Trump

Grönland nem eladó: Trump „Donroe-doktrínája” és az amerikai imperializmus

Trump grönlandi követelése egy szélesebb félgömb-politika része. Trump támogatói „Donroe-doktrínának” keresztelték el annak legújabb változatát.

Donald Trump kampányát, amely Grönlandot az Egyesült Államok ellenőrzése alá kívánja vonni, gyakran elintézik annyival, hogy üres fenyegetőzés. Ez tévedés. Az ingatlanüzlet nyelvének hátterében egy régi birodalmi elv újjáélesztésének komoly kísérlete áll: hogy Washington dönthet az egész nyugati félgömb politikai és gazdasági jövőjéről. Grönland, amely stratégiailag Észak-Amerika és Európa között helyezkedik el, ezen igény próbájává vált – és annak próbájává, hogy számít-e egy kis őslakos nemzet szuverenitása, amikor az egy nagyhatalom ambícióival kerül összeütközésbe.

Trump 2019-ben, első elnöksége idején vetette fel Grönland megvásárlását. Újraválasztása után a javaslat agresszívabbá vált. 2024 decemberében az Egyesült Államok Grönland feletti „tulajdonjogát és ellenőrzését” „abszolút szükségszerűségnek” nyilvánította. 2025. január 7-én nem zárta ki a katonai vagy gazdasági kényszer alkalmazását Grönlanddal és a Panama-csatornával szemben, kijelentve: „Grönlandra szükségünk van nemzetbiztonsági célokból.” Ezt követően ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyesült Államok „így vagy úgy” megszerzi a szigetet. Az igény több érvet kevert: Grönland létfontosságú a rakétavédelem szempontjából, Oroszország és Kína fenyegeti az Arktiszt, Grönland ritkaföldfém-lelőhelyei stratégiailag értékesek, és a grönlandiak állítólag szívesen fogadnák az amerikai uralmat.

Ez utóbbi állítás bizonyíthatóan hamis volt. Egy 2025 januárjában grönlandi és dán nyelven is elvégzett felmérés szerint Grönland lakosságának 85%-a ellenezte, hogy elhagyja a dán birodalmat és csatlakozzon az Egyesült Államokhoz, míg csak 6% támogatta azt. Ugyanakkor ugyanez a felmérés azt mutatta, hogy a többség támogatja a végső függetlenséget. Ez a különbségtétel döntő fontosságú. A grönlandiak dán gyarmati gyámság megszüntetésére irányuló vágya nem alakítható át az amerikai annexióhoz való hozzájárulássá.

Katonai kapcsolat annexió nélkül

Az amerikai tulajdonjog biztonsági érve félrevezető, mert Washington már kiterjedt katonai jogokkal rendelkezik Grönlandon. A kapcsolat a második világháború idején kezdődött. Miután Dániát megszállta a náci Németország, washingtoni nagykövete 1941-ben aláírt egy megállapodást, amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára Grönland védelmét és létesítmények építését ott. Dánia a háború után az amerikai kivonulást szorgalmazta, de a hidegháborús stratégia felülkerekedett.

Az 1951-es Grönland Védelméről szóló Megállapodás, amelyet az Észak-atlanti Szerződés keretében kötöttek, felhatalmazta az Egyesült Államokat „védelmi területek” létrehozására és működtetésére. Ez lehetővé tette a Thule Légibázis – 2023-ban Pituffik Űrbázisra átnevezve – gyors felépítését egy olyan helyen, amely ideális a Szovjetunió és Észak-Amerika közötti legrövidebb légi és rakétairányok szempontjából. A hidegháború csúcsán az Egyesült Államok számos létesítményt működtetett Grönland-szerte. Ma Pituffik, Washington legészakibb katonai bázisa, rakétafigyelmeztető, rakétavédelmi és űrfelügyeleti funkciókat lát el.

A megállapodás széles operatív szabadságot kínál Washingtonnak. Egy 2004-es módosítás – az Igaliku Megállapodás – elismerte Grönland önkormányzati kormányát, Pituffikot tette az egyetlen létező védelmi területté, és konzultációt írt elő jelentős változtatások vagy új védelmi területek létrehozása előtt. Emellett együttműködést hozott létre gazdasági, technikai és környezeti kérdésekben. Más szóval, ha az Egyesült Államok úgy véli, hogy több radarra, kikötőre, repülőtérre vagy személyzetre van szükség, már létezik jogi mechanizmus ezek megtárgyalására Dániával és Grönlanddal. A szuverenitás tehát nem katonai követelmény.

A bázisok története azt is megmagyarázza, hogy miért nem semleges szó a „biztonság” Grönlandon. 1953-ban a dán hatóságok elrendelték, hogy 116 inughuit – 27 család – hagyja el az újonnan létrehozott Qaanaaqot, míg a többieket a kerület más településeire telepítették. A Camp Centuryt 1959-60-ban építették a jég alatt, és összekapcsolták a titkos Project Iceworm javaslatával, amely kiterjedt nukleáris rakétakilövő helyek hálózatát irányozta elő.

1968-ban egy négy hidrogénbombát szállító amerikai B-52-es zuhant le a tengeri jégen a Thule Légibázisnál, plutónium- és egyéb szennyeződést okozva. A baleset leleplezte az ellentmondást Dánia nyilvánosan meghirdetett, a dán területen békeidőben nukleáris fegyvereket tiltó politikája és a dán kormány titkos engedélyei között, amelyek lehetővé tették az Egyesült Államok számára nukleáris fegyverek tárolását Grönlandon. Az elhagyott létesítmények üzemanyagot, hulladékot és egyéb szennyeződést hagytak maguk után. A grönlandi sajtó továbbra is kérdéseket tesz fel arról, hogy ki fizet a jövőbeni kármentesítésért. A katonai kapcsolat védte az amerikai stratégiai érdekeket, míg annak emberi és környezeti költségeit aránytalanul a grönlandiak viselték.

Grönland 1953-ban formálisan megszűnt gyarmat lenni, 1979-ben önkormányzatot kapott, 2009-ben pedig kibővítette önkormányzását. Az Önkormányzati Törvény elismeri a grönlandiakat önrendelkezésre jogosult népként, és utat biztosít a függetlenséghez. Washington 2020-ban újranyitotta nuuki konzulátusát, és a kereskedelmi, oktatási, bányászati és kutatási együttműködés nőtt. Grönland kormányai (Kuupik Kleisttől Jens-Frederik Nielsenig) üdvözölték a Washingtonnal való gazdasági kapcsolatokat, de elutasítják Washington azon hajlamát, hogy egyre többet és többet akarjon a szigettől katonai szükségleteihez.

Monroe-tól Donroe-ig

Trump grönlandi követelése egy szélesebb félgömb-politika része. Az 1823-as Monroe-doktrína óva intette az európai hatalmakat az amerikai kontinensen való új gyarmati beavatkozástól. Antikolonialistaként bemutatva az amerikai felsőbbrendűség igényévé fejlődött. Theodore Roosevelt 1904-es kiegészítése intervenciós jogot hirdetett Latin-Amerikában, ideológiai fedezetet nyújtva megszállásokhoz, rendszerváltásokhoz és stratégiai eszközök feletti ellenőrzéshez.

Trump támogatói „Donroe-doktrínának” keresztelték el annak legújabb változatát. A címke összekapcsolja a Grönlandra gyakorolt nyomást a Panama-csatornával kapcsolatos követelésekkel, a Kubával és Kolumbiával szembeni fenyegetésekkel, Kanadával szembeni igényekkel és az Egyesült Államok Venezuelába való beavatkozásával. 2025 végén a Fehér Ház formálisan kikiáltotta a Monroe-doktrína Trump-kiegészítését, az Egyesült Államok vezető szerepét hirdetve „a mi félgömbünkön” keresztül. Grönland belekerül ebbe a szférába, mert földrajzilag Észak-Amerika része, még ha politikailag Dániához kötődik is, és inuit népe saját önrendelkezési joggal rendelkezik. Ez a doktrína egy árulkodó ellentmondást tartalmaz. Trump anakronizmusnak bélyegzi Európa grönlandi ellenőrzését, miközben azt követeli, hogy a szigetet adják át az Egyesült Államoknak. A gyarmatosítás nincs eltörölve; a javasolt gyarmatosító csupán megváltozik. Trump ásványokra, tengeri útvonalakra és katonai földrajzra való hivatkozásai Grönlandot eszközzé, 56 000 lakosát pedig a hatalmak közötti tranzakció akadályává redukálják.

Válság a nyugati szövetségen belül

Trump fenyegetései rendkívüli szakadást idéztek elő az Egyesült Államok és Európa között. Dánia nem ellenfél, hanem NATO-szövetséges, amelynek csapatai amerikai katonák mellett harcoltak Afganisztánban. Az a fenyegetés, hogy az egyik szövetségestől erővel szereznek meg területet, magának a szövetségnek a premisszáját támadja. Mette Frederiksen dán miniszterelnök figyelmeztetett, hogy egy másik NATO-ország elleni amerikai támadás a háború utáni biztonsági rend véget érését hozná. Az európai kormányok felsorakoztak ama elv mögé, hogy a határokat nem lehet kényszerrel megváltoztatni – ez az elv, amelyet Oroszországgal szemben Ukrajnában hangoztatnak.

A válság leleplezte Európa függőségét. A NATO-nak nincs kényelmes eljárása arra, hogy megvédjen egy tagot a legerősebb tagjával szemben. Az európai államok nagymértékben támaszkodnak az amerikai katonai erőre, miközben arra kérik őket, hogy álljanak ellen az amerikai kényszernek. Koppenhága óvatos diplomáciával, nagyobb arktiszi katonai kiadásokkal és annak hangsúlyozásával válaszolt, hogy a döntések Grönlandot és Dániát illetik. Franciaország, Németország, a nordikus államok és az Európai Unió szolidaritásukat fejezték ki, de az eset élesítette az európai stratégiai autonómia iránti követeléseket. Az epizód azt is károsította, hogy Washington a demokráciák autoriter revizionizmus elleni szövetségének vezetőjeként lépjen fel.

2026. szeptember 18-án Trump bejelentette egy kialakulóban lévő háromoldalú biztonsági megállapodást hónapokig tartó tárgyalások után, „állandó ellenőrzést” követelve Grönland biztonsága felett. Dán és grönlandi vezetők szűkebben írták le azt: az amerikai katonai együttműködés kiterjesztéseként, amely megőrzi a szuverenitást és a grönlandi önrendelkezést. A teljes szöveget még alá kell írni és jóvá kell hagyni. Ha az ő beszámolójuk helytálló, az eredmény megerősíti azt, ami a kezdetektől nyilvánvaló volt: az Egyesült Államok további biztonsági megállapodásokat érhetett el anélkül, hogy birtokolná Grönlandot. Mégis a megállapodást megelőző nyomás figyelmeztetés marad a fenyegetések alatt folytatott tárgyalásokról.

Grönland magáért beszél

    Grönland válasza az elutasítást, az egységet és a politikai összetettséget ötvözte. Kalaallit Nunaat – az ország grönlandi neve – lett azon nyilatkozatok központja, hogy Grönland a népéé, és nem eladó. 2025 márciusában nagy tüntetések zajlottak Nuukban, Sisimiutban és Qaanaaqban a piros-fehér Erfalasorput zászló alatt. A tüntetők felszólították Trumpot, hogy tisztelje az inuitokat, országukat és nemzetiségüket. Grönland politikai pártjai – a függetlenség üteméről és gazdasági feltételeiről szóló mély nézeteltéréseik ellenére – együttesen elítélték a külső nyomást. A parlament megtiltotta a külföldi és névtelen politikai adományokat, kifejezetten védve a grönlandi demokrácia integritását a nagyhatalmi érdeklődés közepette.

    A dán gyarmatosítás mély sebeket hagyott: erőszakos asszimilációt, társadalmi mérnöki munkát, egyenlőtlen fejlődést és Koppenhágában hozott döntéseket grönlandi földről és emberekről (a népszerű Borgen televíziós dráma teljes negyedik évada 2022-ben Koppenhága és Nuuk közötti konfliktus köré épült egy új olajmező felfedezése kapcsán, kínai és orosz szállal). Sok grönlandi függetlenséget akar, és néhányan a fokozott amerikai érdeklődést befektetésekre és Dániával való egyenlőbb kapcsolatra való tőkeáttételként látják.

    Grönland leleplezi a Donroe-doktrína valódi tartalmát: a huszonegyedik századi igényt, hogy a földrajz Washingtonnak felsőbbrendű jogokat ad a szomszédos népek felett. Grönland válasza ugyanolyan modern és egyetemes. A stratégiai elhelyezkedés nem törli a népszuverenitást, az ásványok nem törlik a nemzetiséget, és egyetlen nagyhatalom sem szerez meg egy országot csupán azáltal, hogy kijelenti, szüksége van rá.

    Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró.
    forrás: Globetrotter

    Még mindig kénszagú: 20 évvel Chávez ENSZ-beszéde után

    A venezuelai kutató, Carlos Ron emlékezik Chávez történelmi ENSZ-beszédére, amely – Bush kritizálása mellett – az amerikai dominanciájú nemzetközi rend felforgatására is felszólított.

    2006. szeptember 20-án Hugo Chávez az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének gránit szószékéhez lépett. Egy nappal korábban ugyanarról a helyről beszélt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, George W. Bush. Chávez keresztet vetett és azt mondta, hogy a teremben még mindig kénszag terjeng, mire a csarnok nevetésben és tapsban tört ki. Nem az a beszéd volt ez, amelyet Chávez eredetileg szándékában állt elmondani, hanem annak a mély felháborodásnak a közvetlen eredménye, amelyet Bush szavainak hallatán érzett, aki úgy beszélt, mintha a világ tulajdonosa lenne. Az északi nagy médiumok lecsaptak a kénszagú mondatra, és megpróbálták karikatúrává torzítani. De felszólalásának többi része – 20 évvel később – teljesen releváns maradt.

    Chávez egy könyvvel a kezében érkezett a Közgyűlésre: Noam Chomsky „Hegemony or Survival” (Hegemónia vagy túlélés) című művével. Figyelmeztetése egyszerű, mégis pusztító erejű volt: az Egyesült Államok azon szándéka, hogy uralja a világot, magát az emberi faj túlélését kockáztatja. Abban az időben amerikai csapatok szállták meg Irakot. Néhány héttel korábban Izrael bombázta Libanont Washington diplomáciai védelme alatt. A globális észak fővárosaiban még mindig a „történelem végét” ünnepelték, azt az elképzelést, hogy a liberális kapitalizmus az emberiség végleges horizontja. Chávez azt mondta, hogy ez a tézis alig egy évtized alatt hamisnak bizonyult, és hogy most a világ jövőjét kell meghatározni.

    Húsz évvel később, egy még nagyobb rendszerszintű válságba merülve láthatjuk, hogy Chávez beszédének minden mondata releváns maradt.

    A hegemóniától a hiperimperializmusig

    2006-ban az Egyesült Államok úgy tűnt, mint egy hatalma csúcsán lévő birodalom. Ma egy relatív hanyatlásban lévő birodalom, és ezért veszélyesebb. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet ezt az új szakaszt hiperimperializmusnak nevezte: olyan imperializmus, amelyet egy olyan hatalom gyakorol túlzó és zaklatott módon, amely gazdasági hegemóniájának elvesztését azzal kompenzálja, hogy arra a két területre támaszkodik, ahol még mindig uralkodik: a háborúra és az információs ellenőrzésre.

