Az új törvény növeli a napi munkaidőt, gyengíti a szakszervezeteket és csökkenti a vállalati felelősséget. A reformot, amelynek még a Képviselőház jóváhagyását kell megszereznie a törvényerőre emelkedéshez, az ország legjelentősebb szakszervezetei és az ellenzék széles körben elutasította.
Argentína szélsőjobboldali elnöke, Javier Milei felgyorsítja neoliberális programját. Az elnök legújabb „hódítása” a munkaügyi reform jóváhagyása volt, amely utat nyit a munkavállalói jogok radikális gyengítésének a dél-amerikai országban.
Az argentin elnök egy hivatalos közleményben kijelentette, hogy a reform fordulópontot jelent Argentína történelmében: „A munkaügyi pereskedés évei után, amelyek keveseknek kedveztek, a túlzott bürokrácia és a mélyreható gazdasági és technológiai változásokkal szembeni elavult szabályozás után most egy mélyreható átalakulással nézünk szembe, amely visszaadja a kiszámíthatóságot, a dinamizmust és a szabadságot a munkaerőpiacnak.”
Az ellenzék kategorikusan elutasította az elnökség és a Szenátus döntését. Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány kormányzója a reform elleni tömeges tüntetéseken azt mondta: „Ha a végkielégítés, a túlórapénz és a szabadság – mindaz, amit az idők során kaharcoltunk – veszélybe kerül, az nem fog javítani egyetlen munkavállaló helyzetén sem … Egy tömeg vesz körül bennünket, amely azt teszi, amit tenni kell: tüntet, hogy kifejezze: a munkavállalói jogok forognak kockán.”
A maga részéről Nicolás del Caño baloldali parlamenti képviselő kijelentette: „A munkaügyi reform nem teremt munkahelyeket, és nem válik egyetlen munkavállaló javára sem. Ez egy rabszolgatartó jellegű munkaügyi reform.” Egyúttal a munkavállalókhoz szólt, hogy szervezzenek egy nagy országos sztrájkot: „Legyen ez egy történelmi nap. A munkások nagy felkelése.”
Mit változtat a munkaügyi reform?
Február 12-én az argentin Szenátus 42 igen szavazattal és 30 ellenében jóváhagyta Milei munkaügyi reformját. Milei szerint a reform több munkahelyet teremt majd a munkaerőpiaci szabályok rugalmasabbá tételével, az elbocsátások költségeinek csökkentésével és a napi munkaidő 12 órára történő növelésének lehetővé tételével, ami közvetlenül aláássa az évtizedes küzdelemmel kivívott munkavállalói jogokat.
A munkaügyi reform másik aspektusa (amelyet az ellenzék úgy ír le, mint a nagyvállalatoknak kedvező törvény az argentin dolgozók rovására) a vállalatok által egyéb kiadásokra, például a társadalombiztosításra fizetendő járulékok csökkentése.
Ezentúl a vállalatok 1-2,5%-ot levonnak a munkavállalók fizetéséből a munkaügyi segélyalapba, amely fedezi majd az elbocsátások költségeit. Más szóval, a vállalatok már nem viselik az elbocsátások költségeit; ezeket a költségeket ezentúl maguk a munkavállalók fizetik.
A „reform” lehetőséget teremt arra is, hogy a vállalatok ne fizessék ki a túlórákat, hanem helyette szabadnapokkal vagy csökkentett munkaidővel kompenzálják a dolgozókat. A szabadságokat, amelyeket általában nyáron adtak ki, mostantól szét lehet szórni az egész évben.
Egy másik kérdés, amely sok ellenkezést váltott ki a dolgozók körében, hogy a béreket ezentúl bármilyen pénznemben, természetbeni juttatásként, étellel vagy szállással is ki lehet fizetni, amit a prekapitalista fizetési formákhoz hasonlítottak.
A reform közvetlenül a szakszervezetek hatalmának gyengítésére irányul, amelyek történelmi szerepet játszottak a jogok védelmében Argentínában. Például az egyes vállalatokon belüli megállapodások ezentúl elsőbbséget élveznek az ágazati kollektív szerződésekkel szemben. Az ágazati megállapodások lehetővé teszik a munkavállalói jogok erőteljesebb kollektív védelmét. Emellett kimondja, hogy az ilyen megállapodások azonnal érvényüket vesztik, ha nem születik megállapodás a felek között, amit egyes vállalatok a megállapodások bojkottálásának eszközeként használhatnak.
A sztrájkjog is veszélyben van, mivel a szakszervezeteknek ezentúl biztosítaniuk kell a működés 75%-át az alapvető szolgáltatásokban, például az egészségügyben, oktatásban, energiában, közlekedésben és vízellátásban, valamint 50%-át a banki, bányászati, ipari és e-kereskedelmi területeken. A szakszervezetek szerint ez a kollektív és tömeges mozgósítások szétzúzásának módja a munkavállalók politikai erejének gyengítésére.
A munkaügyi reform azonban még nem léphet hatályba, azt a Képviselőháznak is jóvá kell hagynia. A törvényhozásnak most kell döntenie arról, hogy elfogadja-e az argentin dolgozók által erősen bírált reformot, vagy teljesíti-e Milei, a Nemzetközi Valutaalap és számos nagyvállalati vezér óhaját.
Ellenállás Buenos Aires utcáin
Így látja ezt több ezer argentin munkavállaló is, akik az utcákra vonulva fejezték ki ellenállásukat az új neoliberális törvénnyel szemben. A tüntetésekre való felhívást több szakszervezet és politikai mozgalom tette közzé, amelyek a törvény jóváhagyását a munkavállalók méltósága elleni közvetlen támadásként bélyegezték meg.
Ahogyan az már megszokottá vált Buenos Aires utcáin, a szerdai tüntetéseket a rendőrség erőteljesen elnyomta. A jelentések szerint legalább 71 embert vettek őrizetbe.
A Munkaügyi Szakszervezetek Általános Szövetsége (CGT) hivatalos közleményében keményen bírálta a szenátorok döntését: „Jóváhagytak egy törvényjavaslatot, amely visszalépést jelent országunkban a munkaügyi kapcsolatokban: ez egy lépés visszafelé a kollektív jogokban, az egyéni jogokban, és mintha ez nem lenne elég, a munkaerőtől a tőke felé történő brutális erőforrás-átcsoportosítást célozza.”
Emellett a CGT kijelentette: „Kijelentjük, hogy a munkavállalói jogokban bekövetkezett valós visszalépést semmi más nem orvosolhatja, csak egy olyan politikai projekt, amely ismét a munkavállalókat és méltóságukat helyezi a középpontba.”
Hugo Yasky, az Argentin Dolgozók Központi Szakszervezetének (egy nagy munkavállalói konföderációnak) főtitkára pedig így fogalmazott: „A munkaügyi reform egy támadás a munkavállalók ellen. Éheztetni akarják a népünket. Amit ma tapasztalunk, az egyfajta diktatúra, amelyet az országon belüli és kívüli legerősebb csoportok kényszerítenek ránk, és vissza kell szereznünk a munkavállalói jogainkat, de vissza kell szereznünk a béreinket, a nyugdíjasok jövedelmét és az állami oktatást is.”
Az amerikai diskurzus állandó erőltetése a drogellenes háborúról úgy tűnik arról szól, mintha az egymást követő amerikai kormányzatok erkölcsi keresztes hadjáratot folytatnának az ország megtisztításáért a droghasználattól.
Az igazság azonban messze áll ettől a tömegmédia által gyakran terjesztett leegyszerűsítő elképzeléstől. A valóságban az, amit „drogellenes háborúnak” neveznek, amint azt régiónk történelme is bizonyítja, egy álca az imperialista beavatkozás különböző mechanizmusainak kidolgozásához, amelyek az 1970-es évek óta magukban foglalják a módszerek együttesét, a térség országainak nyújtott katonai finanszírozástól kezdve a katonai támaszpontok telepítésén át egészen bizonyos jelöltek választási versenyekben való nyílt támogatásáig.
A Tricontinental Intézet által összeállított legfrissebb dokumentum azt a fő hipotézist dolgozza ki, hogy az úgynevezett „drogellenes háború” valójában a szegények ellen irányul, akik a kábítószerhez vezető termelési lánc leggyengébb láncszemét képezik. Valójában a drogok és azok hatalmas profitja kevéssé aggasztja az amerikai uralkodó osztályt és a globális tőke pénzügyi köreit, annak ellenére, hogy minden erőfeszítést megtesznek azok elválasztására a kapitalizmus „legitim” gyakorlataitól.
A valóságban a kábítószer-kereskedelem bűnszervezete – mint bűnözői transznacionális vállalkozás – alapvető eleme a kapitalizmus globális szintű felhalmozási köreinek. A Tricontinental dokumentuma kijelenti, hogy „a drogellenes háború csupán egy kísérlet a kapitalista államok részéről annak biztosítására, hogy ezek a kábítószer-áramlási körök a föld alatt maradjanak, hogy az illegális kereskedelemből kiszivattyúzott pénz továbbra is fenntarthassa azt a bankrendszert, amely nélküle nem működne.”
Latin-Amerikában és a Karib-térségben, az úgynevezett „háború” által leginkább sújtott régióban, a kolumbiai eset kiemelkedik, paradigmaként szolgálva ezen amerikai politika különböző következményeinek megértéséhez: a parasztgazdák kriminalizálásától kezdve a népi osztályok elleni háborús és elnyomó apparátus finanszírozásáig, beleértve az Egyesült Államok által az ország katonai erőinek nyújtott kiképzést és finanszírozást egy olyan felkelésellenes doktrínával, amely a drogellenes háborúban találta meg tökéletes igazolását.
A kutatás rámutat, hogy az illegális javak iránti kereslet nem változik számottevően az árváltozások ellenére sem, tekintettel a kereslet függőségi szintjeiből fakadó természetére, ami táptalajt biztosít olyan bűncselekményeknek, mint a kisebb lopások a fogyasztás bármi áron történő finanszírozása érdekében.
„Az erőszak a drogfarmoktól az utcákig vezető útján, valamint a túladagolások erőszaka ritkán zavarja meg akár a termelést, akár a piacot.”
Ily módon életeket lehet feláldozni anélkül, hogy megszakadna a tőkefelhalmozás folyamata a formális gazdaságban. Az illegális javak gazdasága, a munkavállalók szélsőséges kizsákmányolásával, hatalmas mennyiségű tisztára mosott készpénzt termel, amely megolajozza a pénzügyi rendszert. Ez lehetővé teszi a marginalizált közösségek ellenőrzését társadalmi demoralizáció és rendőri beavatkozás révén.
A kokaintermelési folyamat áttekintésével a dokumentum arra törekszik, hogy rávilágítson, hogyan koncentrálódnak a nyereségek a növénytermesztéstől legtávolabbi láncszemekben, azzal a paradoxonnal, hogy éppen ezen illegális növények munkásai a leginkább kriminalizáltak és üldözöttek a drogkereskedelem elleni állítólagos „háború” során.
A parasztgazdák szerepe a kutatás egyik fő aggálya, kiemelve, hogy a kolumbiai parasztság perspektívájából nézve a drogellenes háború politikai gazdaságtana egy összetett kapcsolatra reagál a növények, a vidékfejlesztés hiánya és az ország agrár történelmét jellemző fegyveres konfliktus között.
A kolumbiai eset a kontinensen a paradigmája annak, ami ezen úgynevezett „háború” leegyszerűsített narratívája mögött áll. Ez a mezőgazdaságban alkalmazott neoliberális modell elmélyítése, amely felgyorsította a kisbirtokos parasztgazdák eltűnését. A parasztok szembesülnek a földhöz jutás és földtulajdonlás hiányával, valamint a társadalmi és gazdasági kirekesztéssel, munkanélküliséggel, elnyomással és marginalizációval, amelyeket súlyosbítanak a gyenge állami politikák, a nem megfelelő vidéki egészségügyi ellátás és oktatás, valamint a tisztességes lakhatáshoz való hozzáférés lehetetlensége. Kolumbiában a válságot tovább fokozza a földfoglalás, a bitorlás és a legalizáció. Az illegálisan eltulajdonított földek „rendezése” egy olyan félkatonai modellen keresztül valósul meg, amelyet az állam finanszíroz és hagy jóvá a nagy transznacionális vállalatok szolgálatában.
Túl azon, hogy egy olyan média által közvetített moralizáló narratíva célpontjai, amely figyelmen kívül hagyja gazdasági és társadalmi valóságukat, a parasztok részesednek a legkevésbé a drogkereskedelem hasznából. Ezzel szemben a nagy nyereségeket a nagytőkésék aratják le, akik, ahogy Gustavo Petro elnök többször is mondta, olyan helyeken működnek, mint Florida. Ezek az egyének jól ismertek az amerikai hatóságok előtt, és ugyanazokban a társadalmi körökben élnek, ahol a kokaint, amelyre oly gyakran mutogatnak, fogyasztják, ami csaknem egymillió latin-amerikai halálát eredményezte.
Másrészt fontos megjegyezni, hogy a kolumbiai parasztmozgalom eszközöket is kidolgozott a kokaintermesztő területeken való szerveződésre.
Az 1990-es évek közepén tartott történelmi parasztfelvonulásoktól napjainkig a kokalevelet termelő paraszti közösségek azt követelik az államtól, hogy önkéntes növényváltást alkalmazzon, és hagyjon fel a glifozáttal végzett kényszerű irtási módszerekkel, amelyek csak a katonai jelenlét növekedését hozták a területekre, erőszakot és kisajátítást generálva.
„A probléma nem a kokacserje, hanem a gazdasági rendszer, amely kriminalizálja a vidéki szegényeket, miközben elnyeli és újrahasznosítja az illegális piacok által termelt hatalmas likviditást. A pénzügyi szektor függ ezektől az áramlatoktól. A globális bankok szívesen fogadják őket. És a gazdagabb nemzetek, amelyek előmozdítják az irtást, egyidejűleg támaszkodnak arra a stabilitásra, amelyet ez a rejtett tőke biztosít. A parasztot ellenségként kezelni annyit tesz, mint elrejteni a drogkereskedelem valódi felépítését, amely felfelé nyúlik a legális pénzügyek, a globális árupiacok és az államhatalom köreibe” – áll a kutatásban.
Ha a cél az erőszak és a kokaintermesztéstől való gazdasági függőség megszüntetése, akkor a kiindulópont nem a militarizáció vagy az irtás lehet, hanem a vidéki élet újjáépítése: agrárreform, garantált árak a legális növényekre, infrastruktúra, közszolgáltatások és politikai jogok azok számára, akik a földet művelik. Anélkül, hogy átalakítanák azokat a társadalmi és gazdasági feltételeket, amelyek a családokat illegális mezőgazdaságba kényszerítik, a ciklus egyszerűen megismétlődik. Anélkül, hogy szembesítenék azokat a pénzintézeteket, amelyek tisztára mossák a nyereséget, a globális droggazdaság továbbra is a kapitalista likviditás nem hivatalos pilléreként fog működni.
Írta: Laura Capote, akia Buenos Aires-i Egyetemen szerzett diplomát társadalmi kommunikáció tudományokból, és mesterképzésben vesz részt nemzetközi kapcsolatok szakon a La Plata-i Nemzeti Egyetemen. A Tricontinental Intézet kutatója, Latin-Amerika és a Karib-térség politikai és társadalmi valóságát tanulmányozza.
A nyugati vezetők kezdik elsajátítani az antikolonializmus nyelvét, miközben odahaza tovább folytatják a gyarmatosítást – miközben a szabályalapú rend illúziója egyre repedezettebb.
