Donald J. Trump Békeintézet, Donald J. Trump Elnök Nemzetközi Repülőtér, Donald J. Trump Elnök Bálterem, a lengyelországi Trump Erőd katonai bázis… csak néhány a 150 (!!!) épület, közterület, intézet, golfpálya stb. közül, amit erről az őrültről neveztek el.
Oké, ebből rengeteg Trump nevével jelzett torony és szálloda, ami nem feltétlenül hozzá, hanem a mulitmilliárdos családjához kötődik. De számos esetben a személyi kultuszt megszégyenítő módon nevezget el magáról dolgokat. (Ilyet még Sztálin sem csinált).
És nem csak ez történik. Van már pénzérme Donald Trump képmásával, valamint át akarta nevezni a Mexikói-öblöt és most az USA egyik tagállamát, Új-Mexikót (New Mexico). Az új név a vezér frappáns kreativitását tükrözi: New America.
Ilyenkor persze azonnal fact checkelnünk kell, hogy a buggyantagyú ezt most tényleg mondta-e, nem csak valami internetes viccről van szó. Nem, az amerikai széljobb agymosodája, a Fox News is lehozta.
De miért Új-Mexikó?
Nos, Új-Mexikónak semmi köze a mai Mexikó államhoz. Sőt, sokkal előbb létezett, mint a Trump által lenézett déli szomszéd. Évszázadokkal előtte! 1581-ben (!!!) két spanyol felfedező Chamiscado és Rodríquez járta a mai Új-Mexikó vidékét. A helyet pedig az aztékok Mexikó-völgyéről nevezték el Új-Mexikónak. Aztán évszázadokkal később megalakult a mexikói állam, amelynek ez a terület is része lett, A mexikói-amerikai háború után az Egyesült Államok 1848-ban elfoglalta, és megtartották az elnevezést. 1912-ben pedig hivatalos tagállammá szervezték.
De nehogy már az amerikaiak ne érezzék át saját felsőbbrendűségüket egy Trump szerint más országról elnevezett tagállamban!
De akkor miért nem mennek tovább? Mi az, hogy New York? York elvileg angliai város. Miért nem nevezik át a korábbi nevére, New Amsterdam-ra… ja, az sem jó. Vagy ott van New Orleans, sőt, egész Louisiana állam, ami XIV. Lajos francia királyról kapta a nevét. Aztán ott van New Berlin, New Madrid, New Haven, New Rochelle, New Bedford, New Britain. Sőt, Georgia és Missouri államokban található konkrétan Budapest nevű város, Texas-ban pedig szintén magyar vonatkozású Buda. És mi van Los Angeles-szel és San Francisco-val, ami szintén lehetne The Angels és Saint Francis. Sőt, akkor már egész California tagállamot be lehetne szántani, elvégre a California nevű félsziget Mexikóban van.
Nehéz a dolgunk, ha eredeti amerikai nevet akarunk találni abban az országban. Washington. A szövetségi főváros a keleti parton és egy tagállam a nyugati parton is a tábornok-elnök nevét viseli. Ez talán tiszta. De nem… Washington is angol eredetű, egy angliai kisvárosról kapta a család a nevét.
Mindenki nyugodjon le! Valójában tényleg léteznek tősgyökeres amerikai nevű városok: Chicago, Tacoma, Cheyenne, Pocatello, Seattle, Miami mind amerikai őslakos (indián) törzsek vagy törzsfőnökök neveiből erednek.
New Hampshire szintén amerikai tagállam egy angol megyéről elnevezve. Akárcsak New Jersey, ami Jersey-szigetről kapta a nevét. Bizonyára ezt is átnevezik, nehogy már az angol imperialista világbirodalom röhögjön a markába.
Egy vasárnap adásba kerülő új ITV Exposure-nyomozóriport feltárja a Reform UK tanácsosainak és jelöltjeinek gusztustalan rasszizmusát és szexizmusát
Egy vasárnap adásba kerülő ITV Exposed dokumentumfilm titkos felvételeket mutat be több Reform UK-s tanácsosról és tanácsosi aspiránsról.
Rajtakapták őket, ahogy arról fantáziálnak, hogy szexuálisan bántalmaznak egy női jelöltet, az összes ázsiai embert kitelepítik Nagy-Britanniából, és fehér férfiakat képeznek ki arra, hogy muszlimokat rángassanak ki otthonaikból.
Raymond Dunning a Greater Manchesterhez tartozó Tameside tanácsosa. Felvételen mondta: „Kitelepítenék minden más anyaszomorítót ebben az országban, aki nem érdemli meg, hogy itt legyen, és a gyerekeiket is.”
Hozzátette, hogy a „18–30 éves fiatal fickókat” ki kellene képezni „a hadseregben felkelési taktikákra” – majd arra, hogy embereket gyűjtsenek össze a kitelepítéshez.
Dean Miller, a dél-londoni Bromley tanácsosa így mondta: „Az összes etnikai kibaszott gyerek, nem fehérek, mind kibaszott feketék, és olyanok, mint a kibaszott állatok.” Ezután azt állította, hogy ő nem rasszista.
Alan Feeney, a nyugat-midlandsi Solihull tanácsosa a titkos riporternek arról beszélt, amit ő „Alan rasszista kampányolásának” nevez. Azt mondta, kihagy minden házat, amely ázsiai névre van kiírva.
Szerinte a környéket ázsiai családok „fertőzték meg” – és „abszolút parazitáknak” nevezte őket.
Feeney szerint „a brit lakosság legfeljebb 1 százaléka lehet nem fehér”. Ennek eléréséhez azt javasolja, hogy valakinek „szó szerint ki kellene rángatnia őket otthonaikból, repülőkre tenni őket, és elküldeni a picsába Pakisztánba”.
Solihull-i kollégája, Chris Whelan felvételen egy női Reform UK-jelöltről beszélt. Whelan azt mondta, „már szaglászta volna azt a széket, amint felállt”. „Ha adott volna egy ölelést, akkor kurvára megujjaztam volna” – tette hozzá.
Miller, Feeney és Whelan azóta mind lemondtak a Reform UK-ban, különféle személyes és egészségügyi okokra hivatkozva.
A Reform UK azt állítja, hogy jobb átvilágítást vezetett be, miután korábban leleplezték jelöltjeik rasszizmusát. Farage ezen a héten azt mondta, hogy „egy maroknyi olyan egyén, aki nem osztja az értékeinket, kezdetben átjut az átvilágításon”.
De a probléma nem „néhány rossz alma” – vagy akár sok rossz alma. A bevándorlók, menekültek és muszlimok elleni rasszizmus a Reform UK szívében van; ez egy szélsőjobboldali párt, amely a bevándorlást és a multikulturalizmust okolja a „brit hanyatlásért”.
Nem csoda, hogy rasszisták akarnak Farage pártjában indulni. A rasszizmus és szexizmus, amelyet ezek a tanácsosok és jelöltek szórnak, a Reform UK értékei – és azok is voltak a legelső naptól kezdve.
Farage pártja radikalizálódik, miközben egyre nagyobb versennyel néz szembe a szélsőjobboldalon. A Restore Britain, Rupert Lowe szélsőjobboldali kiszakadása a Reform UK-ból, magához szívja a szavazókat Farage-tól azzal, hogy magát „az igazi megoldásnak” festi le.
A leleplezések bizonyítják: jogos a Reform UK-t a rasszizmusa miatt célba venni – és szélsőjobboldali, rasszista szervezetnek nevezni.
A Baloldal frakció által szervezett, az Európai Unióról, Törökországról és a kurdokról szóló nemzetközi konferencia 20. kiadása
Huszadik éve folyamatosan fogadta a Baloldal frakció Törökország és Kurdisztán demokratikus képviselőit az Európai Parlamentben, hogy megvitassák a régió népe előtt álló utat.
Az idei konferenciára a Közel-Kelet szempontjából kritikus pillanatban kerül sor, a változó geopolitikai dinamika, a folyamatos demokratikus kihívások és a békéről szóló megújult viták közepette. Mivel a törökországi kurd kérdés döntő fordulóponthoz érkezett, ez a régóta futó konferenciasorozat platformot biztosít a párbeszéd, a demokratizálódás, a jogállamiság és a kurd nép önrendelkezésének kilátásairól szóló vitához.
A mai konferencián felszólaló Li Andersson baloldali EP-képviselő így nyilatkozott: „Az európai progresszív baloldali erők számára prioritás a demokrácia és az emberi jogok előtérbe helyezése. A Parlamentnek szerepe van abban, hogy szorgalmazza, hogy Törökország demokrácia és emberi jogok iránti elkötelezettsége az EU és Törökország közötti kapcsolat középpontjába kerüljön. Az EU-nak minden rendelkezésére álló eszközt fel kell használnia a demokratikus fejlődés ösztönzésére ott. Az EU rendelkezik ezekkel az eszközökkel, de hajlandó-e használni őket?”
Elemzők szerint azzal, hogy az elkövetkező hetekben újra fellobbantja és kiterjeszti Izrael többfrontos regionális háborúját, Netanyahu biztosíthatja az izraeli választások elhalasztását, hogy a lehető leghosszabb ideig hivatalban maradhasson.
Két héttel a 2026. október 27-re kitűzött izraeli törvényhozási választások előtt a Benjámin Netanyahu miniszterelnök vezette szélsőjobboldali izraeli kormány felfedte szándékait, hogy tovább folytassa és kiterjessze hároméves, többfrontos háborúját Nyugat-Ázsiában.
Október 13-án, kedden Netanyahu televíziós beszédben jelent meg a megszállt Ciszjordániában felállított apartheidfal meglátogatása során, fenyegetve a Palesztin Hatóságot.
A tulkarmi menekülttábor közelében állva Izrael védelmi miniszterével, Israel Katzcal együtt az izraeli miniszterelnök megerősítette, hogy a tábor elmenekült lakói, akiket „terroristáknak” nevezett, nem térhetnek vissza otthonaikba, annak ellenére, hogy az izraeli Legfelsőbb Bíróság végzése engedélyezte visszatérésüket.
A tulkarmi menekülttábor volt a három legnagyobb palesztin menekülttábor egyike Észak-Ciszjordániában, amelyeket a „Vasfal hadművelet” néven ismert nagyszabású izraeli katonai művelet célba vett.
A művelet legalább 33 362 palesztin elmenekülését eredményezte, több száz másik megölését és megsebesítését, valamint több mint 1000 letartóztatását az ENSZ becslései szerint. Súlyos károkat és pusztítást okozott lakóépületekben, infrastruktúrában és ingatlanokban is.
A „Vasfal”, amelyet 2025 elején indítottak, egy másik kiterjedt művelet követte az év végén.
Netanyahu kormánya azt állította, hogy mindkét művelet a célzott területeken működő palesztin fegyveres csoportok felszámolására irányult. Sokak számára azonban a műveletek eredménye világossá teszi, hogy céljaik Izrael őslakos palesztin lakosság elleni etnikai tisztogatási politikáját tükrözik.