    Egy birodalom hegemóniája általában három szakaszban vész el: először a termelésben, aztán a pénzügyekben, végül a katonai téren. Az Egyesült Államok már elveszítette termelési elsőbbségét: Kína ma a világ legnagyobb gazdasága a vásárlóerő-paritás alapján. A dollár uralma kezd megkérdőjeleződni, és sok ország saját valutájában folytatott tranzakciók mellett dönt. De a katonai felsőbbrendűség sértetlen maradt. A Washington vezette blokk mintegy 50 országot tömörít, és a globális katonai kiadások mintegy háromnegyedét összpontosítja. Az Egyesült Államok mintegy 900 katonai bázist tart fenn külföldön. A bolygó országainak több mint egynegyede él szankciói alatt.

    Egy birodalom, amely gazdaságilag hanyatlik, miközben megtartja fegyvereit, arra csábítható, hogy erővel oldja meg hanyatlását. A dilemma, amelyet Chávez Chomskytól kölcsönzött – hegemónia vagy túlélés –, szó szerintivé vált. Az állandó háború és az éghajlati katasztrófa ma magukat az élet feltételeit fenyegetik.

    A vétó és az ENSZ, amely nem működik

    A beszéd legkevésbé idézett része talán a legprófétikusabb volt. Chávez kijelentette, hogy a második világháború után született Egyesült Nemzetek rendszere összeomlott. A Közgyűlés pusztán tanácskozó térré vált, amely képtelen megváltoztatni a világ szörnyű valóságát. Akkor Chávez négy konkrét javaslatot tett:

    Először is, bővítsék ki a Biztonsági Tanácsot, hogy a harmadik világ országai állandó tagokká váljanak. Másodszor, hozzanak létre átlátható konfliktusmegoldási módszereket. Harmadszor, szüntessék meg a vétót, és negyedszer, erősítsék meg a Főtitkárságot.

    Példája Libanon volt: egy amerikai vétó lehetővé tette, hogy az ország a világ szeme láttára szakadjon szét. Sajnos két évtized alatt az ENSZ ereje a háborúk és népirtások megakadályozására fokozatosan csökkent. Ugyanaz a mechanizmus, amelyet Chávez kritizált, lehetővé tette az új népirtást Gázában. A multilateralizmus ezen tétlensége lehetővé tette a hivatalban lévő venezuelai elnök elrablását. A következtetés azonban nem az, hogy el kell hagyni az ENSZ-t, hanem hogy vitatni kell azt.

    A „multipolaritásról” szóló vita, amely a nagyhatalmak közötti rivalizálást reprodukálja, elégtelen. Amire a Délnek szüksége van, az az igazi multilateralizmus, amely az Egyesült Nemzetek Alapokmányát a világ népeinek közös örökségeként védi. Ugyanaz az Alapokmány, amelyre 1955-ben a Bandungi Konferencia tíz elve épült.

    „Mi a Dél férfiai és női vagyunk”

    Chávez nem egyedül érkezett New Yorkba. Havannából jött, ahol több mint ötven államfő éppen újraindította az El Nem Kötelezettek Mozgalmát. „Havanna egy hétre a Dél fővárosa volt” – mondta. Majd hozzátette azt a mondatot, amely összefoglalja egy politikai identitást: „mi a Dél férfiai és női vagyunk.”

    A Globális Dél nem égtáj. Ausztrália a déli féltekén van, és az Északhoz tartozik; Kuba, Vietnam vagy Burkina Faso az északi féltekén van, és a Délhez tartozik. Ez egy történelmi kategória: egykori gyarmatok és félgyarmatok, valamint szocialista projektek népei, akiknek a szuverenitásért folytatott harca még nem zárult le. Súlyuk megváltozott. 2007-re a Dél gazdaságai a vásárlóerő-paritás alapján felülmúlták az Északét, és az utóbbi években a világtermék csaknem 60 százalékát képviselték. A BRICS és az Övezet és Út Kezdeményezés elkezdett létrehozni valamit, ami Bandung idejében nem létezett: a Dél népei közötti együttműködés anyagi feltételeit.

    De bár ma új hangulat uralkodik a Globális Délen, Bandung szelleme még nincs ott. 1955-ben e kormányok ereje a szervezett tömegekből fakadt, amelyek megakadályozták őket abban, hogy elhagyják a felszabadítási programot. Chávez beszéde pontosan ez volt: a latin-amerikai huszonegyedik századi szocializmus hangja, a népeké, amelyek kormányaikat előre tolják. Ez volt Latin-Amerika számára egyfajta alulról jövő Bandung. Ma ez a szellem egy „dühös árapállyal” néz szembe, és újjá kell építeni.

    Népek, nem kormányok

    Van egy alapvető elem abban a 2006-os beszédben, amelyet nem feledhetünk. Chávez különbséget tett az amerikai kormány és annak népe között. Azt mondta, hogy ha valaki végigsétál a Bronxban vagy San Franciscóban, olyan embereket talál, akik békét akarnak. Az Észak munkásosztálya, amelyet a deindusztrializáció elszegényített és meggyötört, nem ellensége a Dél népeinek. Lehetséges szövetséges. Különösen ma, amikor egy megújult mccarthyzmus üldözi, amely terrorizmust lát azokban, akik felemelik szavukat a társadalmi igazságosságért.

    Amikor Bush azzal vádolta a háborúja ellenzőit, hogy szélsőségesek, Chávez azt válaszolta, hogy nem szélsőségről van szó: a világ ébredezik, és a népek mindenütt felemelkednek. Ma az agresszió több formát ölt. Magára ölti a katonai akciók, a lawfare, az egyoldalú kényszerítő intézkedések vagy a nemzeti erőforrások elkobzásának arcát. De célja ugyanaz marad: megfegyelmezni bárkit, aki szuverén utat próbál járni.

    A jövő nem csak megérkezik; meg kell szerveznünk

    A beszéd optimista hangnemben zárult. Chávez azt mondta, hogy hajnal hasad a bolygón, látható Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában. Húsz évvel később ez az optimizmus pontosságot igényel. A jövő nem egy dátum a naptárban, hanem egy törés, amelyet fel kell építeni. A remény nem passzív várakozás, hanem olyan gyakorlat, amely szervezést, fegyelmet és internacionalizmust igényel.

    A kén, amelyet Chávez 2006-ban érzett, nem oszlott el; sűrűbbé vált, és túlterjedt New York diplomáciai folyosóin. Ezért ez a beszéd nem a múlt feljegyzéseihez tartozik, hanem a jelenlegi napirendünkhöz. Emlékeztet minket arra, hogy a Délnek van hangja, hogy az ENSZ vitatható és vitatni kell, és hogy az Észak hegemóniája nem természeti törvény. Ami hiányzik – mint Bandungban –, az az, ami mindig is a különbséget jelentette: a népeknek meg kell szerveződniük.

    Írta: Carlos Ro, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet Nuestra América irodájának társkoordinátora. Venezuelai diplomata volT és Észak-Amerika ügyekért felelős miniszterhelyettes (2018–2025).

    Ez a cikk a Globetrotter gondozásában készült.

    Kanada miniszterelnöke ellenáll Trump-nak

    Az Európai Parlament köszönti Mark Carney kanadai miniszterelnököt, aki kereskedelmi háborúban áll Donald Trumppal. Mark Carney bizonyítja, hogy lehetséges ellenállni Trump napirendjének.

    Kanada jóval tisztábban látóbbnak és intelligensebbnek mutatkozik, mint az Európai Bizottság elnöke, mivel nyíltan kifejezi egyet nem értését az amerikai elnök részéről érkező imperializmussal és nyomással szemben.

    A Baloldal frakció volt az egyetlen csoport, amely az EU–USA megállapodás ellen szavazott – egy olyan megállapodás ellen, amely nemcsak segít legitimálni Trump őrültségét és követeléseit, hanem továbbra is a profitot a nép elé helyezi.

    És most von der Leyen azt akarja, hogy Kanada legyen az EU első társult tagja. Ahogy a Baloldal társelnöke, Manon Aubry mondta az Unió helyzetéről szóló vitában Ursula von der Leyennek: „De ki adott önnek demokratikus és népi felhatalmazást erre, von der Leyen asszony? Hol volt ön, amikor Donald Trump invázióval fenyegette az egész világot, beleértve Kanadát és Grönlandot? Ó igen, persze, ön éppen egy szabadkereskedelmi megállapodást sietett aláírni, és vörös szőnyeget terített Donald Trump elé.”

    Az EU–Kanada delegáció baloldali alelnöke, Arash Saeidi (Engedetlen Franciaország): „Micsoda irónia, hogy von der Leyen asszony Kanadáról mint társult tagról beszél a kanadai miniszterelnök előtt, amikor az ő egyetlen válasza Trump felháborító kijelentéseire és Kanada annektálására vonatkozó terveire a Turnberry-i kapituláció volt a vámok kérdésében!”

    Európát nem lehet továbbra is felülről eldöntött megállapodásokon keresztül építeni, amelyek a haverokat és a nagyvállalatokat szolgálják, miközben a polgároknak egyszerűen csak kész tényeket mutatnak be. A Baloldal az egyetlen demokratikus ellenzéki frakció, amely a népet továbbra is a profit elé helyezi.

    EP Baloldal frakció

    A BRICS-országok az Egyesült Államok Kuba elleni blokádjának megszüntetését követelik, és elítélik az izraeli és amerikai jogsértéseket Iránban

    A megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő csoport ismételten felszólított az ENSZ és a globális pénzügyi intézmények reformjára annak érdekében, hogy azok reprezentatívabbak, demokratikusabbak és hatékonyabbak legyenek.

    A BRICS 18. csúcstalálkozója szeptember 13-án, vasárnap ért véget Újdelhiben. A résztvevők egyhangúlag elfogadták az Újdelhi Nyilatkozatot, amely elítéli a Nyugat-Ázsiában zajló háborúkat, és ismételten felszólít egy demokratikusabb és multilaterálisabb világrend kialakítására.

    Idén van a csoport megalakulásának 20. évfordulója. A BRICS alapvető célja a globális kormányzás demokratizálása, valamint a globális Dél országai közötti multilateralizmus és együttműködés előmozdítása.

    Az idei csúcstalálkozót a „Ellenálló képesség, innováció, együttműködés és fenntarthatóság építése” mottó jegyében rendezték meg.

    A Narendra Modi indiai miniszterelnök által vendégül látott csúcstalálkozón részt vett többek között Hszi Csin-ping kínai elnök, Vlagyimir Putyin orosz elnök, Maszúd Pezeskján iráni elnök, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök és Prabowo Subianto indonéz elnök.

    Számos nemzetközi szervezet vezetője, köztük António Guterres, az ENSZ főtitkára is részt vett a csúcstalálkozón.

    Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok továbbra is arra törekszik, hogy a térség felett teljes ellenőrzést gyakoroljon, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az országok függetlenségét és a nemzetközi jogot, a BRICS közös nyilatkozata hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani „Latin-Amerika és a Karib-térség békeövezetként fennálló jellegét, amely a kölcsönös tiszteleten, a viták békés rendezésén és a be nem avatkozáson alapul”.

    A nyilatkozat különösen „mély aggodalmának adott hangot a Kubával kapcsolatos helyzet miatt, tekintettel az országgal szembeni egyoldalú [amerikai] blokádintézkedések szigorítására, azoknak a kubai gazdaságra és energiaellátásra gyakorolt kedvezőtlen hatásaira, valamint a kubai lakosságot érintő aggasztó humanitárius következményekre”, és követelte valamennyi ilyen politikai és gazdasági intézkedés azonnali megszüntetését, az ENSZ Közgyűlésének határozataival összhangban.

    A BRICS 11 tagja (Brazília, Oroszország, India, Irán, Indonézia, Kína, Etiópia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Dél-Afrika, miközben Szaúd-Arábia hivatalosan még nem csatlakozott) a világgazdaság több mint 30%-át és a világ teljes népességének csaknem felét képviseli.

    Izraelnek és az Egyesült Államoknak tiszteletben kell tartania a nemzetközi jogot

    Bár a közös nyilatkozat nem nevezte meg kifejezetten az Egyesült Államokat, és Izraelt is csak egyszer említette, komoly aggodalmának adott hangot az Iránban, Palesztinában és Libanonban zajló háborúk miatt, és azt követelte, hogy az agresszorok tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, valamint valamennyi fennálló konfliktust multilaterális fórumokon és diplomáciai úton rendezzenek.

    A nyilatkozat komoly aggodalmát fejezte ki az iráni „polgári infrastruktúra, valamint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) teljes körű biztosítéki rendszere alatt álló békés nukleáris létesítmények ellen intézett szándékos támadások” miatt is, és ezeket a nemzetközi jog megsértésének minősítette.

    A 2025 júniusában, majd az idei február óta végrehajtott közös amerikai–izraeli agresszió több iráni polgári infrastruktúrát vett célba, politikai személyiségeket gyilkolt meg, valamint polgári nukleáris létesítményeket bombázott, teljes mértékben megsértve a hatályos jogszabályokat és normákat, és súlyos emberi pusztítás veszélyét idézve elő.

    A közös nyilatkozat azt is hangsúlyozta, hogy a „globális kereskedelem, az ellátási láncok és az energia” zavartalan áramlását a nemzetközi jognak megfelelően kell biztosítani.

    Irán és az Egyesült Arab Emírségek is a BRICS teljes jogú tagjai; utóbbi országban amerikai katonai támaszpontok működnek, amelyeket Irán elleni támadásokhoz használnak. Az Egyesült Arab Emírségek elítélte az iráni megtorló támadásokat az országban található amerikai támaszpontok ellen, és nemrég bejelentette az Iránnal fennálló valamennyi kereskedelmi és gazdasági kapcsolat felfüggesztését.

    Az Egyesült Arab Emírségeket az újdelhi csúcstalálkozón képviselő Abu-Dhabi koronahercege, Sejk Khalid bin Mohamed bin Zayed Al Nahyan rövid beszélgetést folytatott Pezeskjánnal a csúcstalálkozó keretein kívül.

    A BRICS-országok bírálták a tavaly októberben kihirdetett gázai tűzszünet izraeli erők általi folyamatos megsértését is. Követelték a „palesztinok Gázából történő kényszerű kitelepítésére” irányuló terv leállítását, és felszólították Izraelt, hogy maradéktalanul tartsa tiszteletben a palesztinok emberi jogait.

    Megismételték támogatásukat a kétállami megoldás iránt, az 1967-es határok alapján, valamint amellett, hogy Palesztina teljes jogú tagságot kapjon az ENSZ-ben.

    A BRICS-országok elítélték azt is, hogy Izrael továbbra is megsérti a Libanonnal kötött tűzszünetet, valamint Libanon szuverenitását és területi integritását, és követelték valamennyi izraeli erő kivonását a megszállt libanoni területekről.

    Az egyoldalúság és a multilaterális intézmények aláásására irányuló kísérletek ellen

    A BRICS-országok ismételten megerősítették közös elkötelezettségüket a „globális kormányzás megreformálása és javítása” mellett, beleértve az ENSZ-t, valamint a globális pénzügyi és kereskedelmi intézményeket is. Céljuk egy igazságosabb és méltányosabb, reprezentatívabb és elszámoltathatóbb nemzetközi és „multilaterális rendszer” előmozdítása, „a széles körű konzultáció, a közös hozzájárulás és a megosztott előnyök szellemében”.

