beavatkozás: Tricontinental: Institute for Social Research
Ami Kolumbiában nyilvánvaló, az Latin-Amerikában is zajlik: a neoliberális modell elmélyítése a mezőgazdaságban felgyorsította a kisüzemi gazdálkodó eltűnését. A parasztok szembesülnek a földhöz jutás és földtulajdonlás hiányával, valamint a társadalmi és gazdasági kirekesztéssel, munkanélküliséggel, elnyomással és marginalizációval, amelyeket tovább súlyosbítanak a gyenge állami politikák, a nem megfelelő vidéki egészségügyi ellátás és oktatás, valamint a tisztességes lakhatáshoz való hozzáférés lehetetlensége. Kolumbiában a válságot tovább fokozza a földfoglalás, a bitorlás és a legalizáció – az illegálisan kisajátított földek ‘rendezése‘ –, amelyet egy olyan félkatonai modellen keresztül hajtanak végre, amelyet az állam finanszíroz és hagy jóvá a nagy transznacionális vállalatok szolgálatában. A földkoncentráció szélsőséges: a nagybirtokosok birtokolják a termőföld túlnyomó részét, a legnagyobb 1%-nyi birtok (100 hektárnál nagyobb farmok) az agrárterület 81%-át teszi ki. [40]
Összességében ezek a dinamikák újratermelik a kisajátítás hosszú történelmét, amely egészen a spanyol konkvisztádorok Amerikába érkezéséig nyúlik vissza. Kolumbiában az államapparátus egyes részei összejátszanak a drogdílerekkel és félkatonai csoportokkal, hogy erőszakkal elvegyék a parasztok földjét és megfosszák őket az újratermelődésük eszközeitől. Ugyanakkor a szabadkereskedelmi megállapodások és az importverseny aláássák a legális növényeket, a gazdálkodókat a jövedelmezőbb illegális növények felé terelve. Bár a koka az Andokban őshonos, és mély spirituális és kulturális jelentőséggel bír az őslakos népek számára, akik évezredek óta használják, a legtöbb gazdálkodó ma már ugyanazon neoliberális rendszer kényszere alatt termeszt kokát, amely aztán megfordul, és megpróbálja kiirtani a növényt a drogellenes háború nevében.
A kokatermelés gazdasági függőségbe és erősen informális munkába zárja a háztartásokat egész évben, mivel az érett kokalevelet kéthavonta szüretelik. Emellett alacsony költséggel gyors termelést, gyors értékesíthetőséget biztosít, és a művelt hektáronkénti becsült átlagos nettó havi jövedelme (2018-ban) a kolumbiai minimálbér mintegy 56%-a. [41] Ez a szám azonban nagy eltéréseket takar, és nem tükrözi, hogy a kényszer, a közvetítők, a szállítási szűk keresztmetszetek és az áringadozások hogyan nyomhatják tovább a termesztők tényleges jövedelmét. A COCCAM-mal (Kokatermesztők, Mák- és Marihuánatermesztők Országos Koordinációja) közös kutatásunk során azt találtuk, hogy a termelés nemcsak munkaigényes és időigényes, hanem a parasztok megtérülési rátája is elenyésző. Az egyik COCCAM-vezető szerint:
Mire befejezzük az egész folyamatot, gyakorlatilag készen állunk arra, hogy elölről kezdjük. Szóval, ez állandó… A kokát elültetik, és hat hónap múlva kész az első szüretre, aztán minden két hónapban szüretelik, ami azt jelenti, hogy két havonta van termék.