A kritikusok azzal vádolják Netanyahut, hogy ellenfeleket gyárt a politikai túlélés érdekében
Mivel ezek a műveletek látszólag nagyrészt visszaszorították az ellenállási csoportokat Ciszjordániában, nem maradt érvényes ürügy Netanyahu kormánya számára a megszállt területen folytatott katonai műveletek további eszkalálására.
Ezért Netanyahu egy új, Izrael biztonságára potenciális fenyegetést jelentő ellenséget keresett: a Palesztin Hatóságot (PA), amelynek biztonsági apparátusa ma az egyetlen fennmaradó fegyveres erő a terepen.
A PA álláspontját és intézkedéseit Mahmúd Abbász elnök vezetésével több mint két évtizede az engedelmesség, a megbékélés és bizonyos esetekben az izraeli hatóságokkal való nyílt együttműködés jellemezte.
Így az egész politikai entitás Izrael elleni ellenségeskedés szervezésével való vádolása nem hangzott volna hitelesen a közvélemény számára. Ez nyilvánvalóan vezette Netanyahut és Katzot ahhoz, hogy megfogalmazzák az ürügyet egy indokolt potenciális háborúhoz a ciszjordániai palesztinok ellen azzal az állítással, hogy a PA biztonsági erőinek személyzete, valamint a Fatahhoz tartozó Tanzim tagjai átállhatnak és „dzsihadista támadásokat” indíthatnak izraeli erők és telepesek ellen.
Érdemes megjegyezni, hogy a PA biztonsági erőinek többsége a Fatahhoz tartozik, amely a kormányzó és legnagyobb palesztin frakció Ciszjordániában. Eközben a Tanzim a Fatah tömegbázisát és kvázi-katonai terepi tevékenységét képviseli.
„Ellenségeink azon gondolkodnak, hogy próbára tesznek minket a választások előtti napokban” – jegyezte meg Netanyahu, a PA-ra utalva, az apartheidfal közelében tett körútja során.
„Figyelmeztetem őket: felkészültünk minden forgatókönyvre, beleértve az úgynevezett szerepcsere megfordítását is. Ebben az esetben nem javaslom ellenségeinknek, hogy próbára tegyenek minket. Olyan erővel fogtok szembesülni itt, amelyről soha nem álmodtatok” – folytatta.
Netanyahu kijelentései egy „vészhelyzeti tervet” erősítettek meg, amelyet Katz múlt héten tárt fel, és amelyet Netanyahu állítólag jóváhagyott arra az esetre, ha az elképzelt forgatókönyv bekövetkezik.
Elemzők szerint egy ciszjordániai háború a közelgő izraeli választások előtt nincs kizárva, különösen, ha Netanyahu és szélsőjobboldali koalíciója bizonytalannak érzi győzelmét.
A választások előtti korai közvélemény-kutatások következetesen azt mutatják, hogy Netanyahu blokkja elmarad a többség kialakításához szükséges 61 mandátumtól. Jelenleg mindössze 51-53 mandátumon áll.
Még ha a háború indítása nem is sikerül elhalasztania a közelgő választásokat, látszólag célja a koalíciója iránti népi támogatás erősítése, amely támogatásának nagy részét az etnikai tisztogatás előmozdításával nyeri el a „Nagyobb Izrael” projekt megvalósítása érdekében.
Izrael fokozódó erőszaka és provokációi a ciszjordániai háború előjátékaként értelmezhetők
Az elmúlt hetek világossá tették, hogy Netanyahu kormánya korábban megteremtette az alapját a kívánt ciszjordániai háborús forgatókönyvnek.
Az izraeli erők fokozták rajtaütéseiket Ciszjordánia különböző részein, összpontosítva a PA de facto közigazgatási fővárosára, Ramallahra és Al-Birére, amely egyidejűleg a telepes erőszak gyújtópontjává vált.
Az izraeli hadsereg hadjáratot is indított, megsemmisítve a mártírok és a néhai kiemelkedő palesztin vezetők emlékműveit az egész területen.
Ez magában foglalta a néhai palesztin elnök, Jasszer Arafat és más elhunyt vezető Fatah-vezetők fényképeit bemutató emlékmű lerombolását az Al-Bíre városától északra fekvő Al-Dzsalazún menekülttáborban október 14-én, szerdán – ami sokak szerint a felháborodás provokálására tett kísérlet volt, különösen a mozgalom tömegbázisa körében.
Az Al-Dzsalazún elleni támadás egy nappal azután történt, hogy az izraeli hadsereg kiterjesztett műveletet indított Ramallahban és Al-Birében, bezárva az Addameert és a Palesztin Nőbizottságok Unióját (két civil társadalmi szervezet, amelyek az izraeli megszálló hatóságok palesztin néppel szemben elkövetett jogsértéseinek dokumentálásával foglalkoznak).
Az újságírókat akadályozták a rajtaütés tudósításában, mivel az izraeli katonák puskákkal fenyegették meg őket, és gumírozott fémgolyókat és könnygázt lőttek rájuk.
A művelet részeként az izraeli erők a Palesztin Orvosi Komplexum (korábban Ramallah Kórház) udvarára is betörtek, letartóztatták Abdul Kader Hailan újságírót, és megsebesítették Yousef Shehadeh újságírót két másik palesztin állampolgárral együtt.
Netanyahu az Irán elleni agresszió újbóli megkezdésére sürgette Trumpot
Míg a ciszjordániai háború kirobbantásának valószínűsége magasabbnak és azonnalibbnak tűnik Netanyahu és kabinetje számára, a közelmúlt médiabeszámolói szerint megpróbálta meggyőzni Donald Trump amerikai elnököt, hogy az izraeli választások előtt kezdje újra az Irán elleni agressziót.
Még ha Trump nem is teljesíti Netanyahu Iránnal kapcsolatos követelését, a ciszjordániai helyzet tragikusabb eseményeket vetít előre a palesztin nép számára, és a PA számára is szorult helyzetet jelent az elkövetkező hetekben.
A háború utáni gazdasági fellendülés és az azon nyugvó viszonylagos politikai stabilitás kivételt jelent a kapitalizmus történetében
A politika egyre polarizáltabb. A politikai közép támogatása apad, és a szélsőjobb, néha a szélsőbal pártjai felé áramlik.
Ez egy tendencia. A mainstream pártok vissza is nyerhetik a szavazókat.
És azok, akik félnek a szélsőjobb felemelkedésétől és a növekvő társadalmi ellentétektől, nosztalgiát érezhetnek a régi brit kétpártrendszer iránt.
De a politikai polarizációt nem ravasz politikusok idézik elő – az a kapitalizmus fejlődésében gyökerezik.
A politikatudósok a politikai polarizáció különböző fajtáit azonosították. A legkárosabb a „káros polarizáció”. Ez akkor fordul elő, amikor a társadalom megosztott, és egy kérdés körül „mi és ők” ellenségesség alakul ki.
A káros polarizáció magában foglalja a „másik” démonizálását és az emberek dühének kiaknázását. Különösen megteremti a lehetőségét annak, hogy erőszak törjön ki egy vallási, nemzeti vagy etnikai csoport ellen.
Egyesek szerint a polarizáció azért következik be, mert a mainstream pártokat politikai szélsőségesek vették át.
De a Polarised – Making Sense of a Divided America (Polarizálva – Egy megosztott Amerika megértése) című könyvben James E. Campbell amellett érvel, hogy az ilyen szélsőségesek mindig is versengtek a hatalomért és befolyásért a konfliktus és a társadalmi válság pillanataiban.
A manipulatív politikai elitek valóban kiaknázzák és felerősítik a megosztó gondolatokat és a démonizáló retorikát – de az ilyen alakok mindig a periférián lebegnek. Meg kell magyaráznunk, miért válik a politika most polarizáltabbá.
Az európai politikai közép a második világháború után szerezte meg a dominanciát a választási folyamat felett.
A gazdaság növekedett. A jóléti államot létrehozták. A szakszervezetek magasabb bérekért harcoltak, és néha nyertek is.
Ez a gazdasági fellendülés némi politikai stabilitást teremtett. A műszaki, vezetői és köztisztviselői állások növekedéséhez vezetett. Több fiatal juthatott hozzá a felsőoktatáshoz.
A vezetői osztályok növekedése a marxizmus cáfolatának tűnt.
A Kommunista Kiáltványban Karl Marx és Friedrich Engels amellett érvelt, hogy a kapitalizmus fokozatosan leegyszerűsíti a társadalmi viszonyokat két antagonisztikus osztály – a burzsoázia és a proletariátus – közötti konfliktussá.
De a kapitalista társadalmak összetettebb társadalmi struktúrákat hoztak létre. A középosztály növekedett, és a vezetői társadalmi réteg kiszélesedett.
Sok munkásosztálybeli ember remélte és elvárta, hogy gyermekei oktatásban részesüljenek és jobb életszínvonaluk legyen.
Marxot is kritizálták azért, mert azt sugallta, hogy a munkásosztály egyre inkább elnyomorodik és elszegényedik. De az olyan közszolgáltatások növekedése, mint az egészségügy és az oktatás, valamint a nyugdíjak és a munkanélküli ellátások olyan védőhálót teremtettek, amely megvédte az embereket a nyomortól.
A háború utáni fellendülés és az azon nyugvó viszonylagos politikai stabilitás kivételt jelent a kapitalizmus történetében.
Marx elemzése nyújtja az egyetlen olyan megközelítést, amely képes feltárni a politikai polarizáció gazdasági gyökereit.
Marx amellett érvel, hogy a verseny arra készteti a vállalatokat, hogy másokat kiszorítsanak az üzletből. A hatalom és a vagyon egyre kevesebb kézben összpontosul.
Ma nagy multinacionális vállalatok uralják a globális piacokat. A vagyoni egyenlőtlenség növekedett a fejlett gazdaságokban.
Azok a munkásosztálybeli családokból származó gyermekek, akik egyetemre jártak és szakmai állásokat kaptak egyetemi oktatóként vagy egészségügyi dolgozóként, „proletarizálódással” néznek szembe. Bizonytalan szerződéseik, alacsony bérük és vezetői ellenőrzésük van. Gyakran a szakszervezeti harc élvonalában vannak.
A jóléti állam védőhálója erodálódott.
A politikai polarizációt nem demagóg politikusok okozzák.
Az egyenlőtlenség növekedésében, sokak biztonságának és jólétének erodálódásában, akik középosztálybelinek tartották magukat, és a jóléti állam lerombolásában gyökerezik.
Szóval, ne gyászold a régi rendet. A polarizáció elkerülhetetlen – de a jobboldal győzelme nem az.
