A jogok elvesztése miatti aggodalom a szélsőjobboldal növekedésével szemben jellemezte a szeptember 27-i, vasárnapi tüntetéseket.
Luiz Inácio Lula da Silva elnök harcostársai és támogatói vettek részt ezen a vasárnapon, szeptember 27-én azokon a demonstrációkon, amelyek a „Gyerünk, Lula” országos mozgósítás részeként zajlottak, egy héttel az első fordulós választások előtt. Rio de Janeiróban a „CarnaLula 2026” végigvonult Copacabana strand teljes hosszán.
A mikrofonhoz lépve Benedita da Silva, a PT szenátorjelöltje a karnevál népi kultúra kifejeződéseként betöltött fontosságáról beszélt, és arra kérte a jelenlévőket, hogy szavazzanak a progresszív blokkra Rio de Janeiro törvényhozó gyűlésében és a szövetségi képviselőházban is. Megerősítette azt a diskurzust, hogy ezen a választáson nemcsak a demokrácia, hanem a nemzeti szuverenitás is tét. „Nem leszünk senki hátsó udvara” – ismételte Lula mondatát.
São Paulóban az esemény karneváli felvonulásokkal, cirkuszi előadásokkal és kerékpáros felvonulással kezdődött a Paulista sugárúton, ahol a jelöltek a demokrácia védelmében mondtak beszédeket. „A tagadás nem fog győzedelmeskedni” – mondta Simone Tebet szenátorjelölt. Erika Hilton szövetségi képviselő visszhangozta Tebet szavait, beszélve azon jelöltek megválasztásának fontosságáról, akik eltávolítják Brazíliát a fasizmustól, és a munkásosztály mellett állnak, valamint a 6×1-es munkarend megszüntetésének védelméről. Az eseményen jelen volt Humberto Carrão színész is, aki a Brasil de Fató-nak elmondta, hogy arra buzdította a szavazókat, hogy az első fordulóban döntsék el az elnökválasztást.
Minas Gerais fővárosa, Belo Horizonte volt az egyik olyan város, ahol a legtöbb Lula újraválasztását támogató tevékenység zajlott. Ezek között volt egy zászlólengetős demonstráció a városközpontban, ahol aktivisták százai bontottak ki egy „Lula of Brazil” feliratú transzparenst. Az esemény értékelésekor Pedro Martins, az Alvorada kollektíva tagja, az akció egyik szervezője az utcák elfoglalásának szükségességéről beszélt. „Látványos esemény volt, az összes társadalmi mozgalom összegyűlt. Ez egy fontos hét volt, megmutatva, hogy utcára kell mennünk, és csak így tudjuk megfordítani a szavazást és elérni a győzelmet” – mondta a Brasil de Fató-nak.
Florianópolisban és Curitibában a támogatók kerékpáros felvonulást tartottak, zászlókat vive magukkal Lula jelöltségének védelmében. Brazíliavárosban a gyülekezés az Eixãón volt, egy gyorsforgalmi úton, amely észak-déli irányban köti össze Plano Pilotót.
Lula kampánya arról számolt be, hogy a napi eseményeket decentralizált módon szervezték meg, több mint 500 tevékenységet tervezve a 27 állami fővárosban és több száz önkormányzatban. A program sétákat, konvojokat, szórólaposztást és kulturális előadásokat tartalmazott.
A cikket a Brasil de Fato jelentette meg portugál nyelven.
A szélsőjobboldali argentin elnök, Javier Milei szeptember 23-án szólalt fel az Egyesült Nemzetek Szervezetének 81. ülésszakán, beszéde heves reakciókat váltott ki. A dél-amerikai államfő emellett számos magas szintű találkozón is részt vett.
New York-i útjának egyik leggyakrabban idézett mondata ez volt: „Argentína az új ígéret földje.”
Nem ez az első alkalom, hogy Milei a zsidó-keresztény hagyomány vallási fogalmait és eszméit használja politikai álláspontjának magyarázatára, de most először tette egyenlővé hazáját – gazdasági és politikai értelemben – Ábrahám és leszármazottai földjével.
Ez még beszédesebb, ha figyelembe vesszük Milei rendkívül szoros kapcsolatát Izraellel, valamint a nyugat-ázsiai háborús és népirtó politikáinak heves védelmét, továbbá a zsidó vallás iránt tanúsított csodálatát.
Milei ezt az ENSZ Közgyűlésén mondott beszédében is nyomatékosan hangsúlyozta: „Geopolitikai döntést is hoztunk: egyértelműen a Nyugat mellé álltunk… Elítéljük az iráni rezsim Izrael Állam elleni támadásait.”
Ez pedig vitathatatlan tény. Hivatalba lépése óta Milei nemcsak a Trump-kormányzat által erőteljesen képviselt geopolitikai érdekek mellé sorakozott fel, hanem a régióban Izrael egyik leghűségesebb szövetségesévé is vált.
Ez meglehetősen figyelemreméltó, tekintettel arra, hogy Noboa elnök Ecuadorban, De la Espriella Kolumbiában és mások szintén egyfajta rendíthetetlen szövetséget fejeztek ki Tel-Avivval.
Éppen ezért Milei nem korlátozta magát a diplomáciai retorikára, hanem megmozgatta a hatalom fogaskerekeit, hogy Irán fő katonai erejét (amely jelenleg konfliktusban áll Izraellel és az Egyesült Államokkal) terrorszervezetnek nyilvánítsa.
„Az iráni Forradalmi Gárdát terrorszervezetnek nyilvánítjuk, ahogy továbbra is igazságot keresünk az 1992-ben és 1994-ben argentin földön elszenvedett két támadásért” – mondta Milei az ENSZ-ben, utalva az Argentínában az izraeli nagykövetség és az Argentin Izraelita Közösségi Szövetség (AMIA) elleni két támadásra. Az argentin igazságszolgáltatás – Izrael és az Egyesült Államok tanácsaira – a Hezbollahot és iráni állampolgárokat azonosította elkövetőkként.
Szabadpiaci kapitalizmus és mesterséges intelligencia
Egy másik téma, amelyet Milei fellépése során érintett, a szabadpiaci kapitalizmus heves védelme volt, amelyben az állam minimális szerepet játszik: „Nem akarunk újra veszíteni; ezért öleljük magunkhoz a szabadpiaci kapitalizmust.”
Ezzel kapcsolatban Milei ismét kiemelte kormányának erős támogatását a mesterséges intelligencia vállalatai és az azok mögött álló mágnások iránt. Nem szabad elfelejteni, hogy az argentin kormány munkamegállapodást és információmegosztási megállapodást írt alá a Palantirral, amelynek társalapítója, Peter Thiel ingatlant vásárolt argentin földön.
Ez nyilvánvalóan része Milei neoliberális programjának, amelynek célja nagy külföldi tőkések befektetéseinek vonzása, akik közül jelenleg a technológiai vállalatok tulajdonosai (akiket olyannyira érdekelnek az olyan erőforrások, mint a lítium, a réz és mások, amelyekben Dél-Amerika bővelkedik) emelkednek ki.
Azonban e vállalatok korábbi alkalmazottainak közelmúltbeli nyilatkozatai arról, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése milyen veszélyt jelent az emberiségre, némi nyugtalanságot keltettek világszerte. De Milei szerint éppen most kell előre lépni: „Az óvatosság nem jelent félelmet, sőt, a félelem semmilyen körülmények között nem vezethet automatikusan engedelmességhez… ahol sokan fenyegetést látnak, mi határvonalat látunk.”
Az ENSZ kritikája
Milei beszédének valószínűleg az egyik legfontosabb eleme az ENSZ és annak jelenlegi geopolitikában játszott szerepének éles kritikája volt: „Ma sajnos itt az ideje elismerni, hogy ez a szent szerződés valójában megszegődött.”
De Milei nem elégedett meg csupán a hiányosságok megállapításával, hanem (nagyon Trump szellemében) azt állította, hogy az ENSZ bizonyos emberek vagyonhalmozási helyszínévé vált: „Hasznavehetetlen szervezetté vált, amely csak arra szolgál, hogy tápláljon egy végzetesen arrogáns parazitákból álló kasztot, akik jószándékú bürokratáknak álcázzák magukat.”
Ezért azt állította, hogy a határozatok végül semmilyen valódi hatással nincsenek a politikára. Példaként a Malvin-szigeteket hozta fel, amely Nagy-Britanniával vitatott terület: „Mi haszna egy határozatnak, ha évtizedeken át a másik fél ellentétesen cselekedhet, és az a határozat sértetlen marad a levéltárakban, de tehetetlen a valósággal szemben?”
Milei beszédének kritikája
Milei kijelentéseit, bár támogatói megtapsolták, széles körű kritika érte Argentínában. A kritikák nagy része arra összpontosított, hogy Milei most látszólag szilárdan védelmezi Argentína jogát a Malvin-szigetek ellenőrzésére, míg korábban óvatos volt, sőt vonakodott hazafias álláspontot elfoglalni Nagy-Britanniával szemben – amit az argentin bal- és jobboldal egyaránt megtett. „Meglepődtünk, hogy Milei most emlékszik arra, amikor az önrendelkezésről beszélt” – mondta Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány kormányzója.
Hasonlóképpen a kritikusok rámutattak Milei retorikájának látszólagos ellentmondására az önrendelkezési jog dicsőítése és Washington és Tel-Aviv érdekeivel való összehangolódása között: „Milei álláspontja nem lep meg. Az igazság az, hogy ez a szolgalelkűség vonala – és ezt nagyon világosan mondom – Trumpra és Netanyahura irányul. Még a terminológia is összhangban van azzal, amit Trump javasolt, és a mesterséges intelligencia liberalizációjával kapcsolatos elképzeléseivel, valamint azzal a nézetével, hogy Argentína természeti erőforrásai bárki számára elérhetőek, aki el akarja vinni őket” – mondta Kicillof.
Milei gazdasági retorikájával kapcsolatban a Patria Grande vezetője, Juan Grabois azt mondta: „Amellett, hogy egy tudatlan idióta, amellett, hogy egy lobotómizált papagáj, aki Trumpot utánozza, amellett, hogy Gramscit plagizálja anélkül, hogy tudná, ő egy »mocskos kommunista«, amit Milei mond, az lényegében az, hogy alapvetően átadjuk a területünket, a kritikus ásványi anyagokat, az energiát és a nemzeti szuverenitást a technokráciának.”
A felfegyverkezés ellen, egy biztonságot békén, együttműködésen és társadalmi igazságosságon keresztül építeni képes Európáért. Ez volt a központi témája a Rifondazione Comunista milánói Népünnepélyén (Festa Popolare) tartott eseménynek, amelyen Walter Baier, Jeremy Corbyn, Daniela Padoan, Vincenzo Greco és Maurizio Acerbo vett részt, 2026. szeptember 5-én, Anna Camposampiero, a Rifondazione Comunista nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője és az Európai Baloldal Politikai Titkárságának tagja koordinálásával.
„A soha többé ma van.” Walter Baier, az Európai Baloldal elnöke ezen egyszerű, mégis erőteljes mondattal nyitotta meg felszólalását a Rifondazione Comunista milánói Festa Popolaréján. A hivatkozás a második világháború után tett európai ígéretre utal: soha többé fasizmust, soha többé háborút. Egy ígéret, amit Baier szerint ma a kontinens új fegyverkezési versenye veszélyeztet.
A „Európa elutasítja a háborút: A felfegyverkezés ellen, a béke Európájáért” című esemény, amelyet szeptember 5-én tartottak a milánói Chiesa Rossa Parco delle Cascine parkban, a politikai, szakszervezeti és kulturális szféra képviselőit hozta össze. A vita nemcsak az ukrajnai háborúra és az Európai Unió szerepére összpontosított, hanem a katonai kiadások, a szociális jólét, a munka, a demokrácia és a nemzetközi jog közötti összefüggésekre is.
Baier alapvetően megkérdőjelezte azt az elképzelést, hogy az európai biztonság a katonai kiadások állandó növelésével érhető el. A 800 milliárd euró, amelyet az európai katonai fegyverkezésre szánnak, hangsúlyozta, nem fordul automatikusan nagyobb biztonságba: „Hatalmas nyereséget termelnek a fegyveripar számára”, miközben elvonják az erőforrásokat a társadalmi szükségletektől.