Vannak pillanatok a globális politikában, amikor lehull a maszk – nem azért, mert a hatalom hirtelen erkölcsössé válik, hanem mert a színjáték fenntartása túl költséges lesz.
Nemrég Davosban Mark Carney kanadai miniszterelnök szokatlan dolgot tett. Beismerte – szinte mellékesen –, hogy az úgynevezett szabályalapú nemzetközi rend sosem volt egészen az, aminek állították. Hogy a szabályokat egyenlőtlenül alkalmazták. Hogy a legerősebbek rutinszerűen kivonták magukat alóluk. Hogy az integráció, amelyet egykor kölcsönös előnyként adtak el, egyre inkább a kényszerítés eszközévé vált.
Egy rövid pillanatra szinte megkönnyebbülést érezhettünk. Nem azért, mert az igazság új volt – hanem mert végre kimondták hangosan. Nemzedékek óta élünk e rendszer alatt. Bele születtünk. Általa fegyelmeztek minket. Azt mondták, semleges, jóindulatú, elkerülhetetlen. Arra tanítottak, hogy tiszteljük a „szabályokat”, amelyeket máshol írtak, máshol értelmeztek, máshol kényszerítettek ki – többnyire velünk szemben. Az eredmény sosem a rend, hanem az engedelmesség volt; sosem az igazságosság, hanem a menedzsment.
És mégis, a rendszer fennmaradt – nem azért, mert igaz volt, hanem mert mindenki úgy tett, mintha az lenne. Ez a hatalmának valódi forrása.
És egyben végzetes gyengesége is.
Amikor már csak egyetlen szereplő is felhagy a játékkal – amikor a cégtáblát eltávolítják a kirakatból –, az illúzió repedezni kezd.
Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk Emmanuel Macron davosi prédikációját. A „legerősebbek törvényének” nemzetközi színtéren történő elítélése szinte… haladónak hangzott. Egy francia elnök, aki a gyarmatosításellenes önmérséklet nyelvén beszél. Az ember szinte tapsolni lenne hajlandó.
De csak szinte.
Mert nehéz komolyan venni a hatalomról szóló prédikációkat olyan országoktól, amelyek soha nem adták fel igazán – csak átcímkézték.
Franciaország ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy túllépett a gyarmatosításon. Ami maradt, az nem gyarmat, hanem terület. Nem uralom, hanem igazgatás. Nem megszállás, hanem tengerentúli közösség. A szókincs elegáns; a struktúra nem az. A Karib-térségtől a Csendes-óceánig a minta ismétlődik.
Martinique-on a megélhetési költségek elviselhetetlensége elleni tiltakozásokra nem strukturális reform, hanem rendőrbotok és letartóztatások a válaszok. Új-Kaledóniában az évtizedes önrendelkezési követelések választási manipulációba és a „rend helyreállításának” ismerős koreográfiájába ütköznek.
Az Indiai-óceánon az ellentmondás még kirívóbb. Mayotte francia fennhatóság alatt marad annak ellenére, hogy ismételt ENSZ-határozatok ismerik el a Comore-szigetek részeként. A nemzetközi jog úgy tűnik, kötelező – kivéve, amikor nem.
Érdekes módon, amikor az ENSZ javasolta egy, a gyarmatosítás minden formája elleni nemzetközi nap létrehozását, Franciaország, Nyugat-Európa nagy része és az Egyesült Államok nem támogatta. A gyarmatosítás láthatóan elfogadhatatlan – feltéve, hogy a meghatározás épp a saját házuk táján megáll.
A modern gyarmatosítás azonban ma már ritkán jelentkezik zászlókkal és kormányzókkal. Inkább a mérlegeket kedveli.
A CFA-frank továbbra is az európai befolyás egyik legmaradandóbb eszköze Afrikában. Tizennégy ország használ még mindig olyan pénznemet, amelynek értékét Párizsban rögzítik, tartalékait részben külföldön tartják, és amely felett a helyi lakosság nem gyakorol érdemi ellenőrzést. A politikai függetlenséget megadták. A monetáris szuverenitást nem.
Hollandia a csendes folytonosság saját változatát kínálja. A Hágához láncolt karibi szigetektől Indonézia hosszú gazdasági utóéletén át a posztkoloniális aszimmetriákon keresztül vagyont csatornázó vállalati struktúrákig a holland gyarmatosítás nem tűnt el – professzionalizálódott. Az erőszakot szerződésekbe, az uralmat könyvelésbe szervezte ki.
Európa-szerte a minta felismerhető. A gyarmati hatalom nem halt meg. Diverzifikálódott. És amikor a pénzügyi nyomás nem elegendő, más eszközök is előkerülnek.
A Száhel-övezetben fegyveres csoportok terrorizálják a civileket a külső beavatkozás ködében. Egykori gyarmati hatalmak a biztonság garanciájaként tüntetik fel magukat, miközben egyre több a kérdés a fegyveráramlásról, a kiképzőhálózatokról és a destabilizációs stratégiákról. Amikor afrikai kormányok ujjal mutogatnak, a nyugati média hitetlenkedéssel – vagy hallgatással – válaszol.
Amely elvezet minket az ellenőrzés egy másik maradandó eszközéhez: a „narratívához”.
A francia és nyugati médiavállalatok továbbra is uralják az afrikai információs tér nagy részét, formálva a legitimitásról, ellenállásról és „terrorizmusról” alkotott percepciókat. Fegyveres csoportokból adott esetben „lázadók” lesznek. A szuverenitásukat érvényesítő kormányokból „junták”. Amikor országok felfüggesztik vagy kiutasítják a manipulációval vádolt külföldi médiumokat, a felháborodás Európában azonnali. Amikor afrikai hangokat hallgattatnak el, a felháborodás opcionális.
Katonai téren az üzenet Afrikából egyre egyértelműbbé vált. Mali. Niger. Burkina Faso. Szenegál. Csád. A francia erőket távozásra kérték fel.
És frankofón Afrika-szerte egyre erősödnek a francia gyarmati törekvések elleni tiltakozások – nem a divat, hanem az emlékezet miatt.
Emlékezet a közép-afrikai kényszermunkáról. Emlékezet a algériai atomkísérletekről, amelyek generációkra mérgezték meg a földet és az embereket. Emlékezet a szenegáli tirailleurekről – akiket azért küldtek, hogy Franciaországért haljanak, majd lelőtték őket, amikor követelték zsoldjukat. A számok továbbra is „tisztázatlanok”. Az erőszak nem az.
Európa szereti hinni, hogy már lapozott.
De újra és újra ugyanazt a fejezetet olvassa – csak jobb világítással.
Ezért van jelentősége a nyugati beismeréseknek a szabályalapú rend összeomlásáról – de csak ha komolyan vesszük őket. Mert ezt a rendszert sosem a tisztességesség tartotta fenn, hanem a rituálé. A részvétel. A hallgatás.
Ez az alku most bomlik fel. Az integráció sebezhetőséggé vált. A kereskedelem nyomásgyakorlási eszközzé. A pénzügy fegyverré. Az egykor semlegesnek beállított intézmények (WTO, ENSZ-keretrendszerek, multilaterális fórumok) egyre inkább lelepleződnek mint a szelektív érvényesítés arénái.
Amikor a szabályok már nem védenek, nem fogod udvariasan reformálni őket. Megvéded magad.
Tehát igen – elismerés, ahol jár. Amikor nyugati vezetők beismerik a fikciót, az egy lépés. De éberségre van szükség. Mert a történelem egy egyszerű leckét tanít: Semmi igazán jó nem származott még abból, amikor birodalmak a mikrofon előtt fedeztek fel alázatot. Különösen, amikor odahaza továbbra is megtagadják annak gyakorlását.
Írta: Raïs Neza Boneza, szépirodalmi és ismeretterjesztő könyvek, verseskötetek és cikkek szerzője. A Kongói Demokratikus Köztársaság (egykori Zaire) Katanga tartományában született. Aktivista és békeaktivista. Raïs a Transcend Media Service szerkesztőbizottságának tagja és a Transcend Network for Peace Development Environment for Central and African Great Lakes összehívója.
Az USA tartós fenyegetése Kubával és Venezuelával szemben súlyos veszélyt jelent a demokráciára az egész régióban
Donald Trump 2026. január 3-án katonai támadást rendelt el Venezuela ellen. A támadás négy város (Caracas, Miranda, La Guaira és Maracay) katonai és polgári célpontjainak súlyos bombázásából, valamint Nicolás Maduro elnök és felesége, Cilia Flores erőszakos elrablásából állt; mindkettőjüket foglyul ejtették és New Yorkba repítették.
Az USA kormányának narratívája, amellyel a nemzetközi jog e nyilvánvaló megsértését kívánja igazolni, a venezuelai kormányt hamisan „kábítószer-kereskedelem”-mel és „narko-terrorizmus”-sal vádolja, elfedni próbálva a valódi célt: Venezuela olajkészleteinek (a világ legnagyobbjainak) katonai erővel történő megszerzését.
Washington háborúja Venezuela olajáért
Az USA venezuelai katonai támadását követően Trump kijelentette, hogy Venezuela „elvette tőlünk az olajunkat”, és ellopta „a mi javainkat„. Ezzel összhangban Stephen Miller, a Fehér Ház helyettes kabinetfőnöke, az amerikai adminisztráció vezető jobboldali ideológusa azt mondta: mivel az USA „teremtette meg Venezuela olajiparát”, annak 1976-os államosítása „az amerikai vagyon és tulajdon valaha feljegyzett legnagyobb mértékű ellopása volt”.
Az USA Karib-térségben bevetett hadiflottája (Operation Southern Spear) semmilyen kapcsolatban sem állt a „kábítószer-kereskedelem” vagy a „narko-terrorizmus” elleni küzdelemmel, hanem annak célja Venezuela olajának ellenőrzése érdekében végrehajtott erőszakos „rendszerváltás” volt.
Trump valójában bejelentette, hogy Venezuelát ideiglenes amerikai ellenőrzés alá vonja: „Mi fogjuk irányítani az országot mindaddig, amíg biztonságos, megfelelő és körültekintő átmenetet nem tudunk végrehajtani”, és hogy nagy amerikai vállalatok fognak Venezuelába települni.
Az USA hadiflottája (a legnagyobb 30 év óta) továbbra is Venezuela partjainál állomásozik, és egy amerikai szenátusi meghallgatáson Marco Rubio megismételte Trump fenyegetését: erőszakot is alkalmazhatnak „maximális együttműködés [az ideiglenes elnöktől] biztosítása érdekében, ha más módszerek kudarcot vallanak”.
Röviden: a venezuelai ideiglenes kormány fejéhez amerikai pisztolyt szegeztek.
Ezt követően az Igazságügyi Minisztérium (DoJ) hamis állítását – miszerint Venezuelát a nem létező, Maduro elnök és a bolivári kormány által állítólag vezetett kábítószer-kereskedő csoport, a Cartel de los Soles irányítja – ejtették.
A hamis narko-terrorizmus ürügy az amerikai beavatkozáshoz
A Cartel de los Soles külföldi terrorista szervezetté nyilvánítására 2025 novemberében került sor. 2026. január 6-án (három nappal Venezuela államfőjének elrablása után) az USA Igazságügyi Minisztériuma már „klientúra-rendszerként” hivatkozott rá, ezzel elismerve, hogy nem valós.
2025 szeptembere és 2026 januárja között az Operation Southern Spear során 29 kishajót robbantottak szét, és jóval több mint 100 állítólagos kábítószer-kereskedőt és narko-terroristát végeztek ki bírósági eljárás nélkül.
Az amerikai hatóságok azonban makacsul megtagadják, hogy bármilyen információt szolgáltassanak a kivégzett személyekről, vagy bármilyen bizonyítékot bemutassanak. Maduro elnök elrablása után az USA kishajók elleni csapásai teljesen megszűntek.
Paradox módon amerikai szakértők, politikusok és nyugalmazott tábornokok is rámutatnak a DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal) és az UNODC (Az Egyesült Nemzetek Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatala) ismételt jelentéseire, miszerint a Kolumbiában előállított kokain több mint 85%-a a Csendes-óceánon keresztül jut el az USA-ba, csekély hányada (5-7%) próbálja (nem mindig sikeresen) Venezuelát tranzitútvonalként használni, és Venezuela hozzájárulása a fentanil-kereskedelemhez NULLA.
Trump kegyelme Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnöknek, aki 45 éves börtönbüntetését töltötte, mert 400 tonna kokaint csempészett az USA-ba, megerősítette, hogy az USA venezuelai katonai támadása biztosan nem a kábítószer-kereskedelemről szólt.
Bolivári Forradalom Washington fegyverétől fenyegetve
Érdekes módon Trump eleve elutasította a szélsőséges jobboldali politikus, María Corina Machadót Maduro elnök utódjaként, mert „nem tisztelik”, vagyis nincs támogatottsága Venezuelában (még kevésbé, miután Trump iránti megalázkodó szolgalelkűsége odáig vezetett, hogy odaadta az amerikai elnöknek a Nobel-békedíj érmét).
Ez azt jelenti, hogy a bolivári állam megingott ugyan, de érintetlen.
Alighogy Trump és Rubio elfogadták, hogy mit tudnak Venezuelára kényszeríteni, és kelletlenül elismerték az ideiglenes elnök tekintélyét, Washington rágalomhadjáratot indított Delcy Rodríguez ellen, azt állítva, hogy „kompromittálja Nicolás Maduro elnök és Hugo Chávez örökségét”.
Egy brit napilap odáig ment, hogy titkos találkozókról számolt be, amelyeket Rodríguez Maduro elnök átadására tartott. A vállalati média „Trump embereként” igyekszik feltüntetni őt, hamisan állítva, hogy ideiglenes elnökké történő kinevezése „hosszan tartó tárgyalások eredménye” volt. A nyilvánvaló cél a szakadás szítása a chavista mozgalomban.
Rodríguez ideiglenes elnökké történő kinevezését a Legfelsőbb Bíróság által teljes mértékben támogatja a Nemzetgyűlés, a Venezuela Egyesült Szocialista Pártja (PSUV) és a fegyveres erők. Ez biztosította az alkotmányos folytonosságot és garantálta a politikai normalitást.
Legelső, ideiglenes elnökként tett nyilatkozatában (2026. január 4.) Maduro elnök és Cilia Flores first lady azonnali szabadon bocsátását követelte, határozottan kijelentve: „Venezuela egyetlen elnöke Nicolás Maduro elnök.”
Végrehajtotta Maduro elnök rendeletét is, amely az országot rendkívüli állapotba helyezte, és aktiválta a Nemzetvédelmi Tanácsot.
Regionális szolidaritás
Ugyanezen a napon került sor a CELAC (Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége) rendkívüli csúcstalálkozójára, amelyet az USA Venezuela elleni támadása tett szükségessé. A találkozón Yván Gil Pinto venezuelai külügyminiszter felszólította a CELAC-ot, hogy követelje az összes amerikai katonai erő azonnali kivonását a Karib-térségből, Kuba pedig „Venezuela területi integritásának és függetlenségének kellő tiszteletben tartását, valamint a venezuelai vezető és felesége azonnali szabadon bocsátását” követelte.
Másnap Venezuela az ENSZ Biztonsági Tanácsának sürgősségi ülését kérvényezte, ahol az USA Venezuela elleni támadását és elnökének elrablását meg nem engedhető bűntettnek minősítették, és követelték Nicolás Maduro és feleségének azonnali szabadon bocsátását.
Válaszul Trump azon kijelentésére, hogy az USA irányítja Venezuelát, Rodríguez ideiglenes elnök így vágott vissza: „Venezuela kormánya uralkodik országunkban és senki más; nincs külső hatalom, amely Venezuelát kormányozza.” 2026. január 7-én, egy női tömegtüntetésen, amely az elnök biztonságos hazatérését követelte, Diosdado Cabello belügyminiszter és a PSUV főtitkára rámutatott: az amerikai katonai akciók mély imperializmusellenes érzelmeket váltottak ki az országban.