Egy másik COCCAM-tag, egy 26 éves termesztő elmondta:
Hat és tíz munkás közöttire lehet szüksége hektáronként. Ezt hangsúlyozni kell, mert a kokalevél nagyon sok munkahelyet teremt. Vannak farmok, ahol a szedés soha nem áll le, és naponta 60-80 munkás dolgozik. Ez azt jelenti, hogy az év során egy hónapot fognak pihenni. [42]
Továbbá a kokatermesztő területek Kolumbia legszegényebb és legelszigeteltebb területei közé tartoznak, lényegesen rosszabb hozzáféréssel a közjavakhoz és szolgáltatásokhoz, mint az ország többi része. Az UNODC 2018-as háztartási felmérése, amely 29 önkormányzatban 6350 családot vizsgált, akik részt vesznek Kolumbia Nemzeti Integrált Illegális Növényváltási Programjában (Programa Nacional Integral de Sustitución de Cultivos Ilícitos), azt találta, hogy a háztartások 57%-a monetáris szegénységben, 47%-a pedig multidimenzionális szegénységben élt. [43] Az UNODC a multidimenzionális szegénységi indexét négy dimenzió – oktatás, egészségügy, gyermekkor és serdülőkor, valamint lakhatási körülmények – mentén számítja ki, és akkor minősít egy háztartást multidimenzionálisan szegénynek, ha a súlyozott mutatók legalább egyharmadában deprivált. Ugyanez a felmérés rámutat a gyermekmunka elterjedtségére (a 6–9 éves gyermekek 92%-a dolgozik), az alacsony iskolalátogatásra (az iskolaköteles korúak 68%-a nem jár iskolába) és súlyos szolgáltatási hiányosságokra (csak 3% számolt be kórházhoz vagy egészségügyi központhoz való hozzáférésről, míg csak 63% számolt be villamosenergia-hozzáférésről). [44] Az illegális növények termesztése során végzett feladatokhoz kapcsolódó egészségügyi hatások túlmutatnak a mezőgazdasági munkával általában járó hatásokon. Ehhez járulnak a növények kezelésére használt termékek, valamint az intézményes irtási intézkedések (például a glifozát önkényes permetezése a paraszti területek felett) által okozott károk, valamint az erdőirtások hatásai a mezőgazdasági határterületek bővítése miatt. Ezeken a területeken a munka informális jellege szinte egyetemes, és a zsúfoltság széles körben elterjedt. Emellett a születési arányok magasak, és a felnőtt migráció gyakori – olyan dinamikák, amelyeket a növényváltási és alternatív fejlesztési programok ritkán vesznek figyelembe. [45] Ezek az állami elhagyatottság feltételei, amelyek egyaránt fenntartják és erősítik a kokagazdaságot és az azt körülvevő kényszerítő struktúrákat.
Ezek a feltételek központi jelentőségűek annak megértéséhez, hogy a parasztok miért adják el munkaerejüket az illegális kokagazdaságban – ez az egyik kevés életképes forrása a készpénzjövedelemnek. Ahogy az egyik COCCAM-vezető fogalmazott:
A parasztságot megítélték és megbélyegezték, mintha mi választottuk volna a kokalevél termesztését, pedig a körülmények, a helyi és nemzeti kormányok területen való részvételének hiánya vezetett ehhez… Ennek az intézményességnek a hiánya arra késztette az embereket, hogy alternatívákat keressenek az illegális gazdaságokban, hogy eltartsák, fenntartsák és ellássák családjaikat. Ez a jó bekötőutak, terménypiacok [és gyűjtőközpontok], valamint a termelést elősegítő kezdeményezések hiánya miatt van. [46]
Bár a kokalevél körüli illegális tevékenységek évtizedekkel korábban kezdődtek, Kolumbia a globális kokainkereskedelem központi csomópontjaként való megjelenése az 1970-es években formálódott, amikor a növekvő nemzetközi kereslet az országot nagyszabású feldolgozásba és exportba vonta. [47] Az évtized végére Kolumbia a világ egyik fő kokain- és marihuána-exportőre volt, tőkebeáramlást generálva, amely átalakította az ország gazdaságát és politikáját – ez az átalakulás a mai napig tart. Az 1980-as években a kokaincsempészet más drogok rovására megszilárdult, és a termesztés kiterjedt az ország több régiójára is, még akkor is, amikor Peruban és Bolíviában visszaesett. Ez a pálya az 1990-es években felgyorsult: 1995 és 2000 között a kokatermesztés alatt álló terület Kolumbiában körülbelül 50 900 hektárról 136 200 hektárra nőtt, ami az ország mezőgazdasági területének nagyjából 0,1-0,3%-át jelentette. [48]