    A BRICS elítélte azokat a kísérleteket is, amelyek „egyoldalúan aláássák a globális multilaterális intézmények munkáját és akadályozzák az azokhoz tartozó mandátumok végrehajtását”. Ez feltehetően utalás az Egyesült Államok ENSZ és Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elleni közelmúltbeli támadásaira.

    Az Egyesült Államok Irán „gazdasági elszigetelésére” irányuló törekvéseinek, valamint azokkal az országokkal szembeni másodlagos szankciókkal való fenyegetéseinek összefüggésében, amelyek nem tesznek eleget amerikai intézkedéseknek, továbbá a Kubával és számos más országgal szemben alkalmazott szankciók kapcsán a BRICS közös nyilatkozata elítélte az „egyoldalú kényszerítő intézkedések” valamennyi formájának ismételt alkalmazását, és kijelentette, hogy ezek ellentétesek a nemzetközi joggal.

    A nyilatkozat szerint az ilyen intézkedéseknek „messzemenő negatív következményeik vannak az emberi jogokra, beleértve a fejlődéshez, az egészséghez és az élelmezésbiztonsághoz való jogot”, miközben aránytalanul sújtják a társadalom szegény és kiszolgáltatott rétegeit.

    Több vezető, köztük Hszi Csin-ping kínai elnök is nagyobb egységre és együttműködésre szólított fel a BRICS-tagállamok és a globális Dél országai között, hogy ez megnyissa az utat a nemzetközi rend demokratizálása és a kölcsönös gazdasági fejlődés fokozása előtt.

    Hszi a globális Délt a világ multipolaritásának legfontosabb hajtóerejének nevezte, és arra szólította fel ezeket az országokat, hogy közösen védelmezzék a nemzetközi politikában a jogállamiságot.

    A BRICS közös nyilatkozata emellett nagyobb közös erőfeszítést sürgetett az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak 2030-ig történő megvalósítása érdekében, és a szegénység globális felszámolását egyik központi célkitűzéseként nevezte meg.

    forrás: BreakThrough News

    Veszélyben a globális olajkereskedelem a stratégiai szaúdi vezeték elleni dróntámadások után

    Az incidens a Brent nyersolaj árát 108 dollár fölé lökte, és veszélyezteti az Európába és Ázsiába irányuló szállítást, amelyeket már így is érintenek a Hormuzi-szorosban és a Bab-el-Mandeben zajló fejlemények.

    A szaúdi energiaügyi minisztérium szeptember 11-én, pénteken bejelentette, hogy a Rijád és Medina régiókon áthaladó Kelet–Nyugati vezetéket egy nappal korábban több támadás érte, ami óvintézkedésként annak lezárásához vezetett.

    A médiabeszámolók szerint a stratégiai vezeték naponta mintegy 4–5 millió hordó olajat szállít, ami a teljes globális olajellátás 4–5%-ának felel meg.

    A szaúdi külügyminisztérium szeptember 12-én, szombaton kiadott nyilatkozatában tisztázta, hogy a támadásokat Irakból indították több drónnal, hozzátéve, hogy azok sérüléseket és bizonyos károkat okoztak a vezetékben. A támadásokért egyelőre egyetlen csoport sem vállalta a felelősséget.

    A minisztérium azt is megerősítette, hogy Szaúd-Arábia ebben a szakaszban nem fog válaszolni a támadásokra, lehetővé téve az iraki kormány számára a szükséges intézkedések megtételét, hogy megakadályozza a „dél-iraki területekről kiinduló” Szaúd-Arábia és a szomszédos országok elleni támadásokat.

    Irak azt mondta, hogy lefoglalta a támadásban használt dróntelepítő platformot

    Részéről az iraki Biztonsági Médiasejt (SMC) vezetője, Saad Maan altábornagy szombaton megerősítette, hogy „egy hírszerzési és biztonsági munkacsoport jelentős erőfeszítést tett, és sikerült megtalálnia és lefoglalnia a kilövőt”, amely részt vett a szaúdi vezeték elleni támadásokban iraki területen.

    Sőt, Maan megerősítette, hogy nyomozások és hírszerzési műveletek vannak folyamatban az elkövetők elfogására.

    Hozzátette, hogy az iraki fegyveres erők jóváhagyták Irán azon kérését, hogy részt vegyen a szaúdi vezeték elleni támadásokkal és azok következményeivel kapcsolatos nyomozásban.

    A támadások kihatásai a globális olajkereskedelemre

    Szaúd-Arábia Kelet–Nyugati vezetéke egy alternatív olajszállítási útvonalat képvisel, amely megkerüli a ingatag Hormuzi-szorost.

    Ezért a vezeték ideiglenes lezárása súlyosan korlátozta ezt a létfontosságú alternatívát, ami a Brent nyersolaj árát szeptember 14-én, hétfőn 108 dollárra hordónként emelte.

    Továbbá a jelentések szerint az incidens hetekre megzavarja a nyersolaj Európába és Ázsiába irányuló szállítását, különösen miután az Ansar Allah vezette jemeni fegyveres erők kiterjesztették ellenőrzésüket a Bab-el-Mandeb-szoros körül.

    forrás: BreakThrough News

    A neoliberális biztonságpolitika visszatér Latin-Amerikába

    A régióban növekvő kábítószer-kereskedelem és bizonytalanság ügyesen kihasználják a régió új jobboldali és szélsőjobboldali kormányai, hogy igazolják a fokozott katonai és rendőri jelenlétet, valamint az Egyesült Államok nagyobb katonai jelenlétét. Ez a modell azonban nem új; a 20. századra nyúlik vissza.

    Latin-Amerika jobboldali és szélsőjobboldali kormányai nagyon hasonló diskurzust folytatnak a bizonytalanságról. A vezetők egy olyan narratívát osztanak meg, amely szerint az 1980-as és 1990-es években egyfajta neoliberális csodaszer uralkodott, de aztán – mintha egy bibliai csapásról beszélnének – megérkeztek a 21. század eleji progresszív kormányok. Történetük szerint ezek féktelen korrupció révén elpusztították a földi paradicsomot, és különféle bajokat idéztek elő, mint például a bizonytalanságot, a migrációt és a hagyományos értékek lerombolását.

    Így ezen új – és nem is olyan új – jobboldali kormányok közül többen is elnyerték az elnöki posztot, szinte mindig olyan választásokon, amelyeken szűk többséggel győztek, azt állítva, hogy a „katasztrófa” megoldása a radikális neoliberalizmushoz való visszatérés és egy olyan biztonságpolitika bevezetése, amely helyreállítja azt a rendet, amely – állításuk szerint – az „eredendő bűn” előtt létezett. Ez a „megváltás” kétségtelenül kéz a kézben jár Washington katonai, hírszerzési és operatív felügyeletével – egy olyan szövetségesével, amelyet – mondják – a regionális centrista-baloldali kormányok elidegenítettek. E távolságtartás legsúlyosabb következménye a kábítószer-kereskedelem behatolása volt a társadalom minden rétegébe.

    Ezeknek az új kormányoknak kevéssé vagy egyáltalán nem számít, hogy a progresszivizmus korszakában a régió bizonyos pozitív szintű biztonságot élvezett, ahogy a szélsőjobb kritikusai érvelnek. Ecuador esetében ez állítólag csak a centrista-baloldali kormányok és a bűnözői csoportok közötti állítólagos békeegyezmény miatt történt. Tehát az a béke valójában csupán előjátéka volt annak, ami később kitört.

    Egy USA által támogatott regionális biztonsági program

    Ennek fényében a régió biztonságpolitikája szinte azonosnak tűnik a latin-amerikai jobboldal és szélsőjobboldal által kormányzott valamennyi országban:

    • Kiterjesztik a végrehajtó hatalom jogkörét szükségállapotok kihirdetésére és azok időbeli meghosszabbítására (néha éveken át, ahogy Salvadorban és Ecuadorban történt, az egyének alkotmányos garanciáinak ezzel járó eróziójával);
    • Biztonsági megállapodásokat írnak alá az Egyesült Államokkal, és csatlakoznak annak féltekei katonai és biztonságpolitikájához (mint a jól ismert „Amerika Pajzsa”);
    • Megkísérlik megkönnyíteni az amerikai katonai és hírszerzési műveleteket az egyes országok területén (függetlenül attól, hogy vannak-e katonai bázisok a helyszínen);
    • Ösztönzik a kiadatási eljárásokat az Egyesült Államokba;
    • Növelik a biztonsági kiadásokat, miközben más területeken – például az egészségügyben, az oktatásban és a lakhatásban – csökkentik a kiadásokat;
    • És számos egyéb intézkedést.

    Azonban Salvador és bizonyos mértékig Chile kivételével azok az eredmények, amelyeket ezek a kormányok ígérnek – a szervezett bűnözés és a bizonytalanság csökkentése a mindennapi élet kvázi-militarizálása és a Washingtonnal kötött biztonsági megállapodások révén (amelyeket sokan a szuverenitás aláásásával vádolnak) –, nem valósultak meg.

    Ecuador, amely történetének legsúlyosabb biztonsági válságával néz szembe, nem tudta csökkenteni az erőszakot a végrehajtó hatalom ígérete szerint, annak ellenére, hogy az ország jelenleg szinte állandó szükségállapot alatt áll, és külföldi katonai műveletek vannak folyamatban. Egyes szakértők szerint 2026 lehet az ország történetének második legerőszakosabb éve, csaknem 5000 emberöléssel mindössze hat hónap alatt. A Noboa-kormány azt mondja, hogy a pozitív eredmények időt vesznek igénybe, és jobb napok következnek. Az év végi helyi választások biztosan jobb mércét adnak a kormány hitelességéről, mint bármilyen spekuláció.

    Chilében Kastnak sikerült támogatást szereznie a választás megnyeréséhez azzal, hogy biztonságpolitikájára összpontosított, amely azt állítja, hogy a chilei bizonytalanság növekedése nagyrészt más dél-amerikai országokból érkező migrációnak tudható be. Válaszul különféle infrastrukturális projektek építését ígérte, amelyek megakadályoznák az új bevándorlók belépését az országba, hasonlóan az amerikai határfalhoz. Egyelőre a kormány bizonyos bűnözési ráták csökkenését ünnepli, bár több közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy a lakosság továbbra is aggódik.

    Kolumbiában a nemrég beiktatott Abelardo de la Espriella kormánya kijelentette, hogy véget ért a béketárgyalások ideje bizonyos felkelőcsoportokkal, és újraindította az ország régóta fennálló politikáját, amely háborút folytat a felkelő és kábítószer-kereskedő csoportok ellen. Eddig már több tucat haláleset történt, a holttesteket háborús trófeaként mutatják be, amelyeket az elnök a nemzethez intézett beszédeiben felmutat. Még túl korai megmondani, hogy De la Espriella háborúja közvetlen hatással lesz-e a bizonytalanság csökkentésére, amely a végrehajtó hatalom szerint Petro kormányzása alatt megugrott – ezt az állítást Petro kategorikusan tagadja.

    Egyelőre Washington szóban és pénzügyi támogatás nyújtásával is kifejezte támogatását sok ilyen ország számára biztonságuk megerősítéséhez, miközben a régióban is végrehajt műveleteket, mint például az Ecuadorban már említettek vagy a Karib-tengeren folytatott műveletek. Sőt, Rubio nemrég Peruba tett látogatása során a külügyminiszter kijelentette, hogy az amerikai erők bárhol fellépnek, ahová a helyi kormányok meghívják őket, ami új katonai műveleteket vetít előre Dél-Amerikában.

    Kétségtelen, hogy az amerikai befolyás és jelenlét növekedése Dél-Amerikában tagadhatatlan. De hiba lenne azt gondolni, hogy ez valami új. Latin-Amerika 20. századi történelme megmutatta, hogyan tudta Washington folyamatosan növelni katonai jelenlétét a régióban különféle igazolásokra hivatkozva, amelyek nagyon hatékonynak bizonyultak a közvélemény támogatásának megnyerésében, különösen a lakosság biztonságával kapcsolatosak.

    Az USA évtizedes beavatkozása Latin-Amerikában

    A második világháború alatt az Egyesült Államok jelentősen megnövelte katonai jelenlétét a régióban a tengelyhatalmak – konkrétan Japán és Németország – lehetséges katonai lépései elleni védelem ürügyén. Így az Egyesült Államok és hatalmas flottája több katonai bázist létesített Dél-Amerikában, és sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag valamennyi kormány Washington geopolitikai érdekei mellé álljon.

    Nem sokkal ezután Washington azzal igazolta katonai jelenlétének növelését a régióban, hogy megállítsa a veszélyes „kommunizmust”, amely – állították – elsöpörné a régiót, és nemcsak az amerikai biztonság, hanem az egyes országok belső biztonsága szempontjából is aggodalomra adott okot, ahol „veszélyes” forradalmárok elpusztítanák minden nemzet társadalmi alapjait. Így az Egyesült Államok és a latin-amerikai hadseregek nagy része közös hírszerzési és egyéb műveleteket hajtott végre, hogy bármilyen eszközzel előmozdítsa a régió baloldali politikai mozgalmainak megsemmisítését – ami több ezer latin-amerikai forradalmár megölését jelentette különféle módszerekkel, mint például véres katonai diktatúrák kikényszerítése (mint Argentínában, Chilében, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában stb.) és/vagy bojkott- és összeesküvés-műveletek antiimperialista kormányok ellen, mint Castro Kubája, Allende Chiléje, vagy oly sok más politikai mozgalom, amelyeket erőszakosan elfojtottak az amerikai és helyi erők aktív részvételével.

    A szocialista blokk azonban összeomlott az 1990-es években, és válságot idézett elő a forradalmi baloldalon. A jobboldali kormányok egyébként kihasználták ezeket az eseményeket az ultraliberális gazdaságpolitika előmozdítására, de kezdték nélkülözni az új igazolást a katonai és rendőri erők, valamint az amerikai jelenlét bővítésére a régióban.

    Ez alól kivétel volt Kolumbia, ahol a belső háború igazolásként szolgált több amerikai bázis létesítésére a 21. században.

    Most, hogy a kábítószer-kereskedelem a régió elsődleges biztonsági fenyegetésévé vált, a latin-amerikai jobboldali erők Washington oldalán ismét riadót fújtak a bizonytalanság fenyegetése miatt, hogy előmozdítsák a biztonsági politikákat és az amerikai katonai jelenlét növelését. A nácik, a kommunisták és most a narco-terroristák tűnnek egy olyan politikai stratégia leszármazottjainak, amelyet nemcsak a társadalmi életben való nagyobb katonai jelenlét előmozdítására terveztek, hanem olyan neoliberális politikák előmozdítására is, amelyeket gyakran a nemzetközi tőke agresszív beáramlása kísér, amely jellemzően kisajátítja a harmadik világ e részének gazdasági erőforrásait.

    Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a biztonságorientált politikák minden ciklusát jövedelmező és jelentős nyereség követte Latin-Amerika és a világ leggazdagabbjai számára.

    forrás: BreakThrough News

    Irán: Nincs új tárgyalás az USA-val, amíg a korábbi feltételek nem teljesülnek

    Irán azt is kijelentette, hogy az Ománnal közösen javasolt Hormuzi-szoros együttes irányításáról szóló regionális találkozót, amelyet hétfőre terveztek, Szaúd-Arábia közbelépése után lemondták.