CITGO, szankciók és a háború gazdasági frontja
A mainstream média fókuszába került a venezuelai olajipart szabályozó meglévő törvény (a Szénhidrogén-törvény) frissítése is, amelyet szándékosan félremagyaráznak, és az USA által kikényszerített privatizációként tüntetnek fel.
A törvényt a Nemzetgyűlés egyhangúlag jóváhagyta, és a munkásmozgalom erőteljesen támogatta; valójában a meglévő Blokádellenes Törvény reformjáról van szó, amely nagyon hasonlít Kuba Beruházási Törvényéhez. Mindkettőnek ugyanaz a célja: külföldi közvetlen beruházások vonzása a blokád és szankciók sújtotta gazdaságokba, mivel képtelenek belföldön elegendő erőforrást előteremteni.
Rodríguez politikájával összhangban Gil Pinto külügyminiszter elítélte a Venezuelai tulajdonú, az USA-ban működő Citgo olajvállalat kényszereladását, mint „a lopás, bűnözés és bírósági kalózkodás egyik legfelháborítóbb aktusát a modern történelemben”.
Az USA agressziója Kubára is kiterjed
A Venezuela elleni támadástól felbátorodva Trump vámokat fog kivetni azon országok importjára, amelyek olajat adnak el vagy szállítanak Kubának, és két hadihajót vezényelt Kuba északi részéhez. Ez a fegyveres diplomácia szteroidokon.
Cubai elnök, Miguel Díaz-Canel természetesen elítélte az agressziót: „Ezzel az új támadással szilárdan, higgadtan és azzal a bizonyossággal nézünk szembe, hogy az igazság teljes mértékben a mi oldalunkon áll.”
Gil Pinto is elítélte mint a nemzetközi jog kirívó megsértését, a nemzeti szuverenitás elleni támadást, és kijelentette, hogy a szabadkereskedelem nem lehet kényszerítés tárgya. Hozzátette: „Kubát az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonságára jelentett fenyegetésnek tekinteni abszurd, és súlyos veszélyt jelent annak nemzeti létére.”
Mindkét nyilatkozat a szuverén nemzeteket vezető független kormányokat jellemzi.
Az USA agresszív fegyveres diplomáciája súlyosan veszélyezteti Venezuela, Kuba és Latin-Amerika szuverenitását. A küzdelem a Monroe-doktrína ellen folytatódik. És Latin-Amerika, a Karib-térség és a világ népei továbbra is követelik Maduro elnök azonnali szabadon bocsátását és az USA hadiflottájának kivonását a Karib-térségből.
Írta: Francisco Dominguez, a Venezuela Szolidaritási Kampány titkára forrás: Peoples Dispatch
Több száz tonna élelmiszert szállítottak a veracruzi kikötőből a szigetországba, amely az egyik legsúlyosabb kihívással néz szembe. Mexikó további több száz tonna élelmiszer küldését ígérte az elkövetkező hetekben.
Mexikó elnöke, Claudia Sheinbaum kormánya február 8-án, vasárnap jelentette be 814 tonna tej, hús, bab, rizs és egyéb élelmiszer kubai szállítását. A lépés napokkal azután történt, hogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel bemutatta kormánya által a szigeten jelenleg uralkodó súlyos üzemanyaghiány hatásainak enyhítésére hozott vészhelyzeti intézkedések sorozatát.
Kuba jelenleg súlyos válsággal néz szembe, amelyet az amerikai kormány újabb manőverei provokáltak. Az USA, amely a Karib-térségben folytatott jelentős katonai felvonulás és a nemrégiben végrehajtott caracasi bombázás által megerősítve érzi magát, próbálja egyre szorosabbra húzni a sziget körüli blokádot, remélve, hogy végül kikényszeríti a kormány megdöntését. Január 29-én Trump végrehajtási rendeletet jelentett be, amely szerint bármely ország, amely szénhidrogén-vegyületekkel kereskedik Havannával, 10%-os vámemeléssel szembesül termékei az Egyesült Államokba történő exportja során. A rendelet állítólag Kuba fő energiaszolgáltatóit célozta: Venezuelát, Mexikót és Oroszországot.
A Venezuela ellen folytatott amerikai haditengerészeti blokád miatt gyakorlatilag leállítani kényszerült a kubai olajszállítást, ami már egy kubai felségjelzésű venezuelai olajszállító hajó illegális lefoglalásához is vezetett.
Oroszország, amely a súlyos szankciók miatt a leginkább leválik az amerikai gazdaságról, kijelentette, hogy folytatja az üzemanyag ellátását Kubának. A kormány szerint „Kuba helyzete valóban kritikus”, és a kormány legfelső szóvivője, Dimitrij Peskov azt mondta: „Szoros kapcsolatban állunk kubai barátainkkal diplomáciai és egyéb csatornákon keresztül.”
Mexikó pedig bejelentette, hogy tárgyalásokat folytat az USA-val az olajszállítások ügyében. Claudia Sheinbaum elnök nyilvánosan elutasította Trump intézkedését: „Nem lehet így megfojtani az embereket. Ez nagyon igazságtalan.”
Azt is ígérte, hogy Mexikó minden lehetséges módon segíteni fogja Kubát: „Továbbra is támogatni fogjuk Kubát, és minden szükséges diplomáciai lépést megteszünk az olajszállítások folytatásához.” Az elmúlt napokban, miután értesült a Trump-kormány „fenyegetéséről”, Mexikó – amely azon kevés országok egyike, amelyek olajat szállítottak Kubába – közölte, hogy konzultál Washingtonnal a lehetséges megtorlás mértékének meghatározása végett.
Miguel Díaz-Canel kubai elnök szerint 2026-ban egyetlen csepp olaj sem érkezett a szigetre, ami súlyos fenyegetést jelent egy olyan országra, amely erősen függ az üzemanyagtól áramhálózata, a közlekedés, az egészségügy, az oktatás és más kulcsfontosságú rendszerek működtetése szempontjából. Kormányhivatalnokok és politikai elemzők állítják, hogy a közelmúltbeli intézkedés a kubai nép kiirtását célozza.
Ernesto Samper volt kolumbiai elnök osztotta ezt a véleményt egy bejegyzésében: „SOS Kubáért. A kubaiak elleni népirtását készítik elő azáltal, hogy megfojtják túlélésének létfontosságú feltételeit. Egy ENSZ humanitárius misszió vezethetné a humanitárius hajók kiküldését, amelyek azzal az üzemanyaggal vannak megrakva, amelyre a szigetnek ma szüksége van, mint a levegőre, amit naponta belélegzünk, hogy életben maradjunk.”
Mexikói szolidaritás Kubával
A kubai elnök a veracruzi kikötőből két hajóval induló mexikói szállítmányról így nyilatkozott: „Köszönöm, Mexikó. A szolidaritásodért, a szeretetedért és a mindig meleg öleléésért Kubával szemben.”
Bruno Rodríguez kubai külügyminiszter ezt írta az X-en: „Köszönjük Mexikó kormányának Claudia Sheinbaum elnök vezetésével a több mint 800 tonna segély kubai küldését a blokád fokozódása közepette, amelyet az amerikai kormány nemrégiben hozott végrehajtási rendelete váltott ki. Amíg egyesek megpróbálják megfojtani népünket, a testvérnemzetek szolidaritásban nyújtanak kezet.”
A forradalmi orvoslás és az orvosi együttműködés Kubával – amely olaj és egészségügyi dolgozók cseréjén is alapul – segített Venezuelának biztosítani alapvető egészségügyi szolgáltatásokat több ezer ember számára.
Néhány évvel Hugo Chávez elnök hatalomra kerülése után Venezuelában mintegy 30 000 praktizáló orvos volt. Ennek ellenére nem volt lehetséges hatékonyan ellátni az ország összeg szegény és marginalizált népét. Súlyos hiány volt a rendszeres egészségügyi ellátásban, különösen a nyomorúságos városi gettókban és a vidéki területeken.
Ebben a kontextusban kezdődött el Venezuela és Kuba között egy újfajta együttműködés. Kuba ellátására irányuló venezuelai olaj cserébe intézkedéseket hoztak, hogy kubai orvosokat és egészségügyi szakértelmet hozzanak Venezuelába. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy venezuelai hallgatók Kubába juthassanak az orvostudomány és egészségügy tanulmányozására. Ezzel párhuzamosan egy alternatív orvosi képzési struktúra jött létre Venezuela hagyományos orvosi oktatási rendszerén kívül, az úgynevezett „Falak Nélküli Egyetem”. Fő célja az volt, hogy az új orvostanhallgatók olyan képzést kapjanak, amely során ne szakadjanak el saját közösségüktől és társadalmi környezetüktől.
A Barrio Adentro Misszió sikerei
Ezen kezdeményezés alapján indult el a Barrio Adentro („A Negyed Belsejében”) program. Az első fázisban mintegy 10 000 kubai orvos érkezett Venezuelába; később ez a szám körülbelül 14 000-re nőtt. Velük együtt toboroztak még 15 000–20 000 más egészségügyi dolgozót – például fogorvosokat, ápolókat és technikusokat. Ennek eredményeként közel 7000 új alapellátó központ és mintegy 5000 diagnosztikai központ jött létre országszerte.
A következő fázisban venezuelai hallgatók utaztak Kubába orvosi képzésre. Miután elvégezték orvosi képzésüket, visszatértek saját országukba, és elkezdtek dolgozni a Venezuelában található különféle egészségügyi intézményekben. Ugyanakkor sokan közülük orvostant is kezdtek tanítani venezuelai főiskolákon és egyetemeken. Az új orvosok nagy részét saját lakóhelyükhöz közeli területekre helyezték ki, hogy az egészségügyi szolgáltatások könnyebben elérhetőek legyenek a helyi közösségek számára. Ennek a közegészségügyi programnak az összes költségét Venezuela olajkészleteinek cseréje fedezte.
Általában a nemzetközi olajkereskedelem és csere kereskedelmi profit és amerikai dollár alapján zajlik. Venezuela és Kuba azonban bemutatta, hogy a társadalmi fejlődés és a közegészségügy is fontos csere területei lehetnek olajért cserébe. Ahelyett, hogy csapatokat küldenének gyengébb országokba olaj és erőforrások megszerzéséért, Venezuela és Kuba nemzetközi példát mutatott arra, hogyan lehet a társadalmi fejlődést kölcsönös együttműködéssel és az olajat csereeszközként felhasználva elérni, eltérve a szokásos gyakorlattól.
2003 elején a Barrio Adentro Misszió Caracas Libertador kerületében egy kis programként indult. Célja az volt, hogy ingyenes alapellátást nyújtson a szegény közösségeknek, amelyeket korábban elhanyagoltak, vagy akiknek nem volt rendszeres hozzáférésük az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Akkoriban számos venezuelai orvos különböző okokból nem tudott a szegény városi gettókban és vidéki területeken dolgozni. Emiatt a Libertador kerület polgármestere kezdeményezte, hogy kubai orvosokat hozzanak az újonnan létesített helyi klinikákra.
Később, 2010-ben pusztító földrengés sújtotta Haitit. A venezuelai orvosok ott nyújtott orvosi szolgáltatásai is fontos példát mutattak. Brazília Egészségügyi Minisztériuma elismerte ezt az orvosi munkát és innovatív közegészségügyi rendszert, és együttműködésbe kezdett velük Haitin. Ez a program jelentős nemzetközi elismerést kapott, és a The Lancet is beszámolt róla.
Kuba forradalmi orvoslása mint inspiráció a venezuelai egészségügy számára
Manapság ideológiai különbség van abban, hogy az Egyesült Államok és Venezuela hogyan tekint az olajra. A venezuelai elnök, Hugo Chávez megállapodást írt alá Kubával, amely szerint kedvezményes áron szállítottak olajat Kubába orvosok és más egészségügyi szakemberekért cserébe. Ezek az orvosok általában két éves rotációs szerződéssel dolgoztak Venezuelában. 2004-re a Barrio Adentro országos hálózzá vált 13 000 orvossal, ápolóval, fogorvossal és más egészségügyi dolgozóval.
Hosszú távon azonban nem volt kivitelezhető kizárólag kubai orvosokra támaszkodni. Ezért röviddel a projekt megkezdése után kezdeményezték, hogy Venezuela saját orvosait is integrálják a rendszerbe. Rezidensi programokat vezettek be az újonnan végzett orvosok számára, és sok orvostanhallgatót elküldtek Havanna Latin-Amerikai Orvosi Iskolájába. Ugyanakkor létrehoztak egy hatéves integrált közösségi orvosi programot – a Medicina Integral Comunitaria-t (MIC). A hagyományos egyetemi keretrendszertől eltérően működve ez a program több ezer új orvost képezett ki, az elsődleges ellátásra fókuszálva.
A MIC program egyedülálló jellegzetessége, hogy a hallgatóknak nem kell elhagyniuk falvaikat vagy gettó területeiket. Még a legszegényebb venezuelai városi negyedekből származó hallgatók is képesek orvosi képzést folytatni saját közösségükben maradva. Ez nem rövid távú kurzus; hanem egy átfogó program, amelyet egy újfajta, a közösségi egészségügyi rendszer részét képező orvos képzésére terveztek. Kuba egészségügyi rendszerének tapasztalata jelentős hatással volt Venezuela közegészségügyének fejlődésére.
Ennek a kubai orvosi filozófiának a gyökerei a sziget forradalom utáni szemléletében keresendők. Che Guevara egy 1960-as beszédében a következőket mondta az orvostudomány új, Kubában betöltött szerepéről: „Feladatunk ma az, hogy az összes orvosi szakember alkotó képességét a társadalmi orvostudomány felé irányítsuk.” A forradalom után másfél éven belül elkezdett gondolkodni a „forradalmi orvostudományról” és egy új típusú orvos létrehozásának lehetőségéről. Az orvostudomány küldetését az igazságos társadalom felépítéséhez kötötte.
A nemzetközi szolidaritást és tiszteletet hozó együttműködés
Dr. Steve Brouwer „Revolutionary doctors: how Venezuela and Cuba are changing the world’s conception of health care” című könyvében bemutatja, hogyan fejlődött ki Kuba egészségügyi és orvosi oktatási rendszere egyedülálló módon a forradalom után, és hogyan játszott fontos szerepet az orvostudomány Kuba külvilággal való kapcsolataiban is. Brouwer maga egy évig élt a vidéki Venezuelában, és megfigyelte, hogy olyan területeken, ahol néhány évvel korábban még nem léteztek egészségügyi szolgáltatások, immár új orvosok, hallgatók és egészségügyi dolgozók aktívan tevékenykednek.
Nyilvánvalóan Kuba és Venezuela cselekedetei és kölcsönös együttműködése szembetűnő eredményeket hozott. Az Egyesült Államok azonban továbbra is eltökélten igyekezett megzavarni mind Kubát, mind Venezuelát, szigorú gazdasági és utazási szankciókat hozva ellenük. Ezen felül elkezdett különböző terveket kieszelni és finanszírozni a két forradalmi kormány gyengítésére. 2006-ban az USA létrehozta a Kubai Orvosi Szakemberek Menekült Programját, amely közvetlenül Kuba humanitárius orvosi misszióinak aláásását célozta. Különleges terveket dolgoztak ki, hogy kubai orvosokat, ápolókat és technikusokat csábítsanak el külszolgálati posztjaikról.