A Zöld Párt indítványa tükrözi a palesztin mozgalom elmúlt három évben elért nagyságrendjét
Zack Polanski bóknak veheti, hogy ő és a Zöld Párt a Jeremy Corbyn-féle bánásmódban részesül. Ez azt jelenti, hogy a brit establishment fenyegetésként tekint rájuk. Nem szabad meghátrálnia e nyomás előtt.
A támadás ugyanolyan formát ölt, mint a Corbyn ellen 2015 és 2020 között, a brit Munkáspárt élén folytatott kampány: egyrészt lázas médiatámadás, másrészt a párt jobbszárnya részéről belülről jövő támadások, amelyek mindegyike arra a rágalomra összpontosít, hogy célpontjuk „antiszemita”.
A médiakampány erkölcsi színvonala megvetés alatti. Tony Blair, Irak mészárosa és a milliárdos Donald Trump bizalmasa, Larry Ellison vezeti a rohamot. Kijelenti, hogy a Zöldek „átléptek egy határt” azzal a szemtelenséggel, hogy kijelentették: a cionizmus rasszista. A Telegraph újság új mélypontra jutott azzal, hogy közzétett egy undorító, zöldellenes karikatúrát, amely sérti mind a zsidókat, mind a muszlimokat.
Eközben a zöldek volt vezetői, Caroline Lucas vezetésével – aki soha nem volt megbízható barátja a palesztin ügynek – kihasználták Polanski kudarcát a Holborn and St Pancras-i időközi választáson. Kényelmetlenül érzik magukat amiatt, ahogyan dinamikus, tömeges „öko-populista” pártot formál a Zöldekből, és ki akarják szorítani a vezetésből.
Természetesen ostobaság tagadni, hogy bár a cionista mozgalom a 19. században indult, ma azért létezik, hogy fenntartsa és védelmezze a népirtó, rasszista apartheid államot. Az a tény, hogy a Zöld Párt konferenciája ilyen értelmű indítványt fogadott el, annak a gigantikus tanulási folyamatnak az eredménye, amely 2023. október 7. óta eltelt három évben százmilliókba verte bele ezt az igazságot világszerte.
Polanski eredményei szorosan összefonódnak ezzel a folyamattal. Felismerte, hogy a hatalmas palesztin szolidaritási mozgalom megjelenése és a Keir Starmer vezette munkáspárti kormány kudarca a megélhetési válság kezelésében lehetőséget nyit a Zöldek számára.
Hannah Spencer fölényes győzelme a Zöldeknek a februárban Gorton and Dentonban tartott időközi választáson, valamint a májusban elért helyhatósági előretörésük e stratégia sikerei voltak. Kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy Andy Burnham leváltsa Starmer-t, aki bizonyos sikerrel próbálta újramárkázni a Munkáspártot egy hagyományosabb szociáldemokrata pártként.
Az ebből eredő „Burnham-hatás” a fő oka annak, hogy Polanski elveszítette a Holborn and St Pancras-i választást. A cionizmus = rasszizmus szavazás túl közel volt az időközi választáshoz ahhoz, hogy nagy hatása legyen. De a hónapok óta tartó médiakampány, amely antiszemitaként próbálja megbélyegezni Polanskit – aki maga is zsidó –, valószínűleg igen.
Most az a dolga, hogy megőrizze a hidegvérét és kitartson.
Corbyn bukásának egyik tényezője volt, hogy vezetői csapata hajlamos volt engedményekkel és manőverekkel válaszolni a támadásokra. Ezek védekező pozícióba kényszerítették Corbynt, és demoralizálták támogatóit.
Polanskinak meg kell értenie, hogy az idő az ő oldalán áll. Burnham nagyon valószínűtlenül fogja teljesíteni ígéreteit a jelentős szociális változásról. Ráadásul a palesztin mozgalom olyasmit képvisel, ami nem létezett, amikor Corbyn vezette a Munkáspártot – egy hatalmas, tartós és egyre radikalizálódó szolidaritási erőfeszítést, amely mélyen behatol a brit társadalomba.
Ez erőforrás. Polanski legnagyobb gyengesége a saját pártja – amely történelmileg egy szűk, túlnyomórészt középosztálybeli választási projekt. A Zöldek helyhatósági tanácsokban nyújtott teljesítménye sem sokkal jobb, mint a mainstream pártoké. Európa többi részén pedig a választási sikerek bizonyos foka hozzájárult ahhoz, hogy a zöld pártok korrupt, imperializmuspárti pártokká váljanak – lásd a cionizmus rasszizmus szavazás elítélését.
Eddig Polanski kitérően, lavírozva és óvatoskodva kezelte azt, amit a hétfői Guardianban „tökéletlen indítványnak” nevez. De nem kapitulált, ezt írva: „lényege összhangban van az én értelmezésemmel a cionizmusról mint a palesztinok kitelepítését és népirtását alátámasztó ideológiáról”.
Mindazonáltal harcolnia kell majd a Zöldek megváltoztatásáért, hogy a párt azon mozgalom valódi tükörképévé váljon, amely lehetővé tette sikereiket. És annak a mozgalomnak is szüksége van egy erős és független forradalmi baloldalra, amely a társadalom valódi átalakulásáért harcolhat.
Amikor elsüllyed a Titanic, megjelennek a harsány megmentők, azok, akik kiabálva biztosítják, hogy a megváltás abban áll, hogy követjük őket, azok, akik szidalmazva mutogatnak az állítólagos bűnösökre, de soha nem érvelnek és nem magyaráznak. A megoldás ők maguk, az ő megalkuvást nem ismerő, erőszakos patriarchális tekintélyelvűségük, amely csak parancsokat osztogatni képes, előmozdítva a kiválasztottak egyéni megváltását, és megvetve a lassúakat és azokat, akik egyszerűen csak kételkednek.
Amikor elsüllyed a Titanic, a legkevésbé sincs értelme a hibás hajót építő kapitalistákat hibáztatni (bármennyire is bűnösek), sem a kapitányt, aki a legnagyobb veszély pillanatában figyelmetlen vagy részeg volt. A racionális és pozitivista elemzés semmire sem vezet, mert nem kínál konkrét utakat a közelgő kollektív halál elkerülésére. Ezekben a pillanatokban mindig az autoriter próféták győznek, még akkor is, ha beavatkozásuk állítólag irracionális és fanatizmussal átitatott.
A világrendszer süllyedőben van. Nos, a nagyhatalmak süllyesztik el, amelyek más nagyhatalmak ellen harcolnak a globális elsőbbségért. Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, az Európai Unió, és a regionális hegemóniára pályázó hatalmak kis légiója, mint Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, India, Brazília, Dél-Afrika, Pakisztán, Japán és még néhány.
Amikor a világhajó süllyed, ahogy Fernand Braudel rámutatott, az a pillanat, amikor láthatóvá válnak az építmény gyenge pontjai. „A hajótörés mindig a legjelentőségteljesebb pillanat; sokkal jelentőségteljesebbek még az élet mély struktúráinál is a töréspontjai, hirtelen és lassú romlása ellentmondásos nyomások hatására” – írta a Történelem és társadalomtudományok című művében.
De vigyázat: van egy gyenge, vak pont, amelyet nem akarunk látni: a mi politikai kultúránk is süllyedőben van; mutatja a határait, a „töréspontjait”, a bölcs szavaival élve. A fő ok véleményem szerint a vak bizalom az államban, a kormányzókban, a jogok politikáiban, a törvények és beszédek értékében. Vagyis mindabban, ami semmi mást nem fog elérni, csak elaltatja a tömegeket mesékkel. „Az ember bölcsőjét mesékkel ringatják. Az ember szorongó kiáltásait mesékkel fojtják el” – verselte León Felipe. Összefoglalva: törvények és szociális programok.
A baloldalak mesterei a mesemondás művészetének, abban, hogy elhiggyék és elhitessék követőikkel. Eközben a Bolsonarók kiutakat kínálnak, megmutatják, hol vannak az ajtók, még ha a mélységbe is vezetnek.
Ebben a megmentők és fanatikus próféták építésében több áramlat találkozik: a katonai diktatúrák örököseitől (beleértve a választási diktatúrákat) a bűnözőkig és maffiózókig, amelyeket kapitalistaként foglalhatunk össze. Mert ez a valóban létező kapitalizmus, a drog-, fegyver- és gyógyszermaffiáké, amelyekhez hozzá kell adni a bibliák maffiáit, az evangélikusokat és neopünkösdista mozgalmakat.
Itt meg kell állni. Az El País újság nemrégiben megjelent cikke a bolsonarizmust „erkölcsi pánik, evangélikus düh és kultúrháború” összegeként foglalja össze. Igaz, de meg kell kérdezni, miért követ több millió brazil – vagy bármely más nemzetiségű – fanatikus prófétákat; miért választanak szegény és favellákban élő nők egy erőszakos macsót, aki megveti őket.
A cikkíró nagyon világosan mondja: „a társadalmi változás motorját a szegény fekete nő testesíti meg, akinek a vallási közösség hatékonyabb segítőhálózatot kínál, mint az állam. Az a brazil nő, akit a férje nem bántalmaz, mióta felhagyott az alkohollal, aki az Írásokból tanult meg olvasni, vagy aki gyermekei gitáróráit biztonságos alternatívaként látja azokra az utcákra, ahol a bűnözés könnyű pénzt és státuszt kínál” (El País, 2026.09.27.).
Ezek az okok, amiért követik a fanatikusokat. Nem a baloldal által gondolt ideológiai opciók. A hajótörés pillanatában a népeknek kollektív mentőövekre van szükségük, és az egyetlenek, amelyeket ismerünk, amikor az államhajók hánykolódnak, az autonómiáknak neveztetnek. Nincs más. Amikor összeomlik São Paulo, Mexikóváros, Lima és sok más, a fentlévők helikoptereken, repülőgépeken és fegyveres bandák által védett karavánokon menekülnek el.
A lentiek, azok, akiket a fentiek a Titanic rakterébe zártak, mert nem jutott elég mentőcsónak, elítéltek lesznek. Kivéve, ha mostantól elkezdik építeni az autonómiákat, a legkülönfélébb típusúakat. Vannak tanítóink, akik ezt az utat tanítják nekünk, mert már csinálják, mert „a zapatisták metaelmélete a mi gyakorlatunk” (Galeano alparancsnok), és annak nincs szüksége beszédekre.
A baloldalak nem tudnak a Titanic-államon túlra menni sok okból. Többek között azért, mert nem tudják kísérni a föld színének népeit anélkül, hogy ne akarnák vezetni őket.
Mit látsz, amikor Gáza romjaira nézel? Katasztrófát? Tömegsírt? Donald Trump és cimborái Gázát egy ingatlanügynök álmaként látják, amely a gazdagok zárt paradicsomaként támad fel.
Naomi Klein és Astra Taylor új könyve, az End Times Fascism (Végidők fasizmusa) azon szélsőjobboldali politikusok és főnökök hálózatait tárja fel, akik a katasztrófákból és a klímakatasztrófából akarnak profitálni.