Ez érvelésének egyik központi pontja. A biztonság, magyarázta az Európai Baloldali Párt elnöke, nem mérhető kizárólag tankokban, rakétákban és katonai képességekben. A biztonság stabil, jól fizetett munkahelyeket, közegészségügyet, oktatást, nyugdíjakat, lakhatást és környezetvédelmet is jelent. „Az emberi jólétnek jognak kell lennie. Nem kiváltságnak.”
Baier kritikája azonban nem jelenti Oroszország felelősségének elutasítását. Beszédében megismételte, hogy Ukrajna megszállása megsértette a nemzetközi jogot, és hogy az ukrán népnek joga van a szuverenitáshoz, a biztonsághoz és a békéhez. De e felelősség elismerése, tette hozzá, nem jelenti a NATO és a Nyugat politikáinak felmentését, sem pedig azon döntések megkérdőjelezésének abbahagyását, amelyek fokozatosan lerombolták a hidegháború után épült európai biztonsági architektúrát.
Baier következtetése világos: a katonai eszkaláció nem lehet a kiút a háborúból. „Hagyják abba a harcot. Kezdjenek el beszélni.” Állítsák le a harcokat, vegyék fel újra a diplomáciát, és építsenek egy új közös európai biztonsági rendszert. Egy Európát, amely mentes az állandó szembenállás logikájától, és amely képes biztonságát az együttműködésre, a leszerelésre, a nemzetközi jogra és a kölcsönös biztonságra alapozni.
Jeremy Corbyn, brit parlamenti képviselő és a Munkáspárt korábbi vezetője hasonló álláspontot képviselt, hangsúlyozva a felfegyverkezés és a jóléti állam válsága közötti összefüggést. „Jólétet, nem hadviselést” – ez Corbyn szlogenje is („Welfare not warfare!” szójáték), amelyet a június 14-én Brüsszelben tartott, a felfegyverkezés elleni nagy tüntetésen használtak, és amely egy olyan politikai harcot foglal össze, amely egyre fontosabbá válik. Nagy-Britanniában, jelentette ki, a védelmi kiadások növelésére irányuló felhívások a szociális kiadások csökkentésére nehezedő nyomással párosulnak.
Ez a kérdés azonban nem korlátozódik Londonra. Olaszországban is a felfegyverkezésről szóló vita egy jelentős társadalmi egyenlőtlenségekkel terhelt országban zajlik. Az Istat szerint 2024-ben körülbelül 5,7 millió ember élt abszolút szegénységben, ami a népesség 9,8%-át teszi ki. 2025-ben mintegy 13,3 millió ember volt szegénység vagy társadalmi kirekesztés kockázatának kitéve, ami a népesség 22,6%-át jelenti.
E háttér előtt válik az európai védelmi kiadások strukturális növeléséről szóló döntés határozott politikai dimenzióvá. A 2025-ös hágai NATO-csúcson a tagállamok elkötelezték magukat arra, hogy 2035-ig a GDP 5%-át érik el a védelemre és biztonsággal kapcsolatos kiadásokra. A milánói vitában felvetett kérdés tehát egyszerű: mely szükségleteket áldozzák fel ezen új felfegyverkezési ciklus finanszírozása érdekében?
Vincenzo Greco, a CGIL-en belüli Lavoro Società országos képviselője úgy írta le a jelenlegi elmozdulást, mint a háború és a gazdaság közötti történelmi kapcsolat megfordítását: a „háborús gazdaságból” egy teljes értékű „háború gazdaságába” mozdulunk el, amelyben a katonai kiadásokat a növekedés motorjaként mutatják be. Ennek ellensúlyozására, érvelt, a tiltakozás önmagában nem elég: szükség van egy „béke gazdasága” projektre, amely a társadalmi igazságosságon, az egyenlőségen és a kollektív szabadságokon alapul.
Daniela Padoan, a Libertà e Giustizia egyesület elnöke szintén kiszélesítette a perspektívát, összekapcsolva a felfegyverkezést, az éghajlati válságot, a vagyon koncentrációját, a diplomácia elleni támadásokat és a nemzetközi jog gyengülését. A háború, jegyezte meg Simone Weil-t idézve, nem csupán külpolitikai kérdés: mindenekelőtt belpolitikai kérdés is.
Pontosan ez a béke és a társadalmi átalakulás közötti kapcsolat az, amelyet Maurizio Acerbo, a Rifondazione Comunista országos titkára beszédében hangsúlyozott: „Nincs antifasizmus, ha az ember nem ellenzi a felfegyverkezést és a háborút.” Acerbo számára a háború elleni mozgalom építése egyben a szélsőjobb felemelkedésére adott népi válasz újjáépítését is jelenti, amely a népek közötti szolidaritáson és az ellenállás szocialista értékein alapul.
A milánói vitából kibontakozó cél tehát ambiciózusabb, mint egyszerűen egyetlen katonai kiadási program ellenzése. Magában foglalja egy európai konszenzus kiépítését politikai erők, szakszervezetek, társadalmi mozgalmak és egyesületek között annak érdekében, hogy egy másik biztonság- és Európa-víziót képviseljenek.
Egy biztonságot, amely nem a félelemre és az állandó elrettentésre, hanem a jogokra épül. Egy Európát, amely az életbe, nem pedig a háborúba választja a befektetést. Mert Baier szavaival, amelyekkel beszédét zárta: a „Soha többé” nem a múltra bízott ígéret: ez a jelenre vonatkozó felelősség.
A Channel 4 dokumentumfilmje megmutatja, hogyan használja ki áldozatait saját haszonszerzésére
„Elég gyakran neveznek lecsapolónak – hát tessék, itt lecsapolok” – jelenti ki az újfasiszta Tommy Robinson az egyik közösségi médiában közzétett klipben.
A Channel 4 „Tommy Robinson – Hová tűnt a pénz?” című dokumentumfilmje Robinson pénzügyeit vizsgálja, és megmutatja, milyen elkötelezetten űzi ezt a tevékenységet.
A műsor premisszája egyszerű – mi történik azzal a pénzzel, amelyet Robinson adományokból gyűjt?
Mint a brit fasiszta mozgalom vezéralakja, aki százezreket képes mozgósítani, Robinson komoly pénzt szed be támogatóitól.
Az egyik korábbi alkalmazottja által kiszivárogtatott dokumentum szerint támogatói csak 2018 két hónapjában közel 425 000 fontot adtak. 2018-ban, Robinson börtönbe kerülésének első két hetében legalább 350 000 fontot adományoztak neki.
Ez nem akadályozta meg Robinsont abban, hogy szinte hetente pénzért folyamodjon támogatóihoz. Ezeket az adományokat azonban rendkívül nehéz nyomon követni, mivel gyakran készpénzt vagy kriptovalutában történő adományokat kér.
Ráadásul az adományok kezelése több olyan vállalaton keresztül történik, amelyek elmulasztják benyújtani a beszámolóikat a Companies House-nál – a hivatalos kormányzati szervnél, amely a cégnyilvántartásokat vezeti. Ezek közül hármat felszámoltak, mivel tartoztak az adó- és vámhatóságnak.
Egy alkalommal, egy nappal azután, hogy egy szélsőjobboldali tüntetésen Robinson készpénzes adományokért folyamodott, a rendőrség elkapta, amikor 13 000 font készpénzzel próbálta elhagyni az országot.
A dokumentumfilm felfedi, hogy az adományok gyakran nem oda mennek, ahová Robinson mondja, hogy menni fognak.
Vegyük a Peter Lynch családja számára szervezett adománygyűjtését – Lynch a börtönben halt meg, miután a bíróság elítélte erőszakos rendzavarásért a 2024-es rasszista zavargások során.
Robinson egyik biztonsági csapatának tagja azt mondta, hogy abból a pénzből semmi sem ment Lynch családjának.
Egy másik esetben a telfordi grooming-bandahálózat egyik túlélője szerepelt Robinson egyik filmjében, miután Robinson felkutatta őt. Robinson azt mondta, hogy minden adomány a túlélőkhöz kerül – de ő semmit sem kapott.
„Kihasznál engem” – mondta a túlélő a dokumentumfilmnek. „Nagyon dühös vagyok, mert itt ülök, szó szerint küszködöm, míg mások profitálnak a fájdalmamból és szenvedésemből.
„Ha támogatni akarod a túlélőket, ne támogasd Tommy Robinsont.”
Robinson ismételten azt állította, hogy „kizárták a bankrendszerből”, ami azt jelenti, hogy egyetlen brit bank sem hajlandó fizetéseket feldolgozni számára. De a dokumentumfilm megmutat egy bankszámlát Robinson valódi nevén – Stephen Lennon –, amelyet jogi dokumentumokban használ, és amely nyitott.
Ez a lecsapolás nem új jelenség. Robinsonnak van múltja a pénzzel kapcsolatos tisztességtelenségben – 2014-ben egy bíróság 18 hónap börtönbüntetésre ítélte, miután bűnösnek vallotta magát jelzáloghitel-csalásban.
Mindez a lecsapolás azonban egy veszélyes ügyet szolgál. Amikor a Channel 4 újságírója megpróbál kapcsolatba lépni Robinsonnal, hogy a pénzügyeiről kérdezze,
Robinson egy dühös hangüzenettel válaszol. Egy ponton Robinson kijelenti: „A jövőbeli terveim, kibaszott forradalmat fogok csinálni.”
A fasiszta fenyegetést nem lehet pusztán beszélgetéssel és meggyőzéssel kezelni
A Restore Britain vezetője, Rupert Lowe nem hagyta abba a sírást a közösségi médiában, mióta a Stand Up To Racism szembeszállt a kampányolókkal a Holborn és St Pancras-i időközi választáson Észak-Londonban múlt szombaton. Íme három ok, amiért igazunk volt, hogy elűztük a Restore Britain-t az utcákról – és amiért újra megtennénk.
A Restore Britain szívesen fogadja a fasisztákat
Lowe azt állította, hogy a Camdenben, Észak-Londonban szembeszállt kampányolók „tisztességes britek” voltak.
De a SUTR nyomozása leleplezte, hogy a Restore Britain időközi választási kampányát vezetők között a fasiszta Brit Nemzeti Párt (BNP) egykori tagjai is vannak.
Az egyik fasiszta, akivel múlt szombaton szembeszálltunk, Patrick McGinnis volt, aki azt mondja, hogy „a zsidó eszmék pusztítják az országunkat”.
Lowe pártja a Reform UK-tól jobbra kiszakadt jobboldali formáció, amely nyíltan befogad ismert fasisztákat.
A vezetőség és a megválasztott tanácsosok mind a Reform UK egykori tagjai, akik úgy vélik, hogy Nigel Farage nem megy elég messzire, különösen a tömeges deportálások terén.
De a Restore Britain hibrid formáció, ahol a választási politika és az utcamozgalom összeolvad.
A párt nyíltan üdvözli az ismert fasisztákat – és nyíltabban fasiszta irányba fejlődhet.
A fasiszták egyedülálló fenyegetést jelentenek
A Restore Britain-en belüli náci frakció célja egy erőszakos emberekből álló utcai mozgalom építése, amely terrorizálhatja a bevándorlókat, támadhatja a muszlimokat, és végső soron összezúzhatja a politikai ellenzék és a munkásosztály szerveződésének minden formáját.
Az, hogy egy választási projekt részei, lehetővé teszi számukra, hogy terjesszék rasszista felhívásaikat a tömeges deportálásokra. De lehetőséget nyújt arra is, hogy fasiszta magot növesszenek ki a Restore Britain köré gyűlt aktivisták szélesebb köréből.
A Restore Britain közösségi médiacsatornáinak átpörgetése azt mutatja, hogy Nagy Britannia-szerte tucatnyi aktivista részvételével zajlanak találkozók. Mindegyikben olyan fasiszták, mint McGinnis, megpróbálják az embereket a keményebb náci politika köré vonni, amely a kisebbségek terrorizálását és a baloldal összezúzását hirdeti.