1994 és 2005 között a kokatermelés terjeszkedése elmélyítette a belső konfliktust, a mezőgazdasági határterületek kiterjedéséhez vezetett, megváltoztatta a népességnövekedési mintákat és elmélyítette az egyenlőtlenségeket. Kulturális változásokat is okozott, amelyek a változó város-vidék kapcsolatokhoz, a belső migrációhoz, valamint a növényültetési és termelési szokások megváltozásához kapcsolódtak. Ebben az időszakban a kiskorúakat egyre inkább beszippantotta a fegyveres konfliktus a felkelő csoportok és a kolumbiai állam legális és illegális hadseregei között, a fegyveres szereplők toborzása és kényszerítése révén, többek között harcosként és támogató szerepkörökben. A koka terjeszkedése a települési mintákat is átalakította, belső migránsokat (köztük elűzött családokat) vonzott a határterületekre, és a meglévő városközpontokat a kereskedelem és szolgáltatások központjaivá duzzasztotta. [49]
Az 1980-as és 1990-es években nagy drogkartellek alakultak ki Medellínben és Caliban, hatalmas vagyon- és területi hatalmi birodalmakat építve. Bár ezek a birodalmak e megyeszékhelyeken alapultak, a termelés és feldolgozás üzleti tevékenysége az ország más részein zajlott, különösen délen, délnyugaton, valamint keleten és északkeleten. A gyakorlatban a kartellek üldözése a kolumbiai és amerikai kormányok által boszorkányüldözéssé változott a parasztgazdák és a fegyveres politikai szervezetek kriminalizálására, amelyek jelen vannak az ország e régióiban, ideális hátteret biztosítva a Kolumbia-terv kidolgozásához. Ez a terv a politikai erőszak fokozódásához vezetett az országban, az USA közvetlen finanszírozásával a drogellenes háborúhoz, ami végső soron a militarizáció fokozódását eredményezte, és utat nyitott egy sor jobboldali elnök számára, akik kihasználták a drogellenes háborút társadalmi befolyásuk elmélyítésére: Álvaro Uribe Vélez (2002–2010), Juan Manuel Santos (2010–2018) és Iván Duque Márquez (2018–2022).
Kolumbia kokagazdasága olyan régiókban vált meghatározóvá, ahol az állam jelenléte régóta militarizált, míg a civil intézmények és közszolgáltatások gyengék maradtak. Ezeken a területeken a földért folytatott konfliktust élesíti a bizonytalan tulajdonjog és az átfedő igények, valamint a fegyveres szereplők – legálisak és illegálisak –, akik erőforrásokat vonnak ki a paraszti háztartásokból, és akiknek megélhetése a kokától mint pénztermő növénytől függ. Ahogy az egyik COCCAM regionális vezető kifejtette:
Jelenleg nincsenek garanciák azok számára, akik kokalevél termesztésével foglalkoznak. Az évek során a [föld]koncentráció kritikusabbá vált a régiókban… Emellett az illegális és legális fegyveres szereplők kihasználják a parasztság helyzetét: több mint egy is követelt már erőforrásokat, amelyeket a paraszt beleegyezik átadni, hogy megakadályozza a növény kitépését… az egyetlen megélhetési forrását. [50]
Mégis, ugyanezek a feltételek táplálták a szervezett küzdelem generációit. Kolumbia parasztsága hosszú hagyományokkal rendelkezik a paraszti jogok, a föld, a termelés és a terület védelme körüli politikai szerveződésben. Nem véletlen, hogy a parasztok történelmileg az élvonalban álltak a latifundiumok (nagy, magántulajdonban lévő mezőgazdasági birtokok) terjeszkedése, valamint a nemzeti és külföldi tőke ragadozó gyakorlatai elleni küzdelmekben, a gerillaszervezetek létrehozásától az 1960-as években egészen a mezőgazdasági munka körüli szerveződés újabb formáiig. Ezek a küzdelmek ismételten átterjedtek a vidékről az utcákra és autópályákra, a rendőri elnyomás, a kriminalizáció, a gyilkosságok és az állami elhagyatottság ellenére.