„A világ leghatalmasabb emberei a világ végére készülnek, egy végre, amelyet maguk gyorsítanak őrült módon” – írják. Nemcsak hogy nem építenek bárkákat – mindent megtesznek, hogy árvizet okozzanak.
A végidők fasizmusa különálló, de egymást átfedő áramlatokból áll.
Vannak messianisztikus vezetők, akik minden katasztrófát Krisztus második eljövetelének jeleként ünnepelnek. És vannak technológiai óriások, amelyek adatközpontjai fokozzák a klímakatasztrófát, miközben a bunkerekbe vagy az űrbe való menekülésüket tervezik.
Azok, akik a végidőkre készülnek, a „prepperek”, nemzetállamokat akarnak megtisztított bunkerekké alakítani azáltal, hogy bezárják, majd kidobják azokat, akiket valószínűtlennek tartanak, hogy túlélik a közelgő apokalipszist.
A könyv fő témája a fasizmus változó természete. A szerzők érvelése szerint nem az 1930-as évek fasizmusának visszatérését látjuk, hanem annak folytatását.
Klein és Taylor azzal érvelnek, hogy az 1930-as évek fasizmusát általában a társadalommal való olyan egyedülállóan szörnyű szakításként ábrázolják, hogy bármilyen történelmi összehasonlítás megsérti a halottakat.
És elismerik, hogy ezt az értelmezést azok is megkérdőjelezték, akik folytonosságot látnak a Holokauszt, a gyarmati népirtások és az Egyesült Államok déli részén végrehajtott tömeges lincselések között.
A fasizmust olyan visszatérő tendenciaként írják le, amely akkor kerül előtérbe, amikor az elitek fenyegetve érzik magukat. „A fasizmus” – írják – „a kapitalizmus, amely kiöltötte a fogait.”
Donald Trump, Netanjahu és Putyin nem „rosszabbak”, mint Mussolini, Hitler és Franco – de a világ most veszélyesebb, és a fegyvereik halálosabbak.
Ennek a fasizmusról szóló elemzésnek számos veszélye van. Soha nem szabad elfelejtenünk a kapitalizmushoz és az imperializmushoz kapcsolódó számos borzalmat.
De az 1930-as évek fasizmusa valóban szakítást jelentett a „normális” kapitalizmussal. A Holokauszt – milliók faji alapú és iparosított meggyilkolása – egyedülálló esemény volt.
A szélsőjobboldali rezsimek ma szörnyű visszaéléseket követnek el a társadalom ellen, és a technológiai főnökök klímakatasztrófát szabadítanak el. De a fasizmus több, mint szörnyű, jobboldali kormányok.
A fasizmus magában foglalja egy olyan tömegmozgalom mozgósítását, amely képes fizikailag megfélemlíteni minden ellenzéket, és elűzni őket az utcákról.
És magában foglalja minden demokratikus intézmény és nem fasiszta szervezet megsemmisítését. Az Egyesült Államokban az ICE ügynökei gyilkosok és rasszisták – és sokan valódi fasiszták. De az ICE egy kormányzati ügynökség, nem pedig az állam ellenőrzésén kívül eső fasiszta milícia.
A fasizmusnak ez a zavaros értelmezése ellenére az End Times Fascism mélyen nyugtalanító és tényszerű leleplezése azoknak az eszméknek és hálózatoknak, amelyek a szélsőjobboldalt fenntartják.
A vallási fanatikusok minden új katasztrófát üdvözlő jelként látnak arra, hogy belépünk „a végidőkbe”. Közös hangot találnak a szekuláris demagógokkal, akik dicső, virágzó jövőt ígérnek jelenünk romjain.
A borzalom, a tömeges halál, az Armageddon csatája és az új Jeruzsálem felépítése a kiválasztott kevesek számára marginális elemek minden nagyobb vallásban.
De amikor az Armageddon történetét egy Donald Trump agyába ültetik, akinek remegő ujja van a nukleáris gombon, az más arányokat ölt.
Végül is Trump könnyedén fenyegette meg Iránt, mondván: „egy egész civilizáció fog meghalni ma éjjel.”
A nagyvállalatok és a szélsőjobboldali politikusok pénzt csinálnak ebből az állandó felfordulás új világából. Alex Karp, a Palantir főnöke azt mondja, hogy cége „a rossz időknek épült, és a rossz idők erős pénzügyeket jelentenek.”
Az olyan politikusok, mint Trump és Benjamin Netanyahu, bármik is a hiedelmeik, vagy éppen azok hiánya, a messianisztikus vallás erejét akarják saját céljaikra csatornázni.
A messianisztikus szélhámosok nem egyszerűen nyomást akarnak gyakorolni a kormányokra – ők maguk váltak a kormánnyá.
Az apokaliptikus vallás és az államhatalom e fúziójának példája Ben Gvir felemelkedése és útja a fanatikus perifériáról Izrael nemzetbiztonsági minisztériumáig.
Gvir azt mondja, hogy a vallási prédikátoroknak nem a világ tűzoltóinak kell lenniük, hanem gyújtogatóknak.
Az Iránra bombákat zúdító amerikai erőknek parancsnokaik azt mondták, hogy ez Isten tervének része, és Jézus Krisztus visszatérése küszöbön áll.
A katasztrófák már nem az irányváltás jelei, hanem üdvözlő jelek arra, hogy közelednek a végidők. Az Armageddonra vágyók között van számos legfontosabb technológiai báró.
A Palantir evangélikus főnöke, Peter Thiel protezsáltjai most a Trump-kormányzatban vannak. Közülük a legkiemelkedőbb JD Vance alelnök.
A „tech bros” csak 2024-ben hagyták el a demokratákat Trump MAGA-projektjéért. Klein és Taylor érvelése szerint nem pusztán egyéni okokból karolták fel Trump-ot, hanem az AI-technológia természete miatt, amely erre késztette őket.
Az AI hatalmas mennyiségű villamos energiát, vagyont és személyes adatot igényel – és hogy ezt megszerezze, kormányzati támogatásra van szüksége. Trump elnökségét arra tette fel, hogy az Egyesült Államok megnyeri a Kínával vívott AI-versenyt, a technológiai infrastruktúra népszerűtlensége ellenére.
Boxtown, egy fekete közösség Memphisben, Martin Luther King által vezetett történelmi csaták helyszíne. Most az Elon Musk szupercomputerének, a Colossus 1-nek a helyszíne. De a helyi közösségek szervezkednek Musk tervei ellen.
És nem csak az olyan városok lakói, mint Boxtown, ellenállnak az adatközpontoknak. Trump nem tudta meggyőzni bázisát arról, hogy érdekük fűződik a világ végéhez.
Aztán ott vannak a világ végére készülő politikusok. A „milliárdos prepperek” között van Musk a SpaceX-szel, és Mark Zuckerberg, aki egy 300 millió dolláros, földalatti óvóhellyel rendelkező komplexumot épít.
Ez a „prepping” táplálja a természeti erőforrásokért folyó agresszív globális versengést, a „nemzetállam szintjén történő túlméretezett preppinget”.
És természetesen a migrációval szembeni ellenséges klímát. A Nagy Felcserélés Elmélete ma a Fehér Ház külpolitikájának központi eleme.
És a határok megerősítésére irányuló törekvés átfedésben van a nők testének rendőri ellenőrzésével. Musk a születési ráta apokalipsziséről és a nyugati társadalom pusztulásáról posztol.
A végidők fasisztái hatalmasak, de még a szélsőjobboldalon is kisebbségben vannak – nyugtatnak meg minket a szerzők. Legyőzhetők, de csak akkor, ha nem várunk, hogy közvetlenül szembeszálljunk velük.
A könyv leggyengébb eleme azonban az, amikor Klein és Taylor arról beszélnek, milyen lehet ez a szembeszállás. Inspirációt merítenek New York polgármesterének, Zohran Mamdaninak a sikereiből.
A megválasztása inspiráló volt. És ha győzelme a demokratikus szocialista győzelmek lavináját indítaná el, az bizonyosan kifejezné a szélsőjobboldallal szembeni népszerű ellenszenvet.
De ahogy a könyv már megmutatta, a szélsőjobboldali politikusok és a milliárdosok szilárdan markukban tartják a gazdasági, politikai és katonai hatalom karjait.
A szocialista politikusoknak tömeges mozgósításra lesz szükségük az egyetemeken, az utcákon és a munkahelyeken, hogy esélyük legyen ellenük.
Klein és Taylor az idei év eleji Minneapolis-i ICE-ellenes mozgósításokat is egy új politika példájaként említik, amely „egy tág, nyitott karú szomszédságérzésben gyökerezik”. Bizonyosan, a minneapolisi felkelés a közösségi szellemről szólt, de arról is, hogy ezt a szellemet a gyilkos, államilag támogatott banditákkal való militáns szembeszállásra használják.
Elemzésükből hiányzik az osztálydinamika bármilyen érzékelése is, amely olyan társadalmi erőt hoz létre, amely képes kihívást intézni a végidők fasisztáihoz.
A szervezett munkásosztály potenciális ereje nem szerepel a könyvben.
Klein és Taylor hivatkoznak az antifasiszta, antikapitalista aktivizmus radikálisabb hagyományára, amelyet Walter Benjamin marxista teoretikus „az elnyomottak hagyományaként” írt le.
Ez a hagyomány a tömegek felkelése az alávetés ellen és a világ megváltoztatásáért.
Erre van szükségünk ma a végidők fasisztáinak legyőzéséhez.
Szomorúsággal értesült frakciónk Barbara Spinelli, a Baloldal egykori európai parlamenti képviselőjének haláláról.
Barbara Spinelli, Altiero Spinelli lánya, a La Repubblica újság egyik alapítója és a baloldal európai meghatározó alakja volt. Emlékezni fogunk elkötelezettségére az egyenlőség és a társadalmi igazságosság mellett, valamint azon megszorító és neoliberális politikák elleni fellépésére, amelyek átformálják az európai projektet.
A Baloldal képviselőcsoportja mély tisztelettel és hálával őrzi örökségét rendkívüli szellemi nagysága, tisztánlátása és egy másik Európa iránti rendíthetetlen elkötelezettsége előtt.
Őszinte részvétünket fejezzük ki családjának és szeretteinek.
Az ügyészség csapott le minap egy szolgáltatóra, aki sötétlátóteres vércseppanalízist végzett – írja a 24.hu.
De mi is ez a módszer?
Az alternatív gyógyászat egyik látványos diagnosztikai módszere a sötétlátóteres vércseppanalízis. A vizsgálat során egy apró vércseppet helyeznek egy tárgylemezre, majd sötétlátóteres mikroszkóppal megmutatják a páciensnek, hogyan „néz ki” a vére. A felvételeken gyakran különösnek tűnő vörösvérsejtek, összecsapódások, fonalas vagy szemcsés struktúrák láthatók.