Ha hagyják őket sikerrel járni, még jobbra tolják a brit politikát.
A fasisztákkal nem lehet vitatkozni
A szombati szembeszállást a Reform UK Zia Yusufja elítélte, de nem csak a szélsőjobb háborodott fel.
A doveri munkáspárti képviselő, Mike Tapp azt írta a közösségi médiában: „Ha nem tetszenek egy politikai párt nézetei, hát sajnálom, kampányolj keményebben, és a nagyszerű országunk törvényein belül.”
De a fasiszta fenyegetést nem lehet pusztán beszélgetéssel és meggyőzéssel kezelni.
Történelmileg a fasizmus kettős stratégiát alkalmazott. A fasiszták választásokon indulnak a tisztesség látszatáért, miközben olyan utcai mozgalmat kívánnak építeni, amely faltörő kosként szolgálhat az ellenzékkel szemben.
Hitler 1930-as évekbeli felemelkedése megmutatta, hogy egy ilyen fenyegetést nem lehet vitákkal elhárítani, vagy leleplezni azzal a „demokratikus folyamattal”, amelyet meg akar semmisíteni.
Szembe kell szállni vele közvetlenül, tömeges mozgósításokon keresztül. Célunk, hogy elszigeteljük a fasisztákat a szélesebb közönségtől, és szétzúzzuk az utcai mozgalmukat, mielőtt komoly kárt okozhatna.
Nagy Britanniában most három fronton nézünk szembe fenyegetéssel. A legsürgetőbb veszély Daniel „Tommo” Thomas-tól származik, aki két héttel ezelőtt újfasiszta utcai mozgalmat indított Doverben és Portsmouthban.
Új szerveződése, a Patriot Platform megkísérli állandó hálózatokba tömöríteni a náci Tommy Robinson vezette országos meneteket és a helyi mozgósításokat, például a menekülteket elszállásoló szállók előtti tüntetéseket.
Thomas azt mondta, hogy a Patriot Platform „szavazói blokkot épít”, amely „ahhoz a jelölthöz fordul, aki rendet tud teremteni ebben az országban”.
És a Restore Britain dicsérte a doveri és portsmouthi mozgósításokat.
Mindez nyomást gyakorol a botrányoktól sújtott Reform UK-ra, hogy jobbra radikalizálódjon.
Ötvöznünk kell a szélsőjobb rasszizmusának megkérdőjelezését a szavazóurnáknál egy militáns antifasizmussal, amely minden alkalommal szembeszáll a nácikkal, amikor megjelennek az utcáinkon.
A progresszív Die Linke a szavazatok 25%-át szerezte meg Berlinben, kampányában a lakhatásra összpontosítva, csapást mérve a szélsőjobboldali választási lendületre.
A Kereszténydemokrata Unió (CDU) tovább zuhan, miután jelentős veszteségeket szenvedett el a szeptember 20-án, vasárnap tartott berlini és Mecklenburg-Elő-Pomerániai tartományi választásokon. Amellett, hogy a német fővárosban a progresszív Die Linke mögött a második helyre szorult, Friedrich Merz kancellár pártja nem érte el az 5%-os küszöböt, amely szükséges a Mecklenburg-Elő-Pomerániai parlamentbe való bejutáshoz, ami új mélypontot jelent – vagy Merz saját szavaival élve – „katasztrófát”.
A két választás eredménye gyökeresen eltérő volt: Mecklenburg-Elő-Pomerániában a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) szerezte meg a legtöbb szavazatot, sok szempontból visszhangozva a legutóbbi szász-anhalti eredményt. Berlinben a Die Linke emelkedett ki győztesként, a szavazatok negyedét megszerezve, miután kampányában a lakhatásra, a megélhetési válságra és a tömegközlekedésre összpontosított.
A helyi beszámolók egy része megjegyzi, hogy bár az AfD és a Die Linke a politikai spektrum ellentétes pólusain helyezkednek el, mindkettő azért tudott teret nyerni, mert a választók úgy érzékelték, hogy ők jelentik a legjobb esélyt a CDU és a Szociáldemokraták (SPD) közötti kormánykoalíció által megvalósított politikákkal való szakításra.
Ezek a politikák – a szociális és jóléti rendszer kiterjedt leépítése, valamint a munkavállalói jogok elleni támadások, hogy finanszírozzák a hatalmas újrafelfegyverzési programot – teljesen aláásták a Merz vezette konzervatívok támogatottságát. Annak ellenére, hogy ez a kormány példátlan népszerűtlenségnek örvend, a német kancellár nem mutatja jelét az irányváltásnak, és a vasárnapi választás után kijelentette, hogy „a reformoknak el kell jönniük”.
A Die Linke berlini eredménye: a reformokat végre kell hajtani – de mely reformokat?
A reformokat végre kell hajtani – a németországi tartományok választói láthatóan egyetértenek Merz-cel –, csak éppen nem azokkal, amelyeket a CDU elképzel. A Die Linke kampánya, amelyet Elif Eralp vezetett, alternatív politikai reformok listáját kínálta, amelyek Berlin lakóinak legégetőbb aggodalmaira válaszoltak. Ez a hangsúlyt a megfizethető lakhatásra helyezte – beleértve a 2021-es népszavazás folytatását, amelyen a választók támogatták azon magáningatlan-cégek tulajdonának kisajátítását, amelyek 3000 vagy annál több lakással rendelkeznek a városban.
Öt évvel ezelőtt több mint egymillió ember támogatta a népszavazás azon elképzelését, hogy szocializálják a lakásállományt, ám a helyi adminisztráció nem tett semmit. Azóta a lakhatási helyzet tovább romlott, ami széles körű elégedetlenséghez vezetett. A Die Linke kampánya felismerte az általános elégedetlenséget, és megígérte, hogy nem mond le a szocializálásról.
„A Die Linke sikeres berlini kampányát az megfizethető lakhatásra és a lakbérszabályozásra helyezett erős hangsúly vezérelte, amely mélyen rezonált a nagymértékben emelkedő megélhetési költségekkel szembesülő választókkal” – mondta Kirsten Schubert, a párt helyi szervezetében aktív háziorvos a BreakThrough News-nak. „A párt nagyszabású, házról házra járó kampánystratégiát alkalmazott, amely lehetővé tette az önkéntesek számára, hogy személyesen kapcsolódjanak több százezer lakoshoz közvetlenül az ajtójuknál. Ily módon, erős közösségi médiai jelenléttel és széles körű közösségi tevékenységekkel sikeresen mozgósították a nem szavazók, a progresszív városi fiatalok és a hagyományos munkásosztálybeli választók sokszínű koalícióját.”
Krunoslav Stojaković, a Rosa Luxemburg Alapítvány politikai tanácsadója szerint a választási eredmény nemcsak a Die Linkét, hanem „a társadalmi baloldalt és mindazokat, akik egy igazságosabb társadalomért aggódnak” is elkötelezi amellett, hogy a lakhatás szocializálásáért dolgozzanak. „Ezen a ponton nincs visszaút […] Berlin lakói megadták nekünk ezt a mandátumot.”
„Lesz ellenállás” – hangsúlyozza. „A lehetséges koalíciós partnerek csak óvatosan támogatják a Die Linkét, és néhányan már most követeléseket támasztanak a lakhatási válságból profitálók szocializálása ellen a politikai együttműködés feltételeként.”
Progresszív intézkedések a középpont ellenállásával szemben
A Berlinben alkalmazott megközelítés üdvözlendő szakítást jelentett a Die Linke más tartományokban folytatott kampányával. Stojaković rámutatott a H-alter portálnak, hogy a párt korábbi döntései – például olyan koalíciókhoz való csatlakozás, amelyek megszorításokat hajtottak végre – hozzájárultak népszerűségének csökkenéséhez. A közelmúltbeli siker lehetőséget kínál az elveszített terep visszaszerzésére és a párt terepmunkához való hozzáállásának átalakítására. De nem szabad természetesnek venni, hogy ez meg fog történni.
Egyelőre a párt tárgyalások előtt áll a lehetséges koalíciós partnerekkel, az SPD-vel és a Zöldekkel. Mindkét párt szereplői jelezték, hogy jelentős nézeteltérések vannak köztük és a Die Linke között. Míg az SPD nem osztja a lakhatás szocializálása iránti elkötelezettséget, a Zöldek részéről Franziska Brantner kijelentette, hogy a párt nem működik együtt „neuköllni antiszemitákkal”. Ezzel Brantner jelezte, hogy a német politikai mainstream továbbra is nyomást fog gyakorolni azokra, akik kritizálják Izraelt – még akkor is, ha ez a kritika a legjobb esetben is visszafogott marad.
Másrészről a baloldali és progresszív pártok Európa-szerte a Die Linke eredményében a szélsőjobboldal választási térnyerésének uralkodó kontextusán belüli fontos törést ismerték fel. Jean-Luc Mélenchontól Franciaországban Szlovénia Levicájáig a reakciók kiemelték a megalapozott és egyértelműen baloldali programok kialakításának jelentőségét. „A politika milliók mindennapi problémáival kezdődik” – írta Peter Mertens, a Belga Munkáspárt (PTB-PVDA) főtitkára. „Nem csak a bérlőkről és munkásokról beszélni kell, hanem megszervezni őket, hogy maguk kényszerítsék ki a változást.”
Az Európai Parlament éppen elfogadott egy jelentést a nemek közötti egyenlőtlenségekről az egészségügyben. Ez fontos lépés annak kiemelésében, hogy milyen nemek közötti egyenlőtlenségek maradnak fenn ebben a patriarchális társadalomban és a nők védelmében. Ezt a jelentést a progresszív csoportok erőfeszítéseinek köszönhetően fogadták el.
Ami az egészséget illeti, senki sem egyenlő, de ha valaki férfi vagy nő, az az egyenlőtlenséget még nagyobbá teszi. A nőket és a queer embereket aránytalanul sújtják a társadalmi egyenlőtlenségek, és a kapitalista társadalmunk ezekből az egyenlőtlenségekből táplálkozik, mivel azok mindig a leggazdagabbak javát szolgálják.
A Baloldal frakció nélkülözhetetlen munkájának köszönhetően sikerült beilleszteni a cselekvésre való felhívásokat a menstruációs szegénység elleni küzdelemre; a szülészeti ellátáshoz való jobb hozzáférésre a vidéki területeken; a szülészeti és nőgyógyászati erőszak – beleértve a szóbeli bántalmazást, a diszkriminációt és a terhesség, szülés és abortuszellátás során végzett beleegyezés nélküli beavatkozásokat – a nők jogainak és méltóságának megsértéseként való elismerésére, különös tekintettel a menekültekre és a kiszolgáltatott helyzetben lévő nőkre; valamint a nők mentális egészségére való összpontosításra.
Mindez annak ellenére történt, hogy a szélsőjobboldali csoportok ellenezték, amelyek csak akkor érdeklődnek a nők védelme iránt, amikor az a rasszista napirendjüket szolgálja. Még egy abortuszellenes kiállítást is szerveztek az Európai Parlamentben Strasbourgban, és az Európai Bizottság is benne volt. Úgy tűnik, Ursula von der Leyen nem különösebben elkötelezett e jog védelme mellett, amelyet egyre inkább fenyeget a szélsőjobboldal felemelkedése.
A Baloldal frakció előadója, Hanna Gedin (Vänsterpartiet, Svédország): „Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben mutatkozó egyenlőtlenség a nők és férfiak között továbbra is sokkoló. A nők még mindig nem rendelkeznek ugyanolyan hozzáféréssel az egészségügyi ellátáshoz, mint a férfiak, és ez egyszerűen megbocsáthatatlan. A nők nem másodrangú állampolgárok. Az egészségügyi rendszereinknek a nők egészségét prioritásként kell kezelniük, nem utólagos gondolatként. Elég volt. Itt az idő, hogy fellépjünk és bezárjuk a szakadékot.”
A Baloldal frakció folytatja a harcot ezen nemek közötti egyenlőtlenségek lebontásáért, amelyek megerősítik a férfiak uralta világot a status quo bármiféle megkérdőjelezése nélkül, valamint az ebből fakadó hatalommal való visszaélést.