Az Egyesült Államoknak azonban nem sikerült csökkentenie azt a nemzetközi szolidaritást és tiszteletet, amelyet Kuba és Venezuela cserén alapuló együttműködésével vívtak ki világszerte. Nem tudta megállítani a humanitárius orvosi segítségnyújtás és a nemzetközi orvosi képzési programok terjeszkedését sem.
2007-ben a Latin-Amerikai Orvosi Iskola havannai diplomaosztóján egy fiatal végzős így szólt: „Ma mi fehér köpenyes hadsereg vagyunk, akik egészséget és méltóságot viszünk népünknek.” Dr. Steve Brouwer szavaival élve, amikor a vészhelyzeti szolgálatok és a humanitárius együttműködés elsőbbséget élveznek a hatalmas országok diplomáciai vagy katonai kényszerítéseivel szemben, akkor érhető el az igazi erkölcsi győzelem.
Venezuela és Kuba egy konkrét példát mutatott be ezekre az alternatív értékekre a kapitalista és imperialista hatalmak ellenében.
Kuba egy súlyos üzemanyaghiány szélén áll, amely válság megbéníthatja gazdaságát, és még nagyobb, mélyebb szenvedést ró ki 11 millió lakosára.
Ez nem földrajzi balszerencse vagy tervezési hiba. Ez az Egyesült Államok kormányának cselekedeteinek közvetlen, kiszámított eredménye, legutóbb a Trump-kormányzat végrehajtási rendeletével bejelentett üzemanyagblokád, amely vámokat vet ki minden Kubának olajat értékesítő országra. Ez Trump 2019 áprilisi másik végrehajtási rendeletét követi, amely aktiválta a Helms-Burton törvény III. cíkkelyét, megkezdve azt a politikát, amely pusztító másodlagos szankciókkal fenyegette meg a harmadik országok hajózási társaságait és biztosítóit, ha olajat szállítanak kubai kikötőkbe.
Ennek a pillanatnak a súlyosságának megértéséhez el kell utasítani az uralkodó narratívát, amely Kuba jelenlegi válságát saját engedetlenségének vagy politikai döntéseinek következményeként állítja be. Egy józan értékelés azt mutatja, hogy ez az üzemanyagblokád a legújabb taktika egy 65 éves gazdasági ostromháborúban, amelyet a világ legnagyobb hatalma vív egy kis sziget ellen, amely merészelte szuverenitását követelni. Trump intervenciója Venezuelában csak megerősíti, hogy ez az eszkaláció egy katonai támadás veszélyes előfutára lehet egy másik független latin-amerikai ország ellen.
A blokád soha nem csupán az Egyesült Államok és Kuba közötti kapcsolatok megszakadása volt. Ahogy a kolumbiai író, Nobel-díjas Gabriel García Márquez 1975-ben írta, ez „egy szinte korlátlan hatalom által előmozdított szörnyű népirtási kísérlet volt, amelynek csápjai a világ bármely pontján megjelennek.” Ezt a megsemmisítési logikát már korán maguk az amerikai hivatalnokok fogalmazták meg. 1960. április 6-án kelt memorandumában Lester Mallory, az Amerikai-közi Ügyekért államtitkár-helyettese, hidegen tanácsolta: „A kubaiak többsége támogatja Castrót… Az egyetlen előrelátható mód a belső támogatás elidegenítésére a csalódáson és elégedetlenségen alapuló kiábrándulás és elidegenedés, amely gazdasági elégedetlenségből és nehézségekből fakad.” Kezdetétől fogva a blokád a morál összetörésére és a megadásra kényszerítésre, egy gazdasági terror politikai álcázású stratégiájára született.
Mégis, az amerikai politikai szakértők és a média gyakori véleménye gyakran azt sugallja, hogy Kuba válsága önmaga által okozott. Azt állítják, hogy ha Havanna csak végrehajtaná a „nagyszabású reformokat”, privatizálná a gazdaságát, és benyújtaná a maga „szabad és tisztességes” választásait amerikai feltételekkel, a válság eltűnne. Ez az érv a történelem szándékos figyelmen kívül hagyását és az anyagi valóság felfüggesztését igényli. Egy párhuzamos univerzumot képzel el, amelyben az Egyesült Államok kormányának stratégiai célja, a kubai kormány megdöntése és egy engedelmes, neokoloniális rezsim újbóli felállítása, egyszerűen elpárolog a tárgyalásokon keresztül. A történelmi feljegyzések nem kínálnak ilyen fantáziát.
1959 óta az Egyesült Államok szüntelen kampányt folytatott Kuba megtörésére, amelyről több ezer oldal titkosított dokumentum tanúskodik. Ez magában foglalja a Disznó-öbölbeli inváziót, a Fidel Castro és más kubai vezetők elleni több száz dokumentált merényletkísérletet, a Mongoose-hadművelet szabotázs- és terrorizmus-kampányát, valamint halálos kórokozók bevezetését, amelyek elpusztították a sziget sertésállományát, és a biológiai hadviselést, amely miatt 1981-ben vérzéses Dengue-láz sújtotta a népét, 101 gyermek halálát okozva. Ahogy a kubai elnök, Miguel Díaz-Canel nyilatkozta az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt: „Több mint hat évtizede egy gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokád áldozatai vagyunk, amely a legigazságtalanabb, legsúlyosabb és leghosszabb ideig alkalmazott egyoldalú szankciórendszer, amelyet valaha is bármely ország ellen alkalmaztak.” A blokád, amelyet a kubai kormány szerint 1,3 billió dollár feletti költséggel és számtalan élettel (megtagadott gyógyszerek és felszerelések miatt) számlál, nem passzív politika. Vagyis, ahogy a kubai értelmiségi, Fernando Martínez Heredia fogalmazott, „egy állandó, alacsony intenzitású hadviselés formája.”
A Szovjetunió 1991-es felbomlásával Washington kiélesítette támadását a Torricelli-törvény (1992), a Helms-Burton törvény (1996) és a George W. Bush által 2004-ben bejelentett intézkedések portfólióján keresztül, mindegyik szorosabbra húzva a hurkot Kuba gazdasága körül. Még a névleges enyhülés időszakaiban is, például Barack Obama alatt, az alapvető cél változatlan maradt. Obamának az eljárását, beleértve 2016-os havannai látogatását, sokan Kuba „megváltoztatásának” kísérletének tekintették a közvetlen kapcsolatokon keresztül. Mégis, ironikus fordulatként, sok amerikai látogató, aki először látogatta el tömegesen Kubába, átalakulva tért haza, nem a rezsimváltást, hanem a blokád befejezését és szorosabb kapcsolatokat szorgalmazva.
Ezt a mulandó nyitást gyorsan visszafordította Donald Trump, aki 243 új szankciót vezetett be Kubával szemben, kíméletlenül korlátozva a pénzátutalásokat, utazásokat és csereprogramokat. Joe Biden alatt a szankciók teljes erőben fennmaradtak, örökítve azt az állapotot, amit García Márquez állandó ostromként írt le: „A fegyveres inváziók fenyegetése, a szisztematikus szabotázs, az állandó provokációk a kubaiaknak sokkal súlyosabb feszültségforrás volt és emberi energiaveszteség, mint maga a kereskedelmi blokád.”
Trump ostroma
A Trump-kormány üzemanyagblokádja e hadviselés eddig példátlan kiélezését képviseli. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének globális befolyását kihasználva harmadik országok és külföldi vállalatok terrorizálására, az USA hatékonyan militarizálta a globális piacot egy kis, fejlődő ország ellen. A cél egyértelmű: összeomlás előidézésének kollektív büntetése. Amikor Trump kijelentette, hogy a kubaiak „valószínűleg eljönnek hozzánk és szeretnének egyezséget kötni”, felfedte azt a magvát az imperialista téveszme, amely hat évtizede vezette a sikertelen amerikai politikát. Ez a hit, hogy az elviselhetetlen nyomás megadásra kényszerít.
Ezt a politikát Marco Rubio és a reakciós miami kubai maffia más tagjai szorgalmazzák, akiknek Kuba jövőjéről alkotott víziója elválaszthatatlanul összefonódik a neokoloniális múlttal. Ez a múlt kulcsfontosságú a jelen konfrontáció megértéséhez. A „MAGA projektnek”, amely az Egyesült Államokon belüli társadalmi és polgári jogok visszaszorítására törekszik, van egy külpolitikai következménye: az amerikai neokoloniális dominancia helyreállítása Latin-Amerikában. Kubára nézve ez az 1959 előtti korszak visszatérését jelenti, amikor a sziget az amerikai maffia enklávéja volt, amely irányította a kaszinókat és prostitúciós hálózatokat, és az amerikai vállalatoké, amelyek kizsákmányolták természeti erőforrásait egy faji szegregáción, analfabetizmuson és hatalmas egyenlőtlenségen alapuló rezsim alatt.
Az üzemanyagblokád az Egyesült Államok gazdasági háborújának legmagasabb kifejeződése Kubával szemben, hiszen az energia bármely modern gazdaság életereje. Üzemanyag nélkül megáll a közlekedés, leállnak a generátorok, és megszűnik a mezőgazdasági termelés és forgalmazás.
Ahogy García Márquez megfigyelte sziget látogatása során: „Egy dolog volt pótolhatatlan ebben a helyzetben: az olaj.” Megjegyezte, hogy akkor a szovjet tankhajók 12 000 kilométert utaztak annak biztosítására, hogy Kubában „egyetlen percnyi tevékenység se álljon le.” Ma ez az életszínvonal, amely nagyban függött orosz, mexikói és venezuelai üzemanyagimporttól, közvetlen támadás alatt áll. 2026. január 29-én a Trump-kormányzat egy régóta tartó nyomásgyakorló kampányt tompa fullasztási eszközzé alakított. Egy végrehajtási rendelettel fegyverezte fel az amerikai vámrendszert bármely olyan nemzet ellen, amely merészel olajat eladni Kubának. Ez már nem arról szól, hogy a kubaiakat elszigeteljék vagy elzárják a félteke többi részétől; ez a teljes gazdasági fullasztás szándékos stratégiája, egy a hidegháború óta példátlan agresszív lépés.
Trump eszkalációja a kormánya „Donroe-doktrínájának” sarokköve, a 19. századi Monroe-doktrína 21. századi feltámadása, amely egész Latin-Amerikát és a Karib-tengert az USA tulajdonának nyilvánítja. A 2026. január 3-i Venezuela elleni illegális támadást követően Trump világosan kijelentette: „Az amerikai dominancia a nyugati féltekén soha többé nem lesz kérdés.” E doktrína szerint bármely nemzet, amely független utat választ, különösen olyat, amely gazdaságát emberi szükségletek köré szervezi, mint például Kuba világhírű egészségügyi rendszere, „nemzeti vészhelyzetnek” minősül.
Az, hogy a kubai vezetés megtagadta a megadást nem – ahogy a kritikusok állítják – dogmatizmusból vagy mártírvágyból fakad. Inkább az amerikai kormány céljainak és saját több évszázados antikoloniális harcának világos megértése vezeti őket. Az elvek feladása átmeneti enyhülésért nem hozna békét vagy jólétet; csak megkezdené a kubai szuverenitás teljes visszafordítását. Ezért, a hatalmas költség ellenére, Kuba soha nem adta meg magát a blokádnak. És ezért fejezte ki Kuba következetesen hajlandóságát egyenlő feltételekkel tárgyalni, de soha nem az egzisztenciájáról tárgyalni.
Az üzemanyagblokád emberi következményei pusztítóak. A kórházak rációzzák az áramot, veszélyeztetve az orvosi ellátást. A családok órákig várnak a szórványos tömegközlekedésre. A 20 órás vagy hosszabb áramszünetek napi próbatételekké válnak. Mégis, még ebben az USA által előidézett válságban is nyilvánvaló a kubai nép ellenállóképessége.
Az Egyesült Államokban élők számára ennek a helyzetnek a megértése megtörést igényel saját kormányuk Kubával szembeni extrém erőszakával. Az üzemanyagblokád nem „politikai nézeteltérés”. Ez egy gazdasági terrorizmus, amelyet éhség, szenvedés és instabilitás szítására terveztek, amíg egy szuverén kormány le nem mond. Kuba rendíthetetlensége, minden esély ellenére, erőteljes tanúságtétele annak, hogy még a legerősebb birodalom sem tudja elfojtani a méltóság és az önrendelkezés iránti vágyat.
írta: Manolo De Los Santos forrás: Peoples Dispatch
A Trump-kormányzat kész további katonai lépésekre Venezuela ellen, ha az ideiglenes vezetés nem felel meg az USA elvárásainak. Ezt Marco Rubio külügyminiszter mondta el tegnap este a Kongresszusnak.
A szenátus külügyi bizottsági meghallgatására előkészített tanúvallomásában Rubio azt mondta, hogy az Egyesült Államok nincs háborúban Venezuelával, és hogy annak megbízott vezetése együttműködik.
Figyelmeztetett azonban, hogy az erő alkalmazása továbbra is opció marad, ha nem teljesül a „maximális együttműködés”, miután elrabolták Nicolas Maduro elnököt.
„A reményünk, hogy ennek nem kell szükségessé válnia, de soha nem hárítjuk el a kötelességünket az amerikai nép felé” – közölte Rubio úr a külügyminisztérium által közzétett megjegyzések szerint.
Várhatóan védte volna Donald Trump elnök döntését, hogy elrabolja Maduro elnököt, hogy az amerikai drogháborús vádakkal szembesüljön, folytassa a halálos csapásokat azokon a hajókon, amelyekről Washington állítja, hogy kábítószert csempésznek, és lefoglalja a szankciókkal sújtott, venezuelai olajat szállító tartályhajókat.
Washington nem szolgáltatott bizonyítékot állításai alátámasztására.
Rubio elutasította azokat az állításokat, miszerint az elnök túllépett alkotmányos hatáskörén.
A demokraták kritizálták Trump intézkedéseit a végrehajtó hatalom visszaéléseként, bár a republikánusok többsége támogatta őket.
A múlt héten a képviselőház csekély különbséggel elutasított egy haderőjogi határozatot, amely az amerikai erők kivonulását írta volna elő.
A jogi kihívások is megkezdődtek: két, egy amerikai hajótámadásban meggyilkolt trinidadi állampolgár családja pert indított, amelyről úgy vélik, hogy az első jogszerűtlen halálesethez kapcsolódó ügy a hadművelettel kapcsolatban.
Szeptember óta legalább 126 embert gyilkoltak meg az amerikaiak több tucat ilyen csapás során.
A minden januárban a svájci Alpok magaslatán, Davosban megrendezett Világgazdasági Fórum általában a vállalati világ figuráinak és holdudvaruknak a pózolásáról szól.
A múlt héten azonban látványosan megmutatta azt a mély szakadékot, amely megnyílt a nyugati kapitalizmuson belül.
Donald Trumpot két kabinetminisztere, Scott Bessent és Howard Lutnick előzte meg. Lutnick kijelentette: „Nem azért megyünk Davosba, hogy fenntartsuk a status quót. Azért megyünk, hogy frontálisan szembeszálljunk vele – Trump elnökkel a kapitalizmusnak új seriffje van a városban.”
Az ő különösen az Egyesült Államok európai szövetségesei ellen irányuló, megfélemlítő fellépésükhöz képest magának a seriffnek az érkezése némileg csalódást keltő volt.
Trump elállt attól a fenyegetésétől, hogy erővel elfoglalja Grönlandot. Visszakozott attól is, hogy vámokat vessen ki nyolc államra – köztük Nagy-Britanniára –, amelyek ellenálltak Grönland annektálására irányuló törekvésének.