    Mohsen Rezaei, Irán Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának titkára cáfolta Donald Trump amerikai elnök legújabb állításait, miszerint országa új tárgyalásokat keres. Megismételte, hogy nem lesz új tárgyalás az USA-val, amíg az nem hajtja végre a már megállapodott feltételeket.

    „Ne engedjék, hogy eltereljék a figyelmüket az amerikai elnök kevert jelzései – a »nincs tárgyalás«-tól a »készen állunk a tárgyalásra«-ig. Az olaj és a szorosok körüli tét megváltozott. A kármentés nem állítja meg azt, ami közeledik” – mondta Rezaei egy X-en közzétett bejegyzésében 2026. szeptember 15-én, kedden.

    Rezaei ezzel Trump legújabb, közösségi médiában tett állításaira válaszolt, miszerint Irán „gyorsan és nagyon” megállapodást akar. Trump „bukott nemzetnek” nevezte Iránt, és azt mondta, ő fogja eldönteni, „hogy az USA választja-e a kapcsolatfelvételt vagy sem”.

    Maszud Pezeshkian iráni elnök a múlt héten Újdelhiben, a 18. BRICS-csúcstalálkozón tett látogatása során szintén azt mondta, nincs szükség új tárgyalásokra az USA-val, amíg a júniusban aláírt Iszlámábádi Egyetértési Nyilatkozat (MoU) feltételei nem teljesülnek.

    Irán és Omán regionális konszenzusra törekszik

    Hétfőn Irán azt állította, hogy véglegesítette Ománnal a Hormuzi-szoroson keresztüli hajózás irányításáról szóló megállapodást, és annak részleteit hamarosan bejelentik.

    „Az Irán és Omán, mint két partmenti állam közötti megértés véglegesítésre került. Ománnal konzultálva döntünk a következő lépésről, beleértve azt is, hogyan hirdetjük ki vagy jegyezzük be a megértést” – mondta Esmail Baghaei, Irán Külügyminisztériumának hivatalos szóvivője egy szeptember 14-i, hétfői sajtótájékoztatón.

    Azt is állította, hogy az öböl-menti országokkal erről a kérdésről hétfőre tervezett megbeszélést az utolsó pillanatban lemondták Szaúd-Arábia közbelépése után. A szaúdi lépést „meggondolatlannak” és elvesztegetett lehetőségnek nevezte.

    Feltételezések szerint a szaúdi közbelépés a jemeni Ansar Allah erőinek területén végrehajtott legutóbbi támadásaival függ össze, amelyek egy kulcsfontosságú olajvezetéket és a Khalid király légibázist, valamint más infrastruktúrát értek.

    Az Ansar Allah azt állította, hogy a Szaúd-Arábián belüli támadásai válaszul szolgálnak több száz szaúdi légicsapásra és az ország több mint egy évtizedes blokádjára.

    Az Ansar Allah azt is bejelentette, hogy célba veszi a Vörös-tengeren, a Bab-el-Mandeben áthaladó szaúdi nyersolajszállító hajókat.

    Korábban Szaúd-Arábia azzal vádolta Iránt, hogy katonailag támogatja az Ansar Allahot. Irán tagadta ezeket az állításokat, mondván, hogy az Ansar Allah saját független programmal rendelkező szövetséges.

    Korábban Irán és Omán is azt állította, hogy a hétfői regionális találkozót nem halasztották későbbi időpontra, Badr Albuszaidi ománi külügyminiszter szerint a halasztás a „konszenzus érdekében” történt.

    A Hormuzi-szoroson keresztüli forgalom Ománnal közös irányításáról szóló megállapodás tárgyalásai júniusban kezdődtek, miután Irán javaslatot tett rá.

    Augusztus 25-én Irán és Omán bejelentett egy ideiglenes közös tengeri folyosó létrehozásáról és egy közös aknamentesítési projektről szóló előzetes megállapodást.

    A megállapodás – miután véglegesítik – várhatóan „helyreállítja a biztonságos hajózást” a szoroson keresztül, miközben megőrzi a partmenti államok szuverenitását és szuverén jogait – jelentette a Press TV.

    A Hormuzi-szoros le van zárva

    Szeptember 14-én este egy szupertanker aknára futott, miután megpróbált áthaladni a Hormuzi-szoroson az Irán által „illegális útvonalként” emlegetett, ománi vizekhez közeli úton – közölte az Iszlám Forradalmi Gárdahadtest (IRGC) egy nyilatkozatban.

    Később jelentették, hogy az említett hajó több legénységi tagja eltűnt.

    Az IRGC megismételte figyelmeztetéseit a Perzsa-öböl összes hajója számára, hogy tartózkodjanak az USA által támogatott ománi útvonal használatától, megismételve azokat az állításokat, miszerint a Hormuzi-szoros le van zárva és teljes irányítása alatt áll.

    Az IRGC ismételten megkérdőjelezte Donald Trump amerikai elnök azon állításait, miszerint helyreállt a szabad hajózás a szoroson keresztül, és ezeket hazugságnak nevezte.

    A szoros, amelyen keresztül a globális energia kereskedelem csaknem 20%-a áramlott, mielőtt az USA–Izrael Irán elleni háborúja februárban megkezdődött, forgalma hatalmas mértékben visszaesett, ami az energiellátásban zavarokat okozott, miután az irániak válaszul korlátozták a forgalmat.

    Az olajárak azóta többször átlépték a 100 dollárt hordónként. A héten ismét átlépték ezt a szintet a megújult eszkaláció és a Bab-el-Mandeben keresztüli olajkereskedelem blokádjától való félelem miatt, miután az Ansar Allah figyelmeztetett a szaúdi hajók célba vételére.

    A globális energia kereskedelem csaknem 12%-a a Bab-el-Mandeben keresztül bonyolódik.

    Hétfőn Irán megismételte, hogy az USA kizárólagosan felelős a régióban az olajkereskedelem blokádja által okozott globális hatásokért.

    „Az USA Irán elleni háborúja és tengeri blokádja a szoros lezárásának közvetlen okai” – mondta Ali Bahreini, Irán genfi állandó képviselője az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) ülésén, arra kérve a nemzetközi közösséget, hogy ismerje el: az ilyen egyoldalú lépések károsak a világgazdaságra.

    Irán biztosította, hogy abban a pillanatban feloldja a Hormuzi-szoros blokádját, amint az USA bejelenti háborújának végét, és feloldja Irán elleni tengeri blokádját és gazdasági szankcióit.

    forrás: BreakThrough News

    De la Espriella szélsőjobboldali kormányzatának egy hónapja Kolumbiában

    A szélsőjobboldali Abelardo De la Espriella elnök kormányzatának első hónapját egy pusztító természeti katasztrófa, valamint a neoliberalizmus és a militarizmus éles visszatérése jellemezte az országban.

    Abelardo de la Espriella egy hónapja van hivatalban. A szélsőjobboldali elnök szűk különbséggel nyerte meg a választást a baloldali Iván Cepeda ellen (az érvényes szavazatok kevesebb mint 1%-ával), annak ellenére, hogy az akkori elnök, Gustavo Petro szabálytalanságokra hívta fel a figyelmet.

    De la Espriella azonban elutasította a szabálytalanságokra vonatkozó állításokat, és kormányzását azzal kezdte, hogy megpróbálta fitogtatni katonai erejét, nyílt vallásos hitét (amelyért nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie), valamint Washington politikai doktrínájához való egyértelmű igazodását.

    De la Espriella és Rubio

    A földrengés és az állami háborús politika visszatérése

    Alig három nappal hivatalba lépése után azonban erős földrengés rázta meg az ország nyugati részét, több mint 300 halottat és csaknem 5000 sérültet hagyva maga után. A kormány intézkedései vitát váltottak ki. Támogatói tapsoltak a kormány reagálásának, míg a kritikusok azzal vádolták a kormányzatot, hogy kihasználja a tragédiát közmegítélésének javítására, és bizonyos országoknak – például Izraelnek – elsőbbséget ad a kutatási és mentési erőfeszítésekben, miközben más országok mentőcsapataitól megtagadja a belépést.

    Ehhez jön a felforgató fegyveres csoportok és bűnszervezetek elleni totális háborúhoz való visszatérés retorikája, amelyet De la Espriella már választási kampánya során felvetett. De ez nem csupán retorika kérdése volt. Hivatalba lépése óta a végrehajtó hatalom számos támadást rendelt el e csoportok által tartott pozíciók ellen, amelyek közül néhányan a demobilizációjukat célzó békefolyamatokban vettek részt.

    Valójában De la Espriella törölte a béketárgyalásokat, amelyeket a Petro-kormányzat indított újra „teljes béke” politikájának részeként.

    Emellett a kormány halált megvető politikai kommunikációs stratégiája meglehetősen nagy port kavart. Egyes videókon az elnök állítólagos „banditák és terroristák” (ahogy a kormány nevezi őket) holttestei között sétál, amelyek a végrehajtó hatalom szerint 40-en vannak, valamint kilenc, állítólag illegális szervezetekhez köthető személy elfogása.

    De a bombázások jelentős hazai bírálatot is kiváltottak. Guaviare megyében három kiskorút jelentettek halottnak az elnök által elrendelt bombázásokat követően, amelyek egy olyan támadássorozat részét képezték, amely összesen mintegy tíz ember halálát okozta. És bár De la Espriella azt mondta, hogy a fegyveres csoportok felelősek a kiskorúak haláláért, nem tudta elkerülni az emberi jogi szervezetek bírálatát, amelyek a válogatás nélküli bombázást ártatlan emberekre és a polgári lakosságra nézve veszélyes fenyegetésnek tekintik.

    A neoliberalizmushoz való visszatérés

    Végső soron a Petro- és a De la Espriella-kormányzat közötti ellentét annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy sokan azon tűnődnek, vajon éppen ez a politikai eltávolodás szolgál-e iránytűként az új kormány számára – vagy Kolumbia valójában az állam új formáját próbálja megteremteni.

    Ennek az átalakulásnak a megértéséhez a BreakThrough News Danilo Urreával, a Kolumbiai Nemzeti Egyetem filozófusával beszélgetett, aki ebben az első hónapban egyértelmű elmozdulást lát az állami háborús politika visszatérése felé – olyan politika felé, amelyet korábban negatív eredményekkel alkalmaztak: „Kolumbiában ezt történelmileg »La Violencia« korszakaként ismerték, amely az ország valaha átélt egyik legrosszabb időszaka volt a generált barbárság tekintetében.”

    „Az elnök az emberek megölését sikerként mutatja be az országnak” – tette hozzá. „De ezt egy olyan esztétikával és szemiotikával teszi, amely a halált, a gyilkosságot és hasonlókat az ország lehetőségeként ábrázolja. És egy olyan kontextusban, mint Kolumbiáé – ahol a kontinens egészén a legmagasabb a halálos áldozatok száma, meghaladva a régió összes diktatúrájának együttes halálos áldozatainak számát is –, ez azt mutatja számunkra, hogy ez visszalépés a párbeszéden és megbékélésen alapuló ország építésének lehetősége tekintetében.”

    Urrea azt is mondja, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja terjeszteni azt az elképzelést, hogy az általa örökölt ország katasztrofális pénzügyi helyzetben van, ezért radikális neoliberális politikát kell előmozdítania: „Azonosítottuk az erőfeszítéseket az ország állítólagos gazdasági fordulatának előmozdítására olyan régi formulákkal, amelyeket már kipróbáltak, és amelyek katasztrofálisnak bizonyultak a társadalmi kohézióra, a területekre és az emberek és a természet közötti kapcsolatra nézve – negatív hatással azokra a közösségekre, amelyek pontosan azokon a helyeken élnek, ahol ezt a kitermelő gazdasághoz való visszatérést ismét javasolják.”

    Továbbá figyelmeztet arra, hogy De la Espriella rövid hivatali ideje alatt visszaesés történt a környezetvédelmi és munkajogi kérdésekben: „Az első hónapban támadás alá került, mivel elkezdte lebontani a bérek, a helyreállítás, a túlórapénz és bizonyos munkavédelmi vívmányok terén elért eredményeket … amelyeket Petro elnök kormányzása alatt állítottak helyre reformok révén, és amelyeket ez a kormányzat most ismét gyorsan visszafordít egy tollvonással, állítólag a gazdasági feltételek javítása érdekében. Ez nagyon általánosan az, amit látunk és amit előrevetítenek: minden szociális juttatás, minden nehezen kivívott vívmány deregulációja; minden reform teljes lebontása; és az ország – az egészségügy, az oktatás, az élelmiszer és minden alapvető jog területén – átadása privatizációs folyamatoknak, elsősorban transznacionális vállalatok profitja érdekében.”

    Egy új (régi) geopolitikai doktrína

    A Petro-kormányzat azon kísérleteit követően, hogy megvédje a palesztin népet Izrael támadásával szemben, valamint Washington féltekei geopolitikai napirendjével való számos összecsapását követően Urrea azt állítja, hogy Kolumbia csatlakozott Washington által szervezett regionális ellenőrzési stratégiához: „A szélsőjobboldal felemelkedése, amely jól ismert … E kormányzaton keresztül Kolumbia az amerikai imperializmus régióban való előrenyomulásának újabb előőrsévé vált. És nyilvánvalóan ennek messzemenő következményei vannak Latin-Amerika és különösen a Karib-térség geopolitikájára nézve.”

    Továbbá Urrea kiemeli Kolumbia – amely mind a Csendes-óceánhoz, mind a Karib-tengerhez hozzáféréssel rendelkezik – történelmi jelentőségét az Egyesült Államok természeti erőforrások ellenőrzésére irányuló geopolitikai stratégiájában: „Geopolitikai szempontból olyan feltételek teremtődnek, amelyek lehetővé teszik, hogy Kolumbia ismét azon országok egyikévé váljon, amelyek elősegítik az amerikai katonai ellenőrzést – de mindenekelőtt a természeti erőforrások és vagyonok feletti ellenőrzést, amelyek olyannyira áhítottak ebben a korszakban, amikor az Egyesült Államok gazdasági kapacitása, Kínával való vitája és a kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos minden ügy kihívásokkal néz szembe.”

    Mit tesz az ellenzék?

    Urrea megjegyzi, hogy egyelőre az ellenzéki pártok nem tudtak világos választ megfogalmazni De la Espriella projektjére. Először is rámutat egy bizonyos óvatosságra a háborút és erőszakot előmozdító állami politikával kapcsolatban: „Nyilvánvalóan nagy félelem van a korábban említett intézkedésekkel kapcsolatban – ez az erőszak, halál és gyilkosság nyelvezete. És nyilvánvalóan egy olyan országban, mint Kolumbia, ennek kihatásai vannak a jelenlegi rezsim ellenzőinek cselekvési képességére. Továbbá, mert megnövekedett a társadalmi vezetők célzott gyilkosságainak száma az ország különböző részein, különösen azokon a területeken, amelyeket leginkább érintenek a geopolitikai viták, valamint a gazdasági és kereskedelmi ellenőrzésért, az illegális gazdaságokért stb. folytatott konfliktusok.”