A módszer különösen meggyőző lehet annak, aki nem járatos a mikroszkópiában. A probléma azonban nem maga a mikroszkóp. A sötétlátóteres mikroszkópia valódi, régóta ismert képalkotó technika. A gond az, amikor a látott, többnyire nem specifikus jelenségekből olyan betegségekre vagy szervezeti állapotokra következtetnek, amelyek diagnosztizálására a módszert nem validálták.
Mit lehet valóban látni?
Egy vérkenet vagy friss vércsepp mikroszkópos képe valóban tartalmaz információt. Láthatók például a vörösvérsejtek, a fehérvérsejtek és különböző sejttani jelenségek. A vörösvérsejtek alakja, mérete és egymáshoz viszonyított elhelyezkedése bizonyos körülmények között valóban hordozhat diagnosztikai információt.
A klinikai laboratóriumi diagnosztika azonban nem úgy működik, hogy valaki ránéz egy mikroszkópos képre, majd felsorolja, milyen betegségekben szenvedünk. A vérsejtek értékelése szabványosított eljárásokkal, megfelelően előkészített mintából, képzett szakemberek által történik, és az eredményeket más laboratóriumi és klinikai adatokkal együtt értelmezik.
A friss, festetlen vércsepp ezzel szemben rengeteg olyan optikai jelenséget produkálhat, amely első látásra kórosnak tűnik, miközben önmagában semmilyen betegséget nem bizonyít.
A „vérből minden látszik” tévhit
A sötétlátóteres vércseppanalízis reklámjaiban gyakran találkozni olyan állításokkal, hogy a vizsgálat kimutatja például a vitamin- és ásványianyag-hiányt, a „méreganyagokat”, a gombás fertőzéseket, a parazitákat, a bélrendszer állapotát, az immunrendszer gyengeségét, a szervezet elsavasodását vagy akár a különböző szervek működési zavarait.
Ezeket azonban nem lehet pusztán abból megállapítani, hogy hogyan néz ki egy friss vércsepp a mikroszkóp alatt.
Vegyük például a vörösvérsejtek összecsapódását. Az úgynevezett rouleaux-képződés, amikor a vörösvérsejtek pénztekercshez hasonlóan egymás mellé rendeződnek, valódi mikroszkópos jelenség. Bizonyos betegségekben gyakrabban fordulhat elő, de önmagában nem jelenti azt, hogy az illetőnek „sűrű a vére”, „rossz a keringése”, „elsavasodott a szervezete”, vagy éppen „méreganyagok vannak a vérében”.
Ugyanez igaz számos más látványos jelenségre is.
A látvány nem azonos a diagnózissal
A módszer egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy rendkívül könnyű olyan következtetéseket levonni egy látványos képből, amelyeket az adott kép valójában nem támaszt alá.
A páciens előtt megjelenik egy nagyított, mozgó kép a saját véréről, a vizsgáló pedig megmutatja a különböző „elváltozásokat”. Ez nagyon erős pszichológiai hatással járhat. Ha valaki azt hallja, hogy „nézze, itt gombafonalak vannak”, „ez a sejtek összetapadása a bélrendszer problémáját mutatja”, vagy „ezek a salakanyagok”, könnyű azt gondolni, hogy a saját szemünkkel láttuk a betegséget.
Csakhogy a mikroszkópos kép értelmezése nem szabad asszociáció. Ahhoz, hogy egy diagnosztikai módszer megbízhatónak számítson, bizonyítani kell, hogy a módszer eredménye összefügg azzal a betegséggel, amelyet állítólag felismer. Meg kell határozni többek között a módszer érzékenységét, specificitását, a téves pozitív és téves negatív eredmények arányát, és ezeket megfelelő vizsgálatokban reprodukálni kell.
A sötétlátóteres „vérdiagnosztika” széles körű alternatív felhasználására ilyen bizonyítékok nem állnak rendelkezésre.
Miért veszélyes?
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy legfeljebb egy ártalmatlan alternatív vizsgálatról van szó. A probléma akkor kezdődik, amikor a vizsgálat eredménye alapján valakit betegnek nyilvánítanak, étrend-kiegészítőket, „méregtelenítő” kúrákat vagy más kezeléseket adnak neki, illetve amikor emiatt valódi orvosi vizsgálatokat hagy el.
Szintén problémás, ha az „orvos” erre olyan gyógymódokat javasol, amelyben üzletileg érdekelt. (Pl. saját maga forgalmaz étrendkiegészítőket, vitaminokat).
Különösen problémás lehet, ha egy valódi betegség felismerése késik, mert a páciens azt hiszi, hogy már rendelkezik egy „teljes vérdiagnózissal”.
A megfelelő laboratóriumi vizsgálatok ezzel szemben konkrét kérdésekre adnak választ. Ha például vérszegénység merül fel, vérképet nézünk. Ha vashiány gyanúja áll fenn, megfelelő laborparamétereket vizsgálunk. Fertőzés gyanúja esetén a kórokozótól és a betegségtől függő mikrobiológiai vizsgálat szükséges. Vitaminhiány gyanújánál pedig az adott vitamin vagy annak megfelelő biomarkere mérhető.
A mikroszkóp nem hazudik – de az értelmezés igen
Talán ez a legfontosabb különbség.
A sötétlátóteres mikroszkóp valódi műszer. A vércseppben valódi sejtek és valódi fizikai jelenségek láthatók. Ettől azonban még nem lesz tudományosan megalapozott az a módszer, amely ezekből a jelenségekből tetszőleges betegségeket próbál diagnosztizálni.
A probléma tehát nem az, hogy „nem látszik semmi”. Éppen ellenkezőleg: látszik valami, csak abból sokkal kevesebb következtetés vonható le, mint amennyit a vizsgálat egyes alkalmazói állítanak.
Ezért ha valaki egy sötétlátóteres vércseppanalízis alapján konkrét betegséget, hiányállapotot vagy „toxinterhelést” állapít meg, érdemes feltenni az egyszerű kérdést: milyen validált laboratóriumi vagy klinikai vizsgálattal igazolható ez az állítás?
Ha erre nincs megfelelő válasz, akkor nem diagnózisról, hanem egy látványos kép túlértelmezéséről van szó.
És persze a szélsőjobb
A sötétlátóteres vércseppanalízist szívesen reklámozzák azok a szélsőjobboldallal kapcsolatban lévő kuruzslók, akik egyben oltástagadók is. Természetesen elsősorban ez a pénzről szól. Ezek a vizsgálatok ugyanis minimális anyagfelhasználással járnak és ötszámjegyű összegekért lehet árulni őket a laikusoknak. Majd a „diagnózisok” feltárása után saját üzleti érdekeltségükbe tartozó gyógymódokat ajánlanak. Nem kis összegekért előadásokat tartanak azon híveiknek, akik elhiszik, hogy ők afféle kitaszítottak, akiket elnyom a hivatalos tudomány. A Mi Hazánk parlamenti pártként nyíltan támogatja ezeket a kuruzslókat.
További átverések
Íriszdiagnosztika (iridológia) – a szem szivárványhártyájából állítólag a teljes szervezet állapota leolvasható.
Biorezonancia – elektromágneses „rezgések” alapján állítólag betegségek és hiányállapotok mutathatók ki vagy kezelhetők.
Vega-teszt / elektroakupunktúrás diagnosztika – a bőr elektromos ellenállásából következtetnek betegségekre, allergiákra, hiányokra.
MORA-terápia – különböző „rezgések” mérésére és korrigálására épülő, tudományosan nem igazolt módszer.
„Nyelvdiagnosztika” túlértelmezett változatai – a nyelv megjelenéséből szisztematikus szervi betegségeket állapítanak meg megfelelő diagnosztikai bizonyíték nélkül.
Pszichokineziológia / kineziológiai tesztelés – izomerőből vagy izomreakcióból következtetnek allergiákra, lelki problémákra, tápanyaghiányokra stb.
Hajanalízis „komplex állapotfelmérésként” – a haj ásványianyag-tartalmából mindenféle betegséget vagy „toxinterhelést” diagnosztizálnak.
„Salakanyag-/méreganyag-vizsgálatok” – nem definiált „toxinok” jelenlétének állítólagos kimutatása nem validált módszerekkel.
Alkalikus/„elsavasodás” diagnosztika – a szervezet általános „elsavasodásának” állítása, amelyet például vizeletből vagy nyálból próbálnak levezetni.
Ételintolerancia-tesztek – élelmiszerek egész sorának „intoleranciáját” állapítják meg validált allergológiai/gasztroenterológiai vizsgálatok helyett.
„Gombateszt” alternatív módszerekkel – például mikroszkópos vagy biorezonanciás vizsgálat alapján Candida-túlszaporodás megállapítása.
„Parazita-teszt” nem validált módszerekkel – ahol a vér vagy más minta általános mikroszkópos képéből állapítanak meg parazitafertőzést.
Homeopátiás diagnosztika és kezelés – a homeopátiás elvek alapján történő állapotfelmérés és kezelés.
„Frekvenciaterápia” – betegségek állítólagos frekvenciáinak mérésével vagy azok „kioltásával”.
Quantum/kvantumdiagnosztika – a „kvantum” kifejezést használó, de valódi kvantumfizikai mérésre nem épülő állapotfelmérések.
Elektromos testszkenneres „teljes diagnosztika” – egyetlen készülékkel állítólag több száz betegség, vitaminhiány és szervi probléma kimutatása.
Auradiagnosztika – az állítólagos aura színéből vagy alakjából betegségek megállapítása.
Talp-/lábdiagnosztika – amikor a talp meghatározott területeinek állapotából konkrét belső szervi betegségeket diagnosztizálnak.
„Detox” diagnosztika és kezelés – például lábfürdővel, tapaszokkal vagy egyéb módszerekkel állítólagos „méreganyagok” eltávolítása.
Ha valami mégis használ…
Az vagy a véletlen műve vagy placebohatás. Sok esetben a páciens állapota a kezelés/diagnosztika nélkül is javult volna. Még kézenfekvőbb magyarázat az egészségtudatosság: azok az emberek, akik alternatív medicinához nyúlnak, egészségesebben is táplálkoznak, többet mozognak, igazi orvosoknál is megfordulnak, jobban figyelnek a testükre stb.
Mikor az „oszd meg és uralkodj” elvét halljuk, sokunknak a Római Birodalom dereng fel szemei előtt, pedig már jóval azelőtt, a törzsi társadalmakban jelen volt.
A törzsek olykor egymással szövetkeztek, olykor egymás ellen. De rengetegszer olyan viszályt gerjesztettek a többiek között, amelyből ők jöttek ki végül – nevető harmadikként – győztesen.
Az „oszd meg és uralkodj” elv éppúgy a mai kizsákmányoló társadalom alapvető szervező preferenciája is, mint ezer évekkel ezelőtt.