Ez a visszalépés egy jól ismert mintába illeszkedett: Taco, vagyis Trump Always Chickens Out (Trump mindig meghátrál). A kifejezést Robert Armstrong, a Financial Times újságírója alkotta meg. Arra hívta fel a figyelmet, hogy Trump hajlamos visszavonulni a hatalmas vámemelésekkel való fenyegetésektől, amikor a pénzügyi piacok élesen esni kezdenek.
Valóban, az amerikai részvényárak múlt kedden estek, egy nappal Trump davosi érkezése előtt.
A nagy amerikai vállalatok vezetői nagyon óvatosak voltak abban, hogy nyilvánosan ne támadják őt. De – ahogy Adam Tooze történész rámutat – miközben „az egyes szereplők kiszemelhetők és áldozattá tehetők, a ‘piacok’ névtelenek. Ellenük nem lehet ugyanilyen közvetlen és durva módon megtorlást alkalmazni.”
Trump visszavonulása nem jelenti az Egyesült Államok vezette liberális, „szabályalapú nemzetközi rendhez” való visszatérést. A davosi vállalati vezetők állva tapsolták meg Mark Carney kanadai miniszterelnök beszédét, amely ezt világosan kimondta.
Carney bejelentette: „szakadás történt a világrendben, véget ért egy kellemes fikció, és egy kemény valóság kezdődött”, amelyben „a nagy, meghatározó hatalom, a geopolitika, semmilyen korlátnak, semmilyen megszorításnak nincs alávetve.”
Carney elismerte, hogy a szabályalapú rend mindig is „részben hamis” volt. Ez enyhe megfogalmazás.
Az 1965–66-os indonéziai vérengzés, amelyben 500 000 és egymillió közötti számú, az Indonéz Kommunista Párt támogatásával gyanúsított embert öltek meg, e rend keretei között zajlott. Ugyanígy a koreai, vietnámi, afganisztáni és iraki háborúk is.
A különbség az, hogy a liberális imperialista államok, mint Kanada és Nagy-Britannia, haszonélvezői voltak ennek a rendnek és az Egyesült Államokkal kötött szövetségüknek. Trump nem hagyja el ezt a szövetséget, de leértékeli azt.
A múlt héten közzétett amerikai Nemzetvédelmi Stratégia (NDS) teljesen egyértelművé teszi, hogy az Egyesült Államok nem vonul vissza a globális uralomtól a nyugati féltekére.
A dokumentum több „cselekvési irányt” határoz meg a Pentagon számára. Az első valóban „az Egyesült Államok anyaországának védelme”. Ez indokolja a nyugati félteke feletti ellenőrzés erősítésére irányuló törekvéseket, beleértve Grönlandot is.
A második azonban „Kína elrettentése az indo–csendes-óceáni térségben erő révén, nem konfrontációval”. Ez tökéletesen illeszkedik ahhoz, amit Elbridge Colby, a Pentagon politikáért felelős államtitkára évek óta képvisel.
Szerinte az Egyesült Államoknak „megtagadási stratégiát” kell követnie annak megakadályozására, hogy Kína uralja az ázsiai–csendes-óceáni térséget, és ezáltal megdöntse az amerikai globális hegemóniát.
Colby azt is állítja, hogy Európának nagyrészt magának kell gondoskodnia saját védelméről. Ezt jelzi az NDS harmadik „cselekvési iránya” is: „a terhek megosztásának növelése az Egyesült Államok szövetségesei és partnerei között”.
A dokumentum így folytatja: „Európában és más hadszíntereken – különösen a Koreai-félszigeten – a szövetségesek vállalják a vezető szerepet az olyan fenyegetésekkel szemben, amelyek számunkra kevésbé, számukra viszont súlyosabbak, miközben az Egyesült Államok kritikus, de korlátozottabb támogatást nyújt.”
Ez különösen Európa számára jelent súlyos válságot, amely eddig az Egyesült Államokra támaszkodott a kontinens védelmének vezetésében. Az európai hatalmak kapkodva próbálják kitalálni, mit tegyenek.
Carney azt javasolja, hogy a „középhatalmak” működjenek együtt. Saját első lépései azonban megszorításokat és újrafegyverkezést célzó politikát, valamint egy Kínával kötött kereskedelmi megállapodást jelentettek. Trump Carney külföldi lépéseire úgy reagált, hogy 100 százalékos vámok kivetésével fenyegette meg a kanadai importot.
Kuba a január 3-án, Venezuelában az amerikai hadsereggel vívott harcokban elesett 32 katonájárólemlékezett meg, akik a caracasi kormánnyal jogilag megállapodott biztonsági tevékenységet folytattak.
Az életüket vesztett kubaiak közül sokan Nicolás Maduro venezuelai elnök személyi biztonsági csapatának a tagjai voltak, akiket a támadás után elraboltak és az Egyesült Államokba szállítottak. Több százezer kubai vett részt az elesettek emlékére rendezett megemlékezéseken, amit a kubai kormány a Forradalom elleni újabb támadásként írt le.
De nem haltak meg mindannyian azok a kubaiak, akik az amerikai erőkkel harcoltak. Lassanként napvilágra kerültek azoknak a kubai katonáknak a tanúvallomásai, akik túlélték a világosan egyenlőtlen harcot.
Egy túlélő harcoló tanúvallomása
Közöttük van Yohandris Varona Torres is, aki interjút adott az Adelante című kubai médiumnak. Varona alig több, mint két hónapja volt Venezuelában testőrként, egészen a beavatkozás napjáig, ahol venezuelai hatóságok szerint 100 ember halt meg és további 100 ember megsebesült.
„Harcoltunk ott a repülőgépekkel, amelyek tüzeltek ránk. Annak ellenére, hogy a fegyvereink kisebbek voltak, nem hagytuk abba a harcot; szembeszálltunk velük. Képzett vagyok, és tudok harcolni, de ők felülkerekedtek rajtunk. Abban a pillanatban az egyetlen gondolatom a harc volt. Lőnünk kellett, és én elkezdtem ezt tenni” – mondta Varona az elesett harcolók megemlékezési ceremóniáján.
A támadás alatti személyes tapasztalatairól szólva Varona kijelentette, hogy a mainstream média által megpróbált narratívától eltérően a szárazföldi erők valóban szembeszálltak az amerikai csapatokkal: „Aznap éjfélkor kezdtem szolgálatot, és hat órán át kellett volna ott lennem. A támadás körülbelül hajnali 2 órakor történt. Hajnalodott. Minden sötét volt. Ha egy helikopter jön rád, az egyetlen teendő, hogy lősz rá és megvéded magad. Így volt. Addig lőttünk, amíg csak lehetett.”
Varona a venezuelai és az amerikai erők közötti óriási technológiai különbségről is beszélt. Ugyanezt az érvet fogalmazta már meg korábban Miguel Díaz-Canel kubai elnök is, aki elmagyarázta a venezuelai földet védő csapatok és az amerikai támadók fegyverzeti és katonai infrastruktúrájának a különbségét.
Ezenkívül Varona elmondta, hogy a támadás után szétszéledés volt, és nem érkezett időben támogatás az elesett honfitársaik összegyűjtéséhez: „Bajtársaink dicsőséget jelentenek minden kubai számára. Testvéreim voltak. Velem dolgoztak. Láttam őket mind elesni, és én cipeltem őket mind. Senkitől nem jött támogatás ehhez, de senki sem maradt a terepen. Egyik szállásunkon tartottuk őket. Nem tudom elmondani a fájdalmat. De legalább senki sem maradt Venezuelában. Itt vannak, a hazánkban.”
Kuba ellen esetleges újabb agresszió fenyegetéseivel szembesülve Díaz-Canel a halottak tiszteletére összegyűlt tömeghez intézett beszédében azt mondta, a forradalmárok hajlandóak lennének a keserű végig harcolni, ha hasonló vagy rosszabb támadás érné a szigetet. Hasonló szellemben nyilatkozott Yohandris Varona Torres is: „Mindig rendelkezésre állok az ország számára, hogy harcoljak az ellenséggel, bárhol is kelljen. Ezt tanította nekünk a Comandante [Fidel Castro]. És bajtársaim halála nem lehet hiábavaló.”
A People’s Health Movement koordinált egy vitát az Egészségügyi Világszervezet (WHO) őslakos népek egészségéről szóló Globális Cselekvési Tervének (GPA) tervezetéről, megvizsgálva annak hatásait a befogadóbb egészségügyi rendszerek kialakítására.
Az egészséghez való jog hálózatai felkészülnek az Egészségügyi Világszervet (WHO) Végrehajtó Bizottságának közelgő ülésére, amelyet a Genfi Globális Egészségügyi Központ (G2H2) keretein belül szervezett, kulcsfontosságú napirendi pontokra fókuszált mélyreható megbeszélések sorozata előz meg. Január 19-én a Népek Egészségmozgalma (PHM) indította el ezt a vitaciklust a WHO őslakos népek egészségéről szóló Globális Cselekvési Tervének (GPA) megvitatásával – amelynek egy korai tervezetét a Végrehajtó Bizottság tagjai február 2. és 7. között fogják felülvizsgálni.
Az utóbbi években az őslakos népek egészsége és az ősi gyógyítás nagyobb figyelmet kapott a globális egészségügyi fórumokon, évtizedeknyi gyökérszintű szerveződés és érdekérvényesítés után. A következő hónapban felülvizsgálandó dokumentum a 2023-as megbeszélésekre épül, és tükrözi az őslakos népek a legmagasabb elérhető egészségi színvonalhoz való jogának egyre nagyobb elismerését. Ugyanakkor a rendezvényen felszólalók – valamint a megvitatott dokumentumok – elismerték, hogy az őslakos közösségek továbbra is nagyobb sérülékenységgel néznek szembe, mint mások, ami hangsúlyozza az összehangolt erőfeszítések szükségességét e jog megvalósításához. A GPA tervezetet ezért konzultációk útján fejlesztik, ami egy olyan részvételi megközelítés, amelyet a civil társadalom régóta támogat a WHO-n belül. Ahogy a PHM képviselője, Lauren Paremoer jelezte, ez óvatos optimizmust keltett az aktivisták körében.
Végső soron azonban a terv 2027-es várt elfogadásáért a WHO tagállamai felelnek, hangsúlyozta Alia El-Yassir, a WHO Nemi, Jogi, Egyenlőségi és Szexuális Visszaélés Megelőzési Osztályának igazgatója. Amint végigvezette a résztvevőket a jelenlegi tervezeten és a következő lépéseken, El-Yassir kihangsúlyozta, hogy számos javasolt intézkedés – mint például az etikus adatgyűjtés és az őslakos közösségi tagok támogatása az egészségügyi munkavégzésben – további kidolgozást és elkötelezettséget igényel a nemzeti kormányok részéről.
El-Yassir a őslakos népesség által tapasztalt makacs egészségügyi egyenlőtlenségekre – magasabb anyai és csecsemőhalandóság, krónikus és fertőző betegségek magasabb előfordulása, alacsonyabb várható élettartam – hivatkozva ezeket az eredményeket a kolonializmus és a strukturális rasszizmus által továbbra is formált szélesebb rendszerekbe helyezte.
A bolíviai őslakos vezető és PHM-tag, Dr. Vivian Camacho visszhangozta ezeket az aggályokat, reflektálva az ősi tudás és orvoslás folyamatos marginalizálására az északi országok nézőpontjai dominálta térben. Bár a hagyományos orvoslást különösen leértékelték, Camacho azt érvelte, hogy a piacvezérelt megközelítések aláássák minden formáját az egészségügyi munkának. „Ha nyugati modern orvoslás vagy hagyományos ősi orvoslás is, az emberi jog kell legyen, nem áru, nem üzlet” – mondta, megismételve a PHM régóta fennálló álláspontját. – „Társadalmi igazságosság nélkül egyikünknek sem lesz egészsége.”
A résztvevők megjegyezték, hogy az őslakos tudást nemcsak félresöpörték, de kereskedelmi haszonszerzés céljából ki is használták, katasztrofális eredményekkel. Ezt a pontot emelte ki Putira Sacuena, Brazília Őslakos Egészségügyi Titkárságának képviselője, aki az açaí gyümölcs példáját hozta fel – amelynek egészségpromotáló tulajdonságai vannak, de amelyet az utóbbi időben annyira agresszíven kereskedelmesítettek, hogy hozzájárult a saját őshonos ökoszisztémáinak környezeti pusztulásához. Az előadók egyetértettek abban, hogy a nyugati ősi tudás appropriációját kísérő extraktivista dinamikák komoly veszélyt jelentenek mind az éghajlati igazságosság, mind a bolygó túlélése szempontjából.
Ennek eredményeként a WHO-nál folyó tárgyalásoknak az őslakos közösségeken túlmutató hatásai vannak. Idővel hozzájárulhatnak az egészségügyi rendszerek és a gondozás újratervezéséhez az emberek jólétére fókuszálva. Ezt az eredményt azonban nem szabad magától értetődőnek tekinteni, óvott Tido von Schoen-Angerer a Kiegészítő és Integratív Egészségügyi Koalíciótól, megjegyezve, hogy egyes WHO-tagállamok – különösen európai országok – korábban korlátozott megértést mutattak az alternatív rendszerekkel szemben.
A PHM megbeszélése ismételt felhívással zárult a bennszülöttek részvételéért folytatott kampány folytatására minden egészségüggyel kapcsolatos döntéshozatali folyamatban, valamint a progresszív szervezetek közötti együttműködés erősítésére a globális egészségügyben. „Nem interkulturalitás, ha továbbra is ránk erőltetett külföldi programokat folytatunk, hanem ha tiszteletbeli párbeszéd folyik mind a modern nyugati orvoslás, mind a hagyományos ősi orvoslás között” – mondta Camacho.
Ernesto Che Guevara és Salvador Allende baloldali orvosok örökségére hivatkozva hangsúlyozta a folyamatos küzdelem szükségességét. „A globális délről folyamatosan ki kell emelnünk a hangunkat, mert mi vagyunk azok a helyek, amelyeket gyarmatosítottak, és mi a saját módjainkkal és nézőpontunkkal ellenállunk.”
A Trump-kormányzat a nemzetközi jog és a nemzeti szuverenitás nyilvánvaló megsértésével megszállta Venezuelát, majd elrabolta Nicolas Maduro elnököt és feleségét, Cilia Flores első asszonyt. Ez az esemény azonban nem önálló eset. Donald Trump elnök egyre növekvő önbizalma és kijelentései a félelmetes lehetőséget vetik fel, hogy hadigépezete – ha nem állunk ellen – egyre inkább elszaporodó agresszióba kezd, következő lehetséges célpontjai pedig Kuba, Mexikó, Kolumbia vagy Grönland lehetnek. Az amerikai hiperimperializmus megosztja és tépázza a világot éppen akkor, amikor össze kellene fognunk a leglétfontosságúbb válságaink kezeléséhez.
Ennek a katonai dominanciára törekvő stratégiának a kulcsa „a mesterséges intelligencia, a kvantumszámítógépek és az autonóm rendszerek, plusz az őket működtetni képes energia”. Dél-Korea 350 milliárd dolláros gyárépítési, gyártási szakértelmi és technológiai ígérete ezekben az ágazatokban fel fogja erősíteni Trump hadigépezetét. Ennek a megállapodásnak az ellenzése tehát egyik frontja Trump kormányzatának hiperimperializmusa elleni harcnak.