A Baloldal az egyetlen demokratikus ellenzéki csoport, és folytatjuk az ellenállást.
Az Európai Parlament köszönti Mark Carney kanadai miniszterelnököt, aki kereskedelmi háborúban áll Donald Trumppal. Mark Carney bizonyítja, hogy lehetséges ellenállni Trump napirendjének.
Kanada jóval tisztábban látóbbnak és intelligensebbnek mutatkozik, mint az Európai Bizottság elnöke, mivel nyíltan kifejezi egyet nem értését az amerikai elnök részéről érkező imperializmussal és nyomással szemben.
A Baloldal frakció volt az egyetlen csoport, amely az EU–USA megállapodás ellen szavazott – egy olyan megállapodás ellen, amely nemcsak segít legitimálni Trump őrültségét és követeléseit, hanem továbbra is a profitot a nép elé helyezi.
És most von der Leyen azt akarja, hogy Kanada legyen az EU első társult tagja. Ahogy a Baloldal társelnöke, Manon Aubry mondta az Unió helyzetéről szóló vitában Ursula von der Leyennek: „De ki adott önnek demokratikus és népi felhatalmazást erre, von der Leyen asszony? Hol volt ön, amikor Donald Trump invázióval fenyegette az egész világot, beleértve Kanadát és Grönlandot? Ó igen, persze, ön éppen egy szabadkereskedelmi megállapodást sietett aláírni, és vörös szőnyeget terített Donald Trump elé.”
Az EU–Kanada delegáció baloldali alelnöke, Arash Saeidi (Engedetlen Franciaország): „Micsoda irónia, hogy von der Leyen asszony Kanadáról mint társult tagról beszél a kanadai miniszterelnök előtt, amikor az ő egyetlen válasza Trump felháborító kijelentéseire és Kanada annektálására vonatkozó terveire a Turnberry-i kapituláció volt a vámok kérdésében!”
Európát nem lehet továbbra is felülről eldöntött megállapodásokon keresztül építeni, amelyek a haverokat és a nagyvállalatokat szolgálják, miközben a polgároknak egyszerűen csak kész tényeket mutatnak be. A Baloldal az egyetlen demokratikus ellenzéki frakció, amely a népet továbbra is a profit elé helyezi.
Az Európai Parlament – ismét a szélsőjobboldalnak köszönhetően – elfogadta a Néppárt (EPP) Ceutáról szóló határozatát.
A ceutai incidens kezdete óta a jobboldal és a szélsőjobb megsokszorozta támadásait azon bevándorlók ellen, akiket humanitárius segítség nélkül hagytak, és akik a közösségi médiában terjesztett hamis információk miatt kétségbeesett helyzetbe kerültek.
Az Európai Parlamentben folytatott vita szégyenteljes beszédek sorozata volt, amelyek a nők védelméről beszéltek, miközben „invázióról” szónokoltak. Az európai szélsőjobb csak a saját érdekeit védi, és megsemmisíti minden remény lehetőségét azzal, hogy lezárná a határokat Spanyolországgal. Ők azok, akik veszélyt jelentenek Európára, miközben a Bizottság elnöke legitimálja retorikájukat azzal, hogy új jogalkotási csomagot sürget a migrációs politikákról.
A jobboldal és a szélsőjobb azon törekvése, hogy ezt a humanitárius válságot az egyetlen progresszív kormány elleni támadásra használja ki, nem jelentéktelen. Legalább 141 ember vesztette életét abban a reményben, hogy jobb életet kap, mint amit Marokkó kínál. A Ceutában történtek leleplezték egy olyan európai migrációs politika strukturális sebezhetőségeit és korlátait, amely a migráció és a határigazgatás harmadik országokra való kiszervezésére támaszkodik, olyan függőségeket teremtve, amelyek lehetővé tehetik, hogy a migrációt és a határellenőrzést politikai nyomásgyakorlás eszközeként használják az Unióval vagy tagállamaival szemben.
A Baloldal frakció referense, Estrella Galan (Sumar, Spanyolország) közölte: „A Néppárt keresztülvitt egy indítványt, amely nem megoldásokat keres Ceuta számára, hanem továbbra is kiaknázza a válságot választási haszonszerzés céljából. És ezt a parlament demokratikus erői többségének akarata ellenére teszi, a szélsőjobb támogatásával, amely továbbra is a gyűlölet stratégiáját viszi előre, amely dehumanizálja a bevándorlókat. Például ma több mint 200 képviselő tagadta meg, hogy akár sajnálatát is kifejezze a júliusi események során elhunyt 141 ember halála miatt.”
A Baloldal frakció mély sajnálatát és bánatát fejezi ki a július 30-án és 31-én történt események során elhunyt 141 ember miatt, és teljes szolidaritásáról biztosítja Ceuta polgárait és Spanyolországot. Európának abba kell hagynia, hogy felelősségét autoriter rezsimekre hárítsa, és abba kell hagynia, hogy az emberi lényeket kezelendő, feltartóztatandó vagy kitoloncolandó problémaként kezelje. A Baloldal elutasítja, hogy az emberi méltóságot és a szolidaritást a választási számítások oltárán áldozzák fel. A Baloldal továbbra is a szolidaritáson, az emberi jogokon és a jogállamiságon alapuló migrációs politikákért fog küzdeni.
Ed Sheeran „LOOP” amerikai turnéja elveszítette mindhárom előzenekarát – FINNEAS-t, Lukas Grahame-t és az Aaron Rowe –, miután kedden visszaléptek, azt követően, hogy Macklemore-t eltávolították a fellépők sorából a Palesztinát támogató megjegyzései miatt.
Sheeran saját kísérőzenekara, a Beoga szintén bejelentette, hogy elhagyja a turnét.
A közösségi médiában a FINNEAS azt írta: „A művészeket nem szabad elhallgattatni, amikor az elnyomottak mellett emelnek szót… Kiállok Palesztina és népe mellett.”
Aaron Rowe nyilatkozatában megjegyezte: „Nem állhatok félre, és nem engedhetem meg, hogy milliárdosok a hatalmi pozíciójukat arra használják, hogy elhallgattassák azok jogos hangját, akik felemelik szavukat az izraeli népirtás ellen, és akik rámutatnak a gyermekek brutális meggyilkolására.”
A Beoga azt írta: „Ír emberek vagyunk, akik értjük a gyarmatosítást. Az Ír Művészek Palesztináért Mozgalom alapító tagjaiként elkötelezett aktivisták vagyunk az igazság mellett, és azok is maradunk.”
Lukas Graham kijelentette: „Nehéz nézni, ahogy a világ más részein a családok eltemetik szeretteiket… A pénz nem ad jogot arra, hogy valaki a beszélgetést a saját tulajdonának tekintse.”
A szélsőjobboldali Abelardo De la Espriella elnök kormányzatának első hónapját egy pusztító természeti katasztrófa, valamint a neoliberalizmus és a militarizmus éles visszatérése jellemezte az országban.
Abelardo de la Espriella egy hónapja van hivatalban. A szélsőjobboldali elnök szűk különbséggel nyerte meg a választást a baloldali Iván Cepeda ellen (az érvényes szavazatok kevesebb mint 1%-ával), annak ellenére, hogy az akkori elnök, Gustavo Petro szabálytalanságokra hívta fel a figyelmet.
De la Espriella azonban elutasította a szabálytalanságokra vonatkozó állításokat, és kormányzását azzal kezdte, hogy megpróbálta fitogtatni katonai erejét, nyílt vallásos hitét (amelyért nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie), valamint Washington politikai doktrínájához való egyértelmű igazodását.
De la Espriella és Rubio
A földrengés és az állami háborús politika visszatérése
Alig három nappal hivatalba lépése után azonban erős földrengés rázta meg az ország nyugati részét, több mint 300 halottat és csaknem 5000 sérültet hagyva maga után. A kormány intézkedései vitát váltottak ki. Támogatói tapsoltak a kormány reagálásának, míg a kritikusok azzal vádolták a kormányzatot, hogy kihasználja a tragédiát közmegítélésének javítására, és bizonyos országoknak – például Izraelnek – elsőbbséget ad a kutatási és mentési erőfeszítésekben, miközben más országok mentőcsapataitól megtagadja a belépést.
Ehhez jön a felforgató fegyveres csoportok és bűnszervezetek elleni totális háborúhoz való visszatérés retorikája, amelyet De la Espriella már választási kampánya során felvetett. De ez nem csupán retorika kérdése volt. Hivatalba lépése óta a végrehajtó hatalom számos támadást rendelt el e csoportok által tartott pozíciók ellen, amelyek közül néhányan a demobilizációjukat célzó békefolyamatokban vettek részt.
Valójában De la Espriella törölte a béketárgyalásokat, amelyeket a Petro-kormányzat indított újra „teljes béke” politikájának részeként.
Emellett a kormány halált megvető politikai kommunikációs stratégiája meglehetősen nagy port kavart. Egyes videókon az elnök állítólagos „banditák és terroristák” (ahogy a kormány nevezi őket) holttestei között sétál, amelyek a végrehajtó hatalom szerint 40-en vannak, valamint kilenc, állítólag illegális szervezetekhez köthető személy elfogása.
De a bombázások jelentős hazai bírálatot is kiváltottak. Guaviare megyében három kiskorút jelentettek halottnak az elnök által elrendelt bombázásokat követően, amelyek egy olyan támadássorozat részét képezték, amely összesen mintegy tíz ember halálát okozta. És bár De la Espriella azt mondta, hogy a fegyveres csoportok felelősek a kiskorúak haláláért, nem tudta elkerülni az emberi jogi szervezetek bírálatát, amelyek a válogatás nélküli bombázást ártatlan emberekre és a polgári lakosságra nézve veszélyes fenyegetésnek tekintik.
A neoliberalizmushoz való visszatérés
Végső soron a Petro- és a De la Espriella-kormányzat közötti ellentét annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy sokan azon tűnődnek, vajon éppen ez a politikai eltávolodás szolgál-e iránytűként az új kormány számára – vagy Kolumbia valójában az állam új formáját próbálja megteremteni.
Ennek az átalakulásnak a megértéséhez a BreakThrough News Danilo Urreával, a Kolumbiai Nemzeti Egyetem filozófusával beszélgetett, aki ebben az első hónapban egyértelmű elmozdulást lát az állami háborús politika visszatérése felé – olyan politika felé, amelyet korábban negatív eredményekkel alkalmaztak: „Kolumbiában ezt történelmileg »La Violencia« korszakaként ismerték, amely az ország valaha átélt egyik legrosszabb időszaka volt a generált barbárság tekintetében.”
„Az elnök az emberek megölését sikerként mutatja be az országnak” – tette hozzá. „De ezt egy olyan esztétikával és szemiotikával teszi, amely a halált, a gyilkosságot és hasonlókat az ország lehetőségeként ábrázolja. És egy olyan kontextusban, mint Kolumbiáé – ahol a kontinens egészén a legmagasabb a halálos áldozatok száma, meghaladva a régió összes diktatúrájának együttes halálos áldozatainak számát is –, ez azt mutatja számunkra, hogy ez visszalépés a párbeszéden és megbékélésen alapuló ország építésének lehetősége tekintetében.”
Urrea azt is mondja, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja terjeszteni azt az elképzelést, hogy az általa örökölt ország katasztrofális pénzügyi helyzetben van, ezért radikális neoliberális politikát kell előmozdítania: „Azonosítottuk az erőfeszítéseket az ország állítólagos gazdasági fordulatának előmozdítására olyan régi formulákkal, amelyeket már kipróbáltak, és amelyek katasztrofálisnak bizonyultak a társadalmi kohézióra, a területekre és az emberek és a természet közötti kapcsolatra nézve – negatív hatással azokra a közösségekre, amelyek pontosan azokon a helyeken élnek, ahol ezt a kitermelő gazdasághoz való visszatérést ismét javasolják.”