Épp ezért, amikor demagóg populista politikusok cukiskodnak (Tisza párt) – ráadásul 1848 kapcsán, kicsit felmerül a képmutatás gyanúja.
„Lehet vitatkozni úgy, hogy közben nem kérdőjelezzük meg a másik ember magyarságát, hogy nem nevezünk rovarnak egyetlen magyar embert sem. Lehet másképp látni a világot úgy, hogy közben ugyanazon zászló alatt állunk, például ma, október 6-án” – mondta a miniszterelnök.
A populizmust könnyű felismerni, amikor az igazság szétválik a valóságtól. A miniszterelnöknek ugyanis minden szava szentül igaz, csak éppen nem ez történik és nem ezirányba mennek a dolgok. Egy extrém rablókapitalista gazdaságot építünk, amelynek alapeleme a társadalom mindennemű megosztása, amelynek elsőrendű eszköze az olasz marxista teoretikus és osztályharcos Antonio Gramsci által megénekelt kulturális hegemónia, amelyet a jobboldal (szélsőjobboldal) egy ócska kultúrkampf szintjére redukált. Totális propaganda szolgálja ezt a megosztottságot.
„Lehet másképp látni a világot” – hirdeti a miniszterelnök. A probléma csupán, hogy például a menekült embertársaink meghalni hagyása, ezen emberek veszélyes országokba való deportálása, az ellenük folytatott fasiszta propaganda NEM másik világlátás, hanem ocsmány bűncselekmény. És nem csak az ő meghalni hagyásuk és magára hagyásuk bűncselekmény, hanem az a méreg, amit ezzel a gyűlöletideológiával elhintettek a társadalomban, és amellyel ma már teljesen normává vált rasszistává válni… meg homofóbbá, meg antikommunistává, nőgyűlölővé, a gyengék degradálójává és persze sérülten egoista embertípussá, amely verbálisan végletekig erőszakos a közösségi média poklának sötét bugyraiban, a nemdigitális való világban azonban gyáva.
Ez a méreg az egyik legfőbb akadálya a saját érdekeiért kiálló munkásosztály megszervezésének. Így válik a fasisztoid szélsőjobbos kultúrkampf a tőke legjobb szolgálójává, ezért támogatják ezeket a hangokat mindenféle eszközzel: a kulturális alapoktól az illegális finanszírozásig mindennel.
Azzal a fasiszta propagandával, amit elhintenek az emberek között, nem lehet „egy zászló alatt látni a világot.”
Az a zászló ugyanis a trikolór, valahol mindenhol azon forradalmi zászló archetípusa, amely a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszót jelképezi. (Bár tény, hogy a köztudatban más dolgokat akartak a színekre ráaggatni).
Hol van a kapitalista társadalomban szabadság, amikor munka nélkül kvázi halálra vagy ítélve?
Hol van a kapitalizmusban egyenlőség, amikor milliárdos bűnözők pitiáner „munkával”, örökséggel, átveréssel és embertömegek kizsákmányolásával olyan vagyonra tehetnek szert, mint az átlagember több ezer év alatt sem.
Hol van a kapitalizmusban az a testvériség, amelyet minden eszközzel próbálnak kiirtani?
Hol vannak meg ezen értékek a politika szintjén?
Mert mi itt lenn, az emberek szintjén próbálunk törődni egymással; adunk a terményünkből a szomszédainknak; megvendégeljük barátainkat; adakozunk rászorulóknak; megállunk a sérültek mellett; elengedjük a mentőt; beugrunk a tóba kimenteni idegeneket; egy cicáért képesek vagyunk felmászni egy veszélyes fára… Erre jön a kizsákmányoló osztály politikai lakája és puszta demagógiából elkezd nemzeti egységről beszélni, elítélve a verbális erőszakot, amelyet a NER során (és után) személyesen alkalmaztak és amelyben profik. Elrontják ezen pozitív társadalmi élményeinket, egymásnak ugrasztanak, gyanakvóvá tesznek, bizalmatlanná formálnak, individualista egoizmussal, előítéletekkel és gyűlölettel tömnek. Aztán cukiskodást hirdetnek. Az történik, hogy a társadalmi béke törésponttá vált a demagóg populista közbeszédben, és annak mentén próbálják megosztani a társadalmat!
És megsúgjuk! A megosztottsággal semmi baj nincs. A szeretetnek le kell győznie a gyűlöletet, a szolidaritásnak az egoizmust, a békének a versenyt, a nyugalomnak a feszültséget, a jónak a rosszt. De amíg a parlamenti politika minden egyes résztvevője ennek rossz oldalán áll…?
Majd akkor fogunk 10 millióan menni egyfelé, ha nem kell a tőkés igát is húzni magunk után.
Flávio Bolsonaro meglepő győzelme sokakat megrázott. Pártja jelentős győzelmeket aratott a Szenátusban, a Képviselőházban és az állami kormányzói posztokért folyó versenyben is. Azt azonban még nem tudni, hogy Lula képes lesz-e visszatérni október 25-én.
Október 4-én több mint 150 millió brazilt szólítottak az urnákhoz, hogy megválasszák elnöküket, képviselőiket és kormányzóikat, valamint lecseréljék a szenátorok többségét. A választások sokak számára nagy meglepetést hoztak. Bár a közvélemény-kutatások a hivatalban lévő elnök, a progresszív Luiz Inácio „Lula” da Silva előnyét mutatták, a szélsőjobboldali szenátor, Flávio Bolsonaro szerezte meg az első helyet. Flávio annak a volt elnöknek, Jair Bolsonarónak a fia, aki jelenleg 27 éves börtönbüntetését tölti, mert 2022-ben részt vett egy Lula elleni puccskísérletben.
A végleges összesítés szerint Bolsonaro a szavazatok 47,03%-át (56 millió szavazat), míg Lula 45,16%-át (közel 54 millió szavazat) kapta. Így Bolsonaro előnye alig több mint 2 millió szavazat. A harmadik helyen Augusto Cury áll, 2,89%-kal. Őt Renan Santos és Ronaldo Caiado követi 2,24%-kal, illetve 2,18%-kal. A többi jelölt kevesebb mint 0,3%-ot kapott.
Ha megnézzük, hogyan szavaztak az ország különböző régiói, világossá válik az ország északi és déli része közötti politikai megosztottság. Az északi régió (beleértve az olyan államokat, mint Amazonas, Pará, Amapá, Maranhão, Piauí, Bahia, Sergipe, Alagoas, Pernambuco, Paraíba és Rio Grande do Norte) támogatta az állam folyamatos jelenlétét és a Lula által javasolt jóléti politikákat.
A déli országrész viszont – beleértve az északi Roraima államot is – egyértelműen Bolsonaro neoliberális és Trump-barát programja mellé állt: Acre, Rondônia, Mato Grosso, Tocantins, Goiás, Mato Grosso do Sul, Minas Gerais, Espírito Santo, Rio de Janeiro, Paraná, Santa Catarina és Rio Grande do Sul Bolsonarára szavazott.
A szélsőjobboldali, Liberális Párthoz (PL) tartozó szenátor az X-oldalán azt írta: „Együtt felépítünk egy új Brazíliát. A jólét Brazíliáját! Holnap az urnák elé álltok, és megválasztjátok országunk jövőjét, gyermekeink, e generáció és a következő generáció jövőjét. A változás a kezetekben van. Brazília győzni fog!”
A Munkáspárt (PT) elnöke és jelöltje pedig így nyilatkozott: „Az eredmény gyakran váratlan. Soha nem kapod meg mindazt, amit szeretnél.” Lula azonban, aki több tucat politikai csatát vívott már meg, hozzátette: „[A második forduló] az az idő, amikor meg kell mutatnunk Brazília mai valódi képét, és azt a Brazíliát, amelyet szeretnénk.”
A győzelem biztosításához Bolsonaro abban bízik, hogy meg tudja nyerni azoknak a jelölteknek a szavazatait, akik a két döntős mögött végeztek – akiknek többsége kétségtelenül jobboldali ideológiát vall. Lula azonban még mindig fordíthat a helyzeten, ha sikerül kialakítania a megfelelő szövetségeket, és megnyernie az érvénytelen szavazatot leadókat (mintegy 3%), valamint azokat, akik tartózkodtak, ami a teljes választói kör 21,08%-át teszi ki.
Szenátus, képviselőház és kormányzók
És bár Lula optimizmusát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az október 25-én tartandó elnökválasztási második fordulóban fordíthat az eredményen, Brazília politikai valósága megváltozott. Bolsonaro PL pártja meg tudta duplázni szenátorainak számát: a megválasztandó 54 helyből 19-et nyert meg a összesen 81 szenátor közül. Közöttük a volt elnök közvetlen családtagjai, például Michelle Bolsonaro és Carlos Bolsonaro is mandátumot szereztek. Összességében a PL a Szenátus több mint egyharmadát fogja birtokolni, míg Lula PT-je 9 helyet szerez.
Ez az intézmény különösen fontos, mert ez hagyja jóvá vagy utasítja el a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (az ország legfelsőbb bírósága) azon bíráit, akiket az elnök nevez ki. Ez jelentős ideológiai befolyást ad Bolsonarónak, aki azt állítja, hogy édesapját a politikai hatalmak és egy elfogult igazságszolgáltatás közötti összeesküvés miatt tartják fogva.
A 513 tagú Képviselőház választásain a Bolsonaro-tábor szintén jelentős győzelmet aratott. A szavazatok 100%-ának összesítése után a PL 121 helyet szerzett, míg a Brazil Remény Szövetség koalíció (amely magában foglalja Lula PT-jét, a Zöld Pártot és a Kommunista Pártot) 88 helyet nyert.
A mandátumok elosztásának módszere miatt azonban Brazíliában a Képviselőházban számos politikai erő képviselteti magát. Így a Progresszív Unió 87 helyet szerzett, a Szociáldemokrata Párt 43-at, a Republikánusok 41-et, a Brazil Demokratikus Mozgalom 36-ot, a Podemos 27-et, a PSOL 15-öt, valamint a Brazil Szocialista Párt és mások.
Így míg a jobboldal rendelkezik a számszerű többség biztosításához szükséges mandátumokkal a Képviselőházban, szembe kell néznie mélyen gyökerező és történelmi belső ellentmondásokkal, amelyek megnehezíthetik egy esetleges Bolsonaro-elnökséget. Hasonlóképpen, ha Lula győzni tud a második fordulóban, egy rendkívül összetett Szenátussal és Képviselőházzal kell szembenéznie, amelyek potenciálisan ellene fordulhatnak.
A kormányzóválasztásokon szintén a PL a legnagyobb nyertes. A 27 államból a Liberális Párt eddig hatot nyert meg, míg a PT, a Szociáldemokrata Párt, a PP és a Republikánusok egyaránt hármat-hármat. Más államokban második fordulóban kell megválasztani a kormányzókat.