Az egér kirablása
Trump „felszabadítási napja” óta vámháborúja több ezer milliárd dolláros ígéreteket sarcolt ki a világ többi részétől, azzal vádolva, hogy kihasználják az Egyesült Államokat, és ők felelősek az amerikai kereskedelmi deficitért. Ez a narratíva azonban kényelmesen figyelmen kívül hagyja az Egyesült Államok szupergazdagjait, akik több trillió dolláros cégeiket ezen globális értékláncokra építették. Pontosabban az USA S&P 500-as listáján szereplő vállalatok több mint 70 százaléka a globális ellátási láncoktól függ (amint az a COVID-19 hatásaiból is kitűnt). A legszembetűnőbb példa az Apple, amely a világ többi részén gyártott termékeinek értékesítéséből 3800 milliárd dolláros céggé nőtt. Ha ország lenne, az Apple a 7. legnagyobb gazdasággal rendelkezne. Az Amazon 2600 milliárd dolláros céggé nőtt (ez több Olaszország GDP-jénél, a világ 8. legnagyobb gazdaságánál), leginkább (71%) Kínában gyártott áruk forgalmazásával. Ha pedig egyes országok a fejlett amerikai áruk előállításával fejlődtek és iparosodtak, akkor is centeket kerestek dolláronként. Kína például egy iPhone eladásából származó dollárból 2 centet szerzett meg; az Apple több mint 50 centet. Az amerikai kereskedelmi mérleg javának döntő része nem a világ országainak kincstárába, hanem az Egyesült Államok szupergazdagjainak zsebébe vándorolt, akik a vagyon oroszlánrészét ragadták magukhoz. Most Trump az egér részesedésére is lövöldözik.
Sokat beszélnek arról, hogy az EU 600 milliárd dolláros beruházási ígérete nem kötelező érvényű, és a beruházások többsége a piacokon keresztül, önállóan valósul meg. Japán és Dél-Korea 550 milliárd dolláros (Japán devizatartalékának 42%-a) és 350 milliárd dolláros (Dél-Korea devizatartalékának 83%-a) beruházási ígéreteinek végrehajtási mechanizmusa azonban sokkal közvetlenebb és brutálisabb. Mindkét országnak Trump projektjeibe kell befektetnie, különben kölcsönös vámok fenyegetik. Pontosabban a Trump-kormányzat javaslatot tesz stratégiai ágazatokra vonatkozó beruházásokra. Ha ezeket elutasítják, Trump egyszerűen kivetheti a büntetővámokat. És bár Dél-Korea azzal dicsekszik, hogy jobb üzletet kötött, mint Japán (garanciákkal, hogy az USA figyelembe veszi a beruházások destabilizáló hatásait, és évi 20 milliárd dollárra korlátozza azokat), az egyenlőtlen profitmegosztási rendszer ugyanaz maradt: a dél-koreai és japán befektetők az összes tőkéjüket és gyártási szakértelmüket bevonják a projektbe, de a piaci alapelvekkel ellentétben a nyereség 50 százalékát, majd a beruházás megtérülése után a projekt nyereségének 90 százalékát át kell adniuk az Egyesült Államoknak. Lényegében az USA a nyereség 50, majd 90 százalékát kapja anélkül, hogy egy pennyt is betett volna a projektbe. Továbbá még nem világos, hogy milyen hatással lesznek a dél-koreai és japán gazdaságokból kiszívott ilyen mértékű beruházások ezen országok lakosságára. Gyárak építésével és jövőbeli versenytársak képzésével az ipari alapok kiüresedése és versenyelőnyeik tompulása egyik ország számára sem zárható ki.
A hadigép felfegyverzése
A legrosszabb, hogy ezek a beruházások nem olyan világot építenek, amely az Egyesült Államok vagy a világ lakosságának szükségleteire és érdekeire összpontosítana, és nem tennék a világot biztonságosabbá vagy fenntarthatóbbá. Ellenkezőleg: segítenek Trumpnak megőrizni és előremozdítani a „legkorszerűbb katonai felhasználású technológiákat és kettős felhasználású technológiákat” más országok megfélemlítésére, elnyomására és megszállására. Dél-Korea 150 milliárd dollárt fektet majd be az USA hajógyártási kapacitásának (amely a rendelési hátralékok miatt szenved) bővítésére, beleértve esetleg a nukleáris meghajtású tengeralattjárókat. Ezen felül Dél-Korea évi 20 milliárd dollárt költ 10 éven át azokra az ágazatokra, amelyeket Trump Nemzetbiztonsági Stratégiája a „a katonai hatalom jövőjét” meghatározó területekként azonosított. A félvezető gyárak olyan chipeket készítenének az adatközpontok számára, amelyek lehetővé teszik, hogy az USA uralja a mesterséges intelligenciát, amely egyre központibb szerephez jut a hadviselésben. Ezen energiaigényes adatközpontok áramellátásához Dél-Korea atomerőműveket biztosít. Végül Dél-Korea nyersanyagfeldolgozó technológiát és szakértelmet biztosít a védelem szempontjából kritikus ásványanyagok finomítása érdekében.
Nem kőbe vésett
Bár Trumpnak sikerült sok engedményt kicsikarnia a vámháborújával, a megkötött megállapodások nincsenek kőbe vésve. Nemcsak Trump vámjainak (a sarcolás mechanizmusának) a törvényességét vitatja a Legfelsőbb Bíróság, a megállapodások maguk sem jogilag kötelezőek. Más szavakkal: érvényesítésüket Trump vámnyomása és az adott kormány (és ami még fontosabb: az adott ország lakosságának) Trump sarcolásával és hadigépezetével szembeni ellenállási hajlandósága közötti harc fogja meghatározni.
Dél-Korea progresszív politikai pártjai és civil társadalma az „A Trump Első Évfordulója Ellen Nemzetközi Népi Akció Szervezőbizottságát” hozta létre Trump agressziójának ellenállására. A szervezőbizottság Jeong-eun Hvangja így magyarázza: „Az Egyesült Államoknak nincs szüksége több tengeralattjáróra, hadihajóra és mesterséges intelligenciára ahhoz, hogy jobbá váljon a világ megfélemlítésében, elnyomásában és pusztításában. Dél-Korea 350 milliárd dolláros beruházási ajánlatának ellenzése egy konkrét lehetőséget kínál Trump ellen.”
Írta: Dae-Han Song. a Nemzetközi Stratégiai Központ és a No Cold War kollektíva tagja, valamint a Korea Policy Institute munkatársa.
Az Egyesült Államok Venezuelával szembeni illegális katonai akciója után a szuperhatalom legitimációs válsággal néz szembe, még szövetségesei körében is.
A január hónap első napjaiban kénytelenek voltunk tanúi lenni annak, amit bár nem meglepő, soha nem reméltünk volna megpillantani: az Egyesült Államok bűnös agressziójával elkövetett, törvényesen hivatalban lévő elnök elrablását.
Az amerikai katonai akció utáni első órákban uralkodó kezdeti zavar helyét világszerte a felháborodás tettei és a szolidaritás kifejezései vették át. Ezek a tettek egy komoly értékelés eredményei, amellyel egy hatalmas információáradattal (egy része pontos, más része félrevezető vagy teljesen hamis) kellett szembenézni, amely a közösségi média és a hivatalos médiák felületein keringett.
Venezuela állama és kormánya sértetlen: a Nemzetgyűlés január 5-én ült össze, és Delcy Rodríguez alelnököt beiktatták ügyvivő elnökként.
A csatatéren azonban még nem hasadt hajnal.
Nincs hely a naív optimizmusnak. A tüzek még égnek. A tanulságokat még nem vonták le.
Az Egyesült Államok katonai támadása Venezuelában és Nicolás Maduro elnök, valamint Cilia Flores nemzetgyűlési képviselő elrablása nem volt „sebészeti pontosságú csapás”. Semmi sebészeti pontosság nincs abban, hogy 150 repülőgépet, Delta Force egységeket, majd az USA Déli Parancsnokság teljes együttesét (beleértve az áram- és kommunikációleállításra képes elektronikai hadviselési rendszereket) vetnek be. Ez a hadművelet megsemmisítette Venezuela katonai védelmi rendszereit és az ország más katonai létesítményeit, valamint civil építményeket (beleértve orvosi felszereléseket tároló raktárakat is). Több mint száz venezuelai vesztette életét az elrablással szembeni ellenállásban, miközben egy olyan haderővel néztek szembe, amelynek fegyverrendszereit évente több mint 1000 milliárd dollár finanszírozza.
Ez nemcsak hatalomfitogtatás, hanem kétségbeesés is. A végső megoldás 25 évnyi, Venezuelában sikertelen rendszerváltási műveletek után. Globális figyelmeztetésként szolgál: egy erőszakos üzenet, amelyet egy olyan hatalom küld, amely képtelen volt megtörni Venezuela Bolivári Forradalmát és megszerezni a világ legnagyobb olajkészleteinek irányítását, mielőtt letelne az idő. Ebben a felfogásban nincs semmi új. A nagyon is ismert forgatókönyvet követi az Egyesült Államok beavatkozásainak hosszú történetéből: a puccsok Guatemala: Jacobo Árbenz (1954), Brazília: João Goulart (1964), a Dominikai Köztársaság: Juan Bosch (1965) és Chile: Salvador Allende (1973) ellen, illetve a szélesebb koordinált terrorkampány Latin-Amerika teljes baloldala ellen az 1975-ös Kondor-hadművelet keretében. Chávez ismerte ezt a történelmet. Maduro szintén. Egy stratégiai erőforrásokkal rendelkező ország számára semmi sem világosabb, mint a szuverenitás megvédésének szükségessége (egy tanulság, amely jól ismert a Global South országai számára).
Ezzel a bűncselekményszerű hadművelettel (amely minden, az úgynevezett „nemzetközi jog” maradványait alkotó norma ellen hat), az Egyesült Államok legitimációs válsággal néz szembe, még szövetségesei körében is. Az imperializmus valódi arca lelepleződött: a dominancia érvényesítése mindenki felett, bármelyik féltekén. A nyomasztó katonai erő és a világ bármely pontján való csapásmérő képesség által hajtva, a mai imperializmus túlmutat a Monroe-elvén. Donald Trump és társai mindent akarnak, és semmit sem akarnak elveszíteni. Itt rejlik a gyengesége.
Trump kénytelen volt szembenézni a venezuelai Jobboldal teljes kudarcával. Visszavonta uralkodásuk fiktív jogát, és ehelyett a chavista vezetés folyamatosságát kellett elfogadnia. Ahogy nem sikerült Juan Guaidót ráerőltetniük, most Maria Corina Machadóval sem sikerült. Hogy bármelyiküket a Miraflores elnöki palotába ültethessék, az amerikai csapatoknak fel kellett volna mászniuk a város körüli dombokra, és utcáról utcára kellett volna küzdeniük egy, az oligarchia visszatérése iránti gyűlölettel összetartozó népesség ellenállásával.
Egy ilyen amerikai agresszióval szemben nem lehet hinni egy olyan diplomáciai útban, amely szükségszerűen a szuverén és egyenlő államok elismerésén alapul. Az Egyesült Államok a nemzetek párbeszédre való hajlandóságát a gyengeség jeleként értelmezi, és éhes vadállatként veti magát rá. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy hazudnak.
A csatatérnek van egy katonai összetevője, amelyben az Egyesült Államok sikeresen hajtott végre egy küldetést. De vannak más összetevői is (gazdasági, politikai, etikai, szimbolikus frontok), amelyekért még küzdelem folyik. Ezen dimenziók főszereplője a venezuelai nép, mozgósítva emlékezetét, közelmúltját, méltóságát, győzelmeit és aktív szerepvállalását. A nép Chávez továbbélő tekintete alatt mozgósít.
Kuba szerepe
Kuba számára, amelyet több mint 60 éve blokád alatt tartanak, és ugyanez a birodalom nevez terrorista államnal és bukott államnak, nincs más út, mint az antiimperializmus mélyítése.
A Kuba és Venezuela közötti kapcsolat José Martí (1853-1895) Simon Bolívar (1783-1830) iránti csodálatából született – Marti az az utazó, aki a Felszabadító szobra előtt sírt. Ezeket a kötelékeket egy évszázaddal később a Chávez és Fidel közötti szeretet táplálta. Ezek nem pusztán kereskedelmi kapcsolatok, amelyeket a blokád közepetti túlélés szükségessége szült, bár a szuverén együttműködés teljesen jogos lenne. Testvériség kötelékeiről, testvérek közötti kapcsolatokról van szó, akik a szocialista út követésére törekednek, a nép arcai, a Venezuelában szolgálatot teljesítő több ezer kubai szakember és az évtizedek alatt született szeretet, lojalitás és áldozat történetei táplálják.
Országaink bizalomra és kölcsönös elkötelezettségre alapozott gazdasági kapcsolatokat ápoltak, az olaj és az egészségügyi és oktatási szolgáltatások cseréjén, preferenciális megállapodásokkal járó kompenzált kereskedelmi kapcsolatokon. Ezek a csereviszonyok az elmúlt években az egyoldalú szankciók és a blokád szigorítása miatt csökkentek. A venezuelai olaj elleni tengeri blokád új nehézségeket jelenthet e csereviszony számára, de amiről a kubaiak manapság beszélnek, az nem a nemzeti gazdasági érdekek, hanem az imperializmus, a forradalom, az internacionalizmus, az elkötelezettség – szavak, amelyeket iránytűként kell bevinnünk mindennapi gyakorlatunkba.
A Baloldal egy meghatározó pillanatot él át, és ebben az órában ki kell állnia történelmi helyén. Nem sikerült előmozdítanunk a regionális integrációt. Nem sikerült megerősítenünk a regionális szuverenitást erőforrásaink és erőink összefogásával. Nem sikerült elmélyítenünk egymás küzdelmeinek és nemzeti valóságunk különbségeinek megértését. És ezzel szemben mindig is állt egy birodalom (ma mohóbb és lélektelenebb, de ugyanolyan, mint mindig).
A kubaiak elítélik az Egyesült Államok katonai agresszióját Venezuela ellen és a régió országai elleni fenyegetéseket, határozottan elítélik Maduro és Flores elrablását, és szabadon engedésüket követelik. A II. CELAC csúcson elfogadott, régiónkat Békézónaként elismerő Nyilatkozat védelmével őszintén védjük a békét. Mai haragunk nem gyűlöletté válik, hanem hordozza a zsoldoscsapatok felett aratott győzelem történelmét Girónnál, az októberi válságot, az állami terrorizmus cselekményeivel és a blokáddal szembeni ellenállást, amely akkor már 40 éves volt, amikor Venezuelával formális testvéri kapcsolataink elkezdődtek.
Ma a kubai nép 32 fiát gyászolja egy olyan országnak, amely csak dolgozni akar, hogy jobban élhessen a választott útján. Annyira tisztában vannak azzal, hogy egyetlen nép sem állhatja ki egyedül a most Mexikó, Kuba, Kolumbia és Grönland ellen indított fenyegetéseket. Csak egyesülve állíthatjuk meg ezt a hatalmas fasisztát, akinek nincs más erkölcse vagy etikája, mint a kizsákmányolás és a büntetlenség, aki úgy érzi, joga van a világ minden olyan részéhez, amely érdekli, és fel van ruházva azzal a joggal és hatalommal, hogy elpusztítsa a világnak azt a részét, amely nem érdekli.
Írta: Llanisca Lugo González, a No Cold War Collective tagja, kutató és az Antonio Gramsci Tanszék vezetője a kubai Havannában található Juan Marinello Intézetben. A Kubai Nemzetgyűlés képviselője.
A Venezuela elleni háború a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Január 3-án az Egyesült Államok beindította az „Abszolút Eltökéltség” (Operation Absolute Resolve) hadműveletet, egy venezuelai területen zajló, nagy léptékű katonai akciót, amely légicsapásokat is magában foglalt Caracas ellen, és legalább 100 halálos áldozatot követelt, köztük civileket is. A hadművelet nyilvánvaló célja Nicolás Maduro Moros venezuelai elnök és Cilia Flores „first lady” letartóztatása volt, akiket „narkoterrorizmus” vádjával gyanúsítanak. Január 5-én Madurot és Flórest bilincsben hurcolták be a Manhattan-i szövetségi bíróságra, ahol nem ismertek el bűnösséget.