    Urrea azonban megjegyzi, hogy kialakulhat a néptömegek koordinált ellenzéke, és a nép békés és jobban koordinált választ kínálhat: „Fontolóra kell vennünk egy inkább a néptömegekből eredő ellenzéket, és ott, úgy gondolom, szintén van félelem azzal kapcsolatban, hogyan kell reagálni egy erőszakos forgatókönyvvel, egy veszélyes forgatókönyvvel és manipulációval szemben. De úgy gondolom, hogy a szervezetek most arra összpontosítanak, hogy elemezzék, melyek lehetnek a fő békés és stratégiai okok a jelenlegi helyzet kezelésére. Úgy tűnik számomra, hogy ezen alapvető szempontok egyike kétségtelenül a környezet védelme, a területek védelme – amelyeket már célba vettek a transznacionális vállalatok a természeti erőforrások ellenőrzése és kiaknázása érdekében –, valamint a fracking kérdése lesz, és ez már formálódik is az országban a népszerveződés és mozgósítás révén.”

    forrás: BreakThrough News

    Az Amerikák Pajzsa, katonai műveletek és kitüntetések: Rubio gyümölcsöző dél-amerikai látogatása

    Marco Rubio nemrég tett dél-amerikai útja segített bevonni Kolumbiát és Perut az Egyesült Államok geopolitikai és katonai stratégiájába, és igazolta az Egyesült Államok közelmúltbeli katonai akcióit Ecuadorban is.

    Amióta Donald Trump amerikai elnök második ciklusa elkezdődött, Latin-Amerika vált az egyik olyan régióvá, amely a legtöbb figyelmet és intézkedést kapja Washingtontól. Marco Rubio külügyminiszterré történő kinevezése csupán előjátéka volt valaminek, amit sokan a hónapok múlásával megerősítettek: Latin-Amerika ismét, és nagy erővel, az Egyesült Államok egyik geopolitikai célkitűzésévé vált.

    Eddig a stratégia ragyogóan működött: a jobboldali és szélsőjobboldali elnökjelöltek sorozatos győzelmei következtek be, akik a Trump-kormányzathoz igazodtak, akár az Amerikák Pajzsa nevű megállapodásokon keresztül, akár olyan kereskedelmi megállapodásokon és nyomáson keresztül, amelyek háttérbe szorították más globális versenytársakat, például Kínát (nem is említve a venezuelai katonai műveletet, amely biztosította az olajellátást az Egyesült Államok számára).

    Ezért nem meglepő, hogy Marco Rubio szeptember 8. és 10. között beutazta az Andokot, hogy megerősítse kormányának jelenlétét a régióban, és találkozzon a régió két legerősebb gazdaságának újonnan megválasztott jobboldali vezetőjével: Peruval és Kolumbiával, amelyeket most Keiko Fujimori, illetve Abelardo De la Espriella kormányoz.

    Kolumbia: régi szövetséges, amely ismét észak felé tekint

    Rubio látogatása Kolumbiában kezdődött, ahol De la Espriella elnök fogadta. Ez világos elmozdulást jelez az előző Petro-kormányzathoz képest, amely bár ciklusa végén megpróbálta fenntartani a baráti viszonyt Washingtonnal, a kétoldalú kapcsolatokat számos vita és szócsata tarkította a vezetők között.

    Most Rubio azt állítja, hogy „a példátlan együttműködés új korszaka” kezdődik az Egyesült Államok és Kolumbia között, tekintettel a korábban fennálló „távolságra”. „A biztonsági fenyegetések, amelyekkel Kolumbia szembesül, ugyanazok, amelyekkel mi szembesülünk az Egyesült Államokban” – mondta Rubio a kolumbiai Barranquilla városában.

    Ezzel kapcsolatban De la Espriella azt mondta, reméli, hogy Kolumbia „ismét az Egyesült Államok elsődleges biztonsági partnere lesz a féltekén”, ami biztosan jól fogadott nyilatkozat volt Washingtonban.

    A látogatás növeli annak valószínűségét is – amelyet mindkét fél korábban bejelentett –, hogy amerikai katonai műveletek kezdődnek kolumbiai területen, tekintettel arra, hogy az új kormány felfüggesztette a fegyveres csoportokkal folytatott békefolyamatot, és intenzív támadásokat indított ellenük, legalább 40 halálos áldozatot hagyva maga után. Következésképpen Kolumbia csatlakozott az Amerikák Pajzsához, amely koalícióhoz egyes médiumok szerint Peru is csatlakozott.

    Ecuador: kitüntetések és megszilárdítás

    Kolumbiai látogatása után Rubio Quitóba, Ecuadorba utazott, ahol szoros szövetségese, a szélsőjobboldali Daniel Noboa elnök fogadta szeptember 9-én. Ez a második hivatalos látogatása Ecuadorban, tükrözve azt a fontos szerepet, amelyet annak az országnak tulajdonít, amely az utóbbi években Washington féltekepolitikájának vitathatatlan szövetségesévé vált.

    A kolumbiai kollégájáéval azonos retorikát visszhangozva Noboa azt állította, hogy az amerikai jelenlét Ecuadorban elengedhetetlen a bűnszervezetekkel szembeni fellépéshez, amelyek az országot történelmének legrosszabb erőszakhullámába taszították – olyan válságba, amelyet a kormány ígéretei ellenére sem tudott felszámolni.

    „A maffiák nemzetközi üzletté tették a bűnözést. Egyetlen erővé egyesítjük a nemzetközi együttműködést, hogy legyőzzük őket … Közös ellenségeink vannak az Egyesült Államokkal, és megerősítünk egy szövetséget, amely tettekkel bizonyítja magát” – mondta Noboa Rubiónak, miközben átadta neki az ország legmagasabb kitüntetését, a Nemzeti Érdemrend Nagykereszt fokozatát.

    Számos ellenzéki csoport azonban bírálta az Egyesült Államok közelmúltbeli katonai műveleteit ecuadori vizeken, amelyek legalább öt hajó megsemmisítését és több tucat ecuadori halász amerikai erők általi őrizetbe vételét eredményezték ecuadori vizeken (akiket egyelőre visszaszállítottak a szárazföldre több napos bizonytalanság és családjaik szenvedése után).

    És bár az Egyesült Államok azt állítja, hogy a megsemmisített hajók üzemanyag-utántöltő pontként szolgáltak más, kábítószer-csempészetben érintett hajók számára, a műveleteket nem az ország jogi eljárásainak megfelelően hajtották végre, ami miatt a halászok családjai azzal vádolták a kormányt, hogy nem védi meg polgárait, és szabad utat ad külföldi katonai műveleteknek.

    Az ecuadori kormány azonban védi katonai partnere ecuadori területen végzett tevékenységét, míg Rubio látogatása során bejelentette, hogy az Egyesült Államok terrorista szervezetnek fogja minősíteni a Tiguerones-t (egy ecuadori kábítószer-csempész csoportot), és új műveleteket fog végrehajtani a szervezett bűnözés ellen Ecuadorban; ennek érdekében felajánlotta, hogy 45 millió dollárt biztosít Quitónak biztonsági beruházásokra, valamint egy 110 láb hosszú hajót.

    Mielőtt Peruba indult volna, Rubio zárt ajtók mögött találkozott Noboával és legközelebbi minisztereivel. A beszélgetés témáját „bizalmasnak” nyilvánították.

    Peru: az Amerikák Pajzsának új tagja

    Limában Rubio találkozott Peru újonnan megválasztott elnökével, Keiko Fujimorival. Alberto Fujimori perui diktátor lánya megerősítette, hogy Peru csatlakozik az Amerikák Pajzsához, hogy áramvonalasítsa az információcserét és megerősítse a bűnszervezetek elleni küzdelmet.

    „Nagy bizalommal távozom, hogy országaink kapcsolata egy nagyon különleges korszakba lép” – mondta Rubio Peruról, egy olyan országról, amely mindig is az Egyesült Államok szövetségese volt, de most teljesen Washington befolyási övezetébe lép.

    Valóban, a 20. század folyamán Peru jobboldali és szélsőjobboldali kormányai Washington lojális szövetségesei voltak. Fujimori ezt a pontot hangsúlyozta, és apja kormányzására emlékezve büszkén említette az Egyesült Államok szerepét az olyan felkelőcsoportok elleni küzdelemben, mint a Sendero Luminoso és az MRTA. „Új korszakot kezdünk Peru és az Egyesült Államok kapcsolataiban, és teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ezek a kapcsolatok mindkét országot megerősítik” – mondta Fujimori.

    Rubio látogatása így világossá tette, hogy Washington biztosította két nagy dél-amerikai ország bevonását geopolitikai és katonai kezdeményezésébe, az Amerikák Pajzsába, amely a bűnszervezetek elleni küzdelmen alapul, és biztosítja katonai jelenlétét Dél-Amerikában, valamint nagyobb gazdasági jelenlétét egy olyan régióban, amelynek fő kereskedelmi partnere Kína. Így az Egyesült Államok ismét megteszi lépéseit, és egyelőre „sakkot” mond.

    forrás: BreakThrough News

    Nicolás Maduro nem bűnös

    Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Venezuelán. A Nicolás Maduro és Cilia Flores elleni egész eljárás azzal fenyeget, hogy az amerikai bírósági rendszert globális és korlátlan joghatósággal rendelkező rendszerré teszi.

    A venezuelai elnök, Nicolás Maduro nem bűnös. Ez a jog és a tény állítása, mivel Madurót semmilyen bűncselekményben nem ítélték el. Minden ellene felhozott vádpontban ártatlannak vallotta magát, és az Egyesült Államok által tett vádak pontosan azok maradnak: vádak. Az ártatlanság vélelme – amelyet az Egyesült Államok alkotmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke is elismer – értelmében a bizonyítási teher teljes egészében a vádlón nyugszik. Nem Madurónak kell ártatlanságát bizonyítania, hanem az Egyesült Államok kormányának kell bűnösségét bizonyítania.

    2026. január 3-án az Egyesült Államok erői illegálisan behatoltak Venezuelába, célpontokat támadtak Caracasban és környékén, elfogták Maduro elnököt, feleségét és egy választott tisztségviselőt, Cilia Florest, és az Egyesült Államokba szállították őket. Két nappal később Maduro megbilincselve és sérülten jelent meg egy manhattani szövetségi bíróság előtt. „Ártatlan vagyok. Nem vagyok bűnös” – mondta a bíróságnak. Mindkét vádlott ártatlannak vallotta magát, és jelenleg Brooklyn-ban vannak bebörtönözve, miközben arra a tárgyalásra várnak, amelyet ideiglenesen 2027 júniusára tűztek ki.

    A Maduro elleni vádak

    Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Maduro részt vett kokain behozatalára, géppuskák és pusztító eszközök birtoklására, valamint a Washington által terrorista csoportoknak minősített szervezetekkel való együttműködésre irányuló összeesküvésekben. Ezek a vádak egy olyan vádiratból fejlődtek ki, amelyet Donald Trump első elnöksége idején, 2020 márciusában jelentettek be. Az ügy jelentősen kibővült, miután Madurót egy negyedik, felülíró vádiraton keresztül elrabolták. A vádirat azonban nem a bíróság előtt tesztelt bizonyíték. Ez egy ügyészek által készített dokumentum, amelyet egy nagyesküdtszéki eljáráson hagytak jóvá, ahol a védelem rendszerint nincs képviselve, és nem engedik meg számára, hogy megkérdőjelezze a kormány előadását.

    A vád jelentős mértékben arra az elképzelésre támaszkodik, hogy Maduro az úgynevezett Cartel de los Soles-t, azaz a Napok Kartelljét irányította. De még a venezuelai kormánnyal mélyen ellenséges szervezetek is elismerik, hogy ez nem kartell a hagyományos értelemben. A nevet régóta gyűjtőfogalomként használják különböző, állítólag bűncselekményekben érintett venezuelai tisztségviselőkre, jóval azelőtt, hogy Maduro a politikai életbe lépett. Nem ír le olyan szervezetet, amelynek bizonyított tagsága, parancsnoki struktúrája, központja vagy hatásköri láncolata lenne, összehasonlítva például Mexikó Sinaloa Kartelljével. Amikor Washington 2025-ben a Cartel de los Soles-t külföldi terrorista szervezetnek minősítette, az Associated Press megjegyezte, hogy az „nem önmagában egy kartell”.

    Ez azért fontos, mert a vád nyelvezete végzi politikai munkájának nagy részét. Az egyéni korrupciós cselekményekre vonatkozó állításokat egy egységes szervezet képévé állítják össze, a szervezetet aztán a venezuelai államnak tulajdonítják, és mindennek, amit állítólag bárki tett e laza hálózaton belül, a felelősséget Maduróra hárítják. A vádiratnak még mindig bizonyítania kell, hogy Maduro tudatosan csatlakozott a konkrétan vádolt összeesküvésekhez. Az állam feletti politikai hatalom, amelyben bűncselekmények történnek, önmagában nem állapítja meg azokért a bűncselekményekért való személyes büntetőjogi felelősséget.

    Az ügy halva született

    Venezuela nem jelentős kokalevél- vagy kokaintermelő. A fő kokaintermelő országok továbbra is Kolumbia, Peru és Bolívia. Venezuelát tranzitterületként használták, különösen a szomszédos Kolumbiából származó kokain esetében. De egy országon való átutazás nem bizonyítja, hogy annak elnöke irányítja a forgalmat, és nem támasztja alá Venezuela extravagáns politikai képét sem, mint az Egyesült Államokba érkező kábítószerek központi forrását. Az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal saját 2025-ös fenyegetésértékelése túlnyomórészt a mexikói szervezetekre és azok ellátási láncaira összpontosított. A globális kokainkereskedelem elsősorban az andoki régióban történő termelésen, tengeri exportfolyosókon, Közép-Amerikán és Mexikón keresztül működik, nem pedig egyetlen, állítólag a venezuelai elnöki palotából irányított szervezeten keresztül. A Nemzetközi Büntetőbíróság Venezuelában folyó helyzettel kapcsolatos vizsgálata például a joghatósága alá tartozó állítólagos bűncselekmények vizsgálata. Ez nem Maduro elítélése, és nem hozott ellene egyéni bűnösségi ítéletet.

    Várható, hogy az amerikai kormány együttműködő tanúkra támaszkodik, köztük Hugo Carvajal volt venezuelai hírszerzési főnökre és Clíver Alcalá volt tábornokra. Mindkét férfi súlyos bűncselekményekben vallotta magát bűnösnek az Egyesült Államokban. Vallomásaik nem kezelhetők elfogulatlan igazságként. Az együttműködő vádlottak remélhetik, hogy az ügyészek segítésével enyhítést kapnak a büntetésükből. Állításaikat ezért meg kell erősíteni és keresztkérdéseknek kell alávetni. Amíg ez nem történik meg, vallomásaik nem állapítják meg Maduro bűnösségét. Valójában jobb ezeket a vallomásokat saját büntetésük enyhítésére és beszennyezett hírnevük tisztára mosására tett kísérletük bizonyítékaként látni.

    Az a körülmény, ahogyan Madurót az amerikai bíróság elé vitték, még mélyebb problémát teremt. Washington nem kért kiadatást megállapodott jogi eljárás útján. Katonai erőt alkalmazott egy másik szuverén országban Venezuela beleegyezése vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk (4) bekezdése tiltja az erőszak alkalmazását vagy azzal való fenyegetést egy állam területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, szűk kivételektől, például az önvédelemtől eltekintve. Egy kábítószer-bűncselekményekkel vádolt személy letartóztatása nem tartozik e kivételek közé. A nemzetközi jog szakértői az műveletet az erőszak illegális alkalmazásaként írták le, míg Brazília, Mexikó és Kína kormányai is elítélték a venezuelai szuverenitás megsértését.