A legtöbbet emlegetett eredmény Tarcísio de Freitas döntő győzelme São Paulóban, aki Jair Bolsonaro volt infrastrukturális minisztere volt, és legyőzte Fernando Haddadot, Lula jobbkezét. São Paulo Brazília legnépesebb állama (46 millió ember), és itt találhatók a dél-amerikai ország legerősebb gazdasági központjai.
Kérdéses politikai jövő
Többször is hangsúlyozták, hogy gazdasági és geopolitikai jelentősége miatt a brazíliai választások hatalmas jelentőséggel bírnak Latin-Amerika jövője szempontjából. Nem véletlen, hogy Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter (aki számos diktatúrát támogatott a régióban) azt mondta: „Amerre Brazília dől, arra dől Latin-Amerika is.”
A dél-amerikai szélsőjobb, amely az utóbbi években példátlan választási sikereket ért el, tudja, hogy Brazília nélkül a pókerkeze mindig hiányos lesz. Uruguay valóban az egyetlen ország a régióban, amely nem osztja Milei argentin, Kast chilei vagy De la Espriella kolumbiai nézeteit, de Brazília egymaga a régió teljes GDP-jének több mint 50%-át adja.
Hasonlóképpen a baloldal és a közép tudja, hogy Lula esetleges győzelme lenne az egyik utolsó csata a Trump és Izrael külpolitikájához igazodó, a legortodoxabb neoliberalizmust és a nagytőkés érdekeket – köztük a nagy technológiai vállalatokét – képviselő jobboldal félelmetes előretörésével szemben. És ha Lulának sikerül talpra állnia ebből a vereségből, az jelentős irányváltást jelentene a legendás szakszervezeti vezető számára – nemcsak Brazília, hanem az egész régió számára.
Ahogy Lula mondta, „most egy másfajta kampány kezdődik”. Mindkét jelölt mindent bevet, hogy megszerezze a dél-amerikai legnépesebb és legerősebb ország feletti irányítást. Biztosan nem lesz „tiszta” kampány, de ha figyelünk a döntősök nyilatkozataira, minden rendelkezésükre álló eszközt bevetnek majd a kitűzött cél elérése érdekében.
Az Egyesült Államok befolyása a választásokra
Politikai elemzők aggodalmukat fejezték ki a választásokba való külföldi beavatkozás miatt. 2025 júliusában Trump 50%-os vámokat vetett ki Brazíliára amiatt, amit tisztességtelen ítéletnek tartott Jair Bolsonaro ellen – akit az amerikai elnök „barátjának” nevez.
2026 augusztusában az Egyesült Államok visszavonta Brazília washingtoni nagykövetének vízumát, amit a brazilok a nemzetközi jog megsértéseként ítéltek el.
Éppen a múlt héten Marco Rubio amerikai külügyminiszter elrendelte az Egyesült Államok brazíliai nagykövetségének bezárását a választások idejére állítólagos „fenyegetések” miatt, amit egyes politikai kommentátorok a választások alatti feszültségkeltés taktikájaként értékeltek.
Az elnökválasztási kampány első fordulója során Trump nem tett közvetlen támogató nyilatkozatot Flávio Bolsonaro mellett. Miután azonban az eredmények ismertté váltak, az amerikai elnök a sajtónak azt mondta: „Ez egy nagyszerű győzelem – szoros, de nagyon-nagyon nagyszerű, hihetetlen győzelem.”
Ezzel kapcsolatban még nem tudni, hogy Trump tesz-e valamilyen közvetlen nyilatkozatot Bolsonaro jelöltsége mellett – ahogyan azt korábbi választásokon tette Kolumbiában, Argentínában, Hondurasban és máshol – a napirendjét támogató szélsőjobboldali jelöltek javára. Vagy ami még fontosabb, tesz-e valamilyen ígéretet a brazil népnek, ha Bolsonaro nyer – vagy ami még rosszabb, fenyegeti-e meg őket, ha Lulára szavaznak.
A tiltakozások azután robbantak ki, hogy a szélsőjobboldali elnök, José Antonio Kast bejelentette, hogy 2027-ben csökkenti az oktatási költségvetést.
Több tízezer diák vonult utcára Chilében október 1-jén, csütörtökön, követelve, hogy a szélsőjobboldali José Antonio Kast kormánya ne csökkentse az oktatási költségvetést. Több mint 30 civil társadalmi szervezet csatlakozott a Chilei Diákszövetség (CONFECHA) által kiadott felhíváshoz az „országos sztrájk” támogatására.
A támogatók között volt az Egyesült Munkásszakszervezet (CUT), a Chilei Tanárok Szövetsége, a Középiskolás Diákok Gyűlése, a 8M Feminista Koordinációs Bizottság, az Oktatási Dolgozók Nemzeti Szövetsége és az Óvodák Nemzeti Szövetsége is.
„Látjuk, hogy szeptember 30-án a kormány új törvényjavaslatot nyújtott be a Kongresszusnak, és az egyetlen biztos dolog az, amit ez a kormány az első hat hónapjában tett – a csökkentések: csökkentések a dolgozó családok számára, csökkentések a diákok számára az egészségügy, az oktatás, a lakhatás és a társadalombiztosítás területén” – mondta Laura Mlynarz, a CONFECHA szóvivője és a Chilei Diákszövetség elnöke.
Hozzátette: „Ezzel szemben társadalmi egységgel válaszolunk, szerveződéssel válaszolunk, mozgósítással válaszolunk – különösen egy olyan autoriter kormánnyal szemben, amely nem hajlandó meghallgatni a polgárait, és nem hajlandó teret adni a párbeszédnek.”
A „Egyetlen pesóval se kevesebbet az oktatásra” jelszót több ezer ember skandálta, akik megtöltötték az Alameda sugárutat, a főváros, Santiago egyik fő utcáját. Kast, hűen neoliberális ortodoxiájához, bejelentette a chilei állami oktatási rendszer költségvetésének csökkentését.
Egy elnöki beszédben Kast bejelentette a 2027-es költségvetési törvényt, amely 17,3 billió pesó befektetést irányoz elő az oktatásba – ez alacsonyabb, mint a 2026-ban elkülönített 17,4 billió. Bár ez nem tűnik soknak, ha figyelembe vesszük az inflációt és más tényezőket, riasztóbbnak bizonyulhat, mint amilyennek első pillantásra tűnik.
„Ezek a számok elégtelenek, és azt mondanám, félrevezetők; még egy év vásárlóerő-veszteségét sem ellensúlyozzák” – mondta Mario Aguilar, a Chilei Tanárok Szövetségének elnöke.
A elnök szerint azonban az intézkedést más szociális szolgáltatások védelme érdekében hozták: „Reméljük, megértitek, hogy a költségvetésben mindent megtettünk a szociális jogok fenntartása érdekében, és hogy a nyugdíjak és az ingyenes oktatás kérdései le vannak fedve. De amikor tüntettek, akkor is tiszteletben kell tartanotok azokat, akik másképp gondolkodnak.”
Kast a rendőrség (Carabineros) és a diákok közötti összecsapásokra utal, amelyek egyes jelentések szerint legalább 31 letartóztatást eredményeztek.
A diákmozgalom azonban elutasítja Kast kijelentéseit, amelyek egyértelműen a diákokat teszik felelőssé az összecsapásokért. Laura Mlynarz szerint a kormány elnyomással próbálja elhallgattatni a diákokat.
„Ez a kormány bűnözőként kezeli a diákmozgalmat, pedig mi vagyunk azok, akiket a legjobban aggaszt egy méltányos Chile felé haladás – a tisztességes, méltóságteljes és szolidáris fejlődés felé” – mondta Mlynarz. Az oktatási miniszterrel, Aria Paz Arzolával kapcsolatban azt mondta: „A miniszter nem akar meghallgatni minket; a miniszter nem akar találkozni velünk; és a közoktatás bizonytalan állapota csak egyre rosszabb lesz.”
Az első erőszakos elnyomásról szóló jelentések néhány perccel a gyűlés kezdete után érkeztek. A rendőrség könnygázgránátokat lőtt ki, míg az arcukat eltakaró diákok visszadobták a könnygázgránátokat és más tárgyakat hajítottak. A rendőrség vízágyúkat is bevetett, amit egyes médiumok „brutális elnyomásnak” neveztek.
Összecsapásokról számoltak be a tüntető diákok és a magánegyetemek jobboldali diákcsoportjai között is, akik Kast szélsőjobboldali kormányának támogatására azt hangoztatták: „Nem akarunk megbénult Chilét; olyan Chilét akarunk, amely virágzik.”
Így a chilei diákmozgalom ismét éreztette jelenlétét a dél-amerikai országban, és bebizonyította, hogy még mindig jelentős mozgósítási képességgel rendelkezik a neoliberális modell radikalizálására irányuló kísérletekkel szemben, ahogyan az az elmúlt években is történt.
2019-ben több tízezer chilei diák indított teljes körű társadalmi felkelést, mélyreható változásokat követelve az egyik kulcsfontosságú országban, ahol a neoliberalizmust intézményesítették a véres Pinochet-diktatúra (1973–1990) révén, amely több ezer halottat és eltűntet hagyott maga után. A tiltakozások alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásához vezettek.
Egyelőre Kast óvatosan próbálja megvalósítani neoliberális programját (amely magában foglalja az oktatás és más szociális szolgáltatások csökkentését), szem előtt tartva a közelmúltat, és félve egy újabb nyugtalansági hullámtól.
Dave a Bristol Health Workers Against the Far Right szervezet indulásáról beszélt a Socialist Worker-nek
Több tucat bristoli egészségügyi és gondozási dolgozó gyűlt össze ezen a héten a növekvő rasszizmus és a szélsőjobboldal erősödése elleni tiltakozásul.
A Bristol Health Workers Against the Far Right (Bristol-i Egészségügyi Dolgozók a Szélsőjobb Ellen) a héten egy 30 fős találkozóval indult. Összehozta a mentális és fizikai egészségügyi ágazatban dolgozókat a szociális gondozásban dolgozókkal.
Dave szervező, aki egyben a Unison szakszervezet képviselője, elmondta a Socialist Worker-nek, hogy a találkozó „fantasztikus” és „igazi áttörés” volt.
„Tudtuk, hogy fontos találkozó lesz, ahogy építettük” – mondta. „Új emberi hálózatokba kapcsolódtunk be, különösen a migráns munkavállalók körében.
„És olyan emberek segítettek bennünket, akik nem a »szokásos gyanúsítottak« voltak.
„Például a szakszervezeti tisztségviselők összekapcsoltak minket olyan bevándorlási szervezőkkel, akik a Unisonnal dolgoznak a Fair Visas kampányban. Ez olyan Zoom-hívásokhoz vezetett, amelyeken számos olyan munkavállalói csoporttal beszéltünk, akiket soha nem ismertünk.”