A kolumbiai parasztmozgalom eszközöket is kifejlesztett a kokatermesztő területeken való szerveződésre. Figyelemre méltóak itt az 1994-es parasztfelvonulások Ernesto Samper Pizano kormánya idején (1994–1998), amelyeket kokatermesztők vezettek Caquetá, Putumayo és Guaviare megyékben a kormány glifozátos permetezési politikája ellen. Amikor az állam nem tartotta tiszteletben az ebből született megállapodásokat, a parasztok, raspachines-ek, szüretelők, kereskedők, letelepedett gazdálkodók és napszámosok 1996-ban a mozgósítások új hullámát indították el, ami az évtized társadalmi küzdelmeinek meghatározó jellemzőjévé vált.
A San Vicente del Caguán-i béketárgyalások (1998–2002) – a kolumbiai kormány és a FARC-EP közötti tárgyalások – a kokatermesztő területeket a nemzeti vita középpontjába helyezték, nemcsak a drogkereskedelem és a fegyveres konfliktus helyszíneiként, hanem olyan helyekként is, ahol nagy polgári lakosság függött a kokagazdaságtól a túlélés érdekében. Olyan területeken, mint Guaviare, Putumayo, Caquetá, Meta, Catatumbo és Cauca, ez a gazdaság körülbelül egymillió termesztőt, raspachines-t, gyűjtőt, ‘szakácsot’ és másokat tartott el, akik a fegyveres szereplők közötti állandó vita és a bizonytalan életkörülmények között éltek. Ezek a közösségek nem voltak újak, de egyre inkább úgy kezelték őket, mint egy megkülönböztetett politikai alanyt – a kokatermesztő parasztságot –, amelyet részben a mezőgazdasági határzónákba irányuló belső migráció formált. Mivel a kokatermesztést ellenséges gazdaságként kezelték, ezek a közösségek fokozódó elnyomással szembesültek, ahogy a FARC-EP és a kolumbiai kormány közötti fegyveres konfliktus eszkalálódott, a területi vitákkal és a politikai hatalom drogdílerek általi kisajátításával együtt. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, az állam ezt régóta közrendi kérdésként kezelte – irtás és militarizáció –, ahelyett, hogy olyan állami politikákkal foglalkozott volna, mint a földjogok garantálása, vidéki beruházások és a parasztok megélhetése.
A kolumbiai kormány és a FARC-EP közötti Végső Béke-megállapodás 2016-os aláírásával az állam hivatalosan elismerte az illegális drogok problémájának végleges és átfogó megoldásának szükségességét – olyan megoldásét, amely a parasztságot jogok alanyaként kezeli, és a közpolitikát differenciált megközelítéseken keresztül viszi előre. 2017 elején létrejött a COCCAM, amely összefogja Kolumbia-szerte a paraszti, őslakos és afro-leszármazott közösségeket, hogy megvitassák a termesztők és betakarítók helyzetét és részvételt követeljenek az irtásban és növényváltásban. [51]
A 2019-es tömegtüntetések, beleértve a novemberi országos sztrájkot is, segítettek megszilárdítani egy széles népi blokkot, amely később a Pacto Histórico (Történelmi Paktum) választási koalícióvá állt össze, egyesítve olyan erőket, mint a Colombia Humana (Humánus Kolumbia) és az Unión Patriótica (Patrióta Unió), többek között. Ez a blokk megtörte a jobboldali konszenzus gerincét, és 2022-ben Gustavo Francisco Petro Urrego-t juttatta az elnöki székbe.