    Maduro ügyvédei azzal érveltek, hogy a vád megsérti a hivatalban lévő államfőt megillető mentességet. Venezuela továbbra is Madurót ismerte el alkotmányos elnökének, amikor az Egyesült Államok elfogta őt – ezt a tényt az Egyesült Államok hallgatólagosan elismeri, amikor Delcy Rodríguezt nevezi megbízott elnöknek. Washington nem feltétlenül tudja kioltani egy másik ország államfőjének nemzetközi jogi státuszát pusztán a diplomáciai elismerés megtagadásával. A védelem ezért a mentesség alapján kérte a vádirat elutasítását, és külön megtámadta a kábítószer-terrorizmus vádpontot, mert hiányzik a megfelelő joghatósági kapcsolat az Egyesült Államokkal. E kérdésekről a szóbeli érvelést 2026 novemberére tűzték ki.

    Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnök ügye leleplezi Washington állítólagos kábítószer-államok elleni háborújának szelektivitását. Hernández 2014 és 2022 közötti elnöksége idején szoros amerikai szövetséges volt. Hivatalából való távozása után kiadták – nem katonai invázióval rabolták el –, és ugyanabban a New York-i szövetségi körzetben állították bíróság elé, ahol Madurót most vádolják. 2024 márciusában egy esküdtszék háromhetes tárgyalás után bűnösnek találta Hernándezt. Az ügyészek bizonyítékot mutattak be arra, hogy több millió dollárt fogadott el csempészektől, a hondurasi rendőrséggel és katonasággal védte a kokainszállítmányokat, és segített több mint 400 tonna kokaint az Egyesült Államok felé mozgatni. 45 év börtönbüntetésre ítélték. A Maduro elleni állításokkal ellentétben ezeket a vádakat vallomások, keresztkérdések és esküdtszéki ítélet útján tesztelték. Mégis, 2025. december 1-jén Donald Trump elnök kegyelmet adott Hernándeznek és biztosította szabadon bocsátását, azt állítva, hogy a volt elnököt tisztességtelenül kezelték.

    Az ellentét aligha lehet árulkodóbb. Trump kegyelmet adott egy volt elnöknek, akinek kokaincsempészetben való részvételét amerikai bíróságon állapították meg, miközben fenyegette, majd végül megszállta Venezuelát, hogy elfogjon egy elnököt, akiről nem hoztak ítéletet. Hernández Washington politikai táborához tartozott; Maduro nem. Az egyiket elítélése ellenére szabadon engedték, míg a másikat jogi ártatlansága ellenére elfogták. Ez az eltérés önmagában nem cáfolja a Maduro elleni vádakat, de lerombolja azt az állítást, hogy Washington következetes aggodalomból cselekedett a kábítószerek miatt. A meghatározó különbség a politikai hovatartozás volt, nem a bizonyítékok ereje.

    Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Maduro és Cilia Flores konkrét körülményein vagy azok Venezuelára gyakorolt következményein. Ha egy külföldi állam felülírhatja egy másik ország jogrendszerének joghatóságát, olyan vádat követhet, amelyre nincs bizonyíték, és olyan tárgyalást folytathat, amelynek nincs alapja a nemzetközi jogban, az hatékonyan globális és korlátlan joghatósággal rendelkező amerikai bírósági rendszert hoz létre. A világ kormányainak ezzel az üggyel kapcsolatos ambivalenciája ezért riasztó, mivel kockázatot jelent a beleegyezés jelzésére és az ilyen durva túlkapás normalizálására. Ez különösen releváns Mexikó számára, amely már szembesül az Egyesült Államok sorozatos, világos politikai következményekkel járó vádjaival és kiadatási követeléseivel. Maduro tárgyalásának kimenetele fontos precedenst teremthet arra nézve, hogyan bánnak Mexikóval – és más országokkal – hasonló körülmények között.

    Nicolás Maduro nem bűnös tehát az egyetlen védhető következtetést fejezi ki ebben a szakaszban. Katonai erő alkalmazásával fogták el, annak az államnak a bíróságai elé állították, amely évek óta a megbuktatására törekedett, és egy politikailag konstruált elmélet alapján vádolták meg, amely még nem élte túl a kontradiktórius vizsgálatot. Ártatlan marad, hacsak és amíg elfogadható bizonyíték nem bizonyítja az ellenkezőjét minden észszerű kétséget kizáróan. A szuverenitás nem dísz, a vádirat nem ítélet, és egy hatalmas állam által kiadott vád nem válik igazsággá csupán azért, mert az az állam rendelkezik a vádlott elfogásához szükséges fegyverekkel.

    Írta: Stephanie Weatherbee Brito, a Nemzetközi Népek Gyűlése (IPA) társkoordinátora

    és

    Vijay Prashad, a Tricontinental Kutatóintézet igazgatója

    forrás: BreakThrough News

    Kuba: A blokád elleni szavazás már nem elég

    Több mint 60 éve a kubai nép olyan amerikai blokád alatt él, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy nélkülözést, éhínséget és kétségbeesést idézzen elő.

    Ma ez a politika egy új és rendkívül veszélyes szakaszba jutott.

    Kuba gyakorlatilag egy középkori ostromot visel el: a világ legerősebb országának kísérletét arra, hogy egy tízmilliós szigetet megfosson üzemanyagtól és a mindennapi élet fenntartásához szükséges alapvető eszközöktől.

    El tudja bárki képzelni, hogy Nagy-Britannia egy hónapig kibírná olaj vagy üzemanyag nélkül? Kuba nyolc hónapja viseli el ezt a helyzetet.

    A tömegközlekedés térdre kényszerült. Havanna jelenleg alig több mint 100 járművel üzemeltet buszjáratot, a szükséges 3000 helyett. De ez nem csupán a benzinről szól. Az üzemanyag hajtja az áramtermelést. Nélküle nincs megbízható áram a világításhoz, főzéshez, hűtéshez vagy a víz szivattyúzásához. Az iskolák és kórházak nem tudnak normálisan működni. Az életfenntartó gépek, az újszülöttek inkubátorai, a lélegeztetőgépek és más nélkülözhetetlen orvosi berendezések olyan generátorokra kényszerülnek, amelyekben alig van elég üzemanyag a működéshez.

    A jól dokumentált, 148 százalékos csecsemőhalandóság-növekedés mellett, amely 2018 és 2025 között 1800 csecsemő életének elvesztését jelenti, a rákban meghaltak száma jelentősen emelkedett, és ma már meghaladja a napi 70 halálesetet. A gyermekek és fiatalok körében a rák túlélési aránya 85-ről 65 százalékra esett vissza.

    Az ENSZ kubai helyi koordinátora is riadót fújt 32 000 veszélyeztetett terhes nő miatt, akik bizonytalan hozzáféréssel néznek szembe a születés előtti ellátáshoz.

    Júniusban az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosa, Volker Turk figyelmeztetett, hogy „gyermekek halnak meg, mert az orvosok nem férnek hozzá alapvető ellátmányokhoz és gyógyszerekhez”.

    Ezért figyelmeztettek az ENSZ szakértői humanitárius katasztrófára, és írták le a történteket „csendes Gázaként”.

    Nevezzük ezt a politikát annak, ami: egy egész nép kollektív megbüntetése. Kuba népirtásnak nevezi. Ez barbár, kegyetlen és kiszámított – egy büszke nép lassú megfullasztása abban a reményben, hogy a szenvedés és a kétségbeesés végül politikai változást kényszerít ki.

    A Fehér Ház nem csupán Kuba gazdaságát akarja tönkretenni; meg akarja félemlíteni azokat is, akik nemzetközi szolidaritást építenek a népével. Júliusban az amerikai szolidaritási csoportok mellett a CSC-t is megnevezték az amerikai külügyminisztérium „Kuba: A 21. századi kommunizmus fővárosa” című jelentésében, amely azzal vádolta Kubát és a szolidaritási szervezeteket, hogy egy hatalmas, globális Amerika-ellenes összeesküvés részei.

    Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Erősíteni fogjuk szolidaritásunkat Kubával. És erre lehetőségünk van a héten a TUC Kongresszuson, ha támogatjuk a Cuba Solidarity Campaign (CSC) keretrendezvényét, és megszavazzuk a POA Kuba-határozatot.

    A brit szakszervezetek már nagyszerűen válaszoltak az amerikai fenyegetésre.

    Több mint 28 szakszervezeti főtitkár írta alá a CSC Sürgős felhívás a békére és szuverenitásra című dokumentumát, ellenezve az amerikai gazdasági hadviselést és a Kubával szembeni fenyegetéseket.

    A szakszervezetek határozatokat fogadtak el, lobbiztak a kormánynál, delegációkat küldtek Kubába és támogatták kampányainkat. Rendkívüli gyakorlati szolidaritást is nyújtottak.

    A mozgalom egészében lévő szervezetek, régiók és egyéni tagok gyűjtéseket, szponzorált tevékenységeket, felhívásokat és adománygyűjtő eseményeket szerveztek a Cuba Vive Appeal javára.

    Együtt több mint félmillió fontot gyűjtöttünk össze, és 14 szállítmányt, összesen 2,5 millió font értékű életmentő gyógyszert, orvosi berendezést és élelmiszert juttattunk el Kubába.

    Ünnepelnünk kell ezt a teljesítményt. De soha nem szabad szem elől tévesztenünk azt a felháborító körülményt, amely ezt szükségessé teszi.

    Nem kellene olyan felhívásokat működtetnünk, mint a Cuba Vive. A szakszervezeti tagoknak és a brit közönségnek nem kellene pénzt gyűjteniük olyan gyógyszerek pótlására, amelyeket Kuba nem tud megvásárolni, mert a nemzetközi bankok félnek az amerikai büntetésektől.

    Nem kellene orvosi berendezéseket átszállítanunk az Atlanti-óceánon, mert az amerikai alkatrészeket tartalmazó gyártók megtagadják eladásukat a kubai kórházaknak.

    És a brit szakszervezetektől nem lehet elvárni, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak, miközben a saját kormányunk gyakorlatilag semmit sem nyújt.

    Több mint három évtizede Nagy-Britannia a világ elsöprő többségével együtt szavaz az ENSZ-ben az amerikai blokád megszüntetésére.

    Ez a szavazás számít. De évente egyszer szavazni, majd hazatérni a szokásos ügymenethez, már nem elég.

    Ha a brit kormány úgy véli, hogy a blokád helytelen, akkor ennek megfelelően kell cselekednie. Jelentős humanitárius segítséget kell nyújtania Kubának.

    Meg kell védenie a brit vállalatokat, bankokat és szervezeteket az amerikai szankciók területen kívüli hatályától.

    És egyértelműen elleneznie kell bármilyen amerikai katonai beavatkozást Kuba ellen. Ez egyre sürgetőbbé válik. Az amerikai kormány legfelsőbb hivatalaiból érkező fenyegető és konfrontatív Kuba-ellenes narratíva kérlelhetetlen.

    Trump kijelentette, hogy „megtiszteltetés lenne számára elfoglalni Kubát”, számos alkalommal jelezte, hogy Kuba lenne „a következő”, és nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy egy repülőgép-hordozót helyez el 100 yardra a kubai partoktól.

    Marco Rubio külügyminiszter az amerikai szenátus előtt kijelentette, hogy „szeretne rendszerváltást látni Kubában”. Pete Hegseth hadügyminiszter pedig figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok „felkészült minden eshetőségre” Kubával kapcsolatban az illegálisan megszállt guantánamói haditengerészeti bázisra tett látogatása során.

    Ezért olyan fontos a TUC Kongresszus 76. Kuba-határozata. Arra szólítja fel a brit kormányt, hogy ellenezze az amerikai beavatkozást és nyújtson humanitárius segítséget Kubának, valamint támogassa a CSC kampányait és felhívásait.

    Sürgetem a küldötteket, hogy elsöprő többséggel támogassák.

    De ahogyan a brit kormánytól is azt kérem, hogy tegyen többet, mint az éves ENSZ-szavazás leadása, úgy a küldötteket is arra kérem, hogy ne tekintsék a határozat elfogadását felelősségünk végének sem.

    Vigyék vissza szakszervezeteikbe, régióikba és szervezeteikbe. Gyűjtsenek pénzt a Cuba Vive javára. Csatlakozzanak a CSC-hez. Hívjanak meg előadókat. Csatlakozzanak delegációinkhoz és szolidaritási brigádjainkhoz. Írjanak képviselőknek. Követeljenek kormányzati fellépést. Építsenek munkahelyi szolidaritást. Kérdőjelezzék meg a blokád igazolására használt hazugságokat.

    Nem állhatunk tétlenül, és nem nézhetjük, ahogy az amerikai kormány lassan megfosztja Kuba népét üzemanyagtól, gyógyszerektől és alapvető ellátmányoktól. A kubai népnek most van szüksége humanitárius segítségre. De mindenekelőtt arra van szüksége, hogy véget érjen az a politika, amely ezt a humanitárius válságot előidézi.

    Kuba történetének egyik legnehezebb pillanatában a szolidaritásnak cselekvést kell jelentenie.

    Írta: Kevin Courtney, a CSC „End the Siege on Cuba” (Vessünk véget Kuba Ostromának) keretrendezvényének elnöke

    forrás: Morning Star

    Több ezren tüntetnek Trump írországi látogatása ellen

    Több ezer tüntető gyűlt össze Dublin-ban a hétvégén, hogy elítélje Donald Trump-ot, amikor az amerikai elnök látogatást tett az ír golfpályáján rendezett versenyen.

    A tömegben sokan ír vagy palesztin zászlókat lengettek, és azt skandálták, hogy „Donald Trump nem kívánatos itt” és „Ír kormány, szégyelld magad!”

    Paula Butler elmondta, hogy a Dublini Nemi Erőszak Válságközpont egy csoportjával érkezett, hogy tiltakozzon az amerikai elnök „nőkhöz, menekültekhez és bevándorlókhoz való hozzáállása” ellen.

    A nap folyamán korábban Micheal Martin ír miniszterelnökkel folytatott találkozón Trump azt mondta, hogy Írország újraegyesítése „fantasztikus dolog lenne”.

    Butler asszonyt ez nem nyűgözte le, így szólt: „Hogy mit tud az ír egységről, azt hiszem, én a kisujjamban is többet tudok.”

    Mire a tüntetés elkezdődött, ő már elhagyta a várost, és úton volt a nyugati parton lévő doonbegi golfpályája felé.

    Az elnök tárgyalásokat folytatott Catherine Connolly elnökkel is, aki utóbb nyilatkozatban közölte, hogy átadta Trum-nak „az ír nép határozott álláspontját, miszerint a háború és a népirtás normalizálása soha nem elfogadható”.

    Amikor a találkozóról kérdezték, Trump azt mondta, hogy az „nagyon kellemes” volt.

    forrás: Morning Star

    Irán figyelmezteti Dél-Koreát, hogy ne csatlakozzon az amerikai katonai akciókhoz a Hormuzi-szorosban

    Irán súlyos következményekkel fenyegette meg Dél-Koreát, ha csatlakozik az ellene irányuló amerikai katonai erőfeszítésekhez a Hormuzi-szorosban, és felszólította, hogy ne engedjen az amerikai nyomásnak és fenyegetéseknek, nehogy „bűnrészessé váljon az iráni nép elleni agresszív cselekményekben és szörnyű bűncselekményekben”.