Továbbá figyelmeztet arra, hogy De la Espriella rövid hivatali ideje alatt visszaesés történt a környezetvédelmi és munkajogi kérdésekben: „Az első hónapban támadás alá került, mivel elkezdte lebontani a bérek, a helyreállítás, a túlórapénz és bizonyos munkavédelmi vívmányok terén elért eredményeket … amelyeket Petro elnök kormányzása alatt állítottak helyre reformok révén, és amelyeket ez a kormányzat most ismét gyorsan visszafordít egy tollvonással, állítólag a gazdasági feltételek javítása érdekében. Ez nagyon általánosan az, amit látunk és amit előrevetítenek: minden szociális juttatás, minden nehezen kivívott vívmány deregulációja; minden reform teljes lebontása; és az ország – az egészségügy, az oktatás, az élelmiszer és minden alapvető jog területén – átadása privatizációs folyamatoknak, elsősorban transznacionális vállalatok profitja érdekében.”
Egy új (régi) geopolitikai doktrína
A Petro-kormányzat azon kísérleteit követően, hogy megvédje a palesztin népet Izrael támadásával szemben, valamint Washington féltekei geopolitikai napirendjével való számos összecsapását követően Urrea azt állítja, hogy Kolumbia csatlakozott Washington által szervezett regionális ellenőrzési stratégiához: „A szélsőjobboldal felemelkedése, amely jól ismert … E kormányzaton keresztül Kolumbia az amerikai imperializmus régióban való előrenyomulásának újabb előőrsévé vált. És nyilvánvalóan ennek messzemenő következményei vannak Latin-Amerika és különösen a Karib-térség geopolitikájára nézve.”
Továbbá Urrea kiemeli Kolumbia – amely mind a Csendes-óceánhoz, mind a Karib-tengerhez hozzáféréssel rendelkezik – történelmi jelentőségét az Egyesült Államok természeti erőforrások ellenőrzésére irányuló geopolitikai stratégiájában: „Geopolitikai szempontból olyan feltételek teremtődnek, amelyek lehetővé teszik, hogy Kolumbia ismét azon országok egyikévé váljon, amelyek elősegítik az amerikai katonai ellenőrzést – de mindenekelőtt a természeti erőforrások és vagyonok feletti ellenőrzést, amelyek olyannyira áhítottak ebben a korszakban, amikor az Egyesült Államok gazdasági kapacitása, Kínával való vitája és a kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos minden ügy kihívásokkal néz szembe.”
Mit tesz az ellenzék?
Urrea megjegyzi, hogy egyelőre az ellenzéki pártok nem tudtak világos választ megfogalmazni De la Espriella projektjére. Először is rámutat egy bizonyos óvatosságra a háborút és erőszakot előmozdító állami politikával kapcsolatban: „Nyilvánvalóan nagy félelem van a korábban említett intézkedésekkel kapcsolatban – ez az erőszak, halál és gyilkosság nyelvezete. És nyilvánvalóan egy olyan országban, mint Kolumbia, ennek kihatásai vannak a jelenlegi rezsim ellenzőinek cselekvési képességére. Továbbá, mert megnövekedett a társadalmi vezetők célzott gyilkosságainak száma az ország különböző részein, különösen azokon a területeken, amelyeket leginkább érintenek a geopolitikai viták, valamint a gazdasági és kereskedelmi ellenőrzésért, az illegális gazdaságokért stb. folytatott konfliktusok.”
Urrea azonban megjegyzi, hogy kialakulhat a néptömegek koordinált ellenzéke, és a nép békés és jobban koordinált választ kínálhat: „Fontolóra kell vennünk egy inkább a néptömegekből eredő ellenzéket, és ott, úgy gondolom, szintén van félelem azzal kapcsolatban, hogyan kell reagálni egy erőszakos forgatókönyvvel, egy veszélyes forgatókönyvvel és manipulációval szemben. De úgy gondolom, hogy a szervezetek most arra összpontosítanak, hogy elemezzék, melyek lehetnek a fő békés és stratégiai okok a jelenlegi helyzet kezelésére. Úgy tűnik számomra, hogy ezen alapvető szempontok egyike kétségtelenül a környezet védelme, a területek védelme – amelyeket már célba vettek a transznacionális vállalatok a természeti erőforrások ellenőrzése és kiaknázása érdekében –, valamint a fracking kérdése lesz, és ez már formálódik is az országban a népszerveződés és mozgósítás révén.”
Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Venezuelán. A Nicolás Maduro és Cilia Flores elleni egész eljárás azzal fenyeget, hogy az amerikai bírósági rendszert globális és korlátlan joghatósággal rendelkező rendszerré teszi.
A venezuelai elnök, Nicolás Maduro nem bűnös. Ez a jog és a tény állítása, mivel Madurót semmilyen bűncselekményben nem ítélték el. Minden ellene felhozott vádpontban ártatlannak vallotta magát, és az Egyesült Államok által tett vádak pontosan azok maradnak: vádak. Az ártatlanság vélelme – amelyet az Egyesült Államok alkotmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke is elismer – értelmében a bizonyítási teher teljes egészében a vádlón nyugszik. Nem Madurónak kell ártatlanságát bizonyítania, hanem az Egyesült Államok kormányának kell bűnösségét bizonyítania.
2026. január 3-án az Egyesült Államok erői illegálisan behatoltak Venezuelába, célpontokat támadtak Caracasban és környékén, elfogták Maduro elnököt, feleségét és egy választott tisztségviselőt, Cilia Florest, és az Egyesült Államokba szállították őket. Két nappal később Maduro megbilincselve és sérülten jelent meg egy manhattani szövetségi bíróság előtt. „Ártatlan vagyok. Nem vagyok bűnös” – mondta a bíróságnak. Mindkét vádlott ártatlannak vallotta magát, és jelenleg Brooklyn-ban vannak bebörtönözve, miközben arra a tárgyalásra várnak, amelyet ideiglenesen 2027 júniusára tűztek ki.
A Maduro elleni vádak
Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Maduro részt vett kokain behozatalára, géppuskák és pusztító eszközök birtoklására, valamint a Washington által terrorista csoportoknak minősített szervezetekkel való együttműködésre irányuló összeesküvésekben. Ezek a vádak egy olyan vádiratból fejlődtek ki, amelyet Donald Trump első elnöksége idején, 2020 márciusában jelentettek be. Az ügy jelentősen kibővült, miután Madurót egy negyedik, felülíró vádiraton keresztül elrabolták. A vádirat azonban nem a bíróság előtt tesztelt bizonyíték. Ez egy ügyészek által készített dokumentum, amelyet egy nagyesküdtszéki eljáráson hagytak jóvá, ahol a védelem rendszerint nincs képviselve, és nem engedik meg számára, hogy megkérdőjelezze a kormány előadását.
A vád jelentős mértékben arra az elképzelésre támaszkodik, hogy Maduro az úgynevezett Cartel de los Soles-t, azaz a Napok Kartelljét irányította. De még a venezuelai kormánnyal mélyen ellenséges szervezetek is elismerik, hogy ez nem kartell a hagyományos értelemben. A nevet régóta gyűjtőfogalomként használják különböző, állítólag bűncselekményekben érintett venezuelai tisztségviselőkre, jóval azelőtt, hogy Maduro a politikai életbe lépett. Nem ír le olyan szervezetet, amelynek bizonyított tagsága, parancsnoki struktúrája, központja vagy hatásköri láncolata lenne, összehasonlítva például Mexikó Sinaloa Kartelljével. Amikor Washington 2025-ben a Cartel de los Soles-t külföldi terrorista szervezetnek minősítette, az Associated Press megjegyezte, hogy az „nem önmagában egy kartell”.
Ez azért fontos, mert a vád nyelvezete végzi politikai munkájának nagy részét. Az egyéni korrupciós cselekményekre vonatkozó állításokat egy egységes szervezet képévé állítják össze, a szervezetet aztán a venezuelai államnak tulajdonítják, és mindennek, amit állítólag bárki tett e laza hálózaton belül, a felelősséget Maduróra hárítják. A vádiratnak még mindig bizonyítania kell, hogy Maduro tudatosan csatlakozott a konkrétan vádolt összeesküvésekhez. Az állam feletti politikai hatalom, amelyben bűncselekmények történnek, önmagában nem állapítja meg azokért a bűncselekményekért való személyes büntetőjogi felelősséget.
Az ügy halva született
Venezuela nem jelentős kokalevél- vagy kokaintermelő. A fő kokaintermelő országok továbbra is Kolumbia, Peru és Bolívia. Venezuelát tranzitterületként használták, különösen a szomszédos Kolumbiából származó kokain esetében. De egy országon való átutazás nem bizonyítja, hogy annak elnöke irányítja a forgalmat, és nem támasztja alá Venezuela extravagáns politikai képét sem, mint az Egyesült Államokba érkező kábítószerek központi forrását. Az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal saját 2025-ös fenyegetésértékelése túlnyomórészt a mexikói szervezetekre és azok ellátási láncaira összpontosított. A globális kokainkereskedelem elsősorban az andoki régióban történő termelésen, tengeri exportfolyosókon, Közép-Amerikán és Mexikón keresztül működik, nem pedig egyetlen, állítólag a venezuelai elnöki palotából irányított szervezeten keresztül. A Nemzetközi Büntetőbíróság Venezuelában folyó helyzettel kapcsolatos vizsgálata például a joghatósága alá tartozó állítólagos bűncselekmények vizsgálata. Ez nem Maduro elítélése, és nem hozott ellene egyéni bűnösségi ítéletet.
Várható, hogy az amerikai kormány együttműködő tanúkra támaszkodik, köztük Hugo Carvajal volt venezuelai hírszerzési főnökre és Clíver Alcalá volt tábornokra. Mindkét férfi súlyos bűncselekményekben vallotta magát bűnösnek az Egyesült Államokban. Vallomásaik nem kezelhetők elfogulatlan igazságként. Az együttműködő vádlottak remélhetik, hogy az ügyészek segítésével enyhítést kapnak a büntetésükből. Állításaikat ezért meg kell erősíteni és keresztkérdéseknek kell alávetni. Amíg ez nem történik meg, vallomásaik nem állapítják meg Maduro bűnösségét. Valójában jobb ezeket a vallomásokat saját büntetésük enyhítésére és beszennyezett hírnevük tisztára mosására tett kísérletük bizonyítékaként látni.
Az a körülmény, ahogyan Madurót az amerikai bíróság elé vitték, még mélyebb problémát teremt. Washington nem kért kiadatást megállapodott jogi eljárás útján. Katonai erőt alkalmazott egy másik szuverén országban Venezuela beleegyezése vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk (4) bekezdése tiltja az erőszak alkalmazását vagy azzal való fenyegetést egy állam területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, szűk kivételektől, például az önvédelemtől eltekintve. Egy kábítószer-bűncselekményekkel vádolt személy letartóztatása nem tartozik e kivételek közé. A nemzetközi jog szakértői az műveletet az erőszak illegális alkalmazásaként írták le, míg Brazília, Mexikó és Kína kormányai is elítélték a venezuelai szuverenitás megsértését.
Maduro ügyvédei azzal érveltek, hogy a vád megsérti a hivatalban lévő államfőt megillető mentességet. Venezuela továbbra is Madurót ismerte el alkotmányos elnökének, amikor az Egyesült Államok elfogta őt – ezt a tényt az Egyesült Államok hallgatólagosan elismeri, amikor Delcy Rodríguezt nevezi megbízott elnöknek. Washington nem feltétlenül tudja kioltani egy másik ország államfőjének nemzetközi jogi státuszát pusztán a diplomáciai elismerés megtagadásával. A védelem ezért a mentesség alapján kérte a vádirat elutasítását, és külön megtámadta a kábítószer-terrorizmus vádpontot, mert hiányzik a megfelelő joghatósági kapcsolat az Egyesült Államokkal. E kérdésekről a szóbeli érvelést 2026 novemberére tűzték ki.
Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnök ügye leleplezi Washington állítólagos kábítószer-államok elleni háborújának szelektivitását. Hernández 2014 és 2022 közötti elnöksége idején szoros amerikai szövetséges volt. Hivatalából való távozása után kiadták – nem katonai invázióval rabolták el –, és ugyanabban a New York-i szövetségi körzetben állították bíróság elé, ahol Madurót most vádolják. 2024 márciusában egy esküdtszék háromhetes tárgyalás után bűnösnek találta Hernándezt. Az ügyészek bizonyítékot mutattak be arra, hogy több millió dollárt fogadott el csempészektől, a hondurasi rendőrséggel és katonasággal védte a kokainszállítmányokat, és segített több mint 400 tonna kokaint az Egyesült Államok felé mozgatni. 45 év börtönbüntetésre ítélték. A Maduro elleni állításokkal ellentétben ezeket a vádakat vallomások, keresztkérdések és esküdtszéki ítélet útján tesztelték. Mégis, 2025. december 1-jén Donald Trump elnök kegyelmet adott Hernándeznek és biztosította szabadon bocsátását, azt állítva, hogy a volt elnököt tisztességtelenül kezelték.
Az ellentét aligha lehet árulkodóbb. Trump kegyelmet adott egy volt elnöknek, akinek kokaincsempészetben való részvételét amerikai bíróságon állapították meg, miközben fenyegette, majd végül megszállta Venezuelát, hogy elfogjon egy elnököt, akiről nem hoztak ítéletet. Hernández Washington politikai táborához tartozott; Maduro nem. Az egyiket elítélése ellenére szabadon engedték, míg a másikat jogi ártatlansága ellenére elfogták. Ez az eltérés önmagában nem cáfolja a Maduro elleni vádakat, de lerombolja azt az állítást, hogy Washington következetes aggodalomból cselekedett a kábítószerek miatt. A meghatározó különbség a politikai hovatartozás volt, nem a bizonyítékok ereje.
Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Maduro és Cilia Flores konkrét körülményein vagy azok Venezuelára gyakorolt következményein. Ha egy külföldi állam felülírhatja egy másik ország jogrendszerének joghatóságát, olyan vádat követhet, amelyre nincs bizonyíték, és olyan tárgyalást folytathat, amelynek nincs alapja a nemzetközi jogban, az hatékonyan globális és korlátlan joghatósággal rendelkező amerikai bírósági rendszert hoz létre. A világ kormányainak ezzel az üggyel kapcsolatos ambivalenciája ezért riasztó, mivel kockázatot jelent a beleegyezés jelzésére és az ilyen durva túlkapás normalizálására. Ez különösen releváns Mexikó számára, amely már szembesül az Egyesült Államok sorozatos, világos politikai következményekkel járó vádjaival és kiadatási követeléseivel. Maduro tárgyalásának kimenetele fontos precedenst teremthet arra nézve, hogyan bánnak Mexikóval – és más országokkal – hasonló körülmények között.
Nicolás Maduro nem bűnös tehát az egyetlen védhető következtetést fejezi ki ebben a szakaszban. Katonai erő alkalmazásával fogták el, annak az államnak a bíróságai elé állították, amely évek óta a megbuktatására törekedett, és egy politikailag konstruált elmélet alapján vádolták meg, amely még nem élte túl a kontradiktórius vizsgálatot. Ártatlan marad, hacsak és amíg elfogadható bizonyíték nem bizonyítja az ellenkezőjét minden észszerű kétséget kizáróan. A szuverenitás nem dísz, a vádirat nem ítélet, és egy hatalmas állam által kiadott vád nem válik igazsággá csupán azért, mert az az állam rendelkezik a vádlott elfogásához szükséges fegyverekkel.
Írta: Stephanie Weatherbee Brito, a Nemzetközi Népek Gyűlése (IPA) társkoordinátora
és
Vijay Prashad, a Tricontinental Kutatóintézet igazgatója
A kapitalizmus a bizonytalan bevándorló munkaerőre támaszkodik, hogy fegyelmezze a dolgozókat, elmélyítse a megosztottságot és gazdagságot vonjon ki, miközben az migránsellenes retorikát fegyverként használja a közszolgáltatások és a szociális jólét neoliberális lerombolásának elfedésére.
Bárhová megyünk ma a világon, a globális Északtól a globális Dél felé, az bevándorlóellenes retorika növekedésének áradatába ütközünk. Úgy tűnik, ez a közbeszéd elkerülhetetlen része. Ez a diskurzus különösen mérgező a globális Északon, ahol a „különleges típusú” szélsőjobboldal központi pillérévé vált. 2025 decemberében Donald Trump amerikai elnök „szemétnek” nevezte az Egyesült Államokban élő szomáliai bevándorlókat, és azt mondta, hogy „oda kellene visszaküldeni őket, ahonnan jöttek”. Trump alelnöke, JD Vance azt mondta, hogy a bevándorlás a „legnagyobb fenyegetés” mind az Egyesült Államokra, mind Európára nézve. Nagy-Britanniában az akkori miniszterelnök, Keir Starmer 2025 májusában azt mondta, hogy országa kockázatot jelent „az idegenek szigetévé válásra”, amely kifejezést később abban az évben Andrew Hastie, akkori ausztrál árnyék-belügyminiszter is visszhangozta: „Kezdjük úgy érezni magunkat, mintha idegenek lennénk a saját otthonunkban”.
A globális Dél sem mentes ettől a diskurzustól. Dél-Afrikában felrobbant az idegengyűlölet, olyan bevándorlóellenes csoportok jelentek meg a semmiből, mint az Operation Dudula (2021) és a March and March (2024), amelyek anyagi forrásokkal rendelkeztek komoly bevándorlóellenes zavargások keltéséhez. Ezek a csoportok népszerűsítették az Abahambe Makwerekwere („a külföldieknek menniük kell”) szlogent a dél-afrikaiak azon rétegei körében, akiket az apartheid utáni rendezés résein keresztül kitaszítottak. Ezek a rétegek társadalmi-gazdasági szorongásaikat a szomszédaikra – Botswanából, Lesothóból, Mozambikból és Zimbabwéből Dél-Afrikába érkezett elszegényedett bevándorlókra – vetítették ki. Ezek az idegengyűlölő csoportok fenyegetéseket és határidőket tűztek ki a bevándorlók távozására, kétségbeesett és kiszolgáltatott embereket kényszerítve biztonság keresésére vagy félelemben történő elhagyására Dél-Afrikából.
Az idegengyűlölet e növekedése azt az általános érzést tükrözi, hogy a munkásosztály nyomorúságos életkörülményei a bevándorlókkal folytatott versenynek tudhatók be a szűkös erőforrásokért, nem pedig a kapitalizmus strukturális jellemzőinek. Azt állítják, hogy az elszegényedett és hatalommal nem rendelkező bevándorlók valahogyan kiüresítették az államot és kiszorították a munkaerőpiacot, így a helyi dolgozók képtelenek stabil és méltó életet élni.
A bevándorlásról szóló diskurzus tele van tényszerű pontatlanságokkal, túlzásokkal és epével. Az idegengyűlölet apostolai felnagyítják a migráció mértékét és földrajzát, és megmérgezik a témáról szóló diskurzust. Ez a torzítás három módon működik:
Súlyosbított mérték. A nemzetközi migránsok a világ népességének csupán 3,6%-át teszik ki. A legtöbb ember, aki vándorol, nem hagyja el születési országát, mivel vidékről városba vagy egyik városból a másikba utazik. A belső menekültek helyzetét is figyelembe véve a migránsok és menekülteknek csak egynegyede utazik a globális Délről a globális Északra, amint azt a Nemzetközi Migrációs Szervezet egyik tisztviselőjétől megtudtam.
Súlyosbított földrajz. Nyilvánvaló okokból a nyugati média a mediterrán átkelésekre, az amerikai–mexikói határra és a La Manche-csatornára összpontosít. Ez úgy állítja be a migrációt, mint amely csak a globális Északot terheli. A valóság azonban az, hogy a legtöbb elmozdulás országokon belül vagy szomszédos országok között történik. A menekültvédelem elsöprő terhe a Dél szegényebb nemzeteire hárul, nem a gazdag Északra.
Súlyosbított nyelv. Azok, akik szítják az bevándorlóellenes retorika tüzét, szinte mindig azt mondják, hogy az „illegális” bevándorlók ellen vannak, nem a „legális” bevándorlók ellen. A gyakorlatban az „illegális bevándorló” fenyegető kategóriája kezdi alakítani azt, ahogyan az emberek általában a migrációra gondolnak. A menekülteket, menedékkérőket, okmányok nélküli munkásokat, diákokat, családtagokat, ideiglenes munkásokat és még a legális csatornákon érkezett bevándorlókat is „illegálisnak” tekintik, vagy legalábbis annak gyanúsítják. Az „illegális” jelző alakítja az „bevándorló” főnév jelentését, majd elnyomja azt. A jelző, még ha nem is jelenik meg, kezdi meghatározni a főnevet. Ily módon pusztán bevándorlónak lenni is határsértésnek minősül.
A gazdagabb nemzetek uralkodó osztályai, főként a globális Északon, akarják a bevándorlók munkaerejét, de nem a társadalmi-kulturális életüket vagy politikai részvételüket. A globális Észak fő gazdasági ágazatai – a mezőgazdaság, az építőipar, a logisztika és a gondozási munka – a bevándorló munkaerőre támaszkodnak. Az idegengyűlölő retorika és a korlátozó jogi rendszerek olyan környezetet teremtenek, amely könnyűvé teszi e munkások fegyelmezését és kizsákmányolását a deportálás fenyegetésével, valamint a jogi jogok és a kollektív tárgyalás megtagadásával. Mégis tagadhatatlan, hogy a bevándorlók gazdagságot termelnek az uralkodó osztály számára ott, ahol élnek és dolgoznak. Hazautalásaik fenntartják a családokat a származási országaikban. A bevándorlásról és a gazdaságról szóló diskurzus éppoly zavaros és kusza, mint a politikai vita.
A gazdasági érv. A bevándorlók biztosan növelik a lakhatás, iskolák, közlekedés és egészségügy iránti azonnali keresletet, különösen ott, ahol az érkezők földrajzilag koncentrálódnak. De a bevándorlók dolgoznak is, termelnek, adót fizetnek, és fenntartják azokat a gazdasági ágazatokat, amelyek munkaerőhiánytól szenvednek. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) kimutatja, hogy a bevándorlók hozzájárulnak a munkaerőpiacokhoz, a közpénzügyekhez, a foglalkoztatáshoz és a munkahelyteremtéshez, bár az előnyök és költségek egyenlőtlenül oszlanak meg. A Nemzetközi Valutaalap nagy tanulmánya harmincnégy OECD-országban 1980 és 2018 között azt találta, hogy a teljes foglalkoztatás 1%-át kitevő bevándorló beáramlás öt éven belül csaknem 1%-kal növelte a gazdasági kibocsátást, és a növekedés kétharmada a magasabb munkatermelékenységből származott. Döntő fontosságú, hogy ez a tanulmány nem talált bizonyítékot arra, hogy a bevándorlók nagy beáramlása csökkentené a helyiek foglalkoztatását.
A munka kérdése. A munkaadók néha bizonytalan bevándorló munkaerőt használnak a munkakörülmények csökkentésére vagy a szakszervezeti szervezkedés gyengítésére. A probléma azonban nem a bevándorló munkás önmagában, hanem a munkaadó azon hatalma, hogy a jogi státusz szerint megkülönböztesse és megossza a munkásokat. Az erősebb, jobban szervezett szakszervezetek segítenének a munkásoknak ellenállni ezeknek a megosztó taktikáknak, javítani a béreket és munkakörülményeket, valamint biztosítani a tartózkodási, jogi és kollektív tárgyalási jogokat.
A neoliberalizmus a szobában lévő elefánt a bevándorlóellenes diskurzusban. A bevándorlók olyan társadalmakba érkeznek, amelyeket már feldúlt a megszorítás és az adósság. A lakhatási válság, a krónikus munkanélküliség, a mentális betegségek és a kábítószerrel való visszaélés nem olyan körülmények, amelyeket a bevándorlók teremtenek. Ezek azoknak a kapitalista társadalmaknak a társadalmi hatásai, amelyek a kevesek profitját a sokak jóléte elé helyezték. A közszolgáltatások privatizációja, az önkormányzati költségvetések megvágása, majd az állami kapacitás és a szociális jólét ezt követő összeomlása olyan neoliberális politikák voltak, amelyeket a gazdag és vagyonos osztályok szolgálatában hajtottak végre. Ugyanazok a politikai pártok, amelyek végrehajtották ezeket a neoliberális politikákat, és ezért felelősek az általuk kiváltott társadalmi káoszért, most a bevándorlókat teszik bűnbakká.