Petro azzal érvelt, hogy az USA vezette drogellenes háború kudarcot vallott, és a politika elmozdítására szólított fel a kokatermesztő parasztok kriminalizálásától a teljes illegális gazdaság struktúrája felé. Ez az elmozdulás egy szakadás kezdetét jelzi. Mélyebb töréshez az egész bankrendszer megtámadására lenne szükség, amelyet az illegális gazdaságból származó eredeti felhalmozás táplál – olyan konfrontációra, amely magának a kapitalizmusnak a szívéig hatolna.
Következtetés
Az elmúlt néhány évben a világ különböző pontjain működő parasztszervezetekkel – különösen a kolumbiai COCCAM-mal – végzett munkánk lehetővé tette számunkra, hogy a droggazdaságot ne bűnözési és biztonsági kérdésként vizsgáljuk, hanem ablakként a kortárs kapitalizmus mélyebb struktúráiba. A parasztok tudják, hogy az illegális kokagazdaság nem Kolumbia válságának oka, hanem annak egyik tünete. Ezek a gazdálkodók nem választásból lépnek be az illegális gazdaságba, hanem mert a méltó megélhetés minden más útját elzárták a földkisajátítás, a mezőgazdasági árak összeomlása, az állam visszavonulása, valamint a félkatonai és vállalati hatalom terjeszkedése.
E közösségek szemszögéből nézve a drogellenes háború uralkodó narratívája mélyreható téves diagnózisként tárul fel. A probléma nem a kokacserje, hanem a gazdasági rendszer, amely kriminalizálja a vidéki szegényeket, miközben elnyeli és újrahasznosítja az illegális piacok által termelt hatalmas likviditást. A pénzügyi szektor függ ezektől az áramlatoktól. A globális bankok szívesen fogadják őket. És a gazdagabb nemzetek, amelyek előmozdítják az irtást, egyidejűleg támaszkodnak arra a stabilitásra, amelyet ez a rejtett tőke biztosít. A parasztot ellenségként kezelni annyit tesz, mint elrejteni a drogkereskedelem valódi felépítését, amely felfelé nyúlik a legális pénzügyek, a globális árupiacok és az államhatalom köreibe.
Ha a cél az erőszak és a kokatermesztéstől való gazdasági függőség megszüntetése, akkor a kiindulópont nem lehet sem a militarizáció, sem az irtás, hanem a vidéki élet újjáépítése: földreform, garantált árak a legális növényekre, infrastruktúra, közszolgáltatások és politikai jogok azok számára, akik a földet művelik. Anélkül, hogy átalakítanák azokat a társadalmi és gazdasági feltételeket, amelyek a családokat illegális mezőgazdaságba kényszerítik, a ciklus egyszerűen újratermeli önmagát. Anélkül, hogy szembesítenék azokat a pénzintézeteket, amelyek a bevételeket tisztára mossák, a globális droggazdaság továbbra is a kapitalista likviditás nem hivatalos pilléreként fog működni.
Ez nem egy olyan szöveg, amely a biztonság vagy a kábítószer-függőség szemszögéből kíván beleszólni a közpolitikába. Kiindulópontunk a munkavállalók millióinak jólléte, akiket arra kényszerítenek, hogy kokát termesszenek, kokainná dolgozzák fel, valamint szállítsák és árusítsák a terméket. Ezeknek a munkásoknak egyike sem részesül a drogbiznisz körül keringő és a nemzetközi bankrendszert fellazító dollármilliárdokból. A drogbizniszt a legális gazdaságon kívülinek tekinteni óriási kategóriatévedés, mivel elhomályosítja a drogpénz funkcióját magán a kapitalista rendszeren belül. Az irtás, a kriminalizáció és a militarizáció nem vet véget sem a kokatermelésnek, sem az illegális gazdaságnak.