    „Az iráni nép védi magát Amerika agresszív akcióival szemben, és abban a helyzetben, hogy határozottan válaszolnak Amerika nők és gyermekek elleni háborús bűneire” – bármely ország, amely bármilyen módon részt vesz katonai tevékenységében, „csak úgy tekinthető, mint amely közvetlenül támogatja az agresszió elkövetőit” – írta Baghaei hétfői, szeptember 7-i X-bejegyzésében.

    Hangsúlyozta, hogy Irán és Dél-Korea 64 éves baráti kapcsolata „kölcsönös tiszteletre épülve fejlődött következetesen”, és országa „nagy jelentőséget tulajdonít” neki.

    A múlt héten Dél-Korea közölte, hogy megvizsgálja az amerikai műveletek – köztük katonai erőfeszítései – támogatásának lehetőségeit a Hormuzi-szorosbeli „hajózási szabadság” érdekében.

    Dél-Korea közölte, hogy tengeri járőrrepülőgépeket vagy aknakutató és -mentesítő egységeket telepíthet, ha úgy dönt, és ha az ország parlamentje jóváhagyja.

    Az Egyesült Államok és Dél-Korea szoros katonai szövetséget ápol. Dél-Korea ad otthont a világ egyik legnagyobb amerikai katonai bázisának, több mint 24 000 katonával.

    Donald Trump amerikai elnök múlt hónapban azzal fenyegetőzött, hogy újragondolja a Dél-Koreával fennálló katonai kapcsolatokat, és még a közös katonai gyakorlatok visszafogását is elrendelte, miután azzal vádolta annak kormányát, hogy megtagadta a segítséget az Irán elleni háborújában.

    Az Egyesült Államok a múltban több NATO-szövetségesre is nyomást gyakorolt hasonló segítségnyújtásért a Hormuzi-szorosban, valódi siker nélkül.

    Korlátozott övezet a Hormuzi-szoroson túl

    Irán egy „korlátozott övezet” kihirdetésére készül a Perzsa-öbölben, a Hormuzi-szoroson túl – közölte Mohszen Rezai, Irán Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának vezetője vasárnapi televíziós interjújában.

    Az övezet attól a vonaltól indul, ahol az Egyesült Államok tengeri blokádot vezetett be Irán ellen, és a Perzsa-öbölbe nyúlik majd. Minden hajónak, amely belép az övezetbe, egyeztetnie kell mozgását az iráni hatóságokkal, különben szankciókkal kell szembenéznie a biztosítást és a jövőbeli áthaladást illetően – mondta Rezai.

    Irán emellett teljes tilalmat vezet be a Hormuzi-szoroson való áthaladásra azokkal az országokkal és szervezetekkel szemben, amelyek egyoldalú szankciókat vezetnek be, vagy ellenséges cselekményeket hajtanak végre ellene – jelentette be vasárnap a Parlamenti Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottsága.

    Rezai azt is állította, hogy az Ománnal folytatott tárgyalások lezárultak, és Irán hamarosan bejelenti egy „új nemzetközi folyosó” megnyitását a Hormuzi-szorosban. A folyosót Irán fogja irányítani.

    Az olajárak ismét emelkednek

    Miután az Egyesült Államok szombaton megtámadott több iráni olajszállító tartályhajót, és Irán megtorlásként azt állította, hogy vasárnap megtámadta az amerikai hadihajókat és három hajót, amelyek a Hormuzi-szorosban az amerikaiak által szponzorált útvonalon haladtak, a globális olajárak ismét emelkedni kezdtek, és hétfőn elérték a hordónkénti 97 amerikai dollárt.

    Eközben Mohammad Báker Kalibaf, Irán parlamentjének elnöke figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy ne kíséreljen meg további csapásokat mérni olajszállító tartályhajóira a jövőben, kijelentve, hogy az ilyen további csapások iráni megtorló támadásokhoz vezetnek a régióban található amerikai gáz- és olajvállalatok infrastruktúrája ellen.

    Kalibaf válaszolt Pete Hegseth amerikai védelmi miniszternek, aki a múlt heti, három olajszállító tartályhajó elleni amerikai csapást követően azt állította, hogy Iránnak már nincs védelme a védelmükre, és további ilyen támadásokkal fenyegetőzött.

    „Az olaj- és gáztermelési lánc itt hatalmas, hozzáférhető és kitett. Az amerikai olaj- és gázvállalatok ezeken a vizeken és létesítményekben osztoznak ebben a kitettségben. Csapjanak le a vagyonunkra, és kapnak egy ütést” – írta Kalibaf hétfői X-bejegyzésében.

    A legfrissebb olajárak már érintik a júliusban jegyzett magas árakat, amikor a június 17-i Egyetértési Megállapodás (MoU) összeomlása után megkezdődtek a kölcsönös csapások.

    Mivel Irán bejelentette a korlátozott övezetet a szorosban, és folytatódnak a hajók elleni csapások, az ár elérheti a hordónkénti 120 USD-t is – figyelmeztettek számos szakértő.

    forrás: BreakThrough News

    Irán megfordítja az aszimmetriát

    A katonai bázisok és eszközök drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált.

    Rakétacsapás éri az amerikai Ötödik Flotta bahreini bázisát az amerikai–izraeli iráni csapásokat követően, febr. 28. Fotó: ArcZeal Designs/X

    Szeptember 2-án egy amerikai rakéta repeszei fúrták át egy esküvői ünnepség helyszínének tetejét Kuhestakban, Irán déli Szirik megyéjében. Négy ember meghalt, köztük egy gyermek, és 68-an megsebesültek. Az Egyesült Államok szokásává vált, hogy esküvőket bombáz – Afganisztánban, Irakban, Jemenben és most Iránban. Amikor JD Vance amerikai alelnököt a halottakról kérdezték, vállat vont: „Előfordulnak dolgok.” Ezt a mondatot fel kellene jegyezni ennek a háborúnak a krónikájába. Az imperializmus mások katasztrófáit szenvedő szerkezetbe helyezi.

    Az esküvő elleni támadás az amerikai csapások újabb hullámának része volt Irán déli partjai és a Hormuzi-szoros környékén. Washington közölte, hogy rakétákat és aknarakó eszközöket vett célba. Teherán rakétákkal és drónokkal válaszolt az amerikai létesítmények ellen Jordániában, Bahreinben, Kuvaitban, Irakban és az Egyesült Arab Emírségekben. Ez nem egy tűzszünet volt, amelyet időnkénti megsértések zavartak meg – ahogy az észak-atlanti sajtó nagy része ragaszkodik hozzá, hogy nevezze. Hat hónapja a konfliktus egy felismerhető ciklust követ: az Egyesült Államok támad, Irán válaszcsapást mér, szünet következik és némi közvetett diplomácia, mindkét fél újra készülődik, majd Washington ismét támad. A csapások közötti szünet nem béke.

    A Trump-kormányzat továbbra is azt állítja, hogy Irán haditengerészetét, rakétaképességeit és katonai infrastruktúráját megsemmisítették. Az iráni ismételt megtorlások bizonyítékai azonban cáfolják ezt a kérkedést. Irán rendszereit kétségtelenül megrongálta az erős bombázás, de a megrongálás nem jelenti a lefegyverzést. Szeptember 4-én Mohammad Akraminia dandártábornok, az iráni hadsereg szóvivője az IRNA-nak elmondta, hogy az első iráni rakétákat és drónokat az amerikai támadást követő tizenöt percen belül kilőtték. Elmondta, hogy a hadsereg négy amerikai bázisra csapott le három országban: kettőt az Egyesült Arab Emírségekben, a Sejk Isa Légibázist Bahreinben, és egy bázist Kuvaitban. Külön közleményekben Irán közölte, hogy műholdas kommunikációt, felszerelésraktárakat és repülőgép-hangárokat talált el a kuvaiti Ahmad al-Dzsaber Légibázison, valamint csapatokat és radarrrendszereket az Egyesült Arab Emírségekbeli Al Minhádban. A légvédelmi rendszerek aktiválása és a regionális kormányok ezen csapásokról szóló tájékoztatása megerősíti a központi tényt: Irán megőrizte mind a képességét, mind az akaratát, hogy elérje az amerikai bázisokat.

    Ez a háború legfontosabb fejleménye. Az Egyesült Államok hatalmát Nyugat-Ázsiában egy aszimmetriára építette. Képes volt bombázni egy országot védett repülőterekről és parancsnoki központokból, amelyek szétszórva helyezkedtek el a régióban, míg a megtámadott ország nem volt képes, vagy nem volt hajlandó elérni ezeket a bázisokat. Irak 1991-ben Scud rakétákat lőtt ki Izrael felé, de nem támadta szisztematikusan az Öbölben található hatalmas amerikai katonai infrastruktúrát. Bagdad attól tartott, hogy az amerikai bázisok megtámadása még nagyobb pusztítást vonna maga után. A nagyobb pusztítás így is eljött. Irán levonta ebből a leckét.

    Irán most megkezdte az aszimmetria megfordítását. A bázisok drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált. Az Al-Udeid Katarban, az amerikai légiműveletek regionális parancsnoksága; az Ötödik Flotta létesítményei Bahreinben; légibázisok és logisztikai központok Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben; a Camp Titin Jordániában; valamint az iraki és szíriai létesítmények többé nem tekinthetők biztonságos háttérnek. A legutóbbi támadások után megjelent arab nyelvű értékelés pontosan ezt írta le: a kuvaiti és egyesült arab emírségekbeli bázisok frontvonalbeli pozíciókká váltak, míg a csaló drónok, ballisztikus rakéták és cirkálórakéták egyesített hullámai a Patriot és THAAD védelmi rendszerek telítésére törekszenek, hogy aztán csapást mérjenek a parancsnoki, radar-, kommunikációs és logisztikai rendszerekre. A technika azért számít, mert egy több millió dollárba kerülő elfogórakéta odacsalható egy töredéknyi összegbe kerülő drónhoz.

    A sebezhetőség politikai is, nem csak katonai. Minden amerikai létesítmény egy másik ország területén található. Az Öböl-menti kormányoknak fel kell tenniük a kérdést, hogy Washington katonai jelenléte pajzs-e vagy villámhárító. Iránnak nem kell minden bázist megsemmisítenie, csak azt kell bemutatnia, hogy a bázisok veszélyt jelentenek a befogadó államokra. Az Öböl-menti kormányok ezt követően korlátozhatják területük használatát amerikai támadásokhoz, az amerikai műveleteket távolabbi létesítmények – például Diego Garcia, a brit ciprusi bázis és az amerikai repülőgép-hordozók (amelyek egyre sebezhetőbbek a hosszú távú bevetési fáradtsággal szemben) – felé tolva.

    Irán eszkalációs létrája

    Irán ráadásul még nem lépett fel magasra az eszkalációs létrán. Növelhetné a kilövések mennyiségét, kiterjeszthetné célpontjait a logisztikai központokra, kikötőkre, felderítő rendszerekre és üzemanyagraktárakra, vagy ösztönözhetné szövetséges erőit Irakban, Libanonban és Jemenben, hogy teljes mértékben csatlakozzanak a konfliktushoz. Továbbá akadályozhatná a Vörös-tengeri hajózást, vagy lezárhatja a Hormuzi-szorost. Bármely lépés tovább mélyítené a háború által előidézett gazdasági válságot. Ezt Trump nem szeretné, aki novemberben időközi választásokkal néz szembe.

    Irak különösen fontos csuklópont. Az arab nyelvű jelentések a kormány szeptember 30-i határidejét írják le, hogy minden fegyvert állami ellenőrzés alá vonjanak, valamint számos fegyveres frakció megtagadását, hogy letegyék a fegyvert, amíg amerikai és török csapatok maradnak az országban. A frakciók követelései nem marginálisak: az amerikai katonai jelenlét folytonosságát helyezik a vita középpontjába. Egy kísérlet e csoportok lefegyverzésre kényszerítésére belső iraki válságot idézhetne elő. A lefegyverzésük elmulasztása viszont tízezreket hagy fegyveres harcosokként, beleértve a rakétákkal és drónokkal rendelkező egységeket, mint az amerikai bázisok elleni lappangó frontot. Washington nem feltételezheti, hogy a konfliktus földrajzi területe ott marad, ahol ő szeretné meghúzni a határvonalat.

    Aztán ott van a létra legfelső foka: a nukleáris kérdés. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség utolsó ellenőrzött adata szerint Irán 440,9 kilogramm 60%-ra dúsított uránnal rendelkezett, még azelőttről, hogy a felügyeleteket az iráni létesítmények elleni támadások megzavarták volna. Most rajtunk kívül senki sem tudja magabiztosan, hogy mindez az anyag hol van, milyen állapotban van, vagy hogy a dúsítás előrehaladt-e. Teherán nem jelentette be, hogy fegyvert fog előállítani. De augusztusban Ebrahim Rezaei, az iráni parlament Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottságának tagja amellett érvelt, hogy a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből való kilépés lenne a legjobb válasz Trump fokozott gazdasági háborújára. A kilépésről szóló javaslat már a parlamentben van.

    Ez a bizonytalanság önmagában is egyfajta elrettentés. Az amerikai tervezők, akik egy nukleáris vagy elsöprő erejű első csapáson gondolkodnak, nem lehetnek biztosak abban, hogy Irán nem rendelkezik kisebb fegyverrel vagy a képességgel annak összeállítására. Irán dönthet úgy, hogy 90% fölé dúsít, kísérleti robbantást hajt végre, és követeli a támadások beszüntetését – ezt az utat követte a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Irak és Líbia sorsát látva. Ez a döntés hatalmas veszélyekkel járna, és még nem született meg. De Washington háborúja elképzelhetővé teszi azt, amit évtizedes amerikai politika hivatott volt megakadályozni.

    Irán előnye nem abban rejlik, hogy nagyobb robbanóereje lenne. Az Egyesült Államok továbbra is képes félelmetes pusztítást okozni. Irán előnye abban rejlik, hogy képes költségeket kényszeríteni ki, szétszórni erőit, bizonytalanságban tartani Washingtont, és elviselni a csapásokat anélkül, hogy feladná szuverenitását. Eközben az amerikai hadsereg fogyóban lévő elfogórakétákat és nagy hatótávolságú lőszereket fogyaszt, miközben fegyverzi Izraelt és Ukrajnát, védi a hatalmas ívben elhelyezkedő létesítményeket, és egy olyan választópolgársággal néz szembe, amely nem akar hullazsákokat vagy egy újabb végtelen háborút. Irán az Egyesült Államok földrajzi elérését előnyből kitettséggé változtatta.

    Ez nem azt jelenti, hogy Irán győzött, vagy hogy az eszkaláció biztonságos. Egy sebesült birodalom rendkívül veszélyes. Trump egy iráni megadást szeretne, amelyet az amerikai időközi választások előtt fel akar mutatni, de a kényszerítés nem hozta meg ezt. A Fehér Ház rendelkezik erővel, de hiányzik belőle a szekvenált politikai stratégia: keményebben csaphat le, de minden csapás további iráni opciókat nyit meg. Ezzel szemben Teherán lépésről lépésre haladhat, miközben minden akcióját megtorlásként tünteti fel. Irán tájékoztatta az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy az Egyesült Államok kezdte a támadásokat, és hogy saját műveletei kölcsönös önvédelmi cselekmények. Az esküvőn meghalt civilek tovább gyengítik Washington erkölcsi álláspontját.