A támadás kvalitatív eszkalációt jelent Washington Venezuela ellen már régóta folyó háborújában. Még akkor is, ha a Trump-kormányzat levetkőzi a kábítószer-ellenes háború látszatát és nyíltan beszél Venezuela olajának visszaszerzéséről, ennek a háborúnak az igazi célja mindig is a bolivári forradalom megfojtása volt. A zsákmány nem pusztán az olaj mint áru, hanem az általa finanszírozott szuverenitás: az a képesség, hogy az olajbevételekből társadalmi és nemzeti fejlődést építsenek, és azt a vagyont a régió integrációjának eszközeként használják fel Washington befolyásán kívül.
Egyszerűen szólva, egy bolivári forradalom, amely a bolygó legnagyobb olajtartalékával és erős vezetéssel rendelkezik, fenyegetést jelent Washington imperialista ambícióira a régióban.
Még a hibrid háború évtizedei alatt is a bolivári forradalom hatalmas olajvagyonát nemcsak arra használta fel, hogy venezuelaiak millióinak életét jelentősen javítsa, hanem a regionális együttműködést is elősegítette. Ezek a vívmányok egy, az 1998-ban – amikor Hugo Chávez népszerű hullám mögött megnyerte első elnökségét – kezdődött társadalomátalakítási folyamat eredményei voltak.
Az olaj mint eszköz
Az elnökség megnyerése után Chávez azonnal elkezdte megvalósítani azon társadalmi és gazdasági reformok sorozatát, amelyek a lakosság legsürgetőbb szükségleteinek kielégítését célozták. A reformok felgyorsítására 2001-ben a Chávez-kormány elfogadta a szénhidrogén-törvényt. Az új törvény értelmében az olajtermelés elsődleges tevékenységeit közvetlenül az államnak kell végrehajtania, akár egy 100%-ban állami tulajdonú vállalat, mint a Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA), akár egy olyan vegyesvállalat útján, ahol az állam birtokolja a részvények több mint 50%-át. A törvény emellett az olajtermelésre kivetett jogdíj kulcsát is 16,67%-ról 30%-ra emelte. Ezzel a változással az olajbevételek nagyobb részét kívánták a szociális programok és a hosszú távú nemzeti fejlődés felé terelni. Ez egy olyan, hagyományos rendelkezés elleni támadás volt, amelyben Venezuela olajvagyona felfelé és kifelé áramlott – a hazai elit, a külföldi cégek és a latin-amerikai kontinenst több mint egy évszázadra fegyelmező függőségi struktúrák felé.
Az ellentámadás azonnali és erőszakos volt. Csak egy évvel később, 2002-ben egy, az USA által támogatott puccskísérlet a bölcsőben akarta megfojtani a bolivári forradalmat. De a Chávez visszatértét követelő tömegfelkelés hatására mindössze 48 óra alatt visszahelyezték hatalmába. A következő éveket gazdasági nyomás, olajblokád, puccskísérletek és katonai támadások jellemezték – olyan epizódok, amelyek az Egyesült Államok imperializmusának régóta tartó szabályát illusztrálták: valahányszor egy ország próbálja forrásaiból származó vagyonát népi szuverenitássá alakítani, fenyegetésként kezelik, amelyet semlegesíteni kell.
A következő években a bolivári forradalom az ország olajvagyonát a nép legsürgetőbb szükségleteinek kielégítésére használta fel. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogyan oldotta meg ez a javak hatalmas újraelosztási programja a társadalmi szükségletek négy kulcsfontosságú területét: az éhezés enyhítését, az írástudatlanságot, a lakhatást és az egészségügyet.
A bolivári forradalom hadat üzen a szegénységnek
A bolivári kormányok egyik első lépése ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére az volt, hogy megváltoztatták az emberek és az állami intézmények közötti viszonyt. Ennek érdekében bevezették a „missziók” rendszerét: olyan állami programokat, amelyeket azért terveztek, hogy közvetlenül együttműködjenek a közösségekkel a legégetőbb hiányosságok – oktatás, egészségügy, élelmiszer-hozzáférés, lakhatás, munka – orvoslásában, különösen azokban a városi és vidéki területeken, amelyeket a Chávez előtti állam régóta elhagyatottnak nyilvánított.
A Mercal Misszió (Misión Mercal) 2003-ban jött létre az élelmiszer-biztonság elősegítésére, azzal, hogy szupermarketek, miniáruházak („Mercalitos”) és mobil piacok hálózatán keresztül szubvencionált áron garantálta az élelmiszerhez és alapvető árucikkekhez való hozzáférést. A misszió a Mercados de Alimentos, C.A. (MERCAL) állami tulajdonú cég útján működik, és szubvencionált termékeket oszt ki – gyakran jelentős kedvezményekkel –, helyi termelőket integrálva a beszállító láncába.
2013-ban, mindössze tíz évvel a bevezetés után, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) Venezuelát azon országok közé sorolta, amelyek elérték az Évezredi Fejlesztési Célkitűzések éhezésre vonatkozó célját – a kiírt időszakban felére csökkentve az éhezők arányát.
A Robinson Misszió véget vet az írástudatlanságnak
A Robinson Misszió (Misión Robinson) 2003-ban indult, hogy szembenézzen Venezuela osztályuralmának egyik legmaradandóbb nyomával: az oktatási rendszer több millió dolgozó és vidéki emberről való lemondásával. A misszió azokat a felnőtteket célozta meg, akiket kizártak az iskolából a városi és vidéki közösségekben. Közösségi alapon szerveződő tanulókörökben működött, oktatást hozva a kerületek közösségeibe. A program a kubai „Yo Sí Puedo” („Igen, képes vagyok rá”) módszert alkalmazta – egy, a tömegkampányokhoz tervezett felgyorsult írni-olvasni módszert –, összehangolva az oktatókat, anyagokat és infrastruktúrát olyan mértékben, amilyet a Chávez előtti állam sosem próbált meg.
2005 októberében, a Robinson Misszió két éve után, az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) „írástudatlanságmentes területnek” nyilvánította az országot, a lakosság több mint 95%-a tudott írni-olvasni. Mindössze két év alatt a Robinson Misszió 1,5 millió embert ért el.
A Hábitat Misszió és a Gran Misión Vivienda Venezuela a hajléktalanság felszámolására indulnak
Évtizedeken át Venezuela olajjövedelme egy olyan városi rendszert táplált, amelyben a szegények a kezükkel építették a várost – majd azt mondták nekik, hogy nincs joguk hozzá. A 2000-es évek elejére a lakások többsége a barriosokban (külvárosi nyomornegyedek) koncentrálódott, gyakran bizonytalan szolgáltatásokkal és magas kockázatú zónákban, egy olyan lakhatási válságban, amely Chávez előttről származott és az osztályuralom terméke volt.
A bolivári forradalom megtörte ezt a modellt azzal, hogy a lakhatást társadalmi joggá nyilvánította. Venezuela 1999-es alkotmánya megerősíti a „megfelelő, biztonságos, kényelmes és higiénikus lakáshoz való jogot, alapvető közművekkel, beleértve egy olyan életteret, amely emberségessé teszi a családi, szomszédsági és közösségi kapcsolatokat”, és kötelezi az államot, hogy elsőbbséget adjon a szűkös forrásokkal rendelkező családoknak és garantálja a hozzáférésüket a szociális politikai intézkedésekhez és hitelhez.
A Hábitat Misszió (Misión Hábitat) ebből az alkotmányos fordulatból nőtt ki: egy olyan program, amely a lakhatást nem mint árut, hanem mint tervezett „életközösséget” kezeli – összekapcsolva az építkezést a szolgáltatásokkal, a földterületek rendezésével és a népi részvétellel. Ezzel párhuzamosan az állam birtokbiztonságot teremtett az Urban Land Tenure Regularization program keretében; a Fundavivienda jelentése idejére több mint 1 087 989 városi földtulajdon-címet adtak ki.
A 2010-es árvizek után, amelyek mintegy 130 000 embert űztek otthonaikból, a bolivári állam 2011-ben indította el a Gran Misión Vivienda Venezuela (GMVV) nevű sürgősségi lakhatási kezdeményezést. Egy, a PDVSA által az USA Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottsághoz (SEC) benyújtott dokumentum megjegyzi, hogy a 2011-es Különleges Adósság Törvény 10,0 milliárd bolívart (körülbelül 2,3 milliárd amerikai dollárt) szánt a GMVV számára; 2011 végére 7,9 milliárd bolívárt költöttek nagyjából 49 420 új otthon megépítésére a leginkább sújtott területeken.
De a GMVV sosem csak egy építési kvóta volt. A Fundavivienda a programot négy összekapcsolt pillér – föld, anyagok és alapanyagok, végrehajtó szervek és finanszírozás – köré szervezettként írja le, plusz „a szervezett civil társadalom integrációjával”, beleértve a részvételi és ön-epítési rendszereket. 2018-ban az ENSZ Emberi Jogok Tanácsának egy független szakértője, az országban uralkodó feltételeket felmérve jelentette, hogy a GMVV „milliók megmentéséhez járult hozzá a hajléktalanságtól”, és hogy „kétmilliónál is több lakást adtak át azoknak, akik egyéblegy szuterénben éltek volna”.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. A lakhatás az osztályhatalom látható megtestesülése. Egy olyan állam, amely olajbevételeit otthonok építésére, földjogok rendezésére és a méltósággal való élethez való jog kiterjesztésére használja fel, nem „hűséget vásárol”. Hatalmat oszt újra. És egy, forrásokban gazdag országban, amely merte a szuverenitást és a társadalmi tervezést kiindulópontul választani, ez az újraelosztás pontosan az, amit Washington meg akart fojtani.
A Barrio Adentro Misszió felborítja az egészségügyi kirekesztést
A Barrio Adentro Misszió (Misión Barrio Adentro) 2003-ban indult, hogy szembenézzen egy olyan egészségügyi rendszerrel, amely évtizedeken át egyfajta orvosi apartheidként működött: klinikák és orvosok ott koncentrálódtak, ahol a pénz és a kiváltságok voltak, míg a városi és vidéki közösségeket a túlélés improvizálására hagyták. A Barrio Adentro felborította a térképet. Megelőző, közösségi alapú orvosi modellt vitt közvetlenül a dolgozó osztályok lakónegyedeibe, nagyrészt nemzetközi orvosbrigádokkal (sokan Kubából) és helyi egészségügyi bizottságok és közösségi szerveződések kiépítésével.
A lépték szándékos volt. A Pan American Health Organization (PAHO) Health in the Americas országjelentése szerint 2005 végére az egészségügyi minisztérium ambuláns hálózatát a Barrio Adentro Misszió körülbelül 8600 „konzultációs pontja” egészítette ki. A PAHO megjegyzi, hogy a misszió 2003-ban 169,4 millió amerikai dollárt kapott a PDVSA-tól az elsődleges egészségügyi ellátó hálózat kiépítésére. Az első 18 hónapban a PAHO 163 millió ingyenes orvosi konzultációról számolt be, több millió fogászati és szemvizsgálattal együtt.
A Bar Adentro ki is bővítette az egészségügyi munkaerőt és az ellátás infrastruktúráját. A PAHO jelentése szerint 2000-ben Venezuelában 20 orvos jutott 10 000 főre; 2005-re, mintegy 1100 venezuelai és 15 000 kubai orvos Barrio Adentro-ban végzett munkájával, az ország elérte a 25 orvost 10 000 főre. Ugyanez a jelentés leírja, hogyan épült fel a szolgáltatási rendszer integrált hálózatként – elsődleges ellátó klinikák, átfogó diagnosztikai központok, rehabilitációs létesítmények, magas technológiai központok és kórházak –, és arról számol be, hogy 2005 végére mintegy 640 elsődleges ellátó klinika működött, 1670 felszerelés alatt állt, ezer és ezer átmeneti konzultációs pont mellett, amelyek alacsony jövedelmű területeken, otthonok szobáiból működtek.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. Nem lehet demokráciáról beszélni, miközben az egészségügyi ellátást osztály és földrajzi elhelyezkedés alapján rációzzák. A Barrio Adentro az egészségügyet a társadalmi kirekesztés elleni szélesebb háború egyik frontjaként kezelte – és ezt azzal tette, hogy az állam visszanyert kapacitását és bevételét arra használta fel, hogy klinikákat építsen oda, ahol a régi rendszer elhanyagoltságot teremtett.
Az olaj a határokon túl: hogyan finanszírozta a Bolivár-forradalom a regionális integrációt – és miért próbálta Washington ezt megakadályozni
A bolivári forradalom olajpolitikája sosem korlátozódott a nemzeti mérlegre. Chávez a visszanyert olajbevételeket kezdettől fogva nem csak a hazai társadalmi jogok finanszírozásának eszközeként, hanem egy más regionális rendszer anyagi alapjaként is felhasználta – amely kevésbé volt alárendelve Washingtonnak, és szolidaritás, együttműködés és szuverenitás köré szerveződött.
A PetroCaribe volt ennek a projektnek egyik legvilágosabb kifejeződése. 2005-ben aláírt Energiaegyüttműködési Megállapodás szerint a PetroCaribe az energiapolitika olyan eszköze, amely a karibi népek integrációját célozza az energiaforrások „szuverén felhasználása” útján, lakosságuk közvetlen javára. A mechanizmus lényeges volt: Venezuela finomított és nyers termékeket szállított olyan finanszírozási konstrukciók keretében, amelyek lehetővé tették a fizetés halasztását áruk és szolgáltatások útján, kompenzációs mechanizmusokon keresztül. A feltételek kifejezetten kedvezőek voltak – 17–25 év hosszú futamidővel, beleértve egy két éves törlesztési haladékot, évi 1% vagy 2% kamattal, az olajár függvényében. A gyakorlatban ez légzőteret jelentett: a Brookings megjegyzi, hogy a PetroCaribe lehetővé tette a résztvevő országok számára, hogy importjuk 40–60%-át hosszú lejáratú, alacsony kamatozású kölcsönökön keresztül finanszírozzák.
Ha a PetroCaribe az olajt használta fel a Karib-térség pénzügyi fojtogatásának lazítására, az ALBA (később ALBA-TCP) nyíltan megnevezni akarta a politikai horizontot. Chávez az USA által támogatott Amerika Közössége Szabadkereskedelmi Övezete (FTAA) alternatívájaként javasolta, és 2004-ben jött létre formálisan Chávez és Fidel Castro közös megállapodásának köszönhetően. Az ALBA a szolidaritás és a kiegészítés alapelvei köré definiálta magát – egy kísérlet arra, hogy a „szabadkereskedelem” fegyelmét tervezett együttműködésre cserélje kisebb és nagyobb gazdaságok, valamint energia, szociális jólét és fejlesztés területén.
Majd jött a Latin-amerikai és Karib-térségi Államok Közössége (Comunidad de Estados Latinoamericanos y Caribeños, CELAC), a régió legközvetlenebb intézményi megtagadása Washington féltekefölényre vonatkozó igényének. A CELAC alapító csúcstalálkozóján Caracasban 33 latin-amerikai és karib-térségi ország jött össze, hogy új közösséget alkosson (kifejezetten az amerikai kontinens minden országát beleértve, kivéve az Egyesült Államokat és Kanadát). Bármilyen ellentmondásai is voltak, maga a forma üzenet volt: Latin-Amerikának és a Karib-térségnek nincs szüksége a birodalom engedélyére ahhoz, hogy találkozzon, összehangoljon, vagy elképzeljen egy közös jövőt.