A parasztság bensőségesen ismeri ezt az igazságot. Tapasztalatuk azt mutatja, hogy a droggazdaság nem a kokalevél miatt marad fenn, hanem azért, mert a kapitalizmusnak szüksége van a javak új rezervoárjainak állandó utánpótlására – legális vagy illegális módon – a fennmaradásához. Ezért minden valódi megoldásnak a parasztokkal kell kezdődnie, és azzal az elismeréssel, hogy a legális és illegális kapitalizmus közötti határvonal sokkal vékonyabb, és politikailag sokkal hasznosabb, mint azt a drogellenes háború építészei beismerik.
Fénykép (PUPSOC): Parasztok utaznak Monterredondóba (Miranda, Cauca), hogy üdvözöljék a volt FARC-harcosokat egy Területi Képzési és Újraintegrálódási Térben (ETCR) a 2016-os békeegyezményt követően. Beavatkozás: Tricontinental: Institute for Social Research
2Andrew Feinstein, The Shadow World: Inside the Global Arms Trade (New York: Farrar, Straus and Giroux, 2011); Moisés Naím,Illicit: How Smugglers, Traffickers, and Copycats Are Hijacking the Global Economy (New York: Knopf, 2006); María José Ramos, El tráfico ilegal de fauna en América Latina [Illegal wildlife trafficking in Latin America] (Buenos Aires: Mágicas Naranjas, 2018); Roger Botte, Esclavages et traite des êtres humains au Sahel [Slavery and Human Trafficking in the Sahel] (Paris: Karthala, 2000); and Ivan Franceschini, Ling Li, and Mark Bo, Scam: Inside Southeast Asia’s Cybercrime Compounds (London: Verso, 2025).
3Karl Marx, ‘Free Trade and Monopoly’, New York Daily Tribune, 25 September 1858.
4The definitive history in Chinese is by Haijian Mao, Tianchao de Bengkui: Yapian Zhanzheng Zai Yanjiu [The Qing Empire and the Opium War: The Collapse of the Heavenly Dynasty], (Beijing: Shenghuo·Dushu·Xinzhi Sanlian Shudian, 2005), and an excellent English synthesis is by Julia Lovell, The Opium War. Drugs, Dreams, and the Making of China, (Oxford: Picador, 2011).
5Jacques M. Downs, ‘Fair Game: Exploitative Role-Myths and the American Opium Trade’, Pacific Historical Review, vol. 41, no. 2, 1972.
6John D. Wong, Global Trade in the Nineteenth Century: The House of Houqua and the Canton System, (Cambridge: Cambridge University Press, 2016).
7For the concept of ‘super exploitation’, see Ray Mauro Marini, Dialéctica de la dependencia [Dialectics of Dependency], (México, DF: Ediciones Era, 1973), 91–99.
8Unless otherwise indicated, figures are compiled from the UN Office on Drugs and Crime (UNODC) reporting over the past twenty years across multiple countries and market levels. They are indicative snapshots rather than current prices.
12For a more detailed exploration of this point, see Cecilia González, Narcosur: La sombra del narcotráfico mexicano en la Argentina [Narcosur: The Shadow of Mexican Drug Trafficking in Argentina] (Buenos Aires: Marea Editorial, 2014); Política de Drogas no Brasil: Conflictos e Alternativas [Drug Policy in Brazil: Conflicts and Alternatives], ed. Beatriz Caiuby Labate and Thiago Rodrigues (Campinas & São Paulo: Mercado de Letras, 2018); and Nick Reding, Methland: The Death and Life of an American Small Town (New York: Bloomsbury, 2009).
13The Revolutionary Armed Forces of Colombia – People’s Army (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Ejército del Pueblo, FARC-EP) emerged in the mid-1960s as a Marxist-Leninist guerrilla organisation rooted in peasant self-defence and struggles over land. Its programme centred on agrarian reform and a broader project of political and social transformation in a country marked by extreme land concentration and political exclusion. It became one of the principal insurgent forces in Colombia’s internal armed conflict, which also involved the state security forces and right-wing paramilitary groups.
