A hatalom azt akarja, hogy a lázadásokat irracionális erőszakként és a fosztogatást kapzsiságként utasítsuk el. De a történelem során az utcai lázadások mindig is megkérdőjelezték az állam hatalmát – írja Judy Cox.
Martin Luther King polgárjogi vezető 1967-ben azt mondta: „Végső soron a lázadás a nem hallottak nyelve.”
Kinget ma az erőszakmentes fekete polgárjogi mozgalom méltóságteljes arcaként tisztelik. De a lázadásról és fosztogatásról alkotott felfogása nem talál visszhangra azok körében, akik sietnek elítélni a fosztogatást a francia városokban.
A képmutatók, akik igazolják a népirtást Gázában és az iskolák bombázását Iránban, sietnek elítélni a tinédzser lázadókat.
A haladóbb gondolkodók gyakran ünneplik a tegnapi lázadásokat érthetőnek és vagánynak. De elítélik a mai lázadásokat.
A politikusok és a média felsorakoznak, hogy bűnözőkként ítéljék el a lázadókat, akik önző tetteikkel aláássák a legitim tiltakozásokat. De olyan társadalomban élünk, amely folyamatosan azt mondja nekünk, hogy az értékünket a viselt ruháinkkal, a telefonjainkkal és az otthonainkkal mérjük.
És a legtöbb fiatal tudja, hogy soha nem lesz lehetőségük élvezni ezeket a dolgokat.
A lázadásnak és a fosztogatásnak mindig is hatalmas szerepe volt a társadalmi változás történetében.
Nem azért vitatottak, mert aláássák a tiltakozó mozgalmakat – hanem azért vitatottak, mert gyakran a mozgalom legradikálisabb taktikái. Ez Vicky Osterweil érvelése „In Defence of Looting” (A fosztogatás védelmében) című könyvében.
A lázadások működnek. Nagy-Britannia 1981-es belvárosi lázadásai arra kényszerítették a konzervatív kormányt, hogy pénzt irányítson a városi közösségekbe.
Az 1991-es londoni Trafalgar Square-i fejadó elleni lázadás arra kényszerítette a „legyőzhetetlen” Margaret Thatchert, hogy feladja politikáját.
És a fosztogatás működik. Lehetővé teszi a szegények számára, hogy élvezhessék a siker szimbólumaiként felmutatott exkluzív árucikkeket. Leggyakrabban azt jelenti, hogy a családok hozzájutnak azokhoz az alapvető szükségletekhez, amelyeket nem engedhetnek meg maguknak. A fosztogatás – vagy „proletár vásárlás” – a közvetlen kisajátítás hatékony eszköze.
Ahogy Delio Vasquez írja „The Poor Person’s Defence of Riots” (A szegények védelme a lázadások mellett) című művében, a fosztogatás „ahhoz vezet, hogy megszerzed azokat a dolgokat, amelyekre törekszel”.
A média mindig a „bűnözésre” összpontosít, és figyelmen kívül hagyja a lázadók politikai sérelmeit. De a békés és „jól viselkedő” tüntetőket nem engedik szóhoz jutni.
A média soha nem tudósít objektíven a tiltakozásokról. 1967-ben a The Movement, az amerikai Diák Erőszakmentes Koordinációs Bizottság magazinja kifejtette a média megbékítésének hiábavalóságát. Azt írta: „A fehérek által irányított amerikai napilapok nem objektív, kritikus szemlélői az eseményeknek. Az újságok iparágak.”
A média figyelmen kívül hagyja a marginalizált közösségek által elszenvedett szegénységet. Így amikor dühükben felrobbannak, az irracionálisnak tűnik.
A rendőrségnek nincs szüksége ürügyre az erőszakhoz. Megtámadják a békés tüntetőket, és brutalizálják a faji alapú közösségeket.
A lázadás gyakrabban válasz a rendőri brutalitásra, mint annak okozója.