Ismail Shammout (Palesztina), Hová?, 1953.
A bevándorlóellenes retorika azt a funkciót tölti be, hogy elfedje a világ milliárdjai által tapasztalt társadalmi nyomorúság tényleges okait. Korunk obszcén katonai kiadásait és katasztrofális háborúit, a NATO+ blokkal dacoló államok elleni kegyetlen szankciókat, az alulfejlettség ciklusából kitörni képtelen államok kikényszerített adósságszolgaságát, az éghajlatváltozás magas költségeit, a földfosztást és a megélhetés pusztulását nem a migráció okozza. Ezeket a kapitalizmus és az imperializmus okozza, amely inkább elpusztítaná a világot a profitért, minthogy meggyógyítsa. Valójában maga a migráció is a kapitalista imperializmus eredménye, amely háború, adósság, szankciók és kizsákmányolás révén pusztítja el az élet alapját a globális Délben.
Sajnos a bevándorlóellenes diskurzus mindent átható természete könnyebbé tette egy elidegenedett munkás számára, hogy felégessen egy spaza boltot (kis élelmiszerbolt) Sowetóban, Dél-Afrikában, mint hogy a földtulajdon brutális aszimmetriájára gondoljon az országában. A fehér dél-afrikaiak a népesség körülbelül 7%-át teszik ki, de a mezőgazdasági és termőföld 72%-át birtokolják, míg a fekete dél-afrikaiak a népesség csaknem 82%-át teszik ki, és csak 4%-át birtokolják. A földreform elképzelése végtelenül nehezebb és bonyolultabb, mint egy Botswanából érkezett szegény bevándorló szatócs boltjának felgyújtása. A munkásosztály felvértezése az idegengyűlölet misztifikáló retorikája elleni tisztánlátással a baloldal egyik mai feladata. A Dél-afrikai Kommunista Párt a maga részéről erős és világos álláspontot foglalt el az idegengyűlölet ellen és a szolidaritás mellett.
Razieh Gholami (Afganisztán), A túlélés reményében, 2019.
A nagy karib–brit költő, Benjamin Zephaniah élete nagy részét származásáról és elvándorlásáról való elmélkedéssel töltötte. Két világ között élve megértette azokat a nagyon emberi küzdelmeket, valamint a magány és elszigeteltség érzéseit, amelyek a bevándorló lét velejárói. „We Refugees” (Mi menekültek, 2000) című versében Zephaniah melegséggel és egyszerűséggel ragadja meg az idegengyűlölet irracionalitását és embertelenségét:
Mindannyian lehetünk menekültek Néha csak egy nap kell hozzá, Néha csak egy kézfogás kell Vagy egy aláírt papír. Mindannyian menekültektől származunk Senki sem csak úgy megjelent, Senki sincs itt küzdelem nélkül, És miért kellene félelemben élnünk Az időjárástól vagy a bajoktól? Mindannyian valahonnan jöttünk ide.
Ha Andy Burnham szertefoszlaja azokat a reményeket, amelyeket a Downing Street 10-be való bejutás érdekében keltett, Nigel Farage, Rupert Lowe és Tommy Robinson sietni fognak kihasználni a helyzetet.
Visszaszerezte a mandátumát, de Kukaarcú Báró(Count Binface)* beárnyékolta.
A konferencia hivatott lett volna bemutatni a Reform UK-ot mint kormányképes pártot.
A volt konzervatív miniszter, Robert Jenrick előterjesztett egy javaslatot az adómentes keret 12 570 fontról 15 000 fontra emelésére – ez egy olyan lépés, amivel Burnham is játszadozott korábban, majd jellemző módon visszakozott.
De a konferencia előestéjén a Channel 4 tovább mélyítette a Reform UK adományozási botrányát, amikor közzétett egy videofelvételt, amelyen két magas rangú pártfőtisztviselőt kaptak korrupción.
A felvételen arról beszélnek, hogyan kerüljék meg a választási törvényeket, hogy pénzt szerezzenek egy amerikai álmilliomostól.
Farage azonnal felfüggesztette a két tisztviselőt, és „egy pár alvállalkozónknak” nevezte őket.
Valójában sokkal fontosabb szereplők ennél – Farage vezető munkatársa, Dan Jukes és a Reform UK politikai igazgatója, James Orr.
Orr, a Cambridge-i Egyetem teológia szakának docense, egy baljós alak.
A globális szélsőjobboldalon folytatott kapcsolatépítő tevékenységéről a Byline Times és a Financial Times napilapok nemrég leleplezéseket közöltek.
Közeli kapcsolatban áll JD Vance amerikai alelnökkel, aki „brit serpájának” nevezi őt, valamint a szélsőjobboldali szilícium-völgyi milliárdos Peter Thiel-lel.
Charles Vaughan, a Thiel Capital egyik főnöke szintén egy kapcsolata.
A Financial Times egy forrásra hivatkozva idézi, hogy „Vaughan tágabb célja … konzervatív befolyási hálózat kiépítése volt Cambridge-ben és más elit egyetemeken.”
Januárban Orr vendégül látott négy előadást Thieltől az Antikrisztusról – egy „zsarnokról”, aki akadályozhatja a Big Tech előretörését – Cambridge-ben.
Részt vett továbbá abban a jobboldali gyűlöletkampányban is, amely Jason Arday professzor halálához vezetett.
Az a gyűjtés, amelybe Jukes és Orr is belekeveredett, kiemelt prioritás a Reform UK számára.
Az Open Democracy weboldal szerint: „A Reform UK továbbra is jelentősen több nagy összegű adományt gyűjt be, mint a többi párt – 5,3 millió fontot 2026 második negyedévében, szemben a Munkáspárt 3,6 milliójával és a Konzervatív Párt 2,8 milliójával.
„Ezzel a párt idei összes adománya csaknem 15 millió fontra rúg, ami azt jelenti, hogy csaknem kétszer annyit fogadott el, mint a Munkáspárt – 8 millió fontot – és több mint kétszeresét a Konzervatívok – 7 millió fontjának. A Reform UK finanszírozásának túlnyomó részét néhány nagy vagyonú donor biztosítja.”
Ez a pénzügyi stratégia nem csupán arról szól, hogy hadipénztárt halmozzanak fel a következő választásokra. Lehetővé teszi Farage számára, hogy fenntartsa függetlenségét a közel 300 000 fős tömegtagsággal szemben.
A Reform UK továbbra is egy olyan vállalat tulajdona, amelyet jelenleg Farage és Zia Yusuf irányít.
Farage-nak szüksége lehet erre az ellenőrzésre. Kényes egyensúlyozásra kényszerül. Bizonyos fokú tekintélyt kell mutatnia ahhoz, hogy elegendő konzervatív szavazó támogatását megszerezze egy általános választás megnyeréséhez.
De ha Farage kezd túl közel kerülni a rendszerhez, akkor a tőle jobbra lévő politikai tér kitágul. Rupert Lowe Restore Britain nevű pártja a negyedik helyre szorította a Konzervatívokat a Makerfield-i időközi választáson.
Lowe gyorsan elismeréssel illette a hétvégi doveri és portsmouth-i utálatos bevándorlásellenes tüntetéseket.
Ezek a tüntetések úgy tűnik, hogy a Tommy Robinson által szervezett fasiszta hálózatok munkái.
Eközben Lowe a múlt héten bejelentett egy 500 000 fontos adományt Simon Galbraith szoftvervállalkozótól.
A megosztottságuk és baklövéseik ellenére a szélsőjobb egy dinamikus és növekvő erő.
Ha Burnham szertefoszlaja azokat a reményeket, amelyeket a Downing Street 10-be való bejutás érdekében keltett, Farage, Lowe és Robinson sietni fognak kihasználni a helyzetet.
Mozgósítanunk kell ellenük, és fel kell építenünk a szocialista alternatívát, amelyre olyan nagy szükség van.
Írta: Alex Callinicos forrás: Socialist Worker
* Kukaarcú Báró (Count Binface) egy szatirikus jelölt, akit Jon Harvey brit komikus alakít, és egy „intergalaktikus űrharcosként” jellemzi magát, aki egy szemetesvödörhöz hasonló sisakot visel . A jelölt különösen azután vált ismertté, hogy a 2026-os clactoni időközi választáson Nigel Farage mögött a második helyen végzett, közel 10 000 szavazatot gyűjtve, ami rekordteljesítménynek számít egy ilyen jellegű jelölt esetében
A looksmaxxing hidakat épít a wellnessz-től a nőgyűlöletig és a szélsőjobboldalig
A looksmaxxing egy online trend, amely károsítja a benne részt vevő fiatal férfiakat – és azokat a nőket, akiket uralni akarnak.
Andrew Tate, a manoszféra influenszere, akit emberkereskedelem miatt letartóztattak (Kép: Wikimedia Commons)
Ez tükrözi a szexizmust és a TikTok „hajtáskultúráját” a neoliberalizmus alatt, amely szerint az egyének akkor sikeresek, ha vállalkozó szelleműek, rugalmasak és erősek.
A looksmaxxing az incel, nőgyűlölő fórumokon indult a 2010-es években. A megjelenés rögzített társadalmi hierarchiájának gondolatán alapult.
Akiknek szoborszerű az állkapcsa, élesek az izmai és „pozitív canthális dőlésük” van (a szemük felfelé dől), azok a csúcson vannak – feltéve, hogy fehérek.
Az alfahímek sikereket aratnak a munkaerőpiacon és szexhez jutnak.
De ha az arcod nem illik a képbe, az online terek tele vannak más férfiakkal, akik azt mondják, változtasd meg, különben egy nő sem fog akarni.
A looksmaxxerek azt ígérik tízezerszámra bizonytalan, magányos és elégedetlen követőiknek, hogy egy élesebb állkapocs megváltoztatja az életüket.
Faith Leslie újságíró érvel: „Ami különösen megkülönbözteti a looksmaxxing esetét, az nem az, hogy fő célpontjai a fiúk.
„Valójában ez a trend közvetlen hatással lehet a fiatalokra, nemtől függetlenül.
„Inkább abból fakadnak az aggodalmak, hogy az internet egy olyan problémás részéről származik.”
A looksmaxxing az incelfórumokon a „fekete pirula” ideológiához kapcsolódik. Ez azt állítja, hogy a nők kizárólag fizikai tulajdonságok, például magasság és csontszerkezet alapján választanak szexuális partnert.
Azt mondja, a nők állatszerűek, és arra készteti őket, hogy alfa partnereket válasszanak. Szóval a szegény bétáknak fel kell emelniük a „szexuális piaci értéküket”, hogy versenyezhessenek a nőkért.
Angus Lindsey kutató írja: „Az incel csoportok túlnyomórészt társadalmilag elidegenedett férfiakból állnak, akik azt mondják magukról, hogy nem találnak nőket, akik hajlandóak lennének romantikus kapcsolatot létesíteni velük.
„Az incelek világértelmezése azt a gondolatot idézi meg, hogy a nők igyekeznek maximalizálni utódaik szociális, gazdasági és genetikai potenciálját azáltal, hogy »magas státuszú« férfiakat választanak.”
De a nők nem csak állatok – ravaszak és manipulativak is, és be akarják csapni a férfiakat, hogy gondoskodjanak róluk.
Ezt mind tovább rontja a feminizmus, amely megerősítette a nőket, és lehetővé tette számukra, hogy szabadon válasszák meg szexuális partnereiket.
Az incelek tehát egy olyan idő visszatérését követelik, amikor a nők apáik és férjeik tulajdonai voltak, és nem voltak jogaik vagy önállóságuk – és minden férfinak jutott egy nő.
Ez nevetségesnek tűnhet, de emlékezzünk, mi történt tavaly októberben.