14Alfred McCoy, The Politics of Heroin in Southeast Asia (New York: Harper and Row, 1972); Gary Webb, Dark Alliance: The CIA, the Contras, and the Crack Cocaine Explosion (New York: Seven Stories Press, 1998); Ioan Grillo, Gangster Warlords: Drug Dollars, Killing Fields, and the New Politics of Latin America (London: Bloomsbury Press, 2016). For declassified documentation on the interlink between the cartels and the warfare state, see Peter Kornbluh and Malcolm Byrne, eds., The Iran-Contra Scandal: The Declassified History (New York: The New Press, 1993).
15Douglas Valentine, The CIA as Organised Crime: How Illegal Operations Corrupt America and the World (Atlanta: Clarity Press, 2017); Central Intelligence Agency, Office of Inspector General, Report of Investigation: Allegations of Connections Between CIA and the Contras in Cocaine Trafficking to the United States, vols. I and II (Washington, DC: Central Intelligence Agency, Office of Inspector General, 1998). Essential reading is Alexander Cockburn and Jeffrey St. Clair, Whiteout: The CIA, Drugs, and the Press, (London: Verso, 1999).
16Diana Marcela Rojas Rivera, El Plan Colombia. La intervención de Estados Unidos en el conflicto armado colombiano (1998-2012) [Plan Colombia: United States Intervention in the Colombian Armed Conflict (1998–2012)] (Bogotá: IEPRI-Universidad Nacional de Colombia, 2015).
22United Nations Office on Drug and Crime Studies and Threat Analysis Section, Division for Policy Analysis and Public Affairs, Estimating Illicit Financial Flows from Drug Trafficking and Other Transnational Organised Crimes (Vienna: United Nations Office on Drugs and Crime, October 2011), 7 and 10, https://info.publicintelligence.net/UNODC-IllicitFlows.pdf.
25A hawala és hundi olyan informális értékátviteli rendszerek, amelyekben közvetítők (hawaladarok) pénzt mozgatnak határokon át, közvetítői hálózatokon keresztül, nem pedig formális banki átutalások útján. A küldő átadja a pénzt egy közvetítőnek az egyik helyen, és egy partnerközvetítő kifizeti a címzettet máshol; a közvetítők később kiegyenlítik a számlákat egymással szembeni ügyleteken (kereskedelmi számlák, készpénzfutárok vagy egyéb kiegyenlítési megállapodások) keresztül. Ezeket a rendszereket széles körben használják legális pénzküldeményekre ott, ahol a formális banki szolgáltatások korlátozottak, de kihasználhatók a tőkekorlátozások és a pénzmosás elleni felügyelet megkerülésére is.
26UNODC, Research and Trend Analysis Branch and United Nations Conference on Trade and Development, Development Statistics and Information Branch, Conceptual Framework for the Statistical Measurement of Illicit Financial Flows (Vienna and Geneva: United Nations Office on Drug and Crime and United Nations Conference on Trade and Development, October 2020), https://www.unodc.org/documents/data-and-analysis/statistics/IFF/IFF_Conceptual_Framework_for_publication_15Oct.pdf.
27UNODC, Estimating Illicit Financial Flows from Drug Trafficking, 5.
31Mirko Nazzari and Peter Reuter, ‘How Well Does the Money Laundering Control System Work?’, in Crime and Justice, edited by Michael Tonry (Chicago: The University of Chicago Press, 3 July 2025).
36Karen Jessenia Gutiérrez Alfonso,‘La Criminalización de los Cultivadores como Coartada Imperialista: Economía Política de las Drogas en Colombia’ [Addicted to Imperialism: The Criminalisation of Cultivators as an Imperialist Pretext: The Political-Economy of Drugs in Colombia], Adictos al imperialismo: Estados Unidos y la política de ‘guerra’ contra las drogas no. 1[Addicted to Imperialism: The United States and the Politics of the ‘War’ on Drugs no. 1] (Buenos Aires: Tricontinental: Institute for Social Research; Bogotá: Centro de Pensamiento y Diálogo Político (CEPDIPO), October 2024), 11, https://thetricontinental.org/wp-content/uploads/2024/10/Adictos-al-Imperialismo_Cuaderno-1_Web-1.pdf.