A lázadást gyakran „kívülálló agitátoroknak” tulajdonítják. Az Egyesült Államokban a déli rasszisták gyakran a délről érkező aktivistákat okolták a feketék felbujtásáért.
Ma mindenki a milliárdos Sorostól az antifa, anarchisták, muszlimok és a forradalmi baloldalig a „kívülálló agitátorok”.
A „kívülálló agitátorok” egész elképzelése megfosztja a tüntetőket cselekvőképességüktől. Feltételezi, hogy a lázadók saját tapasztalatai nem elegendőek az ellenállás cselekedeteinek inspirálásához.
A lázadások kaotikusak és pusztítóak lehetnek, különösen akkor, ha a lázadókat megakadályozzák abban, hogy elérjék a hatalom és a gazdagság központjait. Sokan megértik a dizájner üzletek fosztogatását, de visszariadnak a kicsi, családi tulajdonban lévő üzletek pusztításától.
De minden komoly tiltakozás, a polgári engedetlenségtől a sztrájkokig, megnehezíti néhány hétköznapi ember életét.
Az 1960-as években Assata Shakurt, a Fekete Párducok tagját arra kérték, hogy ítélje el azokat a lázadókat, akik felgyújtották saját negyedeiket. Így válaszolt: „Nem ők birtokolják azokat az üzleteket. Örülök, hogy felgyújtották azokat az üzleteket, mert azok az üzletek eleve kirabolták őket.”
A lázadókat opportunista bűnözőkként ítélik el, akik kívül állnak a politikai küzdelmen. A „jó tüntetők” törődnek a politikai kérdésekkel, míg a „rossz lázadók” csak edzőcipők és kézitáskák után kutatnak.
Ahogy Osterweil írja: „Ennek a kritikának az alapja az az elképzelés, hogy a szegény fekete vagy munkásosztálybeli emberek nem tudják, mit csinálnak – hogy amikor lázadnak és fosztogatnak, azon kívül cselekszenek, ami észszerű, azon kívül, ami ‚valódi’ küzdelem.”
Ezek a vádak tetőfokukra hágta az 1992-es Los Angeles-i lázadások idején. A lázadások egy fekete férfi rendőrök általi megverése elleni tiltakozás voltak, akiket egy teljesen fehér esküdtszék felmentett.
Sylvia Wynter regényíró kifejtette, hogy a lázadókat úgy látták, mint akiket „a reklámok csábítása megigézett”. Amikor ez a mesterségesen keltett fogyasztási vágy meghiúsult, egymásnak fordultak. Ez embertelenítette és depolitizálta a lázadókat.
Az az elképzelés, hogy a lázadások szemben állnak a politikai mozgalmakkal, fenntartja a munkásosztály és a fekete közösségek kriminalizálását. Amikor 2005-ben lecsapott a Katrina hurrikán, a fekete bűnözésről szóló előítéletek alakították a választ.
A foglyok a cellákba zárva, miközben emelkedett a víz, és a tetőkön tejet és pelenkát könyörgő családok figyelmen kívül maradtak. Rendőrök és fehér önbíráskodók gyilkoltak meg menekülő embereket, és tartóztattak le olyanokat, akik haldoklókon próbáltak segíteni.
A 2011-es londoni lázadások után Evan Calder Williams kiadott egy esszét „Nyílt levél azokhoz, akik elítélik a fosztogatást” címmel.
A belügyminiszterhez fordulva ezt írta: „Nem azért ítéled el azokat, akik fosztogatnak, mert fosztogatnak. Már rég elítélted őket. Az, hogy fosztogatnak, csak lőszert ad neked a kirekesztés és a rágalmazás hosszú háborújában.”
Williams azzal érvel, hogy a lázadók „durva materializmusa” elleni támadások mögött egy „csúnyább féreg” rejlik, amely „csak olyan mértékben támogatja a véleménynyilvánítást, amíg az irreleváns és immateriális marad”.