    A kivezető út nem rejtélyes. Ahhoz az szükséges, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel Irán támadásával, vessen véget blokádjának és kényszerítő szankcióinak, és térjen vissza a júniusi memorandumon alapuló tárgyalásokhoz a kapituláció keresése helyett. Továbbá függne attól is, hogy a regionális államok megtagadják területük használatát további támadásokhoz. Egy hiteles diplomáciai folyamatot megerősítene egy ENSZ-vizsgálat az esküvő bombázásáról és a civilek elleni egyéb támadásokról. Ellenkező esetben az intézmény, amely új főtitkárt keres, kockáztatja, hogy olyan könyvelővé válik, aki csak azután érkezik, hogy az épület már leégett.

    Trump csapdába esett egy olyan ellenfél között, amely nem fog kapitulálni, és egy olyan választási óra között, amely nem áll meg. Még elrendelhet egy újabb látványos csapást abban a reményben, hogy az erőszak győzelmet kovácsolhat. De Irán megmutatta, hogy az amerikai bázisok nem menedékhelyek, az amerikai fegyverek nem kimeríthetetlenek, és az amerikai eszkaláció nem rendelkezik az utolsó lépéssel. A régi aszimmetria megfordult. Washington továbbra is képes pusztítani. Már nem képes diktálni.

    Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

    Ez a cikk a Globetrotter megbízásából készült.

    Az Egyesült Államok nemmel szavazott az Afrikát valódi méretében bemutató ENSZ térképre

    Az ENSZ Közgyűlése támogatott egy afrikai vezetésű kezdeményezést, amely a világ kontinenseinek, különösen Afrikának pontosabb ábrázolására szólít fel az oktatásban, a közkommunikációban és más területeken használt térképeken.

    Szeptember 4-én a Közgyűlés elfogadta a „Korrigáljuk a térképet: A globális kartográfiai ábrázolás újraegyensúlyozása és a világ régióinak, különösen Afrika méltányos ábrázolásának előmozdítása” című határozatot. A határozatot Togo terjesztette be az Afrikai Csoport nevében, és elsöprő, 164 igen szavazattal, egy nem ellenében fogadták el, hat ország – Észtország, Grúzia, Litvánia, Moldova, Szerbia és Ukrajna – tartózkodott. Az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely nemmel szavazott. A szavazást megelőzően Jaryna Ferencevics, az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa melletti amerikai helyettes képviselő ideológiai projektként utasította el a kezdeményezést, amely szerinte nem jelentős prioritás az Egyesült Nemzetek számára.

    A szavazás fontos pillanatot jelent egy olyan kampányban, amely amellett érvel, hogy a térképek, amelyeken keresztül generációk tanulták a világot, nem mindig nyújtottak pontos képet a kontinensek relatív méretéről.

    A határozatot bemutatva Robert Dussey, Togo külügyminisztere amellett érvelt, hogy a kérdés nem csupán egyik térkép másikkal való helyettesítéséről szól. Arról szól, hogy megvizsgáljuk, hogyan tanították meg az emberiséget a világ látására.

    „A térképek alakítják a világról alkotott felfogásunkat” – mondta Dussey a Közgyűlésnek. „Ezek irányítják az oktatást, táplálják a képzeletet és befolyásolják a kollektív észlelést.”

    A kezdeményezés mögött álló afrikai államok számára a kérdés ezért nem csupán technikai volt. Az, ahogyan a világot ábrázolják, befolyásolja, hogy az emberek hogyan értik a különböző régiók és népek relatív fontosságát, méretét és helyét – érvelt.

    Mit kér a határozat?

    Amellett, hogy a tagállamokat és nemzetközi szervezeteket pontosabb kartográfiai ábrázolások alkalmazására ösztönzi, kijelentette, hogy a cél szigorúan kartográfiai, tudományos és oktatási jellegű. „Amit itt teszünk, az a világ régiói relatív méretének pontosabb ábrázolását szolgálja. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy amiről tárgyalunk, az alapvetően tudományos kérdés.”

    Hangsúlyozta, hogy a szöveg felkéri az ENSZ szervezeteit, regionális szervezeteket, akadémiai köröket, agytrösztöket és technológiai vállalatokat „a nemzeti kapacitások kiépítését, a kutatás és innováció támogatását célzó együttműködésre”, különös figyelmet fordítva a fejlődő országokra és az afrikai országokra a térképészet, földrajz és geotérinformatika területén.

    Hozzátéve, hogy a határozat „teljes mértékben tiszteletben tartja a meglévő megbízatásokat”, nem teremt új pénzügyi kötelezettségeket, és nem hoz létre új intézményi mechanizmust az ENSZ-nél. Az oktatás ugyanakkor központi szerepet játszik benne, a szöveg ösztönzi a térképek tanításának kritikusabb megközelítését az iskolai tantervekben, beleértve a vetületi módszerek, azok jellemzőinek, korlátainak és megfelelő használatának magyarázatát.

    Miért fontos ez Afrika számára?

    A vita nagyrészt a Mercator-vetület széles körű használata körül összpontosul, amelyet Gerardus Mercator flamand térképész fejlesztett ki 1569-ben.

    A Mercator-vetületet elsősorban tengeri navigációra tervezték. Az a képessége, hogy megőrzi az irányokat, különösen hasznossá tette a hosszú távokat hajózó tengerészek számára. De ez az előny jelentős torzulásokkal jár a szárazföldi tömegek relatív méretében.

    Minél távolabb helyezkedik el egy terület az Egyenlítőtől, annál nagyobbnak tűnik a térképen. Grönland például nagyjából összemérhető méretűnek tűnhet Afrikával, pedig Afrika körülbelül 14-szer nagyobb. Afrika mintegy 30,4 millió négyzetkilométert fed le, és a világ második legnagyobb kontinense.

    Az eredmény egy olyan világtérkép, amelyen az északi szélességeken fekvő országok és régiók aránytalanul nagynak tűnnek, míg Afrika és az Egyenlítőhöz közelebbi területek viszonylag kisebbítve jelennek meg.

    Togo külügyminisztere a határozatot közvetlenül több afrikai vezetésű kezdeményezéshez kapcsolta: az Afrikai Gyökerek és az Afrikai Diaszpóra Évtizedéhez (2021–2031), az Afrikai Származású Népek Második Nemzetközi Évtizedéhez (2025–2034) és a Kilencedik Pán-afrikai Kongresszus zárónyilatkozatához. A kontinens „aránytalan kartográfiai ábrázolásának” korrigálása – mondta – része annak biztosításának, hogy Afrika „megfelelően elismerésre kerüljön a nemzetközi színtéren” és a „kontinens és diaszpórái méltóságának helyreállításának” a „múltbeli örökségeinkből örökölt történelmi torzulások” korrigálása révén.

    Hozzátette: „E határozat elfogadásával nem csak egy térképet korrigálunk, hozzájárulunk a felfogásunk korrigálásához is” – mondta, hozzátéve, hogy a tudás „emeljen”, „hozzon közelebb minket, ne osszon meg minket”, és tükrözze a világot „annak sokszínűségében, igazságában és méltóságában”.

    Elutasította azt a gondolatot, hogy ez szimbolikus gesztus lenne: „A térkép korrigálása nem csupán esztétikai vagy szimbolikus kérdés, hanem a tudományos pontosság és oktatási pontosság követelése.” Minden régió számít – érvelt – és minden nép „megérdemli, hogy olyannak lássák, amilyen”, Afrikának, „mint minden más régiónak” helye van az emberiség „egyetemes tudatában”, elismerve „teljes valóságában, hozzájárulásaiban és jövőjében”, nem pedig „a múlt torzításai által kisebbítve”.

    A határozat elsöprő támogatását széles körű és pozitív fogadtatás kíséri szerte Afrikában és a világ számos részén.

    forrás: BreakThrough News

    Mély válság Németországban, miközben a fasiszták vezetnek Szász-Anhaltban

    Az Alternatíva Németországért (AfD) áttörést ért el egy kulcsfontosságú szász-anhalti tartományi választáson.

    A vasárnap esti szavazóhelyiségek előtti felmérések szerint a fasiszta párt megnyerte a választást – és több mint megduplázta támogatottságát a kelet-németországi tartományban.

    Ha az AfD alakítja a következő kormányt, ez lesz az első alkalom a második világháború óta, hogy szélsőjobboldali párt kerül hatalomra szövetségi vagy tartományi szinten.

    Az AfD várhatóan 44,5 százalékkal került az első helyre – ez 20,8 százalékról emelkedett a 2021-es tartományi választásokhoz képest.

    A konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) 18,5 százalékkal a második helyre esett vissza, szemben a korábbi 37,1 százalékkal.

    A baloldali Die Linke párt 9,5 százalékkal a harmadik lett, ami enyhe csökkenés a 11 százalékhoz képest, míg a Zöldek szavazataránya enyhén, 5,9-ről 9 százalékra nőtt.

    A szociáldemokrata típusú SPD támogatottsága, amely az előző választáson már történelmi mélypontra zuhant, 8 százalék körül maradt.

    A Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) – a politika „gazdaságilag baloldali, társadalmilag jobboldali” mérgező változata – 5 százalékon állt.

    Ez a választás súlyos vádirat a politikai centrum pártjaival szemben – és a német állam mély válságának jele.

    Friedrich Merz kancellár a CDU és az SPD koalícióját vezeti, amely megszorításokat és újrafegyverkezést szorgalmaz, és udvarol a rasszizmusnak.

    Az AfD a mainstream pártok kudarcaiból nőtt ki. A fasiszták azokhoz az emberekhez szóltak, akik elégedetlenek a rendszerrel, miközben hamis „rendszerellenes” üzenetüket aljas bevándorlóellenes rasszizmussal csomagolták be.

    Az AfD és a rasszizmus egyaránt probléma egész Németországban. De termékeny talajra talált a volt Kelet-Németországban, ahol a munkásosztályt a deindusztrializáció és a tömeges munkanélküliség sújtotta.

    A politikusok a bevándorló munkások elleni rasszizmusra támaszkodtak a harag elterelésére – és pusztító neoliberális reformokat hajtottak végre a 2000-es években.

    Luiz szász-anhalti szocialista: „Kétségbeesést éreztem, amikor néhány emberrel beszéltem” – mondta a Socialist Worker-nek. „A város lakossága inkább idősebb korosztály.

    „Néhányan azt mondták, hogy az AfD-re szavaznak, mert nem volt más alternatíva. Nem gondolták, hogy bármelyik párt mást kínálna számukra, mint a szokásos politikát” – mondta Luiz.

    A politikai centrum védelme nem fogja megállítani az AfD-t – csak tovább táplálja annak felemelkedését.

    Luiz részt vett egy AfD-ellenes tiltakozáson Magdeburgban, Szász-Anhaltban, a választás előestéjén. „15 000 ember volt a ‘demokrácia fesztiválon’ a belvárosban” – mondta.

    „Ez természetesen bátorító volt. De úgy gondolom, hangsúlyoznunk kell, hogy az AfD-re adott válasznak túl kell mutatnia a demokratikus normák puszta védelmén.

    „Vannak emberek Szász-Anhaltban és az ország más részein, akik rászorulók – munka, egészségügyi ellátás, lakhatás és egyéb nélkül.

    „A baloldalnak képesnek kell lennie arra, hogy jobb és más jövőképet kínáljon nekik. A demokratikus normák puszta felhívása nem lesz elég.”

    Hozzátette: „Mindig szembe kell néznünk a fasisztákkal az utcákon, bármikor és bárhol is próbálnak szervezkedni. De fel kell lépnünk a megszorítások, a militarizáció, a szociális megszorítások és a rendszer összes többi beteg tünete ellen.”

    A Die Linke meglepetésszerű visszatérést ért el a tavalyi szövetségi választásokon. Fellendülését az utcai fasisztaellenes tömegmozgalom segítette, és vírusként terjedt az interneten, amiért szembeszállt az AfD-vel és támadta Merzet, amiért együttműködött a fasisztákkal.

    De a Die Linke nem mindig tudta magát alternatívaként felmutatni.

    Christine Buchholz az Aufstehen gegen Rassismus (Állj fel a rasszizmus ellen) kampány társalapítója. Kifejtette: „A Die Linke foglalkozik a szociális problémákkal, de nem foglal kellően határozott álláspontot a Merz-kormánnyal vagy a szász-anhalti tartományi kormánnyal szemben.

    „A Die Linke szász-anhalti listavezetője, Eva von Angern azt mondja, támogatna egy CDU-kormányt, hogy távol tartsa az AfD-t.

    „Pedig a CDU-SPD-FDP tartományi kormány – amelybe a liberális Szabad Demokrata Párt is beletartozik – okozta a jelenlegi helyzetet, akárcsak a CDU-SPD szövetségi kormány.

    „Az ilyen udvarlás mindenképpen gyengíti a Die Linkét. Szász-Anhaltban a baloldali párt már támogatott egy SPD-vezette kisebbségi kormányt. Türingiában és Szászországban konkrét megállapodások vannak a CDU-vezette kisebbségi kormányok támogatására.

    „Berlinben az utolsó kormány, amelyben a Die Linke részt vett, nem hajtotta végre a nagy lakástársaságok kisajátítását. Részt vett privatizációkban és kitoloncolásokban is.

    „Az ilyen tapasztalatok miatt sokan nem tekintik a Die Linkét hiteles rendszerellenes pártnak.”

    Szász-Anhalt figyelmeztetés kell, hogy legyen a baloldal számára – Németországban és máshol is. „Ezek az eredmények rámutatnak, milyen komoly fenyegetést jelent az AfD” – mondta Luiz.

    Több tömeges, harcias antifasizmusra van szükség – mint amit júliusban Erfurtban láthattunk, amikor 50 000 ember blokkolta és tiltakozott az AfD-konferencia ellen.

    A fasisztaellenes egységes ellenállás kiépítése mellett sürgős szükség van küzdelemre annak megmutatására, hogy van alternatíva a centrum kudarcos politikájával szemben.

    Szeptember 21-én az IG Metall szakszervezet tagjai akciónapra és tiltakozásokra hívtak fel. Ez azt követően történt, hogy a múlt héten bejelentették: a Volkswagen akár 100 000 munkavállaló elbocsátásával fenyeget.

    Ez lehetőség arra, hogy ne csak Friedrich Merz kancellárnak és CDU-SPD koalíciójának üssenek vissza – hanem az AfD-nek is. A szélsőjobboldali párt jelentős előretörést ért el a szakszervezetekben. A szakszervezeti tagok mintegy 19 százaléka szavazott az AfD-re a közelmúlt választásain.

    Szeptember 25-én az iskolások negyedik országos sztrájkot tartanak a sorozás visszaállításának veszélye ellen.

    A korábbi iskolássztrájkokon 50 000 diák is az utcára vonult – követelve az európai háborús törekvések és Németország bűnrészességének végét a gázai izraeli népirtásban.

    Szeptember 26-án pedig legalább 15 német városban tiltakoznak a Merz által javasolt szociális kiadások csökkentése ellen.

    Az antifasizmus és az alulról jövő küzdelem a megszorítások, az újrafegyverkezés és a rasszizmus ellen segíthet visszaszorítani a fasisztákat.

    forrás: Socialist Worker