38Catherine Le Grand, Colonización y protesta campesina en Colombia (1850-1950) [Colonisation and Peasant Protest in Colombia (1850–1950)] (Bogotá: Universidad Nacional de Colombia, 1988); Absalón Machado, El problema de la tierra: conflicto y desarrollo en Colombia [The Land Problem: Conflict and Development in Colombia] (Bogotá: Debate, Penguin Random House Grupo Editorial, 2017); and Alejandro Reyes Posada, Guerreros y campesinos: El despojo de la tierra en Colombia [Warriors and Peasants: The Dispossession of Land in Colombia] (Bogotá: IES, CINEP, 2010).
39Leandro Ramos Castiblanco, Formas de violencia urbana populares: monografías barriales Bogotá, Medellín y Cali [Forms of Popular Urban Violence: Neighbourhood Monographs from Bogotá, Medellín, and Cali] (Medellín: Universidad de Antioquia, 2021).
40National Administrative Department of Statistics (DANE), Government of Colombia, Tercer Censo Nacional Agropecuario 2014: Hay Campo para Todos: La mayor operación estadística del campo colombiano en los últimos 45 años [Third National Agricultural Census 2014: Is There Land for Everyone: The Largest Statistical Operation of the Colombian Countryside in the Last 45 Years] (Bogotá: DANE, 2014), https://www.dane.gov.co/index.php/estadisticas-por-tema/agropecuario/censo-nacional-agropecuario-2014.
42Karen Jessenia Gutiérrez Alfonso, ‘La criminalización de los cultivadores como coartada imperialista’,68; our translation.
43Oxford Poverty and Human Development Initiative, ‘What Is the Global Multidimensional Poverty Index (MPI)?’, accessed 4 November 2025,https://ophi.org.uk/what-global-mpi.
44UNODC and Fundación Ideas para la Paz, ¿Quiénes Son las Familias que Viven en las Zonas con Cultivos de Coca? Caracterización de las Familias Beneficiarias del Programa Nacional Integral de Sustitución de Cultivos Ilícitos (PNIS) [Who Are the Families Living in Areas with Coca Crops? Characterisation of the Families Benefiting from the National Comprehensive Programme for the Substitution of Illicit Crops (PNIS)] (Bogotá: UNODC and Fundación Ideas para la Paz, August 2018), https://www.unodc.org/documents/colombia/2018/Agosto/Quienes_son_las_familias_que_viven_en_las_zonas_con_cultivos_de_coca_N.1.pdf.
45Karen Jessenia Gutiérrez Alfonso, ‘La criminalización de los cultivadores como coartada imperialista’,72; our translation.
46Karen Jessenia Gutiérrez Alfonso, ‘La criminalización de los cultivadores como coartada imperialista’,70; our translation.
47Los orígenes de la cocaína: Colonización y desarrollo fallido en los Andes amazónicos [The Origins of Cocaine: Colonisation and Failed Development in the Amazonian Andes], ed. Paul Gootenberg and Liliana M. Dávalos (Bogotá: Universidad de los Andes-Facultad de Economía, Centro de Estudios sobre Seguridad y Drogas (CESED) and Ediciones Uniandes, 2021).
48United Nations Office for Drug Control and Crime Prevention, Tendencias Mundiales de las Drogas Ilícitas [World Illicit Drug Trends] (Vienna: United Nations Office for Drug Control and Crime Prevention, 2001), https://www.unodc.org/pdf/report_2001-06-26_1_es/report_2001-06-26_1_es.pdf. Using the World Bank’s WDI definition of agricultural land (arable land + permanent crops + permanent pastures), Colombia had about 448,590 sq km of agricultural land in 2000 (that is 44,859,000 hectares).
49Karen Jessenia Gutiérrez Alfonso, ‘La criminalización de los cultivadores como coartada imperialista’, 23; our translation.
50Karen Jessenia Gutiérrez Alfonso, ‘La criminalización de los cultivadores como coartada imperialista’, 74; our translation.