Pete Hegseth, az Egyesült Államok hadügyiminisztere támogatott egy lelkészt, aki vissza akarja vonni a 19. alkotmánymódosítást – ez adta meg a nőknek a szavazati jogot.
A második megoldás az, hogy átalakítsd az arcodat és a testedet, hogy alfa lehess, és minden lány a lábaid elé omljon.
Történelmileg a nőket kényszerítették arra, hogy eltorzítsák és éheztessék testüket, hogy megfeleljenek az osztály, a rasszizmus és a gyarmatosítás által formált lehetetlen szépségideáloknak.
De a fizikai szépségsztereotípiák nem újdonságok. Nem minden férfi hasonlított a reneszánsz Olaszországban Michelangelo Dávidjára.
I. Jakab király udvarában a fiatal férfiak hosszú, hullámzó hajuk fitogtatásával versenyeztek a figyelemért – és a karcsú, atletikus lábakat nagyra csodálták.
A viktoriánus korban, a 19. században kialakult nemi sztereotípiák a királynőért és hazáért harcolni alkalmas férfiakra összpontosítottak. Ez a macsó, izmos férfitest eszményképe a mai online kultúrában is fennmaradt.
A looksmaxxing felerősíti azt az eszmét, hogy csak a megjelenés számít, és hogy a nők a hibásak ezért a brutális szexuális piacért.
A média kommentátorai értetlenül állnak afölött, hogy a fiatal férfiak miért ártanak maguknak a TikTok-influenszerek tanácsára.
De keveset mondanak arról a társadalomról, amely arra ösztönzi a fiúkat, és még inkább a lányokat, hogy túlzottan a megjelenésükre összpontosítsanak.
A neoliberalizmus igazolására használt eszmék termékeny talajt biztosítanak a looksmaxxing megjelenéséhez.
A Biopolitika születése című művében Michel Foucault teoretikus egy új típusú egyén – a „neoliberális én” – megjelenését tárgyalta.
Azt mondta, ez egy evolúció az Adam Smith-hez, A nemzetek gazdagsága szerzőjéhez és a szabadpiaci kapitalizmus korai támogatójához kapcsolódó „gazdasági embertől”. A rendszer támogatói szerint az önérdekelt „gazdasági ember” a piacon való adásvételen keresztül cselekszik jólétének maximalizálása érdekében.
De most, Foucault érvelése szerint, megjelent a neoliberális kapitalizmus versengő egyede.
Az emberek „önmaguk vállalkozóivá” váltak, arra rendeltetve, hogy folyamatosan „fejlesszék emberi tőkéjüket”.
Foucault és néhány marxista túlhangsúlyozta a neoliberális eszmék fogását a munkásosztály gondolkodásában.
Ha teljesen dominánsak lennének, nagyon kevés lehetőség lenne tömegmozgalmakra vagy munkások általi fellépésre. Az uralkodó osztálynak pedig meg kell újítania az individualizmus eszméit a rendszerükkel szembeni kollektív kihívásokra válaszul.
De a neoliberalizmus sokak számára azzá a „józan ésszerű mód”-dá vált, ahogyan értelmezzük, éljük és megértjük a világot.
Ahogy Jane Hardy szerző érvel: „A verseny betölti a mindennapi élet minden zegzugát, az iskolák és egyetemek rangsoraitól kezdve a televíziós műsorokig, ahol a főzés és a randevúzás versenyekké válnak, csak egy győztessel.
„A munkahelyen a teljesítményfüggő bérhez hasonló menedzseri eszközök versenyhelyzetbe hozzák a munkavállalókat.
„A vállalkozó szelleműség, a kreativitás és a választás nyelvét folyamatosan bevetik az egyén átrajzolt képének megerősítésére, és hogy ezt az egyént tegyék felelőssé a munkaerőpiacon és az életben általában elért sikereiért és kudarcaiért.”
Minden emberi tulajdonság és képesség kevésbé lesz az öröm forrása, és inkább egy árucikk, amelyet mellékállásként pénzzé kell tenni.
A kapitalizmus csak úgy létezhet, hogy munkaképességünket árucikké változtatja.
Ahogy a rendszer öregszik, egyre inkább behatol életünk minden területére, és minden érzést, érzelmet és reményt olyasmivé alakít, ami megvehető, eladható és megoldható egy alkalmazással és egy új termékkel.
Tíz-húsz évvel ezelőtt az önfejlesztés divatszava új készségek tanulását, a fittség megőrzését és rugalmasság fejlesztését jelentette.
Ma sok fiatal azt tapasztalja, hogy a szüleik által a munka, az otthon és a biztonság felé vezető utak bezárultak.
Így az önfejlesztés átadja a helyét a „saját magad marketingje” és a „márkaépítés” eszméjének.
Élményeid közösségi médiatartalommá alakítása, magad influenszerként pozicionálása, tehetségeid, szexualitásod, saját magad eladása.
Ez egy olyan wellness-kultúrából táplálkozik, amely sok árucikket népszerűsít – de nem sok jólétet.
A szélsőjobbos suttyók, mint Jordan Peterson és Andrew Tate, „önsegítő” guruként tüntetik fel magukat, akik könnyű utat mutatnak a gazdagsághoz, nagy autókhoz és nőkhöz.
A wellness ösztönözheti a jó táplálkozást – bizonyos áron – és a testmozgást – drága edzőtermekben – de étrend-kiegészítők szedését, szteroidok injektálását és alkalmazásokkal való emberi interakciók helyettesítését is jelenti.
És a szélsőjobb kisajátította a wellness-gyakorlatokat.
Stewart Home a Fascist Yoga (Fasiszta jóga) című könyvében nyomon követi, hogyan keresztezi a jóga a fizikai tökéletesség hajszolását, a fehér felsőbbrendűséget és az oltásellenes összeesküvés-elméleteket.
Még alapvetőbb, hogy az emberi lények elidegenedettek, és ez megteremti azokat a feltételeket, amelyek között másokat pusztán eszközként látunk saját önérdekünk érvényesítésében.
Ami megkülönböztet minket az állatoktól, az az együttműködési képességünk, hogy előállítsuk azt, amire az élethez szükségünk van.
De a profit felhalmozásának hajszája azt jelenti, hogy ez a lehetőség soha nem valósulhat meg a kapitalizmus keretein belül.
A munkások elidegenednek az általuk előállított dolgoktól, amelyeket a főnökök birtokolnak és osztanak el. A munkások olyan házakat építenek, amelyekben soha nem fognak lakni, és olyan ruhákat állítanak elő, amelyeket nem engedhetnek meg maguknak. Nincs ellenőrzésünk afölött, hogyan szervezik a munkánkat, vagy az hogyan hat ránk fizikailag és mentálisan.
A kapitalista társadalom versenyt szül a munkások között. Arra ösztönöznek, hogy másokat versenytársnak és biztonságunk veszélyeztetőjének lássunk.
Végül elidegenedünk munkaképességünktől és attól, hogy kollektíven tervezzünk saját és a természeti világ szükségleteinek kielégítésére.
Az elidegenedés áthatja a társadalom és életünk minden aspektusát. És keresztezi a mélyen gyökerező nőgyűlöletet, amely ama gondolat köré csoportosul, hogy a nőknek a férfiakat kell szolgálniuk.
A szélsőjobb csavar ezen a szexizmuson az a vád, hogy a nők mostanra uralják és megalázzák a férfiakat.
A looksmaxxing hidakat épít a wellnessz-től a nőgyűlöletig és a szélsőjobboldalig. Követőit bátorítani kellene, hogy hagyják abba a szó szerinti önostorozást, és próbálják meg egyenlőként kezelni a nőket.
De a looksmaxxing csak egy tünete egy beteg rendszernek.
Sok fiatal elutasítja azokat az eszméket, amelyek egy profit-maximalizáló (profitmaxxing) rendszerből áradnak – és ehelyett ellenállás-maximalizálást (rezisztencia-maxxing) akarnak a megdöntésére.
A Tisza a választások előtt mindent megígért. 450 forintos benzint, áfacsökkentést, az elképzelhető mindenféle emelést mindenkinek.
A kormányalakítás után pedig jött a feketeleves. Csak várunk és várunk és várunk. A csoda azonban nem történik meg. Nincsenek szociális intézkedések, a nyomor ugyanúgy velünk van.
Háromféle kormányzás történik: a morzsák, a „majd” és a Facebook.
Morzsák: Az oktatásba nem kezdték el visszapumpálni a milliárdokat, csak felvetették, lehetne meseolvasás. Az egészségügybe nem kezdték visszavonzani a dolgozókat, sem újra megnyitni osztályokat… helyette most már nyilvánosak a kórházi fertőzések statisztikái, ami majd jó kis csalásra ösztönzi az osztályokat. Áfacsökkentés is volt: a vényköteles gyógyszerek 5% áfáját lecsökkentették 1%-ra. Elképesztő teljesítmény. Ez évente kb. 1000 forintos nagyságrendű megtakarítás a családoknak. Az elszámoltatás is halad… Nem, nem a NER elitjét vitték el vezetőszáron, hanem az influenszer Kovács Pistát sikerült kihallgatni.
Majd: A kormányzás másik típusa az ígéretek. Már bejelentették a rokkantnyugdíj emelését… januárban… talán. Ugyanez a nevelést és oktatást közvetlenül segítő (NOKS) dolgozók esetén, akik egyszerre kapnak „majd” „morzsa” béremelést. (És a többi oktatási-nevelési dolgozó???)
A harmadik típusú kormányzás a fotózkodós, ami a közösségi médiának szól. Színtiszta cukipropaganda, mintha csak a náci Jobbik cicás dolgait látnánk a Vona-időszakban.
És természetesen kifogás is van.
„De még csak most léptünk kormányra”, „nem lehet mindent azonnal”, „üres az államkassza”. Ezen tiszás szektások érveire hadd hozzuk fel a Tanácsköztársaságot. Két hét múlva lesz szeptember 22-e. Ez lesz az a nap, amikor a Tisza-kormányzat 133 napja lesz hatalomban. (Ennyi napig volt munkáshatalom 1919-ben.) 100 nap már eltelt, ez idő alatt SEMMI érdemlegest nem tudtak letenni az asztalra, míg a Tanácsköztársaság általános béremelést hajtott végre, jelentős szociálpolitikai intézkedései voltak, szanatóriumokat nyitottak, államosítottak rengeteg ágazatot. És nem egy NER után kezdtek dolgozni, hanem a vesztes első világháború után, miközben honvédő háborút kellett folytatniuk a kisantanttal. A fontosabb intézkedéseket pedig 1-2 hét alatt meglépték, nem a 133 nap alatt.
A Tisza másik kifogása pedig történelmi. Természeti katasztrófával házaltak. Ami pedig volt a brutális hőhullámokkal, aszályokkal, a Duna vízszintjének oly mértékű csökkenésével, hogy az már a paksi atomerőmű termelésében is elakadást okozott. És minden autoriter rezsim szereti az aktuális gondjait ilyen természeti katasztrófákra kenni. Az persze kimaradt, hogy a szárazság azon globális klímakatasztrófa szerves része, amelyet a kormányunk által képviselt és tolt kapitalizmus okoz.
„Jajj, de nincs pénz!” – hülyeség, rengeteg pénz van, például ex-NER-es vállalkozók zsebében, amiben 100 nap után sem kezdett még el turkálni senki. Vélhetően ezek a pénzek már rég külföldi bankszámlákra, aranyba, részvényekbe, műkincsekbe, luxuscikkekbe, külföldi ingatlanokba kerültek… + még mindenki piszkos fantáziájára bízzuk. A Tisza addig húzza az időt, amíg a korrupt NER vagyon el nem szublimál. Rengeteg pénz van a termelésben is, mert nem keveset dolgozunk, kérjük a részünket!
Legalább a vármegyék helyett visszatérnek a megyék, ezért nem kell minden autózás során hányingerrel küszködni, akárhányszor átlépünk egy megyehatárt. És az ispánokat is átnevezik kormánymegbízottakra… attól persze a funkciójuk még ugyanolyan autoriter marad az önkormányzatiság letörésére.