A lázadás és a fosztogatás azért zavarja a hatalmat, mert megzavarja a kapitalista társadalom alapvető feltevéseit – a magántulajdon legitimitását és a rendőrség és hadsereg jogát annak védelmére.
Amikor valamit fosztogatnak, az megszűnik árucikknek lenni, és kikerül a csere és a profit körforgásából. A megosztott aktivizmus által szabadul fel – a lázadás és a fosztogatás nem egyéni cselekedetek.
Neal Keating antropológus a fosztogatást a „potlatch”-hoz hasonlította – amely gyakori volt a Csendes-óceán északnyugati részének őslakosai körében.
A potlatchot esküvőkön, születéseken és halálokon tartották. A potlatchon a gazdagok versengtek, hogy a legtöbb vagyont adják el. A megmaradt vagyont máglyán égették el. Ez megakadályozta az egyenlőtlenségek kialakulását.
A potlatchot a kanadai kormány betiltotta, és a civilizáció és a kapitalizmus fenyegetéseként jelölte meg.
A lázadásról és fosztogatásról alkotott felfogásunkat ez a gyarmatosítás alakítja.
Míg a lázadásokat a düh inkoherens kitöréseiként látják, történelmileg gyakran szándékosak és célzottak voltak.
A 18. században éhező angol parasztok dühös csőcseléke úgy döntött, hogy nem lop a gabonakereskedőktől. E. P. Thompson történész leírta, hogyan „vettek kukoricát a gazdáktól, és adták el a népszerű áron a piacon, visszavitték a gazdáknak nemcsak a pénzt, hanem a zsákokat is”.
A történelmi lázadások koherens politikai mozgalmakat hoztak létre. A Bastille ostroma indította el a francia forradalmat. A Stonewall-i lázadások inspirálták a meleg felszabadítási mozgalmat.
És a lázadások nem állnak kívül a munkásmozgalmon. A tömegsztrájk-mozgalmak magukban foglalták a lázadás elemeit, amelyeket gyakran a sztrájktörők rendőri védelme provokált.
A Tonypandy-i lázadások heves összecsapások sorozata volt 12 000 sztrájkoló szénbányász és a rendőrség között Dél-Walesben 1910 novemberében.
A lázadás egyik estéjén a bányászok és családjaik fosztogattak és ünnepi felvonulást tartottak. Winston Churchill belügyminiszter katonaságot küldött be. Egy bányász, Samuel Rhys meghalt, és több százan megsebesültek.
A Tonypandy-i felvonulás a közösségi ünnepek hosszú történetére emlékeztetett, amelyek átcsaptak lázadásba és csínytevésbe az egyház, a király és az úr ellen.
Ian Gilmour „Riots, Risings and Revolution” (Lázadások, felkelések és forradalom) című könyvében leírja, hogyan „igazolható az erőszakos elnyomás és a hivatalos terrorizmus a lázadás leverésében elért sikerükkel, és a visszaélések államérdekből menthetők. A népi erőszak nem kap ilyen szabadságot.”
A 18. századi Angliában, írja Gilmour, „az erőszak sokkal inkább az uralkodóktól származott, mint az elnyomottaktól”.
Ennek az erőszakos, gyarmati múltnak az öröksége tovább él. A 2014-es fergusoni lázadások idején, amelyeket Michael Brown rendőrgyilkossága váltott ki, egy hashtag jelent meg a Twitteren. A #suspectedlooters alatt az emberek gyarmati európaiak, ültetvénytulajdonosok és rasszisták képeit tették közzé.
A lázadás és a fosztogatás kihívhatja az állam tekintélyét és a kapitalizmus logikáját.
De nem elegendőek a társadalom átalakításához. A munkahelyi kollektív küzdelem demokratikus olyan módon, ahogy a lázadás soha nem lehet.
Új világot kell teremtenünk, valamint le kell rombolnunk a régit. Ez kezdődhet az utcákon – de ott kell befejeződnie, ahol hatalmunkban áll új társadalmat teremteni: a munkahelyeken.
forrás: Socialist Worker