Dave szerint néhány munkavállalónak, akikkel a találkozó szervezői beszéltek, szörnyű történetei voltak a munkahelyi rasszizmusról, különösen azoknak, akik a magánszektorban dolgoznak.
Egy nemrégiben készült munkavállalói felmérés felfedi a probléma mértékét már a sürgősségi osztályon is. Azt mutatta, hogy a megkérdezettek 63 százaléka mondta, hogy tapasztalt rasszizmust, szexizmust vagy homofóbiát – és sokan számoltak be erőszakról vagy agresszióról.
„Tudtuk, hogy össze kell kapcsolnunk a rasszizmus és a migránsellenes politika kérdéseit a növekvő szélsőjobboldal problémájával” – mondta.
A találkozón „igazi izgalom” volt, és hajlandóság a tapasztalatok megosztására és a jövőbeli cselekvésről való beszélgetésre. Az emberek igazán szerettek volna beszélni a rasszizmusról, amellyel szembesülnek, és az ebből fakadó nehézségekről.
„Amikor megkérdeztük, hogy a teremben ki szeretne csatlakozni az új kampány irányító bizottságához, rengeteg kéz emelkedett fel” – mondja Dave.
„Voltak gondozói munkások, mentősök, ápolók és háziorvosok, mind készen arra, hogy tegyenek valamit a rasszizmus elleni küzdelem érdekében.”
Dave elmagyarázta a Socialist Worker-nek, hogyan követheti egy kis elkötelezett aktivistacsoport bárhol Bristol példáját.
„Az első dolog egy jó szórólap és egy helyszín megszerzése” – mondta. „A szórólapnak a migráns munkavállalókkal, a fekete és ázsiai származású munkatársakkal szembesülő problémákról és a szélsőjobboldal növekvő problémájáról kell szólnia.
„A miénk azzal kezdődött: »A szélsőjobboldal Nagy-Britanniában és Bristolban egyaránt növekvő fenyegetést jelent mindannyiunkra.« És így folytatódott: »A világ minden tájáról érkező munkatársak nélkül az NHS nem működne.«”
Az aktivisták gondoskodtak arról, hogy a fő kórházak előtt tömeges szórólapozást tartsanak a legforgalmasabb időpontokban. És osztályköröket tettek, szórólapokat osztogattak, és „személyes” időt töltöttek az egészségügyi és gondozási dolgozókkal.
Dave szerint egy másik tevékenység kulcsfontosságú volt.
„Kifejezetten arra törekedtünk, hogy elérjük az új ápolási és egyéb orvostanhallgatókat az egyetemeken” – mondta. „Nagyon érdeklődtek, és kiváló kapcsolatokat szereztünk.
„És elértük a bevándorló munkavállalók hálózatait. Ez a kombináció létfontosságú volt.”
A Bristol Health Workers Against the Far Right mostanra jelentős bázissal rendelkezik. Már tervez eseményeket, és a jövőben csatlakozni fog más, szélesebb körű mozgósításokhoz.
„Ennek a találkozónak más volt a hangulata, mint bármelyiknek, amelyben valaha részt vettem” – mondta Dave. „És ha mi meg tudjuk csinálni itt, biztos vagyok benne, hogy ti is meg tudjátok.”
Pontosan tudjuk, miért vezette be a Fidesz-rezsim az ispáni rendszert és a vármegyés elnevezést.
Egyrészt kultúrkampf miatt. A feudális zsarnokság felé történő szimbolikus visszalépés egy fokkal jobban eltávolodott a humánus, igazságos, szabad és egyenlő emberi társadalom eszményétől. Magyarország szokás szerint hátra ment, nem előre. Ez egy normalizálási kísérlet volt arra, hogy megmutassák a népnek, semmi baj azzal, ha megint kiskirályok és döbrögik lesznek uraik és parancsolóik. A fasisztoid rezsimek mindig is vágyták a feudális elnyomás módszereit.
Másrészt – és ez a lényeg – a NER követte a török önkormányzatiság lerombolásának mintáját. Ez arról szólt, hogy ahol baloldali – főként kurd – önkormányzati képviselői többségeket vagy polgármestert választottak, ott a szélsőjobboldali Erdogan kormányzat egyszerűen letartóztatta őket és kormányzat által kijelölt, soha senki által meg nem választott bizalmikat ültetett a helyükre.
Nem az első eset, hogy a magyar kormányzat megpróbálja valahogy átvenni a török mintát … továbbmegyünk: olyan is előfordult, hogy Erdogan körei átvették a magyar mintát. Pl. nemzeti konzultációhoz hasonló kamu népszavazási kezdeményezésekkel.
Nyilvánvalóan egy Európai Unió közepén ilyen típusú lépés óriási hazai és nemzetközi felháborodást váltott volna ki, ezért egy lightosabb ispáni rendszert vezettek be. Ennek célja az volt, hogy a kormány által kinevezett helyi emberek erodálják az önkormányzati rendszert és vegyék át a helyét ott, ahol ellenzéki a polgármester.
Az önkormányzati rendszer erodálásának a Fidesz-rendszer alatt azért már történelme van (egészségügy átvétele stb.).
De most végre itt a rendszerváltás! Legalábbis az annak hazudott NER 2.0. A Tisza ugyanis most tett egy szimbolikus lépést. A vármegyéket visszanevezték megyékre – szuper, legalább nem kell epét hánynunk, akárhányszor átautózunk egy megyehatáron.
A főispánból pedig kormánymegbízott lett. A probléma, hogy a lényeg azonban teljesen ugyanaz marad. A mostani, főpolgármestert is érintő parkolási államosítás pedig megint csak arra mutat, hogy a Tisza célja centralizálni a hatalmat és erodálni az önkormányzatokat. A forma változott, a tartalom ugyanaz. Mint minden kamu-rendszerváltás esetén.
De miért van szükség tiszás kormánybizalmikra, miközben a Tisza jelenleg megnyerne egy önkormányzati választást is??
A válasz egyszerű:
1, Rengeteg ellenzéki és független polgármester lesz, akik nincsenek közvetlen bekötve az kormányzati hatalmi rendszerbe.
2, Nem feltétlenül lesz a Tiszának megfelelő számú képviselőjelöltje.
3, A Tisza – mint mozgalom, beleértve a szigeteket – számos kérdésben szöges ellentétét szeretné a dolgoknak, mint a kormány.
4, A nép nem a Tisza kormányzatára szavazott, hanem a NER eltakarítására. Az embereket nem érdekelte a Tisza programja, sem a személyiségei, sem a párt (mind a húsz fő), csupán Orbán Viktor elzavarására szavaztak. Ergo, a nép is mást szeretne, mint a kormány.
Bónuszként kis történelmi kitekintés:
1933 előtt, a Weimari Köztársaságban a gazdasági világválság odacsapott az önkormányzatoknak, amelyek kénytelenek voltak költeni szociális kiadásokra + bevételeik csökkentek, ezért a pénzügyi autonómiájuk beszűkült. A náci hatalomátvétel után a baloldali képviselőket letartóztatták. 1935-ben jött a gleichschaltung (egyenirányítás), amit a Deutsche Gemeindeordnung (Német Községi Rendtartás) nevű törvény biztosított. Azaz minden döntés a polgármester kezében volt, akit nem választottak a németek, hanem központilag jelölték ki (lásd főispán és tiszás kormánymegbízott). Az „önkormányzat tagjait” a náci párt megbízottjai a polgármesterrel egyetértésben választotta ki, de döntési jogkörük nem volt. Tanácskozási joguk volt. A polgármester a Führer-elv szerint kormányzott. Nem volt elég, hogy a polgármester az NSDAP alá tartozott, még felé tettek egy Beauftragter nevű pártbizalmit is, aki kezdetben Hitler helyettese, Rudolf Hess személyesen nevezett ki a települések élére.
A Socialist Worker aktivistákkal beszélgetett az Islington Stand Up To Racism (SUTR) és a Love Music Hate Racism (LMHR) szervezetekből a Love Metal Hate Racism koncertjükről
Hat hónapon belül másodszor építik a zenével az ellenállást az észak-londoni Islington antirasszistái.
Maia diák és antirasszista aktivista, aki kulcsszerepet játszott az idei év eleji LMHR koncert megszervezésében. Elmagyarázta: „Az első LMHR koncertet szerveztük Islingtonban jó ideje először, idén májusban, és nagyon sikeres volt.
„Újra mozgósítottunk egy közösséget, amelynek újra meg kellett szerveződnie.
„Új önbizalmat merítettünk a május 16-i országos demonstráció sikeréből és az azon hónapi islingtoni koncertünkből. Emiatt egy nagyobb lökést akartunk adni, hogy a fiatalok egy új rétegét bevonjuk” – mondta.
„Remélhetőleg ez az esemény olyan embereket vonz be, akik szervezetten akarnak fellépni a növekvő szélsőjobboldal ellen. Szeretnénk egy állványzatot létrehozni, amely összetartja az antirasszista mozgalmat.”
Owen egy másik aktivista az Islington SUTR és LMHR szervezetekből. „Nagy metal rajongó vagyok” – mondta a Socialist Workernek.
„Amikor először felvetettem az ötletet, határozottan kaptam reakciókat olyan emberektől, akik úgy gondolták, hogy a metal rajongók nem igazán fogadnák el az antirasszizmust.
„De tudom, hogy ez egy csodálatos és sokszínű közösség, és nagyon pozitív visszajelzést kaptunk” – mondta.
„A koncertet a doveri és portsmouth-i események előtt kezdtük el tervezni.
„De azok láttán még inkább nyilvánvalóvá vált, mennyire fontos egy olyan emberi hálózatot építeni, amely valóban reagálni tudna valami hasonlóra, ha az itt történne meg.”
Maia egyetértett. „Ez egy alulról szerveződő módja az szervezésnek” – mondta.
„Arról szól, hogy az embereket egy közös érdeklődés köré gyűjtsük.
„A legutóbbi koncert után meglehetősen sikeresen tudtuk tartani a kapcsolatot az emberekkel. Ebből kifolyólag voltak, akik csatlakoztak hozzánk szórólapozáshoz és demonstrációkhoz.
„November 14-én egy közelgő észak-londoni egységdemonstrációnk lesz, és ez a koncert segít abban, hogy növeljük azt, és valóban bevonjuk az embereket az építésébe.
„A májusi koncertünkön beszédek hangzottak el a színpadról az esemény szervezőitől és a kapcsolódó csoportoktól, mint a SUTR, akik a zenekarok közötti szünetekben politikáról beszéltek. Volt egy SUTR standunk is a helyszínek hátuljában, ahol az emberek politikailag jobban kapcsolódhattak hozzánk.
Owen hozzátette: „A legfontosabb az, hogy az egységdemonstráció felé építkezünk.”