Ezt az államilag vezetett integrációt alulról tervezték (és vívták ki). Az ALBA Movimientos évek óta tartó szerveződés eredményeként jött létre a régióban (nagy pillanatokkal 2008-ban és 2009-ben), és 2013-ban tartotta alapító gyűlését, 23 ország népi mozgalmait hozva össze, és formalizálva egy operatív titkárságot, amely Brazília Föld Nélküli Munkások Mozgalmában (MST) gyökerezik, együtt venezuelai, kubai, kolumbiai és argentin szervezetekkel. A cél egy kontinentális, posztkapitalista horizontú népi artikuláció felépítése volt (független a kormányoktól, de kifejezetten az imperializmus és a neoliberális restauráció ellen).
És pontosan ezért nem redukálható le Washington Venezuela elleni háborúja az „olajra” mint árucikkre. Az USA számára az a probléma, amit az olaj lehetővé tett: a képesség, hogy szuverenitást finanszírozzon otthon, és regionális projekteket támogasson, amelyek megváltoztatták a hatalmi egyensúlyt. Így az USA közvetlenül a régió integrációs architektúráját támadta – politikailag, diplomáciailag, pénzügyileg. Például 2014-ben Obama Fehér Háza beindította a Caribbean Energy Security Initiative (CESI) programot, amelyet a karibi nemzetek áramellátó ágazatuk átalakításának, finanszírozásuk mobilitásának és energiaforrásaik diverzifikálásának elősegítésére szánt „opciók csomagjaként” mutatott be. A PetroCaribe mellett olvasva a stratégiai logika világos: a régiót eltávolítani a venezuelai energiaegyüttműködéstől az USA által támogatott pénzügyi és politikai keretrendszerek felváltásával.
Majd jöttek azok az eszkalációk, amelyek magát a forrást célozták meg. 2019 januárjában az USA Pénzügyminisztériuma szankciókat vezetett be Venezuela állami olajtársasága, a PDVSA ellen, megfosztva amerikai joghatóság alatt álló vagyonától, és széles körben megtiltva amerikai állampolgárokkal való üzletelést. Bármilyen retorikával vette körbe Washington ezeket az intézkedéseket, anyagi hatásuk egyértelmű volt: beszűkíteni azokat a bevételi forrásokat és működési kapacitásokat, amelyeken keresztül Venezuela fenntarthatta volna mind a hazai újraelosztást, mind a nemzetközi együttműködést.
A szuverenitás a célpont
Az Abszolút Eltökéltség hadművelet nem a semmiből tört ki. Egyszerűen csak a legfrissebb (és legmeztelenebb) kifejeződése egy olyan mintának, amely meghatározta Washington kapcsolatát a Déli Féltekével több mint száz éven át: valahányszor egy ország erőforrás-vagyonát kivonják az elit akkumulációjának és a külföldi ellenőrzés áramlataiból, és a népi jogok és a független állami kapacitás felé terelik, a válasz a kényszer. A puccsok, blokádok, diplomáciai ostromok, pénzügyi fojtogatások és most a nyílt katonai támadás és emberrablás nem különálló epizódok; ugyanazon stratégiai célkitűzés változó taktikái.
Amit a bolivári forradalom konkrét és mérhető értelemben demonstrált, az az, hogy a szuverenitás nem elvont fogalom. Anyagi képesség: az a képesség, hogy egy erőforrást, amely egykor felfelé és kifelé áramlott, élelmiszer-biztonsággá, írástudássá, lakhatássá és egészségüggyé alakítsanak – olyan intézményekké, amelyek a méltóságot normává teszik a rendkívüli helyett. Ezt a képességet célozták mindig is a szankciók. Nem azért, mert Washington hirtelen aggódni kezdett a demokrácia vagy a kábítószerek miatt, hanem mert egy olyan állam, amely nagy léptékben tud tervezni, újraosztani és szervezni, nehezebben fegyelmezhető (és mert ez a példa terjed).
És terjedt is. A PetroCaribe, az ALBA, a CELAC és az alulról szerveződő kontinentális artikulációk mind, különböző módon, kísérletek voltak egy olyan regionális rendszer felépítésére, amelyben Latin-Amerika és a Karib-térség kielégítheti szükségleteit anélkül, hogy előbb a birodalomtól kellene engedélyt kérnie. Ebben a kontextusban az USA Venezuela olajával kapcsolatos megszállottsága nem értelmezhető pusztán egy áruért folytatott kapkodásként. Ez a politikai felhasználásának megtörésére tett erőfeszítés: arra, hogy elvágja a kapcsolatot a természeti vagyon és a hazai társadalmi jogok között, és megakadályozza, hogy ez a vagyon regionális autonómia-projekteket finanszírozzon Washington kontrollja nélkül.
Amikor a régió kormányait és mozgalmait azzal próbálják meggyőzni, hogy nincs alternatíva (nincs fiskális tér, nincs fejlesztési út, nincs tervezési lehetőség), a venezuelai eset tisztázza, mit is jelent valójában ez az állítás: hogy az erőforrások egyetlen elfogadható felhasználása az, amely megőrzi az egyenlőtlen cserét. A Venezuela elleni háború tehát a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Ezért nagyobb a január 3-i események által felvetett kérdés, mint maga Venezuela. Ha egy államfő elrablása és egy szuverén ország bombázása normalizálható a „jogérvényesítés” nyelvébe burkolva, akkor a szuverenitás mindenhol feltételessé válik, a birodalmi érdekek függvényében adományozott vagy visszavont jog. A válasz nem lehet a cinizmus vagy a feladás. Világosnak kell lennie, hogy mi a tét, és a támadással méltányos szolidaritásnak: Venezuela jogának védelme, hogy saját sorsát döntse el, és ezzel együtt a régió jogának, hogy az együttműködésre, és nem az alárendeltségre alapuló rendszert építsen.
Írta: Eduardo Rodríguez, Puerto Ricó-i író, szerkesztő és fordító. A Tricontinental: Institute for Social Research szerkesztője. forrás: Peoples Dispatch
Január 3-án a kora reggeli órákban az Egyesült Államok kormánya nagyszabású támadást indított Caracas, Venezuela fővárosa és az ország három állama ellen. Körülbelül 150 repülőgép lepte el az eget, kivételes hevességgel bombázva.
A gépek között voltak EA–18 Growler repülőgépek is, amelyek a legkorszerűbb elektronikai hadviselési rendszerekkel – például a Next Generation Jammerrel – voltak felszerelve, valamint AH–64 Apache és CH–47 Chinook helikopterek. A város lakói még soha nem tapasztaltak ilyen hosszan tartó erőszakot: hangos robbanások, hatalmas füstfelhők és repülőgépek – amelyek látszólag mit sem törődtek az esetleges ellencsapásokkal – sötétségbe borították a várost. Később, egy sajtótájékoztatón Donald Trump amerikai elnök azt mondta: „Caracas fényei nagyrészt kialudtak bizonyos szakértelemnek köszönhetően, amellyel rendelkezünk. Sötét volt, és halálos.” Az Egyesült Államok nem költ évente több mint 1 billió amerikai dollárt a hadseregére anélkül, hogy fel ne építette volna a világ leghalálosabb fegyverarzenálját. Ez a hiperimperializmus hiperfokozaton.
Elit Delta Force egységek ereszkedtek le a helikopterekből arra a helyszínre, ahol Nicolás Maduro elnök az éjszakát töltötte. A földön ellenállásba ütköztek, de a levegőből érkező elsöprő tűzerő sok venezuelai és kubai katonát megölt (a venezuelai hadsereg szerint 24 venezuelait, Havanna szerint 32 kubait). Miután a földi ellenállást semlegesítették, a Delta Force elfogta Maduro elnököt, valamint a venezuelai Nemzetgyűlés tagját, Cilia Florest, Maduro feleségét. Őket az USS Iwo Jima fedélzetére vitték, majd az Egyesült Államokba szállították, hogy a New York déli körzetében működő szövetségi bíróság előtt álljanak bíróság elé egy vádirat alapján, amely szerint „egykor legitim intézményeket korrumpáltak annak érdekében, hogy kokaint importáljanak az Egyesült Államokba”. A vádirat összesen hat személyt nevez meg vádlottként, köztük Madurót és Florest is.
Közben Venezuelában Delcy Rodríguez alelnök átvette az ország vezetését Maduro távollétében. Széles körben nyilvánosságot kapott találkozót tartott az összes fő politikai vezetővel, köztük a belügyminiszterrel, Diosdado Cabellóval is, akit szintén megneveztek a vádiratban. Ezen az első találkozón Rodríguez felszólított Maduro és Flores szabadon bocsátására, hangsúlyozta, hogy Maduro továbbra is a legitim elnök, és megerősítette, hogy a kormány egységes maradt, és dolgozik a helyzet felmérésén. Egy napon belül Rodríguez – akit időközben Maduro távollétében ideiglenes elnökké eskettek fel – kijelentette, hogy nyitott a tárgyalásra az Egyesült Államokkal egy újabb támadás megelőzése érdekében, ugyanakkor továbbra is ragaszkodott Maduro és Flores szabadon bocsátásához és hazatéréséhez. Az Egyesült Államok támadásának mértéke világossá tette, hogy Venezuela hosszabb időn keresztül nem képes elviselni egy teljes amerikai támadássorozatot, ezért a párbeszéd újranyitása elkerülhetetlenné válik – különösen Trump elsődleges érdeklődési területét, az olajipart illetően. Rodríguez forradalmi családból származik: apja, Jorge Antonio Rodríguez, a Szocialista Liga alapítója volt, amelyben Delcy Rodríguez és Maduro egykor káderekként tevékenykedtek. A bolivári folyamat feladásáról szó sem lehet, mivel ez alapvető politikai irányvonal Rodríguez és a venezuelai kormányt vezető csapat számára.
Amikor január 3-án felvirradt a hajnal, és a bombák bűze még a levegőben terjengett, a lakosság egyszerre volt riadt és megdöbbent. Fontos hangsúlyozni, hogy a 2003-as iraki „Shock and Awe” hadművelet bombázását eltörpíti a Venezuela ellen végrehajtott „Absolute Resolve” hadművelet bombázása. A bombák sokkal erősebbek voltak, a fegyverrendszerek pedig jóval kifinomultabbak és elsöprőbbek. Ennek ellenére nem telt el sok idő, és az emberek az utcára vonultak. A Miraflores elnöki palota előtt tartott spontán nyílt mikrofonos megmozdulás tömegeket vonzott, akik felszólaltak országuk megtámadása ellen. A felszólalók többsége szenvedélyesen, mély érzelmekkel beszélt a bolivári folyamatról. Megértették, hogy ez a támadás az ország szuverenitása ellen irányult, és – ami még jelentősebb – hogy Venezuela régi oligarchiája és az amerikai olajkonglomerátumok érdekében történt. Éleslátásuk figyelemre méltó volt, a vállalati média azonban figyelmen kívül hagyta ezt a tudósítást.
Az új globális déli hangulat gyengesége
Néhány órával a Venezuela elleni támadás előtt Maduro elnök találkozott Kiu Hsziao-ki-val, Hszi Csin-ping elnök magas rangú különmegbízottjával. Megvitatták Kína harmadik latin-amerikai politikai dokumentumát (december 10-én adták ki), amelyben a kínai kormány megerősítette: „fejlődő országként és a Globális Dél tagjaként Kína mindig jóban-rosszban szolidaritást vállalt a Globális Déllel, beleértve Latin-Amerikát és a Karib-térséget is.” Áttekintették a Kína és Venezuela között közösen zajló 600 projektet, valamint a Venezuelába irányuló 70 milliárd amerikai dollár értékű kínai beruházást. Maduro és Kiu beszélgettek, majd fényképeket készítettek, amelyeket széles körben megosztottak a közösségi médiában, és bemutattak a venezuelai televízióban. Kiu ezt követően távozott a Venezuelába akkreditált kínai nagykövettel, Lan Hu-val, valamint a külügyminisztérium latin-amerikai és karibi főosztályának igazgatóival, Liu Bó-val és Wang Haó-val. Néhány órán belül bombázni kezdték a várost. Aznap a kínai külügyminisztérium szóvivője kijelentette: „Az Egyesült Államok ilyen hegemon cselekedetei súlyosan sértik a nemzetközi jogot és Venezuela szuverenitását, valamint fenyegetik Latin-Amerika és a Karib-térség békéjét és biztonságát. Kína határozottan ellenzi ezt.” Ezen túl azonban keveset lehetett tenni. Kínának nincs meg a képessége arra, hogy katonai erővel visszaszorítsa az amerikai hiperimperializmust.
Latin-Amerikán belül az egyre erősödő „Dühös Áradat” – élén Argentína elnökével, Javier Mileivel – ünnepelte Maduro elfogását, míg Ecuador jobboldali elnöke, Daniel Noboa nemcsak Venezueláról beszélt, hanem a Hugo Chávez bolivarianizmusa által inspirált „Rózsaszín Áradat” leverésének szükségességéről is: „Az összes bűnöző narco-chavistának eljön még a maga ideje. Struktúrájuk végre összeomlik az egész kontinensen.” Argentína tíz országot vezetett abban, hogy megakadályozzák az ENSZ Alapokmányának amerikai megsértését elítélő nyilatkozat elfogadását a harminchárom tagú Latin-amerikai és Karibi Államok Közösségének (CELAC) ülésén. Ezek az országok Argentína, Bolívia, Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Ecuador, El Salvador, Panama, Paraguay, Peru, valamint Trinidad és Tobago voltak. Ez az Angry Tide növekvő befolyásának jele: a CELAC, amely egykor a szuverenitás védelmezője volt, ma már belesodródik az Egyesült Államok latin-amerikai kalandorpolitikájának támogatásába, valamint Trump 1823-as Monroe-doktrína újjáélesztésére irányuló törekvéseibe.
A CELAC-ot 2010-ben hozták létre a Rio Csoport (1986) alapjain, regionális szervezetként, amely kizárja az Egyesült Államokat (ellentétben az Amerikai Államok Szervezetével), ezért létrehozását a Rózsaszín Áradat segítette elő. Első társelnökei a jobboldali chilei elnök, Sebastián Piñera, valamint Venezuela elnöke, Hugo Chávez voltak. A jobb- és baloldal ilyen jellegű egysége a szuverenitás eszméje körül mára szinte felismerhetetlenné gyengült. A CELAC cselekvésképtelensége nemcsak saját irányvonalának elvetését jelentette (beleértve azt az elképzelést is, hogy Latin-Amerika „a béke övezete”, amelyet a 2014-es havannai csúcson fogadtak el), hanem az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányát is semmibe vette.
Trump nyíltan megígérte az 1823-as Monroe-doktrína újjáélesztését, amelyet eredetileg James Monroe amerikai elnök fogalmazott meg nemcsak az európai beavatkozás megakadályozására a nyugati féltekén, hanem az olyan vezetők által irányított függetlenségi törekvések visszaszorítására is, mint Simón Bolívar, Latin-Amerika egyik legnagyobb hőse. A bolivarianizmust Chávez élesztette újjá, a Rózsaszín Áradat egyik központi ideológiai kereteként. Trump nyílt elköteleződése a Monroe-doktrína mellett, valamint a „Trump-korollárium” meghirdetése („tegyünk meg mindent a doktrína érvényesítéséért”) azt jelzi, hogy az Egyesült Államok célja a régi oligarchiák helyreállítása az egész féltekén, és hogy az amerikai konglomerátumok szabad kezet kapjanak (akár az Amerikák Szabadkereskedelmi Övezetének újjáélesztésével is, amelyet Chávez és mások 2005-ben legyőztek). Ez osztályharc kontinentális szinten.
Írta: Vijay Prashad és Carlos Ron forrás: Globetrotter